Zaszeckaja:
"Az i. sz. 370-es évek hun támadása volt az első olyan esemény, amely az Fekete-tenger északi partvidékén véget vetett az iráni nyelvű népek uralmának, és megnyitotta az utat a keleti török népek előtt. A hun támadást a helyi lakosság tömeges legyilkolása kísérte. A megmaradt népesség teljesen behódolt a jövevényeknek. Ezeknek az eseményeknek eredményeképpen a Fekete-tenger északi partvidékén az i. sz. IV. század végén a hunok vezetésével kialakult egy nomád törzsszövetség, amely az V. század közepéig, vagyis Attila �birodalmának� 454-es bukásáig a leghatalmasabb politikai szövetség volt, nemcsak Délkelet-Európában, hanem egész Kelet-Európában. Annak ellenére, hogy Attila uralma idején a hun birodalom központja és a király főhadiszállása áttevődött Pannóniába, a birodalom fő bázisa, hátországa továbbra is a Fekete-tenger északi partvidéke maradt. Ezért történhetett meg, hogy Attila halála után, amikor a hunok egykori szövetségeseiktől szenvedtek vereséget, az egykorú források szerint visszatérhettek a Fekete-tenger északi partvidékére. Azonban az írott források adatai túlságosan szűkszavúak ahhoz, hogy pontos képet kapjunk belőlük a hunok utolsó korszakának történetéről. A forrásokban a hunok neve helyett más népek nevei jelennek meg � utigurok, kutrigurok, szaragurok, ugorok, valamint szavírok, bolgárok, stb. Ezeknek a népeknek némelyike a régi szerzőknél a �hun� nevet viseli. Azonban, jól tudjuk, hogy az antik szerzők milyen gyakran vitték át az egyik leghatalmasabb, a Kelet-Európa történetében és államai között valamelyik igen aktív szerepet játszó törzs nevét más, a hatalmas elődökéhez hasonló életmódot folytató és hasonló kultúrájú törzsekre. Például magukat a hunokat is számos esetben azoknak a �szkítaként� említik, annak a nagy népnek emlékére, amely, ahogy ez köztudott, öt évszázadon keresztül uralták a Dontól a Dunáig terjedő hatalmas sztyeppék területét. A hun állam, ennél jóval rövidebb életű volt, azonban létének következményei annyira jelentősek voltak, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak nemcsak a dél-orosz sztyeppék, hanem egész Európa történetében.
A hunok megjelenésével a dél-orosz sztyeppéken a IV. század végén új történeti korszak kezdődött. Az adott terület szempontjából ez a hun törzsek uralmának korszakát jelentette a szarmata törzseké helyett. A hunok uralmának történetét a Fekete-tenger északi partvidékén helyesen nevezik �hun korszaknak�. Az írott források szerint ennek a korszaknak a kezdete a IV. század végéhez kapcsolódik, a hun uralom virágkora és bukása pedig az i. sz. V. század első felére és közepére esik. Azonban, számunkra úgy tűnik, hogy a régészeti adatok alapján a �hun korszak� felső határa az V. század vége, esetleg a VI. század eleje is lehet.
Az olvasó számára ajánlott mű annak a régészeti anyagnak lett szentelve, amely a XIX. század végétől a felszínre került a hun korszak temetkezési lelőhelyeiből és szórványleleteiből a Fekete-tenger északi partvidékéről, az Alsó-Volga-vidékről, és részben a Déli Urál-vidékről. A kor lelőhelyei többnyire feldúlt síremlékek, amelyeket helyi lakosok fedeztek fel építkezések és földmunka idején és kisebb sztyeppei temetkezések, amelyeket régészek tártak fel. Ennek magyarázata a temetkezési szokások specialitása, az elkülönült temetkezések, amelyek ritkán alkotnak temetőket, és sok esetben a kurgánhalmok hiánya. Ez utóbbi tény különösen nehezíti a hunkor régészeti emlékeinek kutatását. Az is nehezíti ezeknek az emlékeknek a kutatását, hogy kicsiny a számuk, nincs részletes dokumentáció, és nem teljesek a lelőhely-együttesek. Napjainkra mindösszesen 54 temetkezés és 10 szórványlelet ismert a hunkorból a dél-orosz sztyeppékről. Azonban ezek az anyagok állandóan a hunkori lelőhelyek etnokultúrális hová tartozása és kronológiája kérdései iránt érdeklődő kutatóknak a figyelme központjában vannak.
