sirkan49
Kitiltott (BANned)
Aztaszakramenta: miféle sorrend ez? Nem kellene megfordítani?
Biblia, minden ami a Szentírással kapcsolatos!
- Téma inditó pastoral
- Kezdés dátuma
- Státusza
Aztaszakramenta: miféle sorrend ez? Nem kellene megfordítani?
Bihar
Kitiltott (BANned)
A hogyan és a miért nem választható szét úgygondolom a teremtéstörténetben. A sokistenhit pedig nem a babiloni fogság terméke...hanem ennél többezer évvel korábbra tehető. Ezt márcsak az "állatistenek" imádása előzte meg...és a semmi. Egyébként az őskorban kettészakadt pl a sumér társadalom is. A pateszik egyistenhitben éltek, ugynakkor a nép a sokistenes hitben. A pateszik szándékosan nem változtattak ezen, mert a nép ősi hitét nem akarták negligálni. Valamennyire a sumér szellemiség által áthatott Egyiptomra is vonatkozik az előbbi. Mondhatni, hogy Alsó Egyiptom sumér alapítású, tehát a kezdetektől jelen voltak itt...vagyis nagyjából ie. 5000-től.
A sokistenes hittel részben párhuzamosan -más népcsoportoknál- meglevő Tóremhit is egyistenes hit, mert Ata _Isisnek a gyermekei már csak tóremek. Ha valaki nem ismeri a Tóremhitet, akkor nemlehet teljes képe az ősi vallásokról. Persze a Tóremhit volt az újabb, a sokistenesnél, úgytűnik.
A sokistenes hittel részben párhuzamosan -más népcsoportoknál- meglevő Tóremhit is egyistenes hit, mert Ata _Isisnek a gyermekei már csak tóremek. Ha valaki nem ismeri a Tóremhitet, akkor nemlehet teljes képe az ősi vallásokról. Persze a Tóremhit volt az újabb, a sokistenesnél, úgytűnik.
Isten megteremté a Világmindenséget, és látá, hogy az szép.
Isten megteremté a Földet, és látá, hogy az szép.
Isten megteremté a természetet, és látá, hogy az szép.
Isten megteremté az állatokat, és látá, hogy azok szépek.
Isten megteremté a férfit, és látá, hogy az szép.
Isten megteremté a n t, és mondá: Na mindegy, majd kifesti magát.
Kedves István, ez nagyon édes volt, tetszett! Köszi!
Nana. Nincs itt semmi baj a sorrenddel.:111:
A reformáció üldözöttjei
Zarándokok az Újvilágban: puritánok, baptisták, kvékerek
A reformáció törekvéseiben nem volt egységes, és az útkeresések sokfélesége Angliában is sok feszültséghez vezetett a vallási tolerancia megszületéséig. Ám a kontinentális színtérrel ellentétben itt a protestánsok szinte kizárólag egymás kezétől szenvedtek üldöztetést a 17. században. A baptisták és a kvékerek számos ponton tovább vitték a reformáció hitújításait, és tevékenységüknek máig ható pozitív következményei vannak, többek között a vallásszabadság eszméjének fokozatos elterjedése.
A „zarándok atyák” az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le. Charles Lucey festménye
Az anabaptista mozgalmat a kegyetlen üldözés kis híján eltörölte az európai kontinensen (Vízbefojtott újrakeresztelők. Hetek, 2011. május 27.) – végül jórészt Amerikában telepedtek le, ahol azután elveszítették missziós buzgalmukat. A társadalomtól és a technikai fejlődéstől elzárkózott hagyományőrző közösségeik ma is megtalálhatók itt. A hatásuk mégis jelentős maradt az Óvilágban: Angliában olyan mozgalmak felszínre töréséhez és fejlődéséhez járult hozzá, mint az independenseké, a baptistáké és a kvékereké.
Csak a Szellem
I. (Véres) Mária rekatolizációs törekvései után féltestvére, Erzsébet királynő helyreállította és megszilárdította az anglikán államvallást. Anglia Egyháza (Church of England) azonban nem felelt meg sem Róma, sem a radikálisabb protestánsok igényeinek, akik egy, a kálvini eszmék mentén teljesen megreformált egyházban gondolkodtak. Ők – a puritánok – a Bibliával összeegyeztethetetlennek ítélték az anglikanizmus rítusait és papi rendjét, és meg akarták tisztítani az egyházat a római katolicizmus maradványainak tekintett elemektől. Erzsébet uralkodásának első éveiben erős támogatást kaptak a parlamenttől, de azután az uralkodónő nem járult hozzá a változásokhoz. E tekintetben utóda, I. Jakab is hajthatatlan maradt, aki trónra lépésekor VI. Jakabként már Skócia uralkodója volt. Minthogy a tekintély iránt érzéketlen, nyakas skót presbiteriánus alattvalóitól a vártnál kevesebb tiszteletet kapott, úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.
I. Jakab skót angol király. Úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.
A puritánok egy csoportja már Erzsébet idejében is reménytelennek látta az egyház belülről történő megreformálását, és attól különválva független közösségeket alapítottak. A szeparatistáknak ez a csoportja, az independensek (függetlenek) többé nem tekintették törvényesnek Anglia Egyházát. Robert Browne és Robert Harrison vezetésével 1581-ben különálló gyülekezetet alapítottak Norwichban. Ezzel kezdetét vette a kongregacionista mozgalom, amely kálvini hitelvei mellett anabaptista hatásokat is mutatott, például egyházkormányzata tekintetében. A kormány és a püspökök bebörtönzésekkel és a szigetországból való kiűzéssel igyekeztek megtörni működésüket, 1593-ban több vezetőjüket fel is akasztották. Néhány évig dán és holland földön éltek tovább, majd a „zarándok atyák” 1620-ban az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le.
Amikor az egyik amszterdami independens csoport vezetői, John Smyth és Thomas Helwys hitből vállalt döntéssel bemerítkeztek, megszületett a kontinentális anabaptista közösségek legsikeresebb ágazata, a baptista mozgalom. Bár sokan állítják, hogy Smyth és Helwys az apostoli egyházminták keresése folytán maguk ismerték fel a vízkeresztség bibliai szerepét, mások szerint egyértelmű a holland anabaptisták, a mennoniták befolyása. Máig vitatott kérdés, hogy milyen mértékben hatott rájuk a kontinensen működő radikális reformáció. Annyi biztos, hogy Smyth követőit azután – Münsterre is emlékezve – Angliában is anabaptistáknak hívták egy ideig.
Az anabaptisták hosszú története a kontinensen Luther idejéig nyúlt vissza, és leginkább az üldöztetés és a szenvedés jellemezte. Amennyire megérthették, a legőszintébb igyekezettel próbálták követni a bibliai egyházmintát és hitgyakorlatot – hittek az állam és az egyház szétválasztásában, illetve abban, hogy minden helyi gyülekezetnek önálló életet kell élnie. Makacsul ellenezték a csecsemőkeresztséget, mondván, hogy minden vallásos tett értéktelen, ha nem szabad akaratból és hitből viszik véghez. A szolgálatról alkotott nézeteik is újszerűek voltak. Bátorították a „laikus” szolgálatot: a legkülönfélébb iparosok prédikáltak az összejöveteleiken. Egy híres angliai képviselőjük, John Bunyan mondását később más csoportokban is megelégedéssel nyugtázták: „Nem kell elvégezni az Oxfordi vagy a Cambridge-i Egyetemet, hogy valaki alkalmassá váljon az igehirdetésre.” Úgy vélték, senki sem alkalmas a prédikálásra, csak ha a Szellem indítja. Még sajátosabb gyakorlatuk volt az, hogy nők is prédikálhattak köreikben. Egy korabeli kritikusuk szörnyülködve jegyezte meg: „Egyesek azt mondják, törvényes dolog, hogy nők is hirdessenek Igét, és nekik is lehetnek ajándékaik, mint a férfiaknak. Bizony prédikálnak is közöttük némely asszonyszemélyek, mégpedig nagy népszerűségre szert téve.” Talán a főáramú egyházakban folyó gyakorlat elutasításaként viszont a szolgálóknak fizetendő tizedet és anyagi javadalmazást törvénytelennek ítélték, ragaszkodva ahhoz, hogy a prédikátoroknak is legyen polgári foglalkozásuk. Végül pedig sok baptista azt is elvetette, hogy istentisztelet céljából templomokban – „tornyos házakban” – kellene összegyűlni. Ezek a jellegzetességek angol földön is megjelentek a mozgalomban.
Vízbe merítve
John Smyth a cambridge-i Christ’s College-ben tanult. 1594-ben pappá szentelték az anglikán egyházban, de azt követően puritán, majd szeparatista lett. 1608-ban Jakab király kemény intézkedései elől Hollandiába, Európa 17. századi vallási üldözötteinek menedékhelyére kellett távoznia, ahol mennoniták fogadták be. Az itt történt bemerítkezéssel ő és csoportja végleg szakított Anglia Egyházával, és egyben a többi szeparatistától is elváltak útjaik. Halála után közeli barátja és munkatársa, Helwys visszavezette egy csoportjukat Angliába, és 1612-ben megalakult az első baptista gyülekezet Londonban. Helwys igen bátor hangvételű levelet írt Jakab királynak, amelyben arra kérte, hogy alattvalói szabad lelkiismeretét ne vesse törvény alá. A válasz nem maradt el. Börtönbe került, ott halt meg 1616-ban.
George Fox. Nyolcszor ült börtönben, Carlisle-ban (Anglia) hajszál híján ki is végezték.
I. Jakab szerint a genfi bibliafordítás olyan részeket is tartalmazott, amelyek alapján az independensek és a baptisták politikai kritikákkal illethették volna a hatalmát. Részben emiatt rendelte el az új fordítás, az azóta is közkedvelt és idén 400. évfordulóját ünneplő King James Bible kiadását. E szeparatista csoportok tehát még az ilyen „negatív visszacsatolások” révén is jótékonyan hatottak az angliai ébredési mozgalmakra.
Helwys megpróbáltatásai ellenére londoni gyülekezete 1626-ra újabb közösségekkel gyarapodott Lincolnban, Coventryben, Salisburyben és Tivertonban. Időközben megerősödött a baptistáknak egy kálvini ága, és Helwys követőinek szenvedéseit csak tetézte, hogy az angol protestánsok körében ortodoxnak tekintett kálvinizmussal szemben ők hittek az akarat szabadságában.
1640-re a baptisták megegyeztek abban, hogy a vízkeresztség egyetlen biblikus módja az alámerítkezés (mégpedig hacsak lehet, „élő vízben” – a folyóvizet előnyben részesítették az állóvízzel vagy medencével szemben). Ezzel tovább építették anabaptista elődeik örökségét, akik számára a keresztség gyakorlati kivitelezése másodrendű kérdés volt. A fiatal baptista közösségek viszontagságaihoz hozzájárult az állam és az egyház kapcsolatának feszegetése is. Bibliaértelmezésük alapján e kérdésben azt vallották, hogy a király és a szabadon választott parlament legitim hatalommal rendelkeznek, azonban az állam nem avatkozhat be az egyház ügyeibe. Természetesen nem maradhattak ki az ezeréves királyság körüli, a 17. század közepén divatos spekulációkból sem. Kisebb-nagyobb mértékben a baptisták valamennyien buzgón kutatták Dániel próféciáit és a Jelenések könyvét. Vizsgálták az idők jeleit, és keresték azt, miként kellene nekik, Krisztus követőinek e kritikus időkben engedelmeskedniük Isten akaratának.
Újvilági kezdetek
William Penn. Olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat.
A tengerentúlon 1639-ben Roger Williams alapította az első baptista gyülekezetet. Williams a Cambridge-i Egyetemen készült anglikán papi pályára, ám a felszentelése után erős ellenérzései támadtak az egyházi liturgiával és hierarchiával szemben. 1631-ben elhajózott Massachusetts-be, ahol szeparatista lett, majd a lelkiismereti szabadságról folytatott hosszas vitát követően 1635-ben kitiltották az államból. Egy „Providence”-nek elnevezett helyen telepedett le (a szó jelentése ’gondviselés’), és létrehozta az első Rhode Island-i kolóniát azzal a céllal, hogy ott teljes vallásszabadság uralkodjon. Providence-ben már baptistaként alapította meg felekezetének első amerikai gyülekezetét. Az anyaországba visszatérve 1644-ben ékesszóló írásaiban kelt a teljes lelkiismereti és vallásszabadság védelmére; szorgalmazta a zsidók Angliába történő visszafogadását is. (I. Edward 1290-ben kitiltotta a zsidókat a szigetországból, ahová csak Oliver Cromwell idején, 1655-től térhettek vissza.) Az amerikai bennszülöttekkel szívélyes kapcsolatokat ápolt, nevéhez fűződik az első indián nyelvű lexikon kiadása.
Az igehirdetésre nagy hangsúlyt helyező baptista hitet a többnyire írástudatlan amerikai feketék is – rabszolgák és szabadok egyaránt – igen vonzónak találták. A baptista istentiszteletek szabadsága a dicséretben és imádásbeli önkifejezésekben is tág teret biztosított sajátos stílusuknak. A baptista mozgalom a legnagyobb amerikai protestáns felekezetté válva végül az Újvilágban írt sikertörténetet, hírnevét korunkban olyan szolgálatok öregbítették, mint Billy Grahamé vagy Jerry Falwellé. Sokfelé, különösen Európában és Oroszországban, a 20. század elején születő pünkösdi ébredések derékhadát szintén a Szent Szellemmel betöltekező baptisták adták.
