Azt mindenki megtanulta történelem órán, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kitűzte a wittenbergi vártemplom falára a 95 tételét. De hogy ki is ez a fura szerzetes, aki alapjaiban forgatta fel a nyugati kereszténységet, azt talán kevesen tudják.
A vihar
Luthert a szülei Erfurtban taníttatták, mert jogászt szerettek volna nevelni belőle. A fiatalember szép eredményekkel le is tette a magiszteri vizsgát, és 1505 tavaszán jogtudományt kezdett tanulni. Csakhogy egy élmény rövidesen véget vetett tanulmányainak. Ez év nyarán Erfurt határában hatalmas viharba került, villámok cikáztak mellette. Ekkor megfogadta, hogy ha megmenekül, szerzetes lesz. Túlélte a vihart, és tisztességes fiatalemberként állta a szavát, és belépett az erfurti ágostonos rendbe. Az apja magánkívül volt a dühtől, de sok mindent nem tehetett. Luther az egyéves novíciusi idő leteltével fogadalmat tett, és példás szerzetessé vált.
Az üresre imádkozott padló
Olyan becsületes, önmagához szigorú szerzetes volt, hogy később ezt írta magáról: „Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával. Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni, és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet vagy szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam.”
Nahát! Ilyen egy Biblia?
Luther már húszéves is elmúlt, amikor egy teljes Bibliát látott. Akkoriban rendkívül drága volt egy könyv, ezért a Bibliából csak részleteket másoltak ki egy-egy kódexbe, azt használták a miséken. Luther az erfurti egyetemi könyvtárban látott először egy teljes Bibliát, és teljesen elcsodálkozott a méretén, majd buzgón rávetette magát, és olvasni kezdte.
A római zarándoklat
Már szerzetes volt Luther, amikor a kolostor ügyeinek intézése miatt egy társával Rómába küldték. Boldog volt, hogy Rómába mehet, mert egy római zarándoklattal nagy mennyiségű búcsút lehetett nyerni. (Búcsút zarándoklattal, később pénzzel is lehetett szerezni, és bűnbocsánatot, a tisztítótűzből való szabadulást lehetett elnyerni általa.) Az öröme azonban nem tartott sokáig, a Rómában látott állapotok mélységes csalódással és kiábrándulással töltötték el. Fennakadt például azon, hogy a szent városban öt perc alatt összecsapnak egy misét, és olyan sok a pap, hogy gyakran előfordul, hogy ugyanannál az oltárnál egymással szemben két pap is misézik egyszerre.
Csak vitázni akart
A 95 tétel kifüggesztésével Luther mindössze egy vitára, ahogy akkoriban mondták, egy „disputára” akarta felhívni a teológusokat. Fel sem merült benne, hogy aznap reggel valami világtörténelmi jelentőségű dolgot cselekszik. Csakhogy a vitairata 14 nap alatt bejárta Németországot, sokan lemásolták, továbbadták a tételeket. Luther abban a hitben élt, hogy a pápa jóságos, jóakaratú, csak éppen rosszul informált. Ha tudná, hogy mit is művelnek az alárendeltjei a búcsúcédulákkal, rögtön helyreigazítana mindent. A hatás, amit a téziseivel kiváltott, Luthert lepte meg a legjobban. A címzettek, a tudósok nem reagáltak, megmozdult viszont egész Németország.
Az egyház feje nem a pápa!
A domonkos rend Luthert mint eretneket feljelentette a pápánál, és nézetei visszavonására szólították fel a szerzetest. Luther hajlandó lett volna visszavonni a tételeket, ha valaki a Biblia alapján meggyőzi őt nézetei helytelenségéről. Mivel ez nem történt meg, ragaszkodott a tételeihez, mire válaszul az egyház felszólította Bölcs Frigyes választófejedelmet, hogy fogassa el az eretnek szerzetest. Luthert ekkor a barátai kiszöktették Augsburg városából, és visszatért Wittenbergbe, ahol a parancs ellenére békében éldegélt tovább, és elkezdte őt foglalkoztatni a pápai tekintély kérdése is. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy az egyház igazi feje nem a pápa, hanem Krisztus. Ettől kezdve már a pápa hatalmát is kétségbe vonta.
