Este
Bekebelezett végre. Bár a nap minden órájának megvan a szépsége és fontossága, amikor napközben negyven fok körül uralkodik rajtam - áhítom a sötétet, mely feloldozást, megkönnyebbülést ugyan nem hoz, de átmenetileg elbújtat, feltölt, mielőtt kilök az újabb kánikulai nap elé.
Nem lenne ezzel baj, ha elégedett lennék, elfogadnám a sorsomat. Nem vagyok különc, tudom, hogy milliárdnyi embertársam is úgy él, ahogy én. Semmi sem jó. Ha nem fúj a szél, és forróság van - áhítjuk a huzatot. Ha bezörögnek a mínuszok az ablakon, s reggel az alig érezhető szellő lefagyasztja fülünk - áhítjuk az átkot. Mondom, semmi sem jó. De, miért is nem?
Nem részletezem. A lényeg az, hogy ilyen, és hasonló „magvas” gondolatok közepette élveztem a langyos estét. Csendesen pihegtem egy karosszékben, a Balaton egyik városában, nyaralást, pihenést színlelve. A körítés adott volt, napközben nem is volt evvel probléma, de este, a karosszékben már nem tudtam megtagadni magam - kegyetlen gondolatok futkároztak a fejem belsejében. Írtam. Fejben. Nem hoztam jegyzetfüzetet. Pihenni akartam. De, a kutyából nem lesz szalonna. Semmiből se tanulok.
Egy kétszintes, kertes ház emeletén volt a szállásunk - földszinten egy barát házaspárral. Az alsó szint sarkában megbúvó csigalépcsőn lehetett feljutni hozzánk, s a látogató először - természetesen - a hatalmas erkélyen találta magát, melyet csak a tetőgerendák és a faberakások határoltak. Ha este kiléptem a lakásból, egy hatalmas vetítővásznat láttam magam előtt, ahol a fák csendesen bólogattak az enyhe szélben, a csillagok próbálták kicselezni az aprócska felhőket, s az éppen dagadó Hold este kilenctől éjjel kettőig szépen végigsétált a „vászon” egyik végétől a másikig. Ennek a „filmnek” a megtekintéséhez sem kellett egyéb, mint egy kényelmes karosszék, egy megfelelően hűs ital, s az, hogy a tévében jó legyen a műsor, mert így a szeretteim megfeledkeztek rólam, nem irigyelték azt a röpke magányt és álomvilágot, amit ettől a terasztól és vásznától kaphattam.
Nem csoda hát, hogy a csillagok, a Hold és a csendes utca „állomba” ringatott. Zaftos bűncselekmények és annak gonosz elkövetői cikáztak a képzeletemben, miközben a levegő végre lélegezhető, az állandó izzadás kezelhető; az ég koromfekete, apró lyukakkal szövetén, a ciripelés és az egyéb hangok, illatok bizsergetőek, a vérszívók éhesek.
Ez az a pillanat, amikor a leggaládabb gyilkos s annak megbotránkoztató motivációja megfogalmazódik elferdült agyamban, s ez tisztán látszik az arcomon is. Kicsi lányomat - ezek szerint - nem kötötte le a tévéműsor, mert nyílt az ajtó, s kisurrant rajta vékony alakja. Apró csókot nyomott az arcomra, kényelmesen elhelyezkedett az ölemben; vakarózott, néha csapkodott, de tisztelve a magam köré gyűjtött nyugalmat, s alkotói ködöt, nem sokat beszélt. Figyelte az éjszakai fürdőzésből visszatérő fiatalok jókedvű beszélgetését, nevetését; a helyi vagány csávók autói által keltett zajt, a gumik által felvert murvát - de gyerek lévén, ez túl sokáig nem kötötte le. Mint, ahogy én sem - eléggé el nem ítélhető módon.
Csapkodott, vakarózott, s az arcomat tanulmányozta.
- Írsz? - kérdezte végül.
- Hát… - sóhajtottam. - Mondjuk úgy, rendezgetem a gondolataimat.