A hun régészeti emlékek tanulmányozása a XIX. század végén és a XX. század elején kezdődött. 1884-ben D. Ja. Szamokvaszov három sírt tárt fel Novogrigorjevkán, a volt jeketyerinoszlávi kormányzóságban, amit napjainkban zaporozsjei körzetnek neveznek [Szamokvaszov 1908, 132-135]. Mindhárom sír oldalsó hamvasztásos temetkezést takart, kőrakások alatt. A novogrigorjevkai temetkezések a Fekete-tenger északi partvidékének egyetlen szabályosan feltárt régi temetővel kapcsolatos emlékeként maradtak fenn, napjainkig. A többi temetkezés ezen a területen véletlenül a felszínre került egyéni temetkezés maradványa. Az Alsó Volga-vidéken 1911-ben és 1914-ben feltárt első három emlék szintén véletlen lelet jellegű volt.
A szisztematikus ásatások csak az 1920-as években kezdődtek, és kapcsolatban állottak a tervezett ásatások kiszélesítésével az alsó Volga-vidék és a déli Urál-vidék sztyeppéin. Így, 1925-ben P. Sz. Rikov a Déli Urál-vidéken, Sipovó tanyánál két kurgánt figyelt meg, közvetlenül egymás mellett [Rikov, 1926, p. 13�15]. Ugyanő, ugyancsak a Déli Urál-vidéken, Pokrovszka városánál még két temetkezést tát fel [Rikov, 1926. P. 47]. Beszámolójában Rikov megjegyezte, hogy hasonló temetkezések korábban nem fordultak elő, és hogy ezek �valószínűleg a szarmata kultúra kései formái, lehet, hogy az i. sz. III. századhoz kapcsolódnak, tekintve, hogy itt gót hatás látszik, és a források szerint is közel állnak ahhoz.� [Rikov, 1926. P. 8].
Az Urál-vidéki és Volga-vidéki régészeti emlékeket a későbbiek során T. M. Minajeva részletesebben publikálta. A sipovói emlékek leleteinek egy részét összehasonlította a III. századi szarmata leletekkel, ugyanakkor aláhúzta az új kulturális elemeket, amelyek a kercsi IV�V. századi katakomba leletek párhuzamai, [Minajeva 1929, p. 199�299]. A pokrovszkai hamvasztásos síremléket T. M. Minajeva a novogrigorjevkaival kapcsolta össze, a IV�VII századra, majd pontosítva adatait a IV. század végére � V. század elejére keltezte őket [Minajeva, 1927, p. 91�94]. Az etnokultúrális hová tartozás kérdését felvetve a hamvasztásos temetkezést T. M. Minajeva szarmata eredetűnek vélte, annak alapján, hogy a szarmaták a dél-orosz sztyeppéken sokáig, és folyamatosan jelen voltak. Emellett, rituális hamvasztásos kurgánokat tárt fel P. D. Rau az Alsó Volga-vidéken 1926-27-ben. Rau újdonságokat fedezett fel a sírokban a szarmata törzsek sírjaihoz képest. Úgy vélte, hogy az általa megfigyelt tüzek, amelyek rituális emléknek tűntek a számára, nem álltak kapcsolatban a hamvasztásos temetkezések szokásával [Rau, 1928, p. 431�436].