A zarándok útja
Angliában időközben I. Károly és a parlament konfliktusa polgárháborúhoz vezetett. Cromwell már 1642-ben csatlakozott az independensekhez, és „vasbordájú szentjeinek” vezérkarában independens és baptista tisztek kerültek túlsúlyba. A „puritán Mózes” később a presbiteriánus és nem királypárti anglikánok mellett számukra is helyet biztosított az államilag támogatott egyházi szolgálatban. Minden más csoport pedig szabadon gyakorolhatta vallását, ha nem fenyegette a közrend békéjét – egyedül a római katolikus misézést, valamint a külsőségeiben arra emlékeztető anglikán szárny, a High Church istentiszteleteit tiltotta be. Néhány baptista elfogadta az államegyházi hivatalt, de a többség inkább függetlenül működött.
A királyság II. Károly trónra lépésével történt helyreállítása a puritánok és szeparatisták, köztük a baptisták számára újabb negyedszázados üldöztetést hozott. Megszorításokkal és bírságokkal sújtották őket, és ezrével szenvedtek börtönbüntetést. Miután Monmouth hercegét egy balul sikerült felkelésben nonkonformisták is támogatták, közülük háromszázat 1684-ben kötél általi halálra ítéltek, közel ezret pedig Barbados szigetére deportáltak. A baptista pásztorok a börtönből buzdították gyülekezeteiket, üzeneteik többnyire arról szóltak, hogy mi a hit értelme az üldöztetés idején. Thomas Hardcastle börtönleveleiben az üldöztetésekről mint a „kegyelem értékes időszakai”-ról írt, amikor a keresztények szíve „megtisztulhat, és mély és tartós örömre juthat”. Ugyanezzel a témával foglalkozott John Bunyan, egy másik baptista pásztor is, miközben engedély nélküli prédikálás miatt hatéves börtönbüntetését töltötte Bradfordban. Az angol irodalomban klasszikussá lett műve, a Zarándok útja azóta száznál is több nyelven jelent meg, a kiadott példányszám tekintetében csak maga a Biblia előzi meg.
A baptista közösségek nagy hangsúlyt tettek az evangélium hirdetésére és a missziókra, a morva keresztények mellett ők voltak a protestáns missziós éra első úttörői. William Carey, Adoniram Judson és mások Indiában, Burmában, Kínában, Japánban és Afrikában alapítottak életerős közösségeket, és később még Latin-Amerika katolikus közegébe is sikerült behatolniuk. Ezeken a területeken nemcsak hívő közösségeket hoztak létre, hanem iskolákat, kórházakat és kiadóházakat is alapítottak.
Miért remegtek a kvékerek?
A 17. században a baptisták többek között egy különleges közösség, a kvékerek hitéletére is hatottak Angliában, jóllehet bizonyos pontokon ellentábort képviseltek. Vannak olyan egyháztörténészek, akik a kvékereket több vonatkozásban a modern 20. századi pünkösdi mozgalom korai előfutárainak tartják, noha egyháztörténeti szerepük leginkább az igen karizmatikus alapító, George Fox nemzedékében volt jelentős. A kvékereknek is jócskán kijutott az üldöztetésekből – nemcsak az anglikánok, hanem (különösen Amerikában) a puritánok miatt is szenvedniük kellett.
A kvékerek élen jártak a rabszolgaság eltörléséért vívott harcban
A vallási küzdelmek hosszú történetét Angliában is a szabadabb hitélet időnként kaotikusnak tűnő keresése jellemezte. Nagy problémát jelentett, hogy az anglikanizmus megtisztítására törekvő, kálvini teológiát követő reformmozgalmak sem adtak helyt az egyéni istenélmény szomjazásának. A kvékerek alapítójának, George Foxnak a hitélete is emiatt került szellemi válságba. Ebben az időben sokféle mozgalom bontogatta szárnyát, és a legfontosabbak közül több is hatott George Foxra, pozitív és negatív módon egyaránt. Ezek közül is a baptisták (akkoriban még anabaptistáknak nevezett) közössége volt a legjelentősebb. George nagybátyja, Pickering is hozzájuk tartozott. Egyebek mellett a szolgálatról vallott baptista nézetek minden bizonnyal hatottak Foxra.
George Fox (1624–1690) Draytonban, a leicesteri grófságban született. Istenfélő szülei „tisztaságra és igazságosságra” nevelték, már fiatalon megtanulta, hogy szava „kevés, de sóval fűszerezett”, szájában pedig az igen igen, a nem pedig nem legyen. Társai ki is nevették becsületessége miatt. Az érzékeny szellemű ifjút a rokonság papnak szánta volna, végül suszterinas lett belőle. Tizenkilenc évesen oly ellenállhatatlanul vágyakozott az igazság után, hogy elhagyta a szülői házat és utazni kezdett. Messze földet bejárva egyik lelkészt a másik után kereste fel, hogy választ kapjon a szívében érzett szellemi vágyódásra, ám egyetlen tanács sem elégítette ki. Közben sokat olvasott és tanult, 1646-ban mégis ráébredt arra, hogy „az oxfordi és cambridge-i tanulás nem elég ahhoz, hogy valaki Krisztus tanítványa legyen”. Négyéves keresés után végre kijelentést kapott: abban az állapotban csak Isten szólhat hozzá, hogy szomja csillapodjon.
1647-ben prédikálni kezdett. Volt, hogy hivatásos lelkészek után szólt az emberekhez, máskor a templomon kívül, de már ekkor érezhető volt beszédén keresztül Isten ereje. 1652-ben Yorkshire-ben, Anglia északi részén egy magas hegyen látomást látott „egy népről, amely az Úrhoz gyűjtetik”. Látta, amint Krisztus győzelemre vezeti övéit a Sátán ellen. Ekkor értette meg, hogy Krisztust kell prédikálni, aki megszabadít a bűn uralmától.
Támadta a beiktatott klérust, ezért bíróság elé idézték. Itt a bírónak azt mondta, hogy reszketnie kellene Isten Igéjétől, aki erre így felelt: „Te magad vagy az a reszketős!” A kvéker (azaz ’reszketős’) gúnynév azután rajtuk ragadt. Tény, hogy az ézsaiási mondat – „erre tekintek én, aki szegény és megtörött lelkű, és aki beszédemet rettegi” – Fox prófétai fellépésének egyik szokatlan kísérőjelensége volt, az emberek szó szerint remegve hallgatták. Bár az üldöztetés folytatódott, ez csak a mozgalom megerősödését szolgálta. Három évvel a látomása után a kvékerek tábora ötvenezresre duzzadt, s ez a szám még az évszázad vége előtt megduplázódott.
Ezreket börtönöztek be közülük, olyan vádak alapján, mint hogy tiltott vallási közösségben találkoznak, vagy nem hajlandók fizetni a kötelező államegyházi tizedet. Az anabaptistákhoz hasonlóan a tárgyalásokon vagy bárhol másutt Jézus szavaira hivatkozva megtagadták az eskütételt, ők is vallották, hogy az igazmondásban nem lehetnek fokozatok. Emiatt is, vagy csak mert „tiszteletlenül válaszoltak a bírónak”, vagy nem emeltek kalapot előtte (senki emberfiát meg nem süvegelték), már börtönbe kerülhettek. Igaz, történtek üdítő kivételek is – megesett például, hogy egy kvéker vádlott lángoló hite úgy megérintette a bírót, hogy vele tartott prédikálni a tárgyalás után. Maga Fox nyolcszor ült börtönben, 1653-ban Carlisle-ban hajszál híján ki is végezték. Az utcai csőcseléktől is nemegyszer szenvedett el életveszélyes ütlegeket – ilyen élményekről később John Wesley vagy a pünkösdi úttörők is beszámolhattak.
A Delaware mentén lakó indiánok törzsfőnöke William Penn-nel barátsági szerződést kötött. Benjamin West festménye
Az üldöztetés miatt sokan közülük már a 17. század derekán Amerikába vándoroltak, azonban itt sem kerülhették el a más csoportokkal való összeütközéseket. Bostonban például a puritánokkal kerültek összetűzésbe, akik azért hagyták el Angliát, hogy tiszta keresztény közösségeket létesíthessenek; a kvékerek viszont kifogásolták „vallásos szűklátókörűségüket”. Miután száműzetés útján a puritánok nem tudták a kvékereket Bostonból eltávolítani – a szankció hallatán némelyikük térdre esve adott hálát Istennek azért, hogy végre biztosan tudhatja, hol kell prédikálnia –, börtönbüntetéssel, fizikai fenyítékkel, sőt csonkítással próbálták őket jobb belátásra téríteni. Szenvedéseiket bámulatos méltósággal viselték. „Hátamon a korbács csattogása szúnyogdöngésként hat fülembe” – írja egyikük a börtönből. Végül a puritánok megelégelték a kvékerekkel való bajlódást, és halálbüntetést szabtak ki rájuk. 1660–61-ben három kvékert akasztottak fel, mert a hatóságnak való engedelmességgel szemben meggyőződésükhöz ragaszkodtak. Haláluk olyan felháborodást váltott ki a vallási türelmetlenség ellen, ami hozzájárult a vallásszabadsághoz vezető út kikövezéséhez Amerikában.
A vallási radikalizmus terén Angliában is történtek túlkapások, nem csak az európai kontinensen. Ilyen volt a londoni James Naylor esete, aki – feltehetőleg az exeteri börtönben elszenvedett kínzások és büntetések lélektani hatására – messiási hódolatot fogadott el. Homlokára „B” betűt (blasphemer, azaz: ’istenkáromló’) sütöttek, a nyelvét tüzes vassal fúrták át, úgyhogy meggyőződéseit beszédhibával hirdette tovább, míg végül hallgatósága agyonverte. Ezek a tapasztalatok kijózanítólag hatottak Foxra. Szolgálata lehiggadt, bár igazmondás dolgában és az eskü vagy a háborúskodás tekintetében továbbra sem ismert tréfát; erről majdnem hároméves fogság elszenvedésével tett bizonyságot. Élete utolsó tizenöt évét az egész világon szétszóródva élő hittestvéreivel való levelezéssel töltötte.
A Csodák Könyve
A kvékerek hittek abban, hogy aki a keresztény szolgálatban részt vesz, mindenki megkapja a Szent Szellemet, akár felszentelték, akár nem. Krisztust Isten „belső szava” jelenti ki – hangsúlyozta Fox –, vagyis az a „belső hang”, amelyet közvetlenül a Szent Szellem ad az emberi szívbe, és amely által a hívő kijelentést kaphat az Istennel való kapcsolat mibenlétéről, a keresztény tanítás természetéről és arról, hogy mi a Szentírás helyes magyarázata.
A kvéker mozgalom a radikális puritanizmus kálvini közegében, s így részben annak szellemi ellenhatásaként bontakozott ki. A „belső” és „külső” szavak közötti különbségtétel a betű szerinti merev bibliaértelmezés ellen irányult, amelynek Fox idejében a puritánok többsége áldozatul esett. Látása szerint a puritánok kihagyták a szellemi megvilágosodás alapvető elemét, a Szent Szellem megtapasztalását. Mint később a pünkösdiek, ő is elsősorban a Szent Szellem tapasztalati megismerésére törekedett. A kvéker ébredés első generációjában, azaz Fox szolgálata alatt ez nem is okozott torzulást (kortársai szerint betéve tudta a Bibliát). Fox érvelése szerint – és ezt saját tapasztalatai is megerősítették – a Szent Szellem mindig az Írás szerint szól, és éppen az Ő kijelentése vezet el annak megismerésére. Másfelől a személyes szellemi tapasztalatokat a Szentírás erősíti meg és értelmezi.
A korai kvéker irodalom látomásokról, gyógyulásokról, próféciákról, valamint az Apostolok cselekedeteiben leírt más karizmatikus megtapasztalásokról számol be. Még arra is van bizonyíték, hogy nyelveken szóltak, ám az ilyesféle „extatikus” megnyilvánulásokat Fox végül nem támogatta, és a glosszolália (nyelveken szólás) kihalt a kvékerek között.
A legtöbb más korabeli csoporthoz hasonlóan, ahol imádkoztak a betegek gyógyulásáért, a kvékerek sem a gyógyításra összpontosítottak. Mégis üdvözölték a Biblia erre vonatkozó tanításait, és gyakorolták is – a gyógyító kenetet újra felfedező egyik első protestáns közösség a kvékereké volt. Maga Fox jelentős gyógyító szolgálattal rendelkezett; a betegekért mondott imáinak híre még Amerikában tett evangelizációs útjait is megelőzte. Az 1672-ben tartott amerikai prédikációs utak során sokan meggyógyultak Fox imái nyomán. Kézrátétellel szolgált a betegek felé, hangsúlyozva, hogy gyógyulásuk Isten korlátlan hatalmában áll. Méltányolta a fokozatos gyógyulásokat is, a szolgálatában részesülők többsége mégis ott helyben meggyógyult.
Fox naplója, a halála után felfedezett Csodák Könyve százötven gyógyulási esetet dokumentál részletesen. Önéletrajzában szerepel egy történet, amikor egy tébolyult nőből az Úr nevében kiűzte a démonokat, aminek következtében az asszony meggyógyult, befogadta az igazságot, és haláláig hívő is maradt. A továbbiakban ezt írja:
„A mennyei erő sok nagy és csodálatos dolgot végzett azokban a napokban, mert az Úr feltűrte mindenható karját és megmutatta erejét; sokak csodálkozására nem kevesen gyógyultak meg súlyos nyavalyákból. Az Ő nevére az ördögök is meghajoltak; erre különleges példákat is mondhatnék, olyanokat, hogy ez a hitetlen kor be sem vehetné, és fülük el sem szenvedhetné azokat.” Fox és kvékerei vallották, hogy a Szent Szellem csodatevő ereje ma éppúgy meggyógyítja a betegségeket, miként az újszövetségi érában is tette. Ugyanakkor a gyógyszerek és orvosok nyújtotta segítséget sem utasították el.
Az isteni gyógyulásban nem működésük hitelességének bizonyítékát keresték, az egyszerűen életük természetes része volt.