A lányom - 11 éves - minden momentumát, pillanatát, szavát ellenőrzése, felügyelete alatt tartja annak, amit írok, és természetes büszkeséggel kezeli annak velejáróit. Ebből kifolyólag nem lehetnek titkaim előtte. Tisztában van azzal is, hogy miről szólt a legutóbb elkészült kéziratom. A rengeteg segédanyag ott volt előtte, bármikor belenézhetett, így pontosan tudta, hogy a történet egy meggyilkolt neonáci fiatal körül zajlik, akin keresztül szerettem volna a figyelem középpontjában tartani azt, amit sokan elbagatellizálnak.
- Új ötleten elmélkedsz, vagy megint tele a fejed a németekkel meg a nácikkal?
- Azt befejeztem. Új úton járok - suttogtam a fülébe. Pajkosan megcsikiztem, majd magamhoz húztam, és sejtelmesen búgtam, előremutatva. - Te! Szerinted mit lehetne ebből a fényes Holdból kihozni?
Kicsi lányom elhúzta a száját, gyengéden megpaskolta az arcomat, mimikáján végigszaladt a szokásos, „nem baj apa, majd elmúlik!” sajnáló kifejezés, majd újabb vakarózás és csapkodás után felállt, hogy magamra hagyjon. Már majdnem elérte az ajtót, amikor megtorpant, visszafordult, s a maga egyszerű, őszinte módján annyit kérdezett:
- Apa! Hitlert csípték a zsidók?
A meglepetés nem került el annak ellenére sem, hogy az imént említette a témát. Tisztában van a múlttal, mégis nehezemre esett megtalálni a megfelelő szavakat. Aztán feladtam.
- Nem, kicsim. Azt hiszem, nem.
Majd jött az újabb kérdés, amire már nem várt választ; amitől padlót fogtam, s amitől nem először éreztem úgy, hogy a felnőtté válás igen is csapás - csupán ennyi volt:
- Akkor miért nem a szúnyogokat irtotta?
Bekebelezett végre. Bár a nap minden órájának megvan a szépsége és fontossága, amikor napközben negyven fok körül uralkodik rajtam - áhítom a sötétet, mely feloldozást, megkönnyebbülést ugyan nem hoz, de átmenetileg elbújtat, feltölt, mielőtt kilök az újabb kánikulai nap elé.
Nem lenne ezzel baj, ha elégedett lennék, elfogadnám a sorsomat. Nem vagyok különc, tudom, hogy milliárdnyi embertársam is úgy él, ahogy én. Semmi sem jó. Ha nem fúj a szél, és forróság van - áhítjuk a huzatot. Ha bezörögnek a mínuszok az ablakon, s reggel az alig érezhető szellő lefagyasztja fülünk - áhítjuk az átkot. Mondom, semmi sem jó. De, miért is nem?
Nem részletezem. A lényeg az, hogy ilyen, és hasonló „magvas” gondolatok közepette élveztem a langyos estét. Csendesen pihegtem egy karosszékben, a Balaton egyik városában, nyaralást, pihenést színlelve. A körítés adott volt, napközben nem is volt evvel probléma, de este, a karosszékben már nem tudtam megtagadni magam - kegyetlen gondolatok futkároztak a fejem belsejében. Írtam. Fejben. Nem hoztam jegyzetfüzetet. Pihenni akartam. De, a kutyából nem lesz szalonna. Semmiből se tanulok.
Egy kétszintes, kertes ház emeletén volt a szállásunk - földszinten egy barát házaspárral. Az alsó szint sarkában megbúvó csigalépcsőn lehetett feljutni hozzánk, s a látogató először - természetesen - a hatalmas erkélyen találta magát, melyet csak a tetőgerendák és a faberakások határoltak. Ha este kiléptem a lakásból, egy hatalmas vetítővásznat láttam magam előtt, ahol a fák csendesen bólogattak az enyhe szélben, a csillagok próbálták kicselezni az aprócska felhőket, s az éppen dagadó Hold este kilenctől éjjel kettőig szépen végigsétált a „vászon” egyik végétől a másikig. Ennek a „filmnek” a megtekintéséhez sem kellett egyéb, mint egy kényelmes karosszék, egy megfelelően hűs ital, s az, hogy a tévében jó legyen a műsor, mert így a szeretteim megfeledkeztek rólam, nem irigyelték azt a röpke magányt és álomvilágot, amit ettől a terasztól és vásznától kaphattam.