Ebben az időben az Alsó Volga-vidéken egész sor hamvasztásos temetkezést tártak fel, volt, amelyeket temetőből, de voltak véletlen leletek is közöttük. 1936-ban I. V. Szinyicin publikált még néhányat ezek közül a temetkezések közül, amelyeket ő is, hasonlóan T. M. Minajevához, a szarmata kultúrához kapcsolt, a III�IV. századi, keskeny sírgödrű késő szarmata temetkezésekkel egy lapon említve őket. [Szinyicin, 1936, p. 71-85]. Egy olyan jelet is, amely teljesen újnak számított, és nem volt jellemző a szarmata temetkezésekre, a lóbőrös temetkezést is a szarmata kultúra jegyének tekintette I. V. Szinyicin. Ebből a hibás feltételezésből kiindulva a későbbi munkáiban I. V. Szinyicin ezeket a sírokat VIII. századi késő szarmata temetkezésnek tekintette, mert azokban előfordultak lóbőrök [Szinyicin, 1954, p. 230�234]. Ezt az ötletet E. K. Makszimov tovább fejlesztette �A legkésőbbi szarmata-alán temetkezések az Alsó Volga-vidéken az i. sz. V�VIII. századokban� című munkájában, amelyben azon igyekezett, hogy kimutassa, hogy a hun betörés után az Alsó Volga-vidéken a szarmaták maradtak az uralkodó törzsek, a török törzsek VIII. századi megjelenéséig. [Makszimov, 1956, p. 65�85]. K. F. Szmirnov ennek a munkának a recenziójában, egyetért azzal, hogy a kései V-VIII. századi temetkezések és a korábbi szarmata-alán törzsek között genetikus kapcsolat van. Megjegyzi azonban, hogy a szarmatáknál idegen szertartás, a lóbőrös temetkezés a türk törzsekre volt jellemző.
Ugyanakkor, folytatódtak az ásatások a Fekete-tenger északi partvidékén is, ahol véletlen feltárások során egyre szaporodtak az ebbe a típusba tartozó emlékek. Az ásató régészek többnyire összehasonlították a Fekete-tenger északi partvidékének emlékeit az alsó Volga-vidék emlékeivel, és T. M. Minajeva és I. V. Szinyicin nyomán haladva, ezeket a sírokat IV-V. századi késő szarmata-alán temetkezésekként írták le. [Pesanov, 1961, p. 70�74; Vitovszkaja, Cserepanova, 1966, p. 187�195; Kovaljeva,1962. P. 233; Scsepinyszkij, Cserepanova, 1967, p. 180; Rutkovszkaja, 1969, p. 149�160]. Csak néhány kutató kapcsolta össze ezeket az emlékeket közvetlenül a hunokkal. Áttekintve a hunkor temetkezési szokásait, számos olyan szokásra bukkantunk, amelyek sem az alánokra, sem a szarmatákra nem voltak jellemzőek [Zaszeckaja, 1971, p. 62; ugyanő, 1977, p. 92�100]. Így, a lóbőrök megjelenése, a hamvasztásos temetkezések, a kurgánok tűzhelyes áldozóhelyekkel, újfajta fegyverek, lószerszámok, ékszerek, stb. arról tanúskodnak, hogy az i. sz. V. század első felében a dél-orosz sztyeppéken olyan új kulturális közösség jelent meg, amely itt történetileg a hun törzsszövetség hatalmával kapcsolható össze. Ezek az adatok és egy sor más megfigyelés módot adott nekünk arra, hogy különválasszuk a IV. század vége-V. század emlékeit, mint külön történeti-kulturális csoportot, amely egyaránt elhatárolható a III�IV. század késői szarmata emlékeitől és a VI�VIII. század emlékeitől is. [Zaszeckaja, 1968a, p. 52�632; ugyanő, 1977, pp. 92�100].
A hunok régészetének egyik vitatott kérdése a polikróm stílusú tárgyak eredetének kérdése. Tanulmányozásuk során a kutatók a tárgyak készítési forrásaival, művészeti irányzatával, a termelési központokkal és az etnokultúrális hová tartozás meghatározásával foglalkoztak. A kutatás során különféle szempontok merültek fel ennek a bonyolult problémának egyes részleteivel kapcsolatban. Voltak szerzők, akik a stílust közvetlenül a hunokhoz kapcsolták, mások vélekedése szerint a polikróm stílusú ékszerek elterjedése történetileg a hun törzsszövetség megjelenéséhez volt kapcsolható. ezek vélekedése szerint a jövevények kulturális hagyományai hatottak a helyi mesterekre. A polikróm ékszereket készítő műhelyek kérdésével kapcsolatban sincs egységes vélemény. A szerzők többsége arra hajlik, hogy ezek a tárgyak boszporuszi mesterek munkái, néhány kutató szerint egyéb termelési központok is lehetségesek. Úgy tűnik, hogy vélemények ilyen eltérésének oka a régészeti források tanulmányozása egységes módszertanának hiánya, illetve, a stilisztikai és technológiai elemzés hiánya. A hunkor polikróm ékszerei, amelyeket általános díszítési metódus jellemez, � a színes betétek és a geometrikus díszítések egysége � alaposabb figyelem esetén technikai és díszítési sajátosságaival élesen különválaszthatók más ékszercsoportoktól.