A korai kvékereket a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak jó néhány történésze több szempontból is szellemi őseiknek tekinti. A puritanizmussal ellentétben ők szembenéztek a Szentírás és a Szellem kapcsolatának pragmatikus kérdéseivel, miként a huszadik századi pünkösdieket is erre kényszerítették az evangéliumi és fundamentalista tábor betűhöz ragaszkodó képviselői. A korai pünkösdiek pacifista törekvései számára is a kvékerek szolgáltattak érveket, és a faji és társadalmi korlátok ledöntésében ugyancsak párhuzam vonható közöttük: már a kvékerek között is különböző bőrszínű emberek, valamint szolgák és arisztokraták együtt imádták Istent.
Egyik híres képviselőjük volt John Taylor, aki már 1659-ben az indiánok között hirdette az evangéliumot. Tevékenysége az amerikai őslakókban kivételes bizalmat eredményezett a kvékerek iránt, a következő években az indián népesség egy része kvéker lett.
Az indiánok a kvékerek között is leginkább a mozgalom egyik legismertebb alakját, William Pennt érezték atyjuknak. Penn, a brit haditengerészet admirálisának fia 1676-ban hatalmas földbirtokot szerzett Amerikában, amellyel „szent kísérletre” szánta el magát: Roger Williamshez hasonlóan olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat. Államának, Pennsylvaniának alapköve ez a szabadság volt, és Penn az egyenlőségben és testvériségben osztozó polgárok közé sorolta az indiánokat is, akik ezért igen nagy tiszteletben részesítették.
A kvékerektől indult ki a rabszolgasággal szembeni ellenérzés is, amelyben azután a metodisták is osztoztak. John Woolman egyszerű New Jersey-beli szabó volt, aki meggyőződött arról, hogy a rabszolgaság a bibliai bizonyítékokkal és minden ésszerűséggel is szemben áll. Ha olyan otthonban vendégeskedett, ahol rabszolgákat tartottak, udvariasan megfizette szolgálatukat. Türelmükkel és szavaikkal a kvékerek végül mások lelkiismeretét is megmozdították.
(Kulcsár Árpád - Hetek, 2011.06.17.)
<a href="http://canadahun.com/forum/showthread.php?p=3055752#post3055752"><b>Előző rész</b></a>
Zarándokok az Újvilágban: puritánok, baptisták, kvékerek
A reformáció törekvéseiben nem volt egységes, és az útkeresések sokfélesége Angliában is sok feszültséghez vezetett a vallási tolerancia megszületéséig. Ám a kontinentális színtérrel ellentétben itt a protestánsok szinte kizárólag egymás kezétől szenvedtek üldöztetést a 17. században. A baptisták és a kvékerek számos ponton tovább vitték a reformáció hitújításait, és tevékenységüknek máig ható pozitív következményei vannak, többek között a vallásszabadság eszméjének fokozatos elterjedése.
A „zarándok atyák” az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le. Charles Lucey festményeAz anabaptista mozgalmat a kegyetlen üldözés kis híján eltörölte az európai kontinensen (Vízbefojtott újrakeresztelők. Hetek, 2011. május 27.) – végül jórészt Amerikában telepedtek le, ahol azután elveszítették missziós buzgalmukat. A társadalomtól és a technikai fejlődéstől elzárkózott hagyományőrző közösségeik ma is megtalálhatók itt. A hatásuk mégis jelentős maradt az Óvilágban: Angliában olyan mozgalmak felszínre töréséhez és fejlődéséhez járult hozzá, mint az independenseké, a baptistáké és a kvékereké.
Csak a Szellem
I. (Véres) Mária rekatolizációs törekvései után féltestvére, Erzsébet királynő helyreállította és megszilárdította az anglikán államvallást. Anglia Egyháza (Church of England) azonban nem felelt meg sem Róma, sem a radikálisabb protestánsok igényeinek, akik egy, a kálvini eszmék mentén teljesen megreformált egyházban gondolkodtak. Ők – a puritánok – a Bibliával összeegyeztethetetlennek ítélték az anglikanizmus rítusait és papi rendjét, és meg akarták tisztítani az egyházat a római katolicizmus maradványainak tekintett elemektől. Erzsébet uralkodásának első éveiben erős támogatást kaptak a parlamenttől, de azután az uralkodónő nem járult hozzá a változásokhoz. E tekintetben utóda, I. Jakab is hajthatatlan maradt, aki trónra lépésekor VI. Jakabként már Skócia uralkodója volt. Minthogy a tekintély iránt érzéketlen, nyakas skót presbiteriánus alattvalóitól a vártnál kevesebb tiszteletet kapott, úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.
I. Jakab skót angol király. Úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.A puritánok egy csoportja már Erzsébet idejében is reménytelennek látta az egyház belülről történő megreformálását, és attól különválva független közösségeket alapítottak. A szeparatistáknak ez a csoportja, az independensek (függetlenek) többé nem tekintették törvényesnek Anglia Egyházát. Robert Browne és Robert Harrison vezetésével 1581-ben különálló gyülekezetet alapítottak Norwichban. Ezzel kezdetét vette a kongregacionista mozgalom, amely kálvini hitelvei mellett anabaptista hatásokat is mutatott, például egyházkormányzata tekintetében. A kormány és a püspökök bebörtönzésekkel és a szigetországból való kiűzéssel igyekeztek megtörni működésüket, 1593-ban több vezetőjüket fel is akasztották. Néhány évig dán és holland földön éltek tovább, majd a „zarándok atyák” 1620-ban az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le.
Amikor az egyik amszterdami independens csoport vezetői, John Smyth és Thomas Helwys hitből vállalt döntéssel bemerítkeztek, megszületett a kontinentális anabaptista közösségek legsikeresebb ágazata, a baptista mozgalom. Bár sokan állítják, hogy Smyth és Helwys az apostoli egyházminták keresése folytán maguk ismerték fel a vízkeresztség bibliai szerepét, mások szerint egyértelmű a holland anabaptisták, a mennoniták befolyása. Máig vitatott kérdés, hogy milyen mértékben hatott rájuk a kontinensen működő radikális reformáció. Annyi biztos, hogy Smyth követőit azután – Münsterre is emlékezve – Angliában is anabaptistáknak hívták egy ideig.
Az anabaptisták hosszú története a kontinensen Luther idejéig nyúlt vissza, és leginkább az üldöztetés és a szenvedés jellemezte. Amennyire megérthették, a legőszintébb igyekezettel próbálták követni a bibliai egyházmintát és hitgyakorlatot – hittek az állam és az egyház szétválasztásában, illetve abban, hogy minden helyi gyülekezetnek önálló életet kell élnie. Makacsul ellenezték a csecsemőkeresztséget, mondván, hogy minden vallásos tett értéktelen, ha nem szabad akaratból és hitből viszik véghez. A szolgálatról alkotott nézeteik is újszerűek voltak. Bátorították a „laikus” szolgálatot: a legkülönfélébb iparosok prédikáltak az összejöveteleiken. Egy híres angliai képviselőjük, John Bunyan mondását később más csoportokban is megelégedéssel nyugtázták: „Nem kell elvégezni az Oxfordi vagy a Cambridge-i Egyetemet, hogy valaki alkalmassá váljon az igehirdetésre.” Úgy vélték, senki sem alkalmas a prédikálásra, csak ha a Szellem indítja. Még sajátosabb gyakorlatuk volt az, hogy nők is prédikálhattak köreikben. Egy korabeli kritikusuk szörnyülködve jegyezte meg: „Egyesek azt mondják, törvényes dolog, hogy nők is hirdessenek Igét, és nekik is lehetnek ajándékaik, mint a férfiaknak. Bizony prédikálnak is közöttük némely asszonyszemélyek, mégpedig nagy népszerűségre szert téve.” Talán a főáramú egyházakban folyó gyakorlat elutasításaként viszont a szolgálóknak fizetendő tizedet és anyagi javadalmazást törvénytelennek ítélték, ragaszkodva ahhoz, hogy a prédikátoroknak is legyen polgári foglalkozásuk. Végül pedig sok baptista azt is elvetette, hogy istentisztelet céljából templomokban – „tornyos házakban” – kellene összegyűlni. Ezek a jellegzetességek angol földön is megjelentek a mozgalomban.
Vízbe merítve
John Smyth a cambridge-i Christ’s College-ben tanult. 1594-ben pappá szentelték az anglikán egyházban, de azt követően puritán, majd szeparatista lett. 1608-ban Jakab király kemény intézkedései elől Hollandiába, Európa 17. századi vallási üldözötteinek menedékhelyére kellett távoznia, ahol mennoniták fogadták be. Az itt történt bemerítkezéssel ő és csoportja végleg szakított Anglia Egyházával, és egyben a többi szeparatistától is elváltak útjaik. Halála után közeli barátja és munkatársa, Helwys visszavezette egy csoportjukat Angliába, és 1612-ben megalakult az első baptista gyülekezet Londonban. Helwys igen bátor hangvételű levelet írt Jakab királynak, amelyben arra kérte, hogy alattvalói szabad lelkiismeretét ne vesse törvény alá. A válasz nem maradt el. Börtönbe került, ott halt meg 1616-ban.
George Fox. Nyolcszor ült börtönben, Carlisle-ban (Anglia) hajszál híján ki is végezték.I. Jakab szerint a genfi bibliafordítás olyan részeket is tartalmazott, amelyek alapján az independensek és a baptisták politikai kritikákkal illethették volna a hatalmát. Részben emiatt rendelte el az új fordítás, az azóta is közkedvelt és idén 400. évfordulóját ünneplő King James Bible kiadását. E szeparatista csoportok tehát még az ilyen „negatív visszacsatolások” révén is jótékonyan hatottak az angliai ébredési mozgalmakra.
Helwys megpróbáltatásai ellenére londoni gyülekezete 1626-ra újabb közösségekkel gyarapodott Lincolnban, Coventryben, Salisburyben és Tivertonban. Időközben megerősödött a baptistáknak egy kálvini ága, és Helwys követőinek szenvedéseit csak tetézte, hogy az angol protestánsok körében ortodoxnak tekintett kálvinizmussal szemben ők hittek az akarat szabadságában.
1640-re a baptisták megegyeztek abban, hogy a vízkeresztség egyetlen biblikus módja az alámerítkezés (mégpedig hacsak lehet, „élő vízben” – a folyóvizet előnyben részesítették az állóvízzel vagy medencével szemben). Ezzel tovább építették anabaptista elődeik örökségét, akik számára a keresztség gyakorlati kivitelezése másodrendű kérdés volt. A fiatal baptista közösségek viszontagságaihoz hozzájárult az állam és az egyház kapcsolatának feszegetése is. Bibliaértelmezésük alapján e kérdésben azt vallották, hogy a király és a szabadon választott parlament legitim hatalommal rendelkeznek, azonban az állam nem avatkozhat be az egyház ügyeibe. Természetesen nem maradhattak ki az ezeréves királyság körüli, a 17. század közepén divatos spekulációkból sem. Kisebb-nagyobb mértékben a baptisták valamennyien buzgón kutatták Dániel próféciáit és a Jelenések könyvét. Vizsgálták az idők jeleit, és keresték azt, miként kellene nekik, Krisztus követőinek e kritikus időkben engedelmeskedniük Isten akaratának.
Újvilági kezdetek
William Penn. Olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat.A tengerentúlon 1639-ben Roger Williams alapította az első baptista gyülekezetet. Williams a Cambridge-i Egyetemen készült anglikán papi pályára, ám a felszentelése után erős ellenérzései támadtak az egyházi liturgiával és hierarchiával szemben. 1631-ben elhajózott Massachusetts-be, ahol szeparatista lett, majd a lelkiismereti szabadságról folytatott hosszas vitát követően 1635-ben kitiltották az államból. Egy „Providence”-nek elnevezett helyen telepedett le (a szó jelentése ’gondviselés’), és létrehozta az első Rhode Island-i kolóniát azzal a céllal, hogy ott teljes vallásszabadság uralkodjon. Providence-ben már baptistaként alapította meg felekezetének első amerikai gyülekezetét. Az anyaországba visszatérve 1644-ben ékesszóló írásaiban kelt a teljes lelkiismereti és vallásszabadság védelmére; szorgalmazta a zsidók Angliába történő visszafogadását is. (I. Edward 1290-ben kitiltotta a zsidókat a szigetországból, ahová csak Oliver Cromwell idején, 1655-től térhettek vissza.) Az amerikai bennszülöttekkel szívélyes kapcsolatokat ápolt, nevéhez fűződik az első indián nyelvű lexikon kiadása.
Az igehirdetésre nagy hangsúlyt helyező baptista hitet a többnyire írástudatlan amerikai feketék is – rabszolgák és szabadok egyaránt – igen vonzónak találták. A baptista istentiszteletek szabadsága a dicséretben és imádásbeli önkifejezésekben is tág teret biztosított sajátos stílusuknak. A baptista mozgalom a legnagyobb amerikai protestáns felekezetté válva végül az Újvilágban írt sikertörténetet, hírnevét korunkban olyan szolgálatok öregbítették, mint Billy Grahamé vagy Jerry Falwellé. Sokfelé, különösen Európában és Oroszországban, a 20. század elején születő pünkösdi ébredések derékhadát szintén a Szent Szellemmel betöltekező baptisták adták.
A zarándok útja
Angliában időközben I. Károly és a parlament konfliktusa polgárháborúhoz vezetett. Cromwell már 1642-ben csatlakozott az independensekhez, és „vasbordájú szentjeinek” vezérkarában independens és baptista tisztek kerültek túlsúlyba. A „puritán Mózes” később a presbiteriánus és nem királypárti anglikánok mellett számukra is helyet biztosított az államilag támogatott egyházi szolgálatban. Minden más csoport pedig szabadon gyakorolhatta vallását, ha nem fenyegette a közrend békéjét – egyedül a római katolikus misézést, valamint a külsőségeiben arra emlékeztető anglikán szárny, a High Church istentiszteleteit tiltotta be. Néhány baptista elfogadta az államegyházi hivatalt, de a többség inkább függetlenül működött.