A gyűrűben rejtőző Sátán
A korabeli gondolkodásmódról sokat elárul, hogy a lipcsei disputa napjaiban, amikor Luther sétát tett a városban, a domonkos rendiek sietve elrejtették az oltáriszentséget, hogy meg ne fertőzhesse őket a templomuk közelében sétáló eretnek pestises lehelete. A babonások tudni vélték, hogy Luther varázsgyűrt visel az ujján, amely bizonyára ördögi erőket rejt magában. Mások szerint a gyűrűn van egy kis kapszula, abban rejtőzik segítője, a Sátán.
Ég a bulla, ég…
Amikor a pápa megelégelte ezt a német zűrzavart, kiadta Luther ellen a kiközösítő bullát. Amikor ez az irat megérkezett Lutherhez Wittenbergbe, Luther a város polgárai és az egyetemi hallgatók jelenlétében ünnepélyesen máglyára vetette a kánoni törvényeket tartalmazó köteteket és az őt kiközösítő bulla egyik példányát. Ilyenre a történelemben még soha nem volt példa! Luthernek ez a gesztusa a Rómától való végleges leválását jelentette. Pedig ő csak egy kis vitát akart provokálni…
Feleség a heringeshordóban
Luther az évek múlásával egyre távolabb került a katolikus egyház szokásrendjétől, és egy idő után egyre több mindent kérdőjelezett meg. Például a papi nőtlenség, a szerzetesség gondolatát is. Az 1520-as években a nimbscheni kolostorban lakó Katharina von Borához is eljutottak Luther gondolatai, és az apácában felvetődött, hogy anyaként és feleségként is lehet Istennek tetsző életet élni. Mivel a rendfőnöknő nem engedte őt és a társait távozni a kolostorból, Katharina Luthertől kért segítséget, aki felbérelte a kolostorba heringet szállító öreg kocsist, hogy csempéssze ki a hölgyeket a kolostorból. Luther akkor még bizonyára nem gondolt arra, hogy éppen a jövendő feleségét csempészi ki a heringeshordóban. Csakhogy a lányok a szüleikhez vissza nem mehettek, így Lutherre hárult a felelősség, hogy a hölgyeket szép sorjában kiházasítsa. Ez sikerült is szép sorjában, csakhogy Katharina Luther nyakán maradt, ugyanis a reformátornál 17 évvel fiatalabb ifjú hölgy Luthert szemelte ki magának. Így esett meg, hogy a kiugrott szerzetes és apáca összeházasodott. Ezúttal nem csak a pápa híveit bosszantotta fel Luther, de a saját hívei is kérdőre vonták tette miatt. A legenda szerint az őt számon kérőknek azt felelte, hogyha ez Istennek kedves, akkor örömmel megteszi, de ha még a pápát is bosszanthatja vele, akkor még nagyobb lesz az öröme.
Herr Kata és a sörfőzde
A házasság igen jól sikerült, Luther szerette, tisztelte becsülte asszonyát, aki hat gyereket szült neki, és katonás rendben tartotta a háztartását. Az asszony határozottságáról sokat elárul, hogy néha Luther is és a barátai is Kata uraságnak szólították a nőt. Kellett is a határozottság ahhoz, hogy Kata asszonyság elirányítsa a hatalmas udvartartást. Az történt ugyanis, hogy a választófejedelem nekik ajándékozta a wittenbergi Fekete kolostort, amit Kata asszony nemcsak lakályossá varázsolt (még fürdőszobát is berendezett!), hanem sörfőzdét is nyitott, sőt az üres szobákat panzióként hasznosította. Egyetemistákat fogadott be, akikről szinte anyai módon gondoskodott: etette, itatta őket, mosott rájuk – persze némi pénzért cserébe, mert Luther professzori fizetéséből nem tudták volna ellátni népes családjukat. Így aztán esténként olykor harmincan-negyvenen is körülülték az asztalt, és a vacsora mellett elhangzó beszélgetésekből született Luther Asztali beszélgetések című műve.