A. K. Ambroz 1971-es munkájának eredményeképpen nem kevésbé vált vitatottá a hunkor emlékei kronológiájának kérdése. A hunkort magát nemrégiben valamennyi kutató a IV. század végétől az V. századig tartó időszakra keltezi. [Ambroz, 1971, p. 115�121]. A. K. Ambroz, aki a korai középkori emlékek kronológiáját kidolgozta, a ma ismert hun leletek nagy többségét az i. sz. VI�VII. századra keltezte, vagyis más történeti csoportba sorolta. Azonban, nézetével nehéz egyetérteni. Az adott probléma ilyen formájú eldöntéséhez súlyosabb és alapvetőbb bizonyítékok kellenének. A. K. Ambrozzal vitatkozva, ismét magukhoz a hunkor emlékeihez fordultunk. A tárgyak leginkább jellemző kategóriáinak kölcsönös találkozására támaszkodva, arra a nézetre jutottunk, hogy az emlék-együttesek többsége kétségtelenül a hunok kelet-európai uralmával kapcsolható össze, és közülük csak néhányat köthetünk későbbi, a hunok birodalmának bukása utáni korszakhoz [Zaszeckaja, 1986, p. 79�91].
A hunkor emlékeinek elterjedése nemcsak a dél-orosz sztyeppével kapcsolható össze. Hasonló emlék-együttesek lelőhelyeit tárták fel Kazahsztánban, Közép-Ázsiában és az Altajban is. Az európai feltárások jelentős része Délkelet- és Közép-Európára esik.
Tekintve, hogy lelőhelyeink történetileg kapcsolhatók nyugati leletekhez, emlékezzünk meg röviden ezeknek az emlékeknek a XIX. század végén kezdődő kutatástörténetéről. Az első összefoglaló munkák nemcsak a hunkor emlékeit, hanem későbbi emlékeket is egy csoportban egyesítettek. Például, 1905-ben Hampel, aki a magyarországi régészeti emlékeket publikálta, a hun és avar kulturális csoportot egyetlen együttesbe foglalta össze [Hampel, 1905]. Ugyanakkor Posta Béla a hunkor emlékeit külön hun-germán eredetű anyagnak tekintette [Posta Béla, 1905]. A XX. század 30-as éveiben Alföldi választja végleg külön a hun régiségeket önálló csoportként. Alföldi a hun kultúrának öt jelét figyelte meg � a hamvasztásos temetkezés, a lószerszámok fajtái, az íj, az üstök és pikkelyes díszítésű aranylemezek [Alföldi, 1932]. Harmatta János, kiemeli Alföldi A. munkáinak nagy jelentőségét, azonban kimutatja, hogy ugyanazok a tárgyak több nép divatjához is tartozhattak, és nem mindig kétségtelen jelzői a hun etnikumnak. A hun törzsszövetség vegyes jellegét tanulmányozva, Harmatta kimutatja, hogy ugyanazok a tárgyak különböző népek képviselőihez is tartozhattak, ezért nemcsak magukra az egyes dolgokra kell figyelni, hanem a leletek egész együttesére [Harmatta, 1953]. Fettich Nándor a hunkor emlékeinek és a polikróm ötvöstárgyak eredetének szentelte munkáját [Fettich, 1932; ugyanő, 1953].