A királyság II. Károly trónra lépésével történt helyreállítása a puritánok és szeparatisták, köztük a baptisták számára újabb negyedszázados üldöztetést hozott. Megszorításokkal és bírságokkal sújtották őket, és ezrével szenvedtek börtönbüntetést. Miután Monmouth hercegét egy balul sikerült felkelésben nonkonformisták is támogatták, közülük háromszázat 1684-ben kötél általi halálra ítéltek, közel ezret pedig Barbados szigetére deportáltak. A baptista pásztorok a börtönből buzdították gyülekezeteiket, üzeneteik többnyire arról szóltak, hogy mi a hit értelme az üldöztetés idején. Thomas Hardcastle börtönleveleiben az üldöztetésekről mint a „kegyelem értékes időszakai”-ról írt, amikor a keresztények szíve „megtisztulhat, és mély és tartós örömre juthat”. Ugyanezzel a témával foglalkozott John Bunyan, egy másik baptista pásztor is, miközben engedély nélküli prédikálás miatt hatéves börtönbüntetését töltötte Bradfordban. Az angol irodalomban klasszikussá lett műve, a Zarándok útja azóta száznál is több nyelven jelent meg, a kiadott példányszám tekintetében csak maga a Biblia előzi meg.
A baptista közösségek nagy hangsúlyt tettek az evangélium hirdetésére és a missziókra, a morva keresztények mellett ők voltak a protestáns missziós éra első úttörői. William Carey, Adoniram Judson és mások Indiában, Burmában, Kínában, Japánban és Afrikában alapítottak életerős közösségeket, és később még Latin-Amerika katolikus közegébe is sikerült behatolniuk. Ezeken a területeken nemcsak hívő közösségeket hoztak létre, hanem iskolákat, kórházakat és kiadóházakat is alapítottak.
Miért remegtek a kvékerek?
A 17. században a baptisták többek között egy különleges közösség, a kvékerek hitéletére is hatottak Angliában, jóllehet bizonyos pontokon ellentábort képviseltek. Vannak olyan egyháztörténészek, akik a kvékereket több vonatkozásban a modern 20. századi pünkösdi mozgalom korai előfutárainak tartják, noha egyháztörténeti szerepük leginkább az igen karizmatikus alapító, George Fox nemzedékében volt jelentős. A kvékereknek is jócskán kijutott az üldöztetésekből – nemcsak az anglikánok, hanem (különösen Amerikában) a puritánok miatt is szenvedniük kellett.
A kvékerek élen jártak a rabszolgaság eltörléséért vívott harcbanA vallási küzdelmek hosszú történetét Angliában is a szabadabb hitélet időnként kaotikusnak tűnő keresése jellemezte. Nagy problémát jelentett, hogy az anglikanizmus megtisztítására törekvő, kálvini teológiát követő reformmozgalmak sem adtak helyt az egyéni istenélmény szomjazásának. A kvékerek alapítójának, George Foxnak a hitélete is emiatt került szellemi válságba. Ebben az időben sokféle mozgalom bontogatta szárnyát, és a legfontosabbak közül több is hatott George Foxra, pozitív és negatív módon egyaránt. Ezek közül is a baptisták (akkoriban még anabaptistáknak nevezett) közössége volt a legjelentősebb. George nagybátyja, Pickering is hozzájuk tartozott. Egyebek mellett a szolgálatról vallott baptista nézetek minden bizonnyal hatottak Foxra.
George Fox (1624–1690) Draytonban, a leicesteri grófságban született. Istenfélő szülei „tisztaságra és igazságosságra” nevelték, már fiatalon megtanulta, hogy szava „kevés, de sóval fűszerezett”, szájában pedig az igen igen, a nem pedig nem legyen. Társai ki is nevették becsületessége miatt. Az érzékeny szellemű ifjút a rokonság papnak szánta volna, végül suszterinas lett belőle. Tizenkilenc évesen oly ellenállhatatlanul vágyakozott az igazság után, hogy elhagyta a szülői házat és utazni kezdett. Messze földet bejárva egyik lelkészt a másik után kereste fel, hogy választ kapjon a szívében érzett szellemi vágyódásra, ám egyetlen tanács sem elégítette ki. Közben sokat olvasott és tanult, 1646-ban mégis ráébredt arra, hogy „az oxfordi és cambridge-i tanulás nem elég ahhoz, hogy valaki Krisztus tanítványa legyen”. Négyéves keresés után végre kijelentést kapott: abban az állapotban csak Isten szólhat hozzá, hogy szomja csillapodjon.
1647-ben prédikálni kezdett. Volt, hogy hivatásos lelkészek után szólt az emberekhez, máskor a templomon kívül, de már ekkor érezhető volt beszédén keresztül Isten ereje. 1652-ben Yorkshire-ben, Anglia északi részén egy magas hegyen látomást látott „egy népről, amely az Úrhoz gyűjtetik”. Látta, amint Krisztus győzelemre vezeti övéit a Sátán ellen. Ekkor értette meg, hogy Krisztust kell prédikálni, aki megszabadít a bűn uralmától.
Támadta a beiktatott klérust, ezért bíróság elé idézték. Itt a bírónak azt mondta, hogy reszketnie kellene Isten Igéjétől, aki erre így felelt: „Te magad vagy az a reszketős!” A kvéker (azaz ’reszketős’) gúnynév azután rajtuk ragadt. Tény, hogy az ézsaiási mondat – „erre tekintek én, aki szegény és megtörött lelkű, és aki beszédemet rettegi” – Fox prófétai fellépésének egyik szokatlan kísérőjelensége volt, az emberek szó szerint remegve hallgatták. Bár az üldöztetés folytatódott, ez csak a mozgalom megerősödését szolgálta. Három évvel a látomása után a kvékerek tábora ötvenezresre duzzadt, s ez a szám még az évszázad vége előtt megduplázódott.
Ezreket börtönöztek be közülük, olyan vádak alapján, mint hogy tiltott vallási közösségben találkoznak, vagy nem hajlandók fizetni a kötelező államegyházi tizedet. Az anabaptistákhoz hasonlóan a tárgyalásokon vagy bárhol másutt Jézus szavaira hivatkozva megtagadták az eskütételt, ők is vallották, hogy az igazmondásban nem lehetnek fokozatok. Emiatt is, vagy csak mert „tiszteletlenül válaszoltak a bírónak”, vagy nem emeltek kalapot előtte (senki emberfiát meg nem süvegelték), már börtönbe kerülhettek. Igaz, történtek üdítő kivételek is – megesett például, hogy egy kvéker vádlott lángoló hite úgy megérintette a bírót, hogy vele tartott prédikálni a tárgyalás után. Maga Fox nyolcszor ült börtönben, 1653-ban Carlisle-ban hajszál híján ki is végezték. Az utcai csőcseléktől is nemegyszer szenvedett el életveszélyes ütlegeket – ilyen élményekről később John Wesley vagy a pünkösdi úttörők is beszámolhattak.
A Delaware mentén lakó indiánok törzsfőnöke William Penn-nel barátsági szerződést kötött. Benjamin West festményeAz üldöztetés miatt sokan közülük már a 17. század derekán Amerikába vándoroltak, azonban itt sem kerülhették el a más csoportokkal való összeütközéseket. Bostonban például a puritánokkal kerültek összetűzésbe, akik azért hagyták el Angliát, hogy tiszta keresztény közösségeket létesíthessenek; a kvékerek viszont kifogásolták „vallásos szűklátókörűségüket”. Miután száműzetés útján a puritánok nem tudták a kvékereket Bostonból eltávolítani – a szankció hallatán némelyikük térdre esve adott hálát Istennek azért, hogy végre biztosan tudhatja, hol kell prédikálnia –, börtönbüntetéssel, fizikai fenyítékkel, sőt csonkítással próbálták őket jobb belátásra téríteni. Szenvedéseiket bámulatos méltósággal viselték. „Hátamon a korbács csattogása szúnyogdöngésként hat fülembe” – írja egyikük a börtönből. Végül a puritánok megelégelték a kvékerekkel való bajlódást, és halálbüntetést szabtak ki rájuk. 1660–61-ben három kvékert akasztottak fel, mert a hatóságnak való engedelmességgel szemben meggyőződésükhöz ragaszkodtak. Haláluk olyan felháborodást váltott ki a vallási türelmetlenség ellen, ami hozzájárult a vallásszabadsághoz vezető út kikövezéséhez Amerikában.
A vallási radikalizmus terén Angliában is történtek túlkapások, nem csak az európai kontinensen. Ilyen volt a londoni James Naylor esete, aki – feltehetőleg az exeteri börtönben elszenvedett kínzások és büntetések lélektani hatására – messiási hódolatot fogadott el. Homlokára „B” betűt (blasphemer, azaz: ’istenkáromló’) sütöttek, a nyelvét tüzes vassal fúrták át, úgyhogy meggyőződéseit beszédhibával hirdette tovább, míg végül hallgatósága agyonverte. Ezek a tapasztalatok kijózanítólag hatottak Foxra. Szolgálata lehiggadt, bár igazmondás dolgában és az eskü vagy a háborúskodás tekintetében továbbra sem ismert tréfát; erről majdnem hároméves fogság elszenvedésével tett bizonyságot. Élete utolsó tizenöt évét az egész világon szétszóródva élő hittestvéreivel való levelezéssel töltötte.
A Csodák Könyve
A kvékerek hittek abban, hogy aki a keresztény szolgálatban részt vesz, mindenki megkapja a Szent Szellemet, akár felszentelték, akár nem. Krisztust Isten „belső szava” jelenti ki – hangsúlyozta Fox –, vagyis az a „belső hang”, amelyet közvetlenül a Szent Szellem ad az emberi szívbe, és amely által a hívő kijelentést kaphat az Istennel való kapcsolat mibenlétéről, a keresztény tanítás természetéről és arról, hogy mi a Szentírás helyes magyarázata.
A kvéker mozgalom a radikális puritanizmus kálvini közegében, s így részben annak szellemi ellenhatásaként bontakozott ki. A „belső” és „külső” szavak közötti különbségtétel a betű szerinti merev bibliaértelmezés ellen irányult, amelynek Fox idejében a puritánok többsége áldozatul esett. Látása szerint a puritánok kihagyták a szellemi megvilágosodás alapvető elemét, a Szent Szellem megtapasztalását. Mint később a pünkösdiek, ő is elsősorban a Szent Szellem tapasztalati megismerésére törekedett. A kvéker ébredés első generációjában, azaz Fox szolgálata alatt ez nem is okozott torzulást (kortársai szerint betéve tudta a Bibliát). Fox érvelése szerint – és ezt saját tapasztalatai is megerősítették – a Szent Szellem mindig az Írás szerint szól, és éppen az Ő kijelentése vezet el annak megismerésére. Másfelől a személyes szellemi tapasztalatokat a Szentírás erősíti meg és értelmezi.
A korai kvéker irodalom látomásokról, gyógyulásokról, próféciákról, valamint az Apostolok cselekedeteiben leírt más karizmatikus megtapasztalásokról számol be. Még arra is van bizonyíték, hogy nyelveken szóltak, ám az ilyesféle „extatikus” megnyilvánulásokat Fox végül nem támogatta, és a glosszolália (nyelveken szólás) kihalt a kvékerek között.
A legtöbb más korabeli csoporthoz hasonlóan, ahol imádkoztak a betegek gyógyulásáért, a kvékerek sem a gyógyításra összpontosítottak. Mégis üdvözölték a Biblia erre vonatkozó tanításait, és gyakorolták is – a gyógyító kenetet újra felfedező egyik első protestáns közösség a kvékereké volt. Maga Fox jelentős gyógyító szolgálattal rendelkezett; a betegekért mondott imáinak híre még Amerikában tett evangelizációs útjait is megelőzte. Az 1672-ben tartott amerikai prédikációs utak során sokan meggyógyultak Fox imái nyomán. Kézrátétellel szolgált a betegek felé, hangsúlyozva, hogy gyógyulásuk Isten korlátlan hatalmában áll. Méltányolta a fokozatos gyógyulásokat is, a szolgálatában részesülők többsége mégis ott helyben meggyógyult.
Fox naplója, a halála után felfedezett Csodák Könyve százötven gyógyulási esetet dokumentál részletesen. Önéletrajzában szerepel egy történet, amikor egy tébolyult nőből az Úr nevében kiűzte a démonokat, aminek következtében az asszony meggyógyult, befogadta az igazságot, és haláláig hívő is maradt. A továbbiakban ezt írja:
„A mennyei erő sok nagy és csodálatos dolgot végzett azokban a napokban, mert az Úr feltűrte mindenható karját és megmutatta erejét; sokak csodálkozására nem kevesen gyógyultak meg súlyos nyavalyákból. Az Ő nevére az ördögök is meghajoltak; erre különleges példákat is mondhatnék, olyanokat, hogy ez a hitetlen kor be sem vehetné, és fülük el sem szenvedhetné azokat.” Fox és kvékerei vallották, hogy a Szent Szellem csodatevő ereje ma éppúgy meggyógyítja a betegségeket, miként az újszövetségi érában is tette. Ugyanakkor a gyógyszerek és orvosok nyújtotta segítséget sem utasították el.
Az isteni gyógyulásban nem működésük hitelességének bizonyítékát keresték, az egyszerűen életük természetes része volt.
A korai kvékereket a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak jó néhány történésze több szempontból is szellemi őseiknek tekinti. A puritanizmussal ellentétben ők szembenéztek a Szentírás és a Szellem kapcsolatának pragmatikus kérdéseivel, miként a huszadik századi pünkösdieket is erre kényszerítették az evangéliumi és fundamentalista tábor betűhöz ragaszkodó képviselői. A korai pünkösdiek pacifista törekvései számára is a kvékerek szolgáltattak érveket, és a faji és társadalmi korlátok ledöntésében ugyancsak párhuzam vonható közöttük: már a kvékerek között is különböző bőrszínű emberek, valamint szolgák és arisztokraták együtt imádták Istent.