Mokaszin13
A vihar
Luthert a szülei Erfurtban taníttatták, mert jogászt szerettek volna nevelni belőle. A fiatalember szép eredményekkel le is tette a magiszteri vizsgát, és 1505 tavaszán jogtudományt kezdett tanulni. Csakhogy egy élmény rövidesen véget vetett tanulmányainak. Ez év nyarán Erfurt határában hatalmas viharba került, villámok cikáztak mellette. Ekkor megfogadta, hogy ha megmenekül, szerzetes lesz. Túlélte a vihart, és tisztességes fiatalemberként állta a szavát, és belépett az erfurti ágostonos rendbe. Az apja magánkívül volt a dühtől, de sok mindent nem tehetett. Luther az egyéves novíciusi idő leteltével fogadalmat tett, és példás szerzetessé vált.
Az üresre imádkozott padló
Olyan becsületes, önmagához szigorú szerzetes volt, hogy később ezt írta magáról: „Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával. Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni, és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet vagy szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam.”
Nahát! Ilyen egy Biblia?
Luther már húszéves is elmúlt, amikor egy teljes Bibliát látott. Akkoriban rendkívül drága volt egy könyv, ezért a Bibliából csak részleteket másoltak ki egy-egy kódexbe, azt használták a miséken. Luther az erfurti egyetemi könyvtárban látott először egy teljes Bibliát, és teljesen elcsodálkozott a méretén, majd buzgón rávetette magát, és olvasni kezdte.
A római zarándoklat
Már szerzetes volt Luther, amikor a kolostor ügyeinek intézése miatt egy társával Rómába küldték. Boldog volt, hogy Rómába mehet, mert egy római zarándoklattal nagy mennyiségű búcsút lehetett nyerni. (Búcsút zarándoklattal, később pénzzel is lehetett szerezni, és bűnbocsánatot, a tisztítótűzből való szabadulást lehetett elnyerni általa.) Az öröme azonban nem tartott sokáig, a Rómában látott állapotok mélységes csalódással és kiábrándulással töltötték el. Fennakadt például azon, hogy a szent városban öt perc alatt összecsapnak egy misét, és olyan sok a pap, hogy gyakran előfordul, hogy ugyanannál az oltárnál egymással szemben két pap is misézik egyszerre.
Csak vitázni akart
A 95 tétel kifüggesztésével Luther mindössze egy vitára, ahogy akkoriban mondták, egy „disputára” akarta felhívni a teológusokat. Fel sem merült benne, hogy aznap reggel valami világtörténelmi jelentőségű dolgot cselekszik. Csakhogy a vitairata 14 nap alatt bejárta Németországot, sokan lemásolták, továbbadták a tételeket. Luther abban a hitben élt, hogy a pápa jóságos, jóakaratú, csak éppen rosszul informált. Ha tudná, hogy mit is művelnek az alárendeltjei a búcsúcédulákkal, rögtön helyreigazítana mindent. A hatás, amit a téziseivel kiváltott, Luthert lepte meg a legjobban. A címzettek, a tudósok nem reagáltak, megmozdult viszont egész Németország.
Az egyház feje nem a pápa!
A domonkos rend Luthert mint eretneket feljelentette a pápánál, és nézetei visszavonására szólították fel a szerzetest. Luther hajlandó lett volna visszavonni a tételeket, ha valaki a Biblia alapján meggyőzi őt nézetei helytelenségéről. Mivel ez nem történt meg, ragaszkodott a tételeihez, mire válaszul az egyház felszólította Bölcs Frigyes választófejedelmet, hogy fogassa el az eretnek szerzetest. Luthert ekkor a barátai kiszöktették Augsburg városából, és visszatért Wittenbergbe, ahol a parancs ellenére békében éldegélt tovább, és elkezdte őt foglalkoztatni a pápai tekintély kérdése is. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy az egyház igazi feje nem a pápa, hanem Krisztus. Ettől kezdve már a pápa hatalmát is kétségbe vonta.
