Volt idő, nem is olyan régen, amikor a könyv az ember volt. A magánkönyvtárak a kultúra, a jó ízlés és hírszerzés szimbólumai voltak otthonokban és irodákban. Az utóbbi években azonban az otthoni könyvtárak egyre ritkábbak. És a polcok most már nem könyvek, hanem zöld növények és csecsebecsék menedéke.
A magánházakban, a közjegyzõi irodákban, az ügyvédeknél vagy az orvosi rendelőkben — sõt még a népszerû bútorkereskedelmi katalógusokban is — egyre inkább tűnnek el a magánkönyvtárak. “Sokkal ritkább ma már, hogy az emberek könyvtárakat kérnek otthonukba” – mondja a La Shed társalapítója, Sébastien Parent. Megjegyzései megegyeznek a La Presse által idén megszólitott luxus lakásépítőkéivel, akik úgy látják, hogy a magánházaknál az olvasószobák iránti kereslet szűkös.
Az okok szerteágazóak. A québeci digitális könyvértékesítésekre vonatkozó statisztikák azt sugallják, hogy nem egyszerűen a digitalizációról van, hiszen sokkal kevesebb digitális könyvet értékesítenek manapság.
Miért tartunk kevesebb könyvet otthonainkban? A könyvek most végtelenül elérhetőbbek, mint 20 évvel ezelőtt voltak. Korábban az olvasó szükségesnek találhatta a könyvek megőrzését, tudva, hogy ilyen vagy olyen kötetet nem könnyű megtalálni. Az első fordulópont 1968-ban kezdődött, mondja Yvan Lamonde történész, a köteles példány létrehozásával, amely kötelezővé teszi, hogy minden kiadó két példányt adjon a nemzeti gyűjteménynek. A legrosszabb esetben tudjuk, hogy mindig megtalálhatjuk Québec könyveinek egy példányát a Bibliothèque et Archives nationales du Québec-ben, a tartomány nemzeti könyvtárában és levéltárában.
Az elmúlt évtizedekben a következő volt meghatározó: a közkönyvtárak virágzása, a kommunikáció fejlődése és különösen az online kereskedelem, amely lehetővé teszi, hogy néha 48 órán belül könyvet szállítsanak portánkig.
Miért kell tehát könyvet tartanunk, amikor tudjuk, hogy könnyen megtalálhatjuk azt a jövőben is?
(Illusztráció: C. Adam/KMH)
Különösen otthonaikban “értékeljük a helységet, gyakran még a berendezésnél is jobban” – mondja Sebastien Parent építész. “A háztartások hagyományosan egy tágas étkezővel rendelkeztek, tíz székkel, valamint egy gardróbbal és egy hálószobával szekrényekkel. Jelenleg gyakoribb a hat szék, ami alig több, mint amit egy átlag család manapság igényel. Az otthoni könyvtár, bár továbbra is lehet “érdekes építészeti elem”, ma már nem a kultúra vitathatatlan jele.
“Van egy régi gondolat, miszerint a könyv egy bizonyos szociokulturális státus garanciája” – mondja René Audet, a Quebec-i irodalomtudományi és kulturális egyetemek közti kutatások központjának igazgatója. “Gondolok mindezekre a hatalmas üveg könyvespolcokra, azokra amelyekről nem tudjuk, hogy valódi könyveket tartalmaznak vagy csak kis üres dobozok állnak vajon a polcon. ”
Ezek az úgynevezett “homlokzati könyvtárak”. A tapasztalt könyvárúsok emlékeznek még “a mérővel” készített megbízásokra, amikor az számított, hogy könyvek töltsék fel a polcokat, függetlenül a címek, a szerzők vagy a szövegektől. Ezek pusztán díszkönyvek voltak.
Audet úr mosolyogva mondja: Ismerjük a könyvgyűjtemény értékét.
A digitális irodalom és a kultúra szakembere emlékeztet arra, hogy az 1950-es években megjelent “papírkötetek” először még “nyilvános felháborodást okoztak.” Sokan azt gondolták, hogy a könyvet “megalázták” a puhaborító a cserélhető fogyasztás tárgyáva zülleszti az irodalmat. Ma inkább az a feszültség él az olvasóban, hogy gyűjtsön-e egyáltalán könyvet vagy sem?
“Az a személy, aki olvasta és szerette a könyvet, és önként elhatározta, hogy elhagyja azt a metróban, vagy azokban a csöpp kis önkiszolgáló magánkönyvtársakban, amelyek házak előtt és utcasarkoknál jelentek meg, még mindig hisz a könyvben. Van egy csere, egy kommunikáció, amely a könyv szocializációjának ugyanolyan spektrumához tartozik, mint az olvasói körök”- mondja Audet úr.
Ezek az olvasói klubok is egyre népszerűbbek, és látjuk, hogy “az emberek összegyűlnek együtt olvasni és elemezni. Ez új életet ad közkönyvtárakat”- gondolja a szakember.
René Audet megkérdőjelezi azt a nagyon gyakori felvetést, miszerint ma senki sem olvas. Ezzel szemben a valóság az a digitális világban, hogy soha nem olvastunk ilyen sokat – bár nem ugyanazt olvasjuk mint korábban, nem olvasunk ugyanolyan intenzitással, ugyanolyan kitartóan.
“Van egy bizonyos átalakulás. A könyv már nem annyira központi, már nem a kultúra mérője. Ma a szerzők és a klasszikus szövegek ismerete nem jelzi azt, hogy az illető ragyogóan kulturált lenne.
Audet úr saját szakterületétől elmozdulva egy hipotézist tesz közzé. Ma a különböző kultúrák és szubkultúrák közötti könnyű mozgás, illetve a technológiák elsajátításának képessége, az új kommunikációs platformok hatékony használata jellemzi a 21. századi tudóst . És ehhez nincs szükség könyvtárra – még digitálisra sem.