Egyik híres képviselőjük volt John Taylor, aki már 1659-ben az indiánok között hirdette az evangéliumot. Tevékenysége az amerikai őslakókban kivételes bizalmat eredményezett a kvékerek iránt, a következő években az indián népesség egy része kvéker lett.
Az indiánok a kvékerek között is leginkább a mozgalom egyik legismertebb alakját, William Pennt érezték atyjuknak. Penn, a brit haditengerészet admirálisának fia 1676-ban hatalmas földbirtokot szerzett Amerikában, amellyel „szent kísérletre” szánta el magát: Roger Williamshez hasonlóan olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat. Államának, Pennsylvaniának alapköve ez a szabadság volt, és Penn az egyenlőségben és testvériségben osztozó polgárok közé sorolta az indiánokat is, akik ezért igen nagy tiszteletben részesítették.
A kvékerektől indult ki a rabszolgasággal szembeni ellenérzés is, amelyben azután a metodisták is osztoztak. John Woolman egyszerű New Jersey-beli szabó volt, aki meggyőződött arról, hogy a rabszolgaság a bibliai bizonyítékokkal és minden ésszerűséggel is szemben áll. Ha olyan otthonban vendégeskedett, ahol rabszolgákat tartottak, udvariasan megfizette szolgálatukat. Türelmükkel és szavaikkal a kvékerek végül mások lelkiismeretét is megmozdították.
(Kulcsár Árpád - Hetek, 2011.06.17.)
<a href="http://canadahun.com/forum/showthread.php?p=3055752#post3055752"><b>Előző rész</b></a>
Az élet a kegyelem mellett is küzdelem
"1
Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.
2
Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
3
Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.
4
Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.
5
Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.
6
Mert ezek közül valók azok, akik betolakodnak a házakba, és foglyul ejtik a bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött asszonykákat,
7
Kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak.
IITim.3
A Bibliával való komoly értelembeli foglalkozás,Isten szemszögéből,hiábavaló,ha nem követi Isten akaratának kutatása,és a meggyőződés után,annak követése.
Egy életet végig lehet tanulni,ha valaki megnyugodott a kétszívűségben,-mégsem jut el a megismerésre.Isten megismerésére,ami a Vele való egyesülést is jelenti.
"1
Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.
2
Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
3
Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.
4
Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.
5
Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.
6
Mert ezek közül valók azok, akik betolakodnak a házakba, és foglyul ejtik a bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött asszonykákat,
7
Kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak.
IITim.3
A Bibliával való komoly értelembeli foglalkozás,Isten szemszögéből,hiábavaló,ha nem követi Isten akaratának kutatása,és a meggyőződés után,annak követése.
Egy életet végig lehet tanulni,ha valaki megnyugodott a kétszívűségben,-mégsem jut el a megismerésre.Isten megismerésére,ami a Vele való egyesülést is jelenti.
Bihar
Kitiltott (BANned)
Ahogyan a keleti vallásokat nem ismerte -ma is alig- Európa, ugyanez a helyzet a történelem vonalán is. A keleti ember hitvilága mindígis eltért erősen az európaitól és űgylátszik ez így is marad.
Sajnos ebbe a kategóriába tartozik egy a magyaroknak fontos téma is: az ősvallásuk. Ez azonban nem választható szét attól a kérdéstől, hogy kik a magyarok? További érdekesség, hogy rokonnépeik közűl kiknek volt azonos az úősvallása a magyarokéval?
Ki tudna ezekre válaszolni?? Mert itt az idő..már az utoló Habsburg trónörökös is meghalt. A mmagyarok származását pedih a habsburgi nyelvészek hazudták össze. De az ősvallásunkra már nekik sem "telt"..
Talán nem az európai nyavajgásokon kellene mindíg lovagolni...kit érdekel pl az angliusok hosszúranyújtott vallástörténeti nihilje? Az őskatolikusok máglyái és egybei nem rövidíthetők? Mert ahol katolikus főpapok éltek, ott máglyák is égtek valaha...Isten dicsőségére. Aki ezt hagyta..
Ilyen bizony az európai őskultúra. Keleten pedig hol máglyáztak?? Mégis, hol?
Sajnos ebbe a kategóriába tartozik egy a magyaroknak fontos téma is: az ősvallásuk. Ez azonban nem választható szét attól a kérdéstől, hogy kik a magyarok? További érdekesség, hogy rokonnépeik közűl kiknek volt azonos az úősvallása a magyarokéval?
Ki tudna ezekre válaszolni?? Mert itt az idő..már az utoló Habsburg trónörökös is meghalt. A mmagyarok származását pedih a habsburgi nyelvészek hazudták össze. De az ősvallásunkra már nekik sem "telt"..
Talán nem az európai nyavajgásokon kellene mindíg lovagolni...kit érdekel pl az angliusok hosszúranyújtott vallástörténeti nihilje? Az őskatolikusok máglyái és egybei nem rövidíthetők? Mert ahol katolikus főpapok éltek, ott máglyák is égtek valaha...Isten dicsőségére. Aki ezt hagyta..
Ilyen bizony az európai őskultúra. Keleten pedig hol máglyáztak?? Mégis, hol?
furrier75
Kitiltott (BANned)
Nem lőn először a "férfi", és aztán a "nő"...
A Biblia sem nevezi Ádámot férfinek, amíg nincs Éva...
A férfi, és a nő egyszerre keletkeztek...
Először Ádám volt az Ember...
Bihar
Kitiltott (BANned)
Viszont ők már az uruki (Suméria) templomkertbe -ahol paradicsom is volt és almafa is..- mint férj és feleség érkeztek. A Bibliában természetesen egy legenda található, melynek alapja a templomkerti történet. Na persze, az alma még nem volt egészen érett és ezért tilos volt leszedni a pateszi szerint. Aztán a bűntény (?) alatt meglátták őket..szörnyű vége is lett. Kitiltották az almaszedőket-.-.
Az ókorban az almát kezdték először termeszteni mint gyümölcsöt, ezért értéke nagy volt.
Hogy először ki lőn és ki nem klőn...hagyjuk másra..
Az ókorban az almát kezdték először termeszteni mint gyümölcsöt, ezért értéke nagy volt.
Hogy először ki lőn és ki nem klőn...hagyjuk másra..
Kedves Bihar!kiss
Én megvallom őszintén még a keleti vallások sem érdekelnek.
De a tiszta, és igaz valódi magyar vallás, hagyomány viszont érdekelne.
Legyen nagyon szép, és vidám napod!
Sok szeretettel Erzsi.kiss
Bihar
Kitiltott (BANned)
Kedves Erzsi!
Hát ha komoly az óhajod, akkor erről már többször írtam, így megkllene keresned. Ha estleg nem találod, akkor pedig röviden majd leírom. Csak ha komolyan gondolod. A gúnyolódás mellőzésével. Elég volt ezekből a megalapozatlan handabandázásokból. Ezek már nem aktuálisak.
A magyarok sem készek -többnyire- megérteni, hogy ősvallásukat Róma érdekelvűvé alakította (tized, robot stb) és úgy adta elő, mintha saját talámánya lenne. Természetesen a magyar ősvallás nem csak a magyaroké volt -pl ez egyidőben azonos az ujgúr "államvallással"- és Anyahitáig (Babba Máriág, azaz a Nagyboldogasszonyig) "megy vissza". Ő pedig Jézus előtt élt évezredekkel.
Gondold meg, megakarod- e tudni, mit tett Róma és a nyugati banda eleinkkel, az érdekeik mentén? Még az Árpádház "kihalatása" is összefügg az ősi hittel, meg a honfoglalás előtti mult megsemmisítése is...Úgyhogy nem biztatlak, nem felemelő történetről van szó. Az ősvallás kiírtása pedig sok emberéletet követelt itt, pl Koppányét, akit 3 kisfia (Babóca, Berzence) előtt öltek meg..Veszprémben, pedig az apja neve Botond volt.
Az ősvallásunk Mátyás király után "hagyta el" VÉGLEG az országot...röviden szólva. Mátyás ugyanis ismerte, mellesleg Ő is Árpádházi volt, mint Szibián-Csák..de ez hosszú.
Természetesen mindenki abban hisz amiben akar, már régen, a vallásszabadság jegyében. Ilyen ügyekben azonban gusztustalan zsigeri támadásokat generálni, olyan hittel kapcsolatban, melyeket nem is ismer a csípőből okoska...
Úgyhogy a magyar ősvallás leírása nem fog osztalan sikerhez vezetni, mert az érdekek..
Hát ha komoly az óhajod, akkor erről már többször írtam, így megkllene keresned. Ha estleg nem találod, akkor pedig röviden majd leírom. Csak ha komolyan gondolod. A gúnyolódás mellőzésével. Elég volt ezekből a megalapozatlan handabandázásokból. Ezek már nem aktuálisak.
A magyarok sem készek -többnyire- megérteni, hogy ősvallásukat Róma érdekelvűvé alakította (tized, robot stb) és úgy adta elő, mintha saját talámánya lenne. Természetesen a magyar ősvallás nem csak a magyaroké volt -pl ez egyidőben azonos az ujgúr "államvallással"- és Anyahitáig (Babba Máriág, azaz a Nagyboldogasszonyig) "megy vissza". Ő pedig Jézus előtt élt évezredekkel.
Gondold meg, megakarod- e tudni, mit tett Róma és a nyugati banda eleinkkel, az érdekeik mentén? Még az Árpádház "kihalatása" is összefügg az ősi hittel, meg a honfoglalás előtti mult megsemmisítése is...Úgyhogy nem biztatlak, nem felemelő történetről van szó. Az ősvallás kiírtása pedig sok emberéletet követelt itt, pl Koppányét, akit 3 kisfia (Babóca, Berzence) előtt öltek meg..Veszprémben, pedig az apja neve Botond volt.
Az ősvallásunk Mátyás király után "hagyta el" VÉGLEG az országot...röviden szólva. Mátyás ugyanis ismerte, mellesleg Ő is Árpádházi volt, mint Szibián-Csák..de ez hosszú.
Természetesen mindenki abban hisz amiben akar, már régen, a vallásszabadság jegyében. Ilyen ügyekben azonban gusztustalan zsigeri támadásokat generálni, olyan hittel kapcsolatban, melyeket nem is ismer a csípőből okoska...
Úgyhogy a magyar ősvallás leírása nem fog osztalan sikerhez vezetni, mert az érdekek..
Kedves Bihar!kiss
Most néztem meg Davincsi életét, és láttam, hogyan hamisította, vagy talán alkotta meg Jézus halotti leplét. Elég edzettnek érzem magam ahhoz, hogy megtudjam az igazságot a magyarokkal kapcsolatban. Bennem az is jojózik, hogy Pártus földről, vagy keletről jöttek a magyarok a kárpátmedencébe? Nem tudom, hogy az Arvisura valóban a magyarok történetét írja le vajon, vagy azt is kitalálta nékikünk valaki. Nagyon mesésnek tűnik. Ittrekedt szellemek szoktak ilyeneket mesélni.
A meséket szeretem, de csak akkor, ha az unokáimnak mesélek, vagy ha valódi mesére vágyom. Az igazságnak valóban igazságnak kellene lennie, és a mesének, mesének.
Nagyboldogasszonyban hiszek, de hogy más neve is volt? Nem tudom. Mondom, hogy káosz van bennem ebben az ügyben. Tisztán szeretnék látni, meg az eredeti teljes biblia után vágyom. Lehet, hogy ez csak vágy marad?
Legyen nagyon szép, és vidám napod!
Sok szeretettel Erzsi.kiss
Bihar
Kitiltott (BANned)
Kedves Erzsi! Sok emberben van káosz, bennem is az volt sokáig a magyarokkal kapcsolatban. Utoljára a Habsburgok gyilkolászták eleinket a rekatolizáció okán...és sokmindent elfedtek, hazudoztak..pogányoztak. De a kezdet -Géza, Vajk István idején- sem volt felemelő.
Tehát : az őstörténelmünk és a vallásunk összefügg, nem is választható el egymástól.
Ha gondolod, akkor elkezdhetjük, azonban a magyarok -mint hunfajú népek- kialakulását megelőző időszakkal kell a történetet kezdeni. Mert mi a hunfajú népek "utódnépei" lennénk, azaz néhány eredeti törzs urali összeházasodásából származunk. Ennek persze okai voltak.
Felejsd el Badinyt, a pártusait és az eddigi zavaros, más infókat, azt javasolom. Ne legyenek előítéleteid az Arvisurát illetően. Ez egy többrétegű fantasztikus könyv, nem véletlenűl támadják, azok persze akiknek fogama nincs még a magyarok kialakulásáról sem. Összefüggéseit nagyon kevesen ismerik. Mert mit is mondd nagy történészünk, Győrffy a magyarok nevéről: ez mamár egy ismetretlen szóösszetétel...nem nyomozható ki az eredete...(Győrffy akadémikus volt, nagydoktor stb..). Győrffy nem tudta: minden hunfajú nép nevét az első fejedelméről/-től "vette"...nagyon bonyolult azthiszem.
Az Arvisura mintegy 6-8 helyen ír Jézusról, ezeket elég komoly feladat összerakni, de nem lehetelen.
Általánosságban az Arvisura történetei nem igazolhatóak egy-két mondattal -mintahogy sokan elvárják- mert sokszáz évszázados és évezredes, hatalmas térben játszódó esemény igazolása nem ilyen egyszerű. Ehhez -magyarázatként- kétszeres Arvisura terjedelmű könyvre lenne szükség...legalább, meg arra, aki hajlandó ilyet létrehozni. Így tehát az eseményenkénti igazolás -rengeteg van belőle- marad a halandó számára. De ez többnyire működik.