A gyűrűben rejtőző Sátán
A korabeli gondolkodásmódról sokat elárul, hogy a lipcsei disputa napjaiban, amikor Luther sétát tett a városban, a domonkos rendiek sietve elrejtették az oltáriszentséget, hogy meg ne fertőzhesse őket a templomuk közelében sétáló eretnek pestises lehelete. A babonások tudni vélték, hogy Luther varázsgyűrt visel az ujján, amely bizonyára ördögi erőket rejt magában. Mások szerint a gyűrűn van egy kis kapszula, abban rejtőzik segítője, a Sátán.
Ég a bulla, ég…
Amikor a pápa megelégelte ezt a német zűrzavart, kiadta Luther ellen a kiközösítő bullát. Amikor ez az irat megérkezett Lutherhez Wittenbergbe, Luther a város polgárai és az egyetemi hallgatók jelenlétében ünnepélyesen máglyára vetette a kánoni törvényeket tartalmazó köteteket és az őt kiközösítő bulla egyik példányát. Ilyenre a történelemben még soha nem volt példa! Luthernek ez a gesztusa a Rómától való végleges leválását jelentette. Pedig ő csak egy kis vitát akart provokálni…
Feleség a heringeshordóban
Luther az évek múlásával egyre távolabb került a katolikus egyház szokásrendjétől, és egy idő után egyre több mindent kérdőjelezett meg. Például a papi nőtlenség, a szerzetesség gondolatát is. Az 1520-as években a nimbscheni kolostorban lakó Katharina von Borához is eljutottak Luther gondolatai, és az apácában felvetődött, hogy anyaként és feleségként is lehet Istennek tetsző életet élni. Mivel a rendfőnöknő nem engedte őt és a társait távozni a kolostorból, Katharina Luthertől kért segítséget, aki felbérelte a kolostorba heringet szállító öreg kocsist, hogy csempéssze ki a hölgyeket a kolostorból. Luther akkor még bizonyára nem gondolt arra, hogy éppen a jövendő feleségét csempészi ki a heringeshordóban. Csakhogy a lányok a szüleikhez vissza nem mehettek, így Lutherre hárult a felelősség, hogy a hölgyeket szép sorjában kiházasítsa. Ez sikerült is szép sorjában, csakhogy Katharina Luther nyakán maradt, ugyanis a reformátornál 17 évvel fiatalabb ifjú hölgy Luthert szemelte ki magának. Így esett meg, hogy a kiugrott szerzetes és apáca összeházasodott. Ezúttal nem csak a pápa híveit bosszantotta fel Luther, de a saját hívei is kérdőre vonták tette miatt. A legenda szerint az őt számon kérőknek azt felelte, hogyha ez Istennek kedves, akkor örömmel megteszi, de ha még a pápát is bosszanthatja vele, akkor még nagyobb lesz az öröme.
Herr Kata és a sörfőzde
A házasság igen jól sikerült, Luther szerette, tisztelte becsülte asszonyát, aki hat gyereket szült neki, és katonás rendben tartotta a háztartását. Az asszony határozottságáról sokat elárul, hogy néha Luther is és a barátai is Kata uraságnak szólították a nőt. Kellett is a határozottság ahhoz, hogy Kata asszonyság elirányítsa a hatalmas udvartartást. Az történt ugyanis, hogy a választófejedelem nekik ajándékozta a wittenbergi Fekete kolostort, amit Kata asszony nemcsak lakályossá varázsolt (még fürdőszobát is berendezett!), hanem sörfőzdét is nyitott, sőt az üres szobákat panzióként hasznosította. Egyetemistákat fogadott be, akikről szinte anyai módon gondoskodott: etette, itatta őket, mosott rájuk – persze némi pénzért cserébe, mert Luther professzori fizetéséből nem tudták volna ellátni népes családjukat. Így aztán esténként olykor harmincan-negyvenen is körülülték az asztalt, és a vacsora mellett elhangzó beszélgetésekből született Luther Asztali beszélgetések című műve.
Mokaszin13
az igaz reformátor volt , de nálunk ök csak Lutenárusok , a református az az igazi Neked 