A hunkor régészetének legteljesebb leírása, amelyben a nyugati és a Szovjetúnión belüli emlékek egyaránt szerepelnek, I. Werner munkája. I. Werner művében egy sor keleti motívumot jelöl meg � a torzított koponyát, az összetett visszacsapós íjat, a kardok néhány formáját, a bronzüstöket, a tükröket a szélükön hurkos díszítéssel, a lószerszámokat, a polikróm stílusú tárgyakat. Mindezeket Werner a nomád kultúra jellegzetességeinek tekinti, és az elemek elterjedését Közép- és Kelet-Európában a hunok Nyugat felé mozgásával kapcsolja össze. Kimutatva a hun emlékek széleskörű elterjedését � Kazahsztántól Magyarországig � Werner úgy véli, hogy az európai hunokat nem lehet a népvándorláskor kultúrája egyedüli hordozóinak tekinteni. Arra való törekvése során, hogy az egyes temetkezéseket konkrét törzsekkel kapcsolják össze, � alánokkal, hunokkal, germánokkal, stb. � végül is arra a nézetre jut, hogy a temetkezések többsége nem határozható meg etnikai szempontból. Ezek mellett a kulcsfontosságú kérdések mellett Werner részletes jellemzését adja a tárgyak néhány kategóriájának, minden egyes együttes adatait külön-külön meghatározva [Werner, 1956].
A hunkor és a közvetlen utána következő korszak régészete Pannóniában, az utóbbi évtizedekben is a kutatók érdeklődésének központjában maradt. Új publikációk, cikkek, monográfiák jelentek meg, amelyekben a hun régészet különböző problémáit tárgyalták. Itt mindenekelőtt a magyar kutatók: László Gyula, Párduc Mihály, Kovrig Ilona, Bóna István, Kiss Attila, Tomka Péter, Kürti Béla és mások munkáit említjük, más nemzetek kutatói: K. Dombrovszkij, I. Werner, B. Szvoboda, Ja. Taylor, G. Diakón, K. Horedt, B. Appenusz, I. Damm, K. Galovszkij, stb. művei mellett. Meg kell emlékeznünk a Nürnbergben, és Frankfurt am-Mainban 1987-88-ban bemutatott kiállítás katalógusáról, amelyben hatalmas tényleges anyag és a szerzők kollektívájának érdekes kutatásai találhatók [Germanen, Hunnen und Awaren. Schatze der Volkerswanderungzeit. Nürnberg,1987].
Még egy problémát meg kell említenem: az európai hunok eredetének kérdését, és kölcsönös kapcsolatukat a belső-ázsiai hsziungnukkal. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban, a szakirodalomban kétféle vélemény alakult ki. A kutatók egyik csoportja teljes mértékben tagadja e két népcsoport egymáshoz kapcsolódását, a másik viszont a hunokat és a hsziungnukat etnikai szempontból összetartozónak ítéli mg.
Napjainkban, kapcsolatban a belső- és közép-ázsiai új ásatásokkal és volt Szovjetunió déli részén feltárt új anyagokkal, az irodalomban újra megjelenik az igény az adott területek régészeti emlékeinek gondosabb tanulmányozására, összevetésükre a kor történeti eseményeivel, amelyben a hsziungnuknak és a hunoknak egyaránt fontos szerepe volt.
A hsziungnu-hun kapcsolat kérdésének eldöntése szempontjából nagy jelentősége van Kelet-Európa hunkori régészeti emlékei egyes tárgykategóriái tanulmányozásának, a történeti fejlődés keretében. Ezzel kapcsolatban érdekes eredményei volt azon a nyílhegyfajták az osztályozásának, amelyeknek prototípusai nem a helyi korábbi szarmatakor temetőiből, hanem hsziungnu és időszámításunk első századaira keltezhető közép-ázsiai temetőkből kerültek a felszínre.
Az egyes tárgykategóriák tanulmányozása, a fenti lehetőségek figyelembevételével, feltehetőleg további közös vonásait fogja feltárni a két törzsszövetség kultúrájának, és módot ad arra is, hogy kövessük a hsziungnuk kialakult etnokultúrális kapcsolatait Nyugat felé vezető hosszú útjuk során."