Végűl azthiszem ezt itt nem az a fórum, ahol másokat zavarhatnánk a magyarkodásunkkal, ősi hitünk leírásával, azt kérem, találj egy olyat, vagy létesíts egy újat, ahol ezt megtehetjük és ott kezdhetnénk el.
Kötözködők megjelenése esetén pedig ezen is változtatni lehet...egy egész tanszék szállt rám egyidőben, érvelésemet pedig elsem olvasták...többnyire (brüsszeli szindróma) így ezt nem vállalom..vagyis: nem a vitákat akarom, hogy eszkalálódjanak, ezértis kellene egy új fórum, máshol.
Tehát : az őstörténelmünk és a vallásunk összefügg, nem is választható el egymástól.
Ha gondolod, akkor elkezdhetjük, azonban a magyarok -mint hunfajú népek- kialakulását megelőző időszakkal kell a történetet kezdeni. Mert mi a hunfajú népek "utódnépei" lennénk, azaz néhány eredeti törzs urali összeházasodásából származunk. Ennek persze okai voltak.
Felejsd el Badinyt, a pártusait és az eddigi zavaros, más infókat, azt javasolom. Ne legyenek előítéleteid az Arvisurát illetően. Ez egy többrétegű fantasztikus könyv, nem véletlenűl támadják, azok persze akiknek fogama nincs még a magyarok kialakulásáról sem. Összefüggéseit nagyon kevesen ismerik. Mert mit is mondd nagy történészünk, Győrffy a magyarok nevéről: ez mamár egy ismetretlen szóösszetétel...nem nyomozható ki az eredete...(Győrffy akadémikus volt, nagydoktor stb..). Győrffy nem tudta: minden hunfajú nép nevét az első fejedelméről/-től "vette"...nagyon bonyolult azthiszem.
Az Arvisura mintegy 6-8 helyen ír Jézusról, ezeket elég komoly feladat összerakni, de nem lehetelen.
Általánosságban az Arvisura történetei nem igazolhatóak egy-két mondattal -mintahogy sokan elvárják- mert sokszáz évszázados és évezredes, hatalmas térben játszódó esemény igazolása nem ilyen egyszerű. Ehhez -magyarázatként- kétszeres Arvisura terjedelmű könyvre lenne szükség...legalább, meg arra, aki hajlandó ilyet létrehozni. Így tehát az eseményenkénti igazolás -rengeteg van belőle- marad a halandó számára. De ez többnyire működik.
Végűl azthiszem ezt itt nem az a fórum, ahol másokat zavarhatnánk a magyarkodásunkkal, ősi hitünk leírásával, azt kérem, találj egy olyat, vagy létesíts egy újat, ahol ezt megtehetjük és ott kezdhetnénk el.
Kötözködők megjelenése esetén pedig ezen is változtatni lehet...egy egész tanszék szállt rám egyidőben, érvelésemet pedig elsem olvasták...többnyire (brüsszeli szindróma) így ezt nem vállalom..vagyis: nem a vitákat akarom, hogy eszkalálódjanak, ezértis kellene egy új fórum, máshol.
Tökéletes cél
Egy lelkésztől hallottam a következő megfogalmazást:
.."a keresztény szeretet az ellenség szereteténél kezdődik..."
Ezt megértve könnyebben elfogadhatjuk a Biblia üzenetét,a megváltás indokát.Miért váltott meg Isten?Lehetne-e enélkül megmenekülési lehetőségünk?
Láthatjuk,hogy valójában milyen Isten,aki cselekvője is saját tanításának.Szeret akkor is ,ha még ellenségei vagyunk.Persze nem szentimentális érzelmekre kell gondolnunk,hanem inkább irgalmas megemésztő tűzre...és szüntelen munkálkodásra.Szeretetre ami erősebb a halálnál is.
"44
Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
45
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.
46
Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é?"Máté 5
Az emberi természet,sokszor már az ellenfél,a nem szimpatikus alak,a nemet mondó szereteténél becsődöl,---talán ezért is mondja Jézus:
"nálam nélkül semmit sem cselekedhettek"János 15,5
Ővele viszont igen,habár a cél természete mennyei.
Sok emberi elhidegülésnek lehetne ellenszere ez a szeretet,és sok felbomlásnak induló házasság lehetne újra megerősödő életközösség.És persze nemcsak két ember kapcsolata kerülhetne szilárd,növekvő alapokra,de a gyerekek is" kegyelmet" kapnának.
Úgy gondolom,a mezőgazdászok nyelvén ez egy nagyon jó magvetés lenne.
Egy lelkésztől hallottam a következő megfogalmazást:
.."a keresztény szeretet az ellenség szereteténél kezdődik..."
Ezt megértve könnyebben elfogadhatjuk a Biblia üzenetét,a megváltás indokát.Miért váltott meg Isten?Lehetne-e enélkül megmenekülési lehetőségünk?
Láthatjuk,hogy valójában milyen Isten,aki cselekvője is saját tanításának.Szeret akkor is ,ha még ellenségei vagyunk.Persze nem szentimentális érzelmekre kell gondolnunk,hanem inkább irgalmas megemésztő tűzre...és szüntelen munkálkodásra.Szeretetre ami erősebb a halálnál is.
"44
Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
45
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.
46
Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é?"Máté 5
Az emberi természet,sokszor már az ellenfél,a nem szimpatikus alak,a nemet mondó szereteténél becsődöl,---talán ezért is mondja Jézus:
"nálam nélkül semmit sem cselekedhettek"János 15,5
Ővele viszont igen,habár a cél természete mennyei.
Sok emberi elhidegülésnek lehetne ellenszere ez a szeretet,és sok felbomlásnak induló házasság lehetne újra megerősödő életközösség.És persze nemcsak két ember kapcsolata kerülhetne szilárd,növekvő alapokra,de a gyerekek is" kegyelmet" kapnának.
Úgy gondolom,a mezőgazdászok nyelvén ez egy nagyon jó magvetés lenne.
Életveszély a Föld határán
Pietisták a 17–18. században - A keresztényüldözések története (22. rész)
A reformáció megcsontosodása elleni reakcióként a valószínűleg Hollandiából kiinduló pietizmus a 17. századtól jó ideig hatott valamennyi főáramú protestáns egyházban, mégis leginkább lutheránus megújulási mozgalomként tartják számon. Képviselői vallották, hogy ők hozták el a reformáció második fázisát. Érdekes módon a protestáns körökön túl is megjelentek az Istennel való személyes közösséget hangsúlyozó „pietista elemek" - például a janzenista katolikusok között, majd a zsidó hászid mozgalomban.
A széles és keskeny útról szóló híres pietista festmény.
Miután Luther 1546-ban meghalt, követői az agresszív kálvinistáktól és a katolikus jezsuitáktól jövő doktrinális nyomás miatt szükségesnek érezték, hogy megfogalmazzák a keresztény hit tantételeit. Ezzel valamiféle protestáns skolasztika vette kezdetét a wittenbergi egyetem vezetésével, ahol kijelentették, hogy a lutheranizmus hitelvei „birtokolják az isteni kinyilatkoztatás és kötelező érvényű igazság erejét, mégpedig nemcsak a tan területén, hanem minden dologban". Ez a defenzív, súlyosan dogmatikus hangsúlykör hozta létre a lutheránus konfesszionalizmust - azt a halott ortodoxiát, amelyet Luther aligha tartott volna kívánatosnak. Minthogy a pásztorok ilyen szellemi klímában nőttek fel, nem csoda, hogy prédikációikban a lutheránus tanok dogmatikus kifejtését, valamint a kálvinizmussal és a katolicizmussal szembeni vitát tekintették legfontosabb feladatuknak, nem pedig a Szentírás gyakorlatias hirdetését, amely élettel tölthette volna fel a gyülekezeteiket.
A Németországban uralkodó siralmas szellemiséghez a harmincéves háború katasztrofális következményei is hozzájárultak. A lakosságot éhség és járvány tizedelte, és tömegesen menekülniük kellett a fosztogató katonák elől. Egész falvak néptelenedtek el. A háború borzalmai mintha kiölték volna az emberekből az erkölcsi érzéket és együttérzést. Ebben a közegben minden személyes, élő hit után kiáltott, és a pietisták éppen erre a szükségre mutattak rá: a hit lényege - mondták - Isten kegyelmének személyes, belső megtapasztalása. Másodszor pedig fontosnak tartották, hogy az élő hitű keresztények szorosabb közösséget alkotva együtt keressék Istent, tanulmányozzák az Igét. Ezzel a keresztény hitélet súlypontját kimozdították az államegyház kereteiből. Olyan szellemi központokat hoztak létre, ahonnan laikus prédikátorok rajzottak ki, hogy a társadalom minden rétege felé szolgáljanak. Bár korunkban hivatalosan nem léteznek pietista egyházfelekezetek, a mozgalom szellemi öröksége ma is tovább él mindenütt, ahol egyszerű hívők spontán énekekkel dicsőítik Istent, bibliatanulmányozó köröket és ébredési összejöveteleket látogatnak, az evangélium terjedését adakozással segítik, miközben hangsúlyt tesznek a társadalmi aktivitásra és a karitatív munkára is - egyszóval, teljes szívből megélik a hitüket.
Elindul a megújulás
A pietizmus első lendítőerejét Johann Arndt (1555-1621) munkássága adta. Egy lutheránus lelkész fiaként orvostudományt tanult, de egy súlyos betegség következtében komolyan tanulmányozni kezdte a Szentírást, és 1583-ban pásztor lett. Erőteljes prédikációiban és hitbuzgalmi írásaiban - ezek közül legfontosabb a klasszikussá lett Igaz kereszténység - az újjászületés megtapasztalását hirdette, és azt, hogy a keresztény elkötelezettség olyan éle-tet eredményez, amelynek mintájául Jézus Krisztus szolgál. Bár Arndt ortodoxiáját többen támadták, befolyása erőteljesen növekedett, elveit sok lutheránus teológus magáévá tette. Azonban az a személy, aki a pietizmust határozott célokat követő mozgalommá formálta, Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt.
Közérthető üzenetek, odaszánt élet
Philipp Jakob Spener, aki mozgalommá formálta a pietizmust.
Spener történelmet és teológiát tanult Strassburgban, 1666-ban iktatták be a lutheránus klérusba Frankfurtban. Képzett pásztor lévén jól ismerte a reformátorok és ellenreformátorok írásait, és arra a következtetésre jutott, hogy nem elég doktrinális tisztaságról gondoskodni - az egyén belső életének is meg kell változnia. Vallotta, hogy a fejekben felhalmozott vallásos ismereteket most már szívbéli hitnek kell felváltania. Prédikációiban az odaszánt élet értékét emelte ki a dogmákkal szemben; az elméletekkel szemben a gyakorlati kereszténységet hangsúlyozta. Prédikátortársait arra kérte, hogy a csak kevesek számára érdekes technikai szónoklatok helyett építő és közérthető üzeneteket hirdessenek a szószékről. Kívánatosnak tartotta, hogy a hívők - a nők bevonásával - házicsoport jellegű összejöveteleken együtt tanulmányozzák a Bibliát, hogy azután a tágabb egyház megújulását katalizálják. A tradíciókban gondolkodó lutheránus teológusok részéről a szellemi élet fejlesztésére tett összes javaslata kritikát váltott ki. Spener puritán vezetőkkel is kapcsolatban állt, például levelezett az amerikai Cotton Mathersszel. A pietista kifejezést itt, Frankfurtban alkalmazták először Spenerre és követőire - a gúnynév körülbelül a 'kegyeskedő' jelentéssel bírt.
Spener az egyház szellemi romlásának okát az igazi, élő hit hiányában látta, és 1675-ben megjelent híres művében, az Istenfélő kívánságokban minden vonatkozásban ezt a romlást kívánta gyógykezelni. Műve a pietista reformok kézikönyve lett. Az Istenfélő kívánságok teljes összhangban állt a lutheri teológiával, kivéve Spenernek azt a meggyőződését, hogy lesz ezeréves uralom a földön. Hitt abban is - ezért is támadták -, hogy a zsidóság a jövőben felismeri Krisztusban a Messiását. Az újszövetségi hívők egyetemes papságára vonatkozó tanítást is a gyakorlatba akarta ültetni, Luthert idézve buzdított arra, hogy minden keresztény aktív szerepet vállaljon a szolgálatban.
1686-ban Drezdában lett udvari prédikátor. Megalkuvásmentes igehirdetése gyakran bajba sodorta, és öt év múltán III. Frigyes brandenburgi választófejedelem ajánlatát elfogadva - aki később I. Frigyes néven Poroszország királya lett - Berlinbe költözött. Ott toleránsabb viszonyok uralkodtak, és pietista barátai számára egyházi pozíciókat és akadémikus életet biztosíthatott - leginkább az új hallei egyetemen, amely halálának idejére a pietizmus központjává vált.
A mozgalom kiterjed
Hermann August Francke professzori kinevezését is Spener járta ki Frigyesnél. Bár Spener 1705 februárjában bekövetkezett haláláig tovább írt és prédikált, Francke (1663-1727) emelkedett a pietista mozgalom vezéralakjává. Korábban Francke a lipcsei egyetemen adott órákat, és Spener ottani látogatásának évében, 1687-ben erőteljes megtérési megtapasztalásra jutott. Miközben igehirdetésre készülve épp jegyzetet írt, egy bibliai vers szíven ütötte: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében" (János 20:21). Amit átélt, a megtérés mintájává vált a mozgalomban. Vallotta, hogy a világ szeretete okozta ürességérzet teszi lehetővé az ember lelkében, hogy Isten hívására bűnbánattal válaszoljon, és ez fog a megtéréshez vezetni. Ennek pedig öröm és üdvbizonyosság lesz a következménye, amit az üldözés és a kísértéseknek való ellenállás csak megerősít.