Catherine Lalonde
Fordította: C. Adam / KMH
A magánházakban, a közjegyzõi irodákban, az ügyvédeknél vagy az orvosi rendelőkben — sõt még a népszerû bútorkereskedelmi katalógusokban is — egyre inkább tűnnek el a magánkönyvtárak. “Sokkal ritkább ma már, hogy az emberek könyvtárakat kérnek otthonukba” – mondja a La Shed társalapítója, Sébastien Parent. Megjegyzései megegyeznek a La Presse által idén megszólitott luxus lakásépítőkéivel, akik úgy látják, hogy a magánházaknál az olvasószobák iránti kereslet szűkös.
Az okok szerteágazóak. A québeci digitális könyvértékesítésekre vonatkozó statisztikák azt sugallják, hogy nem egyszerűen a digitalizációról van, hiszen sokkal kevesebb digitális könyvet értékesítenek manapság.
Miért tartunk kevesebb könyvet otthonainkban? A könyvek most végtelenül elérhetőbbek, mint 20 évvel ezelőtt voltak. Korábban az olvasó szükségesnek találhatta a könyvek megőrzését, tudva, hogy ilyen vagy olyen kötetet nem könnyű megtalálni. Az első fordulópont 1968-ban kezdődött, mondja Yvan Lamonde történész, a köteles példány létrehozásával, amely kötelezővé teszi, hogy minden kiadó két példányt adjon a nemzeti gyűjteménynek. A legrosszabb esetben tudjuk, hogy mindig megtalálhatjuk Québec könyveinek egy példányát a Bibliothèque et Archives nationales du Québec-ben, a tartomány nemzeti könyvtárában és levéltárában.
Az elmúlt évtizedekben a következő volt meghatározó: a közkönyvtárak virágzása, a kommunikáció fejlődése és különösen az online kereskedelem, amely lehetővé teszi, hogy néha 48 órán belül könyvet szállítsanak portánkig.
Miért kell tehát könyvet tartanunk, amikor tudjuk, hogy könnyen megtalálhatjuk azt a jövőben is?
(Illusztráció: C. Adam/KMH)Különösen otthonaikban “értékeljük a helységet, gyakran még a berendezésnél is jobban” – mondja Sebastien Parent építész. “A háztartások hagyományosan egy tágas étkezővel rendelkeztek, tíz székkel, valamint egy gardróbbal és egy hálószobával szekrényekkel. Jelenleg gyakoribb a hat szék, ami alig több, mint amit egy átlag család manapság igényel. Az otthoni könyvtár, bár továbbra is lehet “érdekes építészeti elem”, ma már nem a kultúra vitathatatlan jele.
“Van egy régi gondolat, miszerint a könyv egy bizonyos szociokulturális státus garanciája” – mondja René Audet, a Quebec-i irodalomtudományi és kulturális egyetemek közti kutatások központjának igazgatója. “Gondolok mindezekre a hatalmas üveg könyvespolcokra, azokra amelyekről nem tudjuk, hogy valódi könyveket tartalmaznak vagy csak kis üres dobozok állnak vajon a polcon. ”
Ezek az úgynevezett “homlokzati könyvtárak”. A tapasztalt könyvárúsok emlékeznek még “a mérővel” készített megbízásokra, amikor az számított, hogy könyvek töltsék fel a polcokat, függetlenül a címek, a szerzők vagy a szövegektől. Ezek pusztán díszkönyvek voltak.
Audet úr mosolyogva mondja: Ismerjük a könyvgyűjtemény értékét.
A digitális irodalom és a kultúra szakembere emlékeztet arra, hogy az 1950-es években megjelent “papírkötetek” először még “nyilvános felháborodást okoztak.” Sokan azt gondolták, hogy a könyvet “megalázták” a puhaborító a cserélhető fogyasztás tárgyáva zülleszti az irodalmat. Ma inkább az a feszültség él az olvasóban, hogy gyűjtsön-e egyáltalán könyvet vagy sem?
“Az a személy, aki olvasta és szerette a könyvet, és önként elhatározta, hogy elhagyja azt a metróban, vagy azokban a csöpp kis önkiszolgáló magánkönyvtársakban, amelyek házak előtt és utcasarkoknál jelentek meg, még mindig hisz a könyvben. Van egy csere, egy kommunikáció, amely a könyv szocializációjának ugyanolyan spektrumához tartozik, mint az olvasói körök”- mondja Audet úr.
Ezek az olvasói klubok is egyre népszerűbbek, és látjuk, hogy “az emberek összegyűlnek együtt olvasni és elemezni. Ez új életet ad közkönyvtárakat”- gondolja a szakember.
René Audet megkérdőjelezi azt a nagyon gyakori felvetést, miszerint ma senki sem olvas. Ezzel szemben a valóság az a digitális világban, hogy soha nem olvastunk ilyen sokat – bár nem ugyanazt olvasjuk mint korábban, nem olvasunk ugyanolyan intenzitással, ugyanolyan kitartóan.
“Van egy bizonyos átalakulás. A könyv már nem annyira központi, már nem a kultúra mérője. Ma a szerzők és a klasszikus szövegek ismerete nem jelzi azt, hogy az illető ragyogóan kulturált lenne.
Audet úr saját szakterületétől elmozdulva egy hipotézist tesz közzé. Ma a különböző kultúrák és szubkultúrák közötti könnyű mozgás, illetve a technológiák elsajátításának képessége, az új kommunikációs platformok hatékony használata jellemzi a 21. századi tudóst . És ehhez nincs szükség könyvtárra – még digitálisra sem.
Catherine Lalonde
Fordította: C. Adam / KMH