Nem csoda hát, hogy a csillagok, a Hold és a csendes utca „állomba” ringatott. Zaftos bűncselekmények és annak gonosz elkövetői cikáztak a képzeletemben, miközben a levegő végre lélegezhető, az állandó izzadás kezelhető; az ég koromfekete, apró lyukakkal szövetén, a ciripelés és az egyéb hangok, illatok bizsergetőek, a vérszívók éhesek.
Ez az a pillanat, amikor a leggaládabb gyilkos s annak megbotránkoztató motivációja megfogalmazódik elferdült agyamban, s ez tisztán látszik az arcomon is. Kicsi lányomat - ezek szerint - nem kötötte le a tévéműsor, mert nyílt az ajtó, s kisurrant rajta vékony alakja. Apró csókot nyomott az arcomra, kényelmesen elhelyezkedett az ölemben; vakarózott, néha csapkodott, de tisztelve a magam köré gyűjtött nyugalmat, s alkotói ködöt, nem sokat beszélt. Figyelte az éjszakai fürdőzésből visszatérő fiatalok jókedvű beszélgetését, nevetését; a helyi vagány csávók autói által keltett zajt, a gumik által felvert murvát - de gyerek lévén, ez túl sokáig nem kötötte le. Mint, ahogy én sem - eléggé el nem ítélhető módon.
Csapkodott, vakarózott, s az arcomat tanulmányozta.
- Írsz? - kérdezte végül.
- Hát… - sóhajtottam. - Mondjuk úgy, rendezgetem a gondolataimat.
A lányom - 11 éves - minden momentumát, pillanatát, szavát ellenőrzése, felügyelete alatt tartja annak, amit írok, és természetes büszkeséggel kezeli annak velejáróit. Ebből kifolyólag nem lehetnek titkaim előtte. Tisztában van azzal is, hogy miről szólt a legutóbb elkészült kéziratom. A rengeteg segédanyag ott volt előtte, bármikor belenézhetett, így pontosan tudta, hogy a történet egy meggyilkolt neonáci fiatal körül zajlik, akin keresztül szerettem volna a figyelem középpontjában tartani azt, amit sokan elbagatellizálnak.
- Új ötleten elmélkedsz, vagy megint tele a fejed a németekkel meg a nácikkal?
- Azt befejeztem. Új úton járok - suttogtam a fülébe. Pajkosan megcsikiztem, majd magamhoz húztam, és sejtelmesen búgtam, előremutatva. - Te! Szerinted mit lehetne ebből a fényes Holdból kihozni?
Kicsi lányom elhúzta a száját, gyengéden megpaskolta az arcomat, mimikáján végigszaladt a szokásos, „nem baj apa, majd elmúlik!” sajnáló kifejezés, majd újabb vakarózás és csapkodás után felállt, hogy magamra hagyjon. Már majdnem elérte az ajtót, amikor megtorpant, visszafordult, s a maga egyszerű, őszinte módján annyit kérdezett:
- Apa! Hitlert csípték a zsidók?
A meglepetés nem került el annak ellenére sem, hogy az imént említette a témát. Tisztában van a múlttal, mégis nehezemre esett megtalálni a megfelelő szavakat. Aztán feladtam.
- Nem, kicsim. Azt hiszem, nem.
Majd jött az újabb kérdés, amire már nem várt választ; amitől padlót fogtam, s amitől nem először éreztem úgy, hogy a felnőtté válás igen is csapás - csupán ennyi volt:
- Akkor miért nem a szúnyogokat irtotta?