Hermann August Francke, a pietista mozgalom vezéralakja.
Ez a megtérésfelfogás központi helyet kapott John Wesley megtapasztalásában, és Európa és Amerika megújulási mozgalmaiban is elfogadásra talált. Lipcsében fokozatosan tért hódítottak a pietista eszmék, amit az egyetem teológiai fakultása egyre nagyobb riadalommal szemlélt. Fran-cke, akit végül eltiltottak attól, hogy bibliatanulmányozó köröket tartson, Apológia című írásában válaszolt a teológiai vádakra. 1689-90 folyamán mégis száműzték a városból, más pietista vezetőkkel együtt. A mozgalom elleni harc nem korlátozódott Lipcsére, az ortodoxia védőbástyája különösen a szász választófejedelemségben épült ki. A wittenbergi egyetem ugyancsak vehemensen pietizmusellenes volt. Spener minden befolyását latba vetve sem tudta megakadályozni Francke csoportjának üldözését Lipcsében, sem a radikálisabb pietisták elszakadását a lutheránus egyháztól. A toleráns Frigyes oltalma alatt azonban Francke szabadon működhetett, sőt, más pietista vezetőkkel a hallei egyetem oktatói karában is helyet kapott. A város a pietizmus központjává vált Németországban. A korai 18. században hat év alatt a pietisták egyedül Halléban százezer Újszövetséget és nyolcvanezer Bibliát osztottak szét.
A mozgalom karitatív tevékenységével is kitűnt, Francke a társadalmi és gazdasági reformok területén is komoly és széleskörű erőfeszítéseket tett. Iskolákat, árvaházakat és kórházat alapított a társadalom kitaszítottjai számára, az özvegyekről is gondot viselt. Minden árvának szakmát adott a kezébe, a tehetséges fiataloknak tanulási lehetőséget is biztosított. Az egyházi karitatív munkán túlmenően a szervezett állami gondozás számára is mintát adott.
Protestáns missziók a Távol-Keleten
Az első lutheránus reformátorok igehirdetésük hatókörét még nem Jézus parancsának kontextusában értelmezték, miszerint az evangéliumot az egész világon hirdessék. A pietista mozgalomban vált ez a prédikátorok szívügyévé - Francke hitt abban, hogy a világon mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy anyanyelvén olvashassa a Bibliát. Ezért meggyőződése szerint az evangélium hirdetését a megtértek oktatásával karöltve kell végezni. Ő lett a protestáns missziós tevékenység úttörője, misszionáriusképző iskoláit - ismert volt arról, hogy különleges imameghallgatások kísérik az életét - adományokból tartotta fenn.
Amikor Dánia pietista királya, IV. Frigyes 1705-ben missziós munkát kívánt elindítani Indiában - protestánsok részéről ez volt az első ilyen kilépés -, Francke hallei tanítványai között talált megfelelő személyeket. Két ifjú pietista, Bartholomeus Ziegenbalg és Heinrich Plütschau utazott a koppenhágai udvarba, munkára készen. A király várakozásával ellentétben azonban sem a dán lutheránus egyház, sem a Dán Kelet-Indiai Társaság nem támogatta a tervet - ami azt illeti, az utóbbi még a misszionáriusok megérkezte előtt üzenetet küldött Tranquebar kormányzójához, hogy minden módon hátráltassa Ziegenbalgék tevékenységét.
Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf. Összekapcsolta a német felvilágosodást a pietistákkal.
Abban az időben Tranquebar már virágzó kereskedelmi központ volt Tamil Nadu tartományban, India délkeleti partvidékén. Harmincezres lakosságát túlnyomórészt helybeliek alkották, 90 különböző kasztba sorolva. Ezrével éltek itt iszlámhívők is. A lakosság tizennyolc különböző nyelven kommunikált, Ziegenbalg az egyik legelterjedtebb, a tamil tanulásához látott hozzá. Közben a helyi népszokásokat is tanulmányozni kezdte. A tamilok hamarosan a bizalmukba fogadták, azonban a tevékenysége ütközött a Dán Kelet-Indiai Társaság érdekeivel, és négy hónapra börtönbe zárták.
A tamil megtérőket segítette abban, hogy hitüket a maguk kulturális környezetében élhessék meg. Amikor egy bennszülött orvos megkérdezte tőle, hogy a keresztény hitre térteknek fel kell-e adniuk kulturális és társadalmi státuszukat, Ziegenbalg így felelt: „Nem, a megtért tamiloknak nem kell európaiakká válniuk! A megtérés nem a külső megjelenésben hoz változást, hanem inkább a gondolkodásmód és életvitel tekintetében." Ziegenbalg iskolákat is alapított, ahol a bennszülött gyermekek a bibliaismeret mellett természettudományokat is tanultak. Tamil nyelvű prédikációi, himnuszai és írásai is Francke missziós látásait valósították meg a térségben. 1715-ben kiadta az első tamil Újszövetséget, Ószövetség-fordítását már kollégái, B. Schultze és J. P. Fabricius fejezték be. Schultze
a Brit Kelet-Indiai Társaság fő központjában, Madras városában is lutheránus missziót alapított. Munkájának egyik legtehetségesebb folytatója C. T. Walther volt, aki az európai misszionáriusok szerepét átmenetinek tartva nagyon fontosnak tartotta, hogy bennszülött vezetők álljanak a munka élére. Thanjavurban, a tamil kultúra ősi fellegvárában - ide európaiak nem merték betenni a lábukat - egyik tanítványa, a római katolicizmusból megtért Rajanayakkan alapított gyülekezetet.
A hallei misszionáriusok közül talán C. F. Schwarz szolgálata volt a leghatékonyabb. A portugál és más, Indiában beszélt európai nyelvek mellett több klasszikus és modern helyi nyelvet, a tamilt, telugut, maratit, a perzsát és szanszkritot is használta prédikátori, tanítói, sőt államférfiúi munkája során. A misszió súlypontját fokozatosan áthelyezte a helyi igehirdetők hatókörébe, akik azután elindították az első ébredési mozgalmat Indiában. Egész falvakat vezettek Krisztushoz, különösen a megvetett alsóbb kasztokhoz tartozók körében.
Egy gazdag ifjú, aki követte Jézust
Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf (1700-1760) Francke egyik tanítványa volt. Többek között ő biztosította a mozgalom fennmaradását azzal, hogy kommunális szervezeteket hozott létre, és olyan kölcsönhatást teremtett a mozgalom és a német felvilágosodás között, ami Goethére és más német intellektüelekre is befolyást gyakorolt. Tágabb egyházképe révén ahhoz is hozzájárult, hogy a pietizmus a német lutheranizmus keretein túl is elterjedjen. Rajta keresztül hatott a pietizmus a morva testvérekre, s részben ezen az úton jutott el a pietista befolyás Angliába is.
Ludwig hathetes volt, amikor apja meghalt, anyja három évvel később újra férjhez ment. Az ifjú gróf neveltetése istenfélő nagynénjére és nagyanyjára maradt. A nagymama, Henrietta Katherine von Gersdorf bárónő a pietista mozgalom jól ismert személyisége volt, aki a Szentírást az eredeti nyelveken tanulmányozta. Cseh hegyvidéki birtokán maga Spener és Francke is gyakran félrevonulhatott, illetve a legkülönbözőbb meggyőződésű protestáns vezetők találkoztak itt nézeteik megvitatására. Elárvult unokája olyan otthonban nőhetett fel, amelynek légkörét az ima, a bibliatanulmányozás és a zsoltáréneklés szelleme itatta át. A kis Ludwig kedvenc időtöltése volt, hogy a vártorony ablakán keresztül szerelmes leveleket „juttasson el" Jézushoz. Amikor a Szászországot lerohanó svéd katonák a szobájába rontottak, ugyancsak elámultak a kisfiú imája és szavai hallatán - éppen Istennel gyakorolta a közösségét -, talán ez volt az első az egész életében újra és újra megtörtént esetek között, amikor szellemi kisugárzása mélyen megérintett másokat.
Tízévesen nagyanyja Francke mellé adta tanulni. A következő hat évben nem csak a tanórákon szívta magába a pietizmus légkörét. Francke asztalánál a hazalátogató indiai evangélistákat is megismerte, hallhatott nem mindennapos munkájukról, megpróbáltatásaikról.
Később gyámja utasítására a pietizmus iránt már cseppet sem barátságos Wittenbergbe, a lutheránus ortodoxia erődítményébe kellett költöznie. Az udvari szolgálatra való felkészülése szempontjából szükséges egyetemi tanulmányait itt végezte. Zinzendorf életében már ekkor nagy szerepet kapott a „békességre igyekvőkre" vonatkozó boldogmondás, ám a wittenbergi tudósok és Francke összebékítésén hiába fáradozott.
Ebben az időben történt, hogy egy düsseldorfi múzeumban mélyen megrázta egy, a töviskoszorús Krisztust ábrázoló festmény alatti felirat: „Én ezt tettem érted - te mit tettél Énértem?" „Már régóta szeretem Őt, de nem tettem érte semmi különöset - vallotta be magának. - De mostantól mindent megteszek, bármint vezessen."
Üldözöttek patrónusa
Drezdai szállásán házicsoportot indított, amely egyre több látogatót vonzott. Közben meg is nősült, hitvese az ugyancsak erősen pietista elkötelezettségű ifjú Erdmuth Dorothea von Reuss grófnő lett. Drezdában találkoztak egy morva hívővel, aki a vallási üldöztetés elől menekült el a hazájából. Zinzendorf letelepítette őt tizedmagával a birtokán, egy később Herrnhutnak elnevezett helyen.
A morva testvérek a husziták szellemi örökösei voltak. A harmincéves háború során elűzték őket szülőföldjükről, Európa-szerte szétszóródtak, soraik megfogyatkoztak. A túlélők titokban tartották összejöveteleiket, és azért imádkoztak, hogy egyházuk - az Egyesült Testvérek - újjászülethessen.
Herrnhut hamarosan a német, cseh és morva földről érkező protestáns üldözöttek menedékhelye lett. Nem mindnyájan tartoztak az Egyesült Testvérekhez, voltak közöttük lutheránusok, reformátusok és anabaptisták is. Az első időkben e különféle hátterű protestánsok keserű vitákba és doktrinális csatákba merültek egymás ellen. A testvéri szeretet hiánya azzal fenyegette a közösséget, hogy darabokra szakad. Zinzendorf teljes lényét átadta a békítés szolgálatának: a lehető legbuzgóbban imádkozott azért, hogy a háborgó atyafiak megbékéljenek, és házról házra járva családonként bátorította a közösséget. Képes volt rá, hogy az egyik legindulatosabb atyafiról így nyilatkozzon: „Bár a mi drága Keresztény Dávidunk fenevadnak titulált engem, Rothe urat pedig hamis prófétának, mégis tudjuk, hogy a szíve őszinte, és helyes irányba terelhetjük őt. Nem rossz alapelv az, hogy amikor őszinte emberek helytelen útra tévednek, munkába kell őket állítani, és akkor tapasztalatból megtanulják azt, amit spekulációk által sohasem tudhatnak meg." Boldogok a békességre igyekezők: Zinzendorf fáradozását siker koronázta. Bármilyen valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen sokféle tradícióból érkező hívők együttműködhessenek, miután elfogadtak egy 42 pontból álló szabályzatot, a „szektások" búvóhelyén Krisztus élő gyülekezete épült fel. 1727. május 12-én mindannyian nagy örömmel újonnan elkötelezték magukat Isten számára, ígéretet téve arra, hogy a különbségeket eltemetik, és békességben élnek. A megbékélés óta eltelt három hónapot imában töltötték, és egységük tetőpontjaként az augusztus 13-ai istentiszteleten Isten tüze leszállt rájuk, szellemi erővel töltötte fel és egységbe forrasztotta őket. Zinzendorf pünkösdi megtapasztalásként utalt az eseményre, amelynek során „egy Szellemmel itattattak meg". Egy jelenlevő szerint „szívük megtelt a hit és a Megváltó szeretetének tüzével, s az egymás iránt érzett égő szeretettel is". A morva testvérek közössége újjászületett, és az európai protestantizmus élő kovásza lett.
Evangéliumot hirdettek az indiánoknak
Öt nappal később, augusztus 18-án Herrnhut gyermekei között figyelemre méltó ébredés történt. Isten Szelleme annyira betöltötte őket, hogy az egész éjszakát imában töltötték. Egy héttel később, augusztus 25-én a herrnhuti testvérek imaláncba kezdtek, amely azután több mint száz évig tartott - az a tórai rendelet inspirálta őket, miszerint az égőáldozati tűz nem alhatott ki az oltáron. Négy évvel később, 1731-ben kezdetét vette a morva evangelizáció, amelynek során misszionáriusaik a világ szinte minden részére eljutottak: Grönlandra, Lappföldre, Suriname-ba, Guinea partjaira és Dél-Afrikába, Algériába és az észak-amerikai indiánok közé, Ceylonba és Konstantinápolyba - de Amszterdam zsidó negyedében is hirdették az evangéliumot. Ez a missziós aktivitás három okból is „elkerülhetetlennek" bizonyult Herrnhutban. Egyrészt olyan szellemi tűzzel teltek meg, amit nem tudtak és nem is akartak visszatartani. Másodszor, Zinzendorf a világ sok táján utat nyithatott helyi kormányzati körökbe, és az evangélium terjesztése érdekében élni is kívánt a lehetőséggel. Harmadszor pedig, a morva száműzöttek számára a vándorló, idegenbe szakadt életmód már amúgy is természetes volt.
Minél magasabbra csaptak a missziós tűz lángjai Herrnhutban, annál keserűbb támadásokkal illették ellenségei, igyekezvén aláaknázni Zinzendorf szolgálatát. 1736-ban sikerült száműzniük Szászországból, s Frankfurt közelében egy ódon kastélyban telepedett le családjával, ahol a herrnhutinál is nagyobb közösséget épített. 1741-től közel két évet töltött Észak-Amerikában, hosszú utazásokat téve az indiánok közötti missziós munkát készítette elő, és itt is a protestáns tábort próbálta egységre vezetni - sikertelenül. (Folytatjuk.)
(Szöllősi Tibor - Hetek, 2011.06.24.)
Előző rész
Pietisták a 17–18. században - A keresztényüldözések története (22. rész)
A reformáció megcsontosodása elleni reakcióként a valószínűleg Hollandiából kiinduló pietizmus a 17. századtól jó ideig hatott valamennyi főáramú protestáns egyházban, mégis leginkább lutheránus megújulási mozgalomként tartják számon. Képviselői vallották, hogy ők hozták el a reformáció második fázisát. Érdekes módon a protestáns körökön túl is megjelentek az Istennel való személyes közösséget hangsúlyozó „pietista elemek" - például a janzenista katolikusok között, majd a zsidó hászid mozgalomban.
A széles és keskeny útról szóló híres pietista festmény.Miután Luther 1546-ban meghalt, követői az agresszív kálvinistáktól és a katolikus jezsuitáktól jövő doktrinális nyomás miatt szükségesnek érezték, hogy megfogalmazzák a keresztény hit tantételeit. Ezzel valamiféle protestáns skolasztika vette kezdetét a wittenbergi egyetem vezetésével, ahol kijelentették, hogy a lutheranizmus hitelvei „birtokolják az isteni kinyilatkoztatás és kötelező érvényű igazság erejét, mégpedig nemcsak a tan területén, hanem minden dologban". Ez a defenzív, súlyosan dogmatikus hangsúlykör hozta létre a lutheránus konfesszionalizmust - azt a halott ortodoxiát, amelyet Luther aligha tartott volna kívánatosnak. Minthogy a pásztorok ilyen szellemi klímában nőttek fel, nem csoda, hogy prédikációikban a lutheránus tanok dogmatikus kifejtését, valamint a kálvinizmussal és a katolicizmussal szembeni vitát tekintették legfontosabb feladatuknak, nem pedig a Szentírás gyakorlatias hirdetését, amely élettel tölthette volna fel a gyülekezeteiket.
A Németországban uralkodó siralmas szellemiséghez a harmincéves háború katasztrofális következményei is hozzájárultak. A lakosságot éhség és járvány tizedelte, és tömegesen menekülniük kellett a fosztogató katonák elől. Egész falvak néptelenedtek el. A háború borzalmai mintha kiölték volna az emberekből az erkölcsi érzéket és együttérzést. Ebben a közegben minden személyes, élő hit után kiáltott, és a pietisták éppen erre a szükségre mutattak rá: a hit lényege - mondták - Isten kegyelmének személyes, belső megtapasztalása. Másodszor pedig fontosnak tartották, hogy az élő hitű keresztények szorosabb közösséget alkotva együtt keressék Istent, tanulmányozzák az Igét. Ezzel a keresztény hitélet súlypontját kimozdították az államegyház kereteiből. Olyan szellemi központokat hoztak létre, ahonnan laikus prédikátorok rajzottak ki, hogy a társadalom minden rétege felé szolgáljanak. Bár korunkban hivatalosan nem léteznek pietista egyházfelekezetek, a mozgalom szellemi öröksége ma is tovább él mindenütt, ahol egyszerű hívők spontán énekekkel dicsőítik Istent, bibliatanulmányozó köröket és ébredési összejöveteleket látogatnak, az evangélium terjedését adakozással segítik, miközben hangsúlyt tesznek a társadalmi aktivitásra és a karitatív munkára is - egyszóval, teljes szívből megélik a hitüket.
Elindul a megújulás
A pietizmus első lendítőerejét Johann Arndt (1555-1621) munkássága adta. Egy lutheránus lelkész fiaként orvostudományt tanult, de egy súlyos betegség következtében komolyan tanulmányozni kezdte a Szentírást, és 1583-ban pásztor lett. Erőteljes prédikációiban és hitbuzgalmi írásaiban - ezek közül legfontosabb a klasszikussá lett Igaz kereszténység - az újjászületés megtapasztalását hirdette, és azt, hogy a keresztény elkötelezettség olyan éle-tet eredményez, amelynek mintájául Jézus Krisztus szolgál. Bár Arndt ortodoxiáját többen támadták, befolyása erőteljesen növekedett, elveit sok lutheránus teológus magáévá tette. Azonban az a személy, aki a pietizmust határozott célokat követő mozgalommá formálta, Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt.
Közérthető üzenetek, odaszánt élet
Philipp Jakob Spener, aki mozgalommá formálta a pietizmust.Spener történelmet és teológiát tanult Strassburgban, 1666-ban iktatták be a lutheránus klérusba Frankfurtban. Képzett pásztor lévén jól ismerte a reformátorok és ellenreformátorok írásait, és arra a következtetésre jutott, hogy nem elég doktrinális tisztaságról gondoskodni - az egyén belső életének is meg kell változnia. Vallotta, hogy a fejekben felhalmozott vallásos ismereteket most már szívbéli hitnek kell felváltania. Prédikációiban az odaszánt élet értékét emelte ki a dogmákkal szemben; az elméletekkel szemben a gyakorlati kereszténységet hangsúlyozta. Prédikátortársait arra kérte, hogy a csak kevesek számára érdekes technikai szónoklatok helyett építő és közérthető üzeneteket hirdessenek a szószékről. Kívánatosnak tartotta, hogy a hívők - a nők bevonásával - házicsoport jellegű összejöveteleken együtt tanulmányozzák a Bibliát, hogy azután a tágabb egyház megújulását katalizálják. A tradíciókban gondolkodó lutheránus teológusok részéről a szellemi élet fejlesztésére tett összes javaslata kritikát váltott ki. Spener puritán vezetőkkel is kapcsolatban állt, például levelezett az amerikai Cotton Mathersszel. A pietista kifejezést itt, Frankfurtban alkalmazták először Spenerre és követőire - a gúnynév körülbelül a 'kegyeskedő' jelentéssel bírt.
Spener az egyház szellemi romlásának okát az igazi, élő hit hiányában látta, és 1675-ben megjelent híres művében, az Istenfélő kívánságokban minden vonatkozásban ezt a romlást kívánta gyógykezelni. Műve a pietista reformok kézikönyve lett. Az Istenfélő kívánságok teljes összhangban állt a lutheri teológiával, kivéve Spenernek azt a meggyőződését, hogy lesz ezeréves uralom a földön. Hitt abban is - ezért is támadták -, hogy a zsidóság a jövőben felismeri Krisztusban a Messiását. Az újszövetségi hívők egyetemes papságára vonatkozó tanítást is a gyakorlatba akarta ültetni, Luthert idézve buzdított arra, hogy minden keresztény aktív szerepet vállaljon a szolgálatban.
1686-ban Drezdában lett udvari prédikátor. Megalkuvásmentes igehirdetése gyakran bajba sodorta, és öt év múltán III. Frigyes brandenburgi választófejedelem ajánlatát elfogadva - aki később I. Frigyes néven Poroszország királya lett - Berlinbe költözött. Ott toleránsabb viszonyok uralkodtak, és pietista barátai számára egyházi pozíciókat és akadémikus életet biztosíthatott - leginkább az új hallei egyetemen, amely halálának idejére a pietizmus központjává vált.
A mozgalom kiterjed
Hermann August Francke professzori kinevezését is Spener járta ki Frigyesnél. Bár Spener 1705 februárjában bekövetkezett haláláig tovább írt és prédikált, Francke (1663-1727) emelkedett a pietista mozgalom vezéralakjává. Korábban Francke a lipcsei egyetemen adott órákat, és Spener ottani látogatásának évében, 1687-ben erőteljes megtérési megtapasztalásra jutott. Miközben igehirdetésre készülve épp jegyzetet írt, egy bibliai vers szíven ütötte: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében" (János 20:21). Amit átélt, a megtérés mintájává vált a mozgalomban. Vallotta, hogy a világ szeretete okozta ürességérzet teszi lehetővé az ember lelkében, hogy Isten hívására bűnbánattal válaszoljon, és ez fog a megtéréshez vezetni. Ennek pedig öröm és üdvbizonyosság lesz a következménye, amit az üldözés és a kísértéseknek való ellenállás csak megerősít.
Hermann August Francke, a pietista mozgalom vezéralakja. Ez a megtérésfelfogás központi helyet kapott John Wesley megtapasztalásában, és Európa és Amerika megújulási mozgalmaiban is elfogadásra talált. Lipcsében fokozatosan tért hódítottak a pietista eszmék, amit az egyetem teológiai fakultása egyre nagyobb riadalommal szemlélt. Fran-cke, akit végül eltiltottak attól, hogy bibliatanulmányozó köröket tartson, Apológia című írásában válaszolt a teológiai vádakra. 1689-90 folyamán mégis száműzték a városból, más pietista vezetőkkel együtt. A mozgalom elleni harc nem korlátozódott Lipcsére, az ortodoxia védőbástyája különösen a szász választófejedelemségben épült ki. A wittenbergi egyetem ugyancsak vehemensen pietizmusellenes volt. Spener minden befolyását latba vetve sem tudta megakadályozni Francke csoportjának üldözését Lipcsében, sem a radikálisabb pietisták elszakadását a lutheránus egyháztól. A toleráns Frigyes oltalma alatt azonban Francke szabadon működhetett, sőt, más pietista vezetőkkel a hallei egyetem oktatói karában is helyet kapott. A város a pietizmus központjává vált Németországban. A korai 18. században hat év alatt a pietisták egyedül Halléban százezer Újszövetséget és nyolcvanezer Bibliát osztottak szét.
A mozgalom karitatív tevékenységével is kitűnt, Francke a társadalmi és gazdasági reformok területén is komoly és széleskörű erőfeszítéseket tett. Iskolákat, árvaházakat és kórházat alapított a társadalom kitaszítottjai számára, az özvegyekről is gondot viselt. Minden árvának szakmát adott a kezébe, a tehetséges fiataloknak tanulási lehetőséget is biztosított. Az egyházi karitatív munkán túlmenően a szervezett állami gondozás számára is mintát adott.
Protestáns missziók a Távol-Keleten
Az első lutheránus reformátorok igehirdetésük hatókörét még nem Jézus parancsának kontextusában értelmezték, miszerint az evangéliumot az egész világon hirdessék. A pietista mozgalomban vált ez a prédikátorok szívügyévé - Francke hitt abban, hogy a világon mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy anyanyelvén olvashassa a Bibliát. Ezért meggyőződése szerint az evangélium hirdetését a megtértek oktatásával karöltve kell végezni. Ő lett a protestáns missziós tevékenység úttörője, misszionáriusképző iskoláit - ismert volt arról, hogy különleges imameghallgatások kísérik az életét - adományokból tartotta fenn.
Amikor Dánia pietista királya, IV. Frigyes 1705-ben missziós munkát kívánt elindítani Indiában - protestánsok részéről ez volt az első ilyen kilépés -, Francke hallei tanítványai között talált megfelelő személyeket. Két ifjú pietista, Bartholomeus Ziegenbalg és Heinrich Plütschau utazott a koppenhágai udvarba, munkára készen. A király várakozásával ellentétben azonban sem a dán lutheránus egyház, sem a Dán Kelet-Indiai Társaság nem támogatta a tervet - ami azt illeti, az utóbbi még a misszionáriusok megérkezte előtt üzenetet küldött Tranquebar kormányzójához, hogy minden módon hátráltassa Ziegenbalgék tevékenységét.
Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf. Összekapcsolta a német felvilágosodást a pietistákkal.Abban az időben Tranquebar már virágzó kereskedelmi központ volt Tamil Nadu tartományban, India délkeleti partvidékén. Harmincezres lakosságát túlnyomórészt helybeliek alkották, 90 különböző kasztba sorolva. Ezrével éltek itt iszlámhívők is. A lakosság tizennyolc különböző nyelven kommunikált, Ziegenbalg az egyik legelterjedtebb, a tamil tanulásához látott hozzá. Közben a helyi népszokásokat is tanulmányozni kezdte. A tamilok hamarosan a bizalmukba fogadták, azonban a tevékenysége ütközött a Dán Kelet-Indiai Társaság érdekeivel, és négy hónapra börtönbe zárták.
A tamil megtérőket segítette abban, hogy hitüket a maguk kulturális környezetében élhessék meg. Amikor egy bennszülött orvos megkérdezte tőle, hogy a keresztény hitre térteknek fel kell-e adniuk kulturális és társadalmi státuszukat, Ziegenbalg így felelt: „Nem, a megtért tamiloknak nem kell európaiakká válniuk! A megtérés nem a külső megjelenésben hoz változást, hanem inkább a gondolkodásmód és életvitel tekintetében." Ziegenbalg iskolákat is alapított, ahol a bennszülött gyermekek a bibliaismeret mellett természettudományokat is tanultak. Tamil nyelvű prédikációi, himnuszai és írásai is Francke missziós látásait valósították meg a térségben. 1715-ben kiadta az első tamil Újszövetséget, Ószövetség-fordítását már kollégái, B. Schultze és J. P. Fabricius fejezték be. Schultze
a Brit Kelet-Indiai Társaság fő központjában, Madras városában is lutheránus missziót alapított. Munkájának egyik legtehetségesebb folytatója C. T. Walther volt, aki az európai misszionáriusok szerepét átmenetinek tartva nagyon fontosnak tartotta, hogy bennszülött vezetők álljanak a munka élére. Thanjavurban, a tamil kultúra ősi fellegvárában - ide európaiak nem merték betenni a lábukat - egyik tanítványa, a római katolicizmusból megtért Rajanayakkan alapított gyülekezetet.
A hallei misszionáriusok közül talán C. F. Schwarz szolgálata volt a leghatékonyabb. A portugál és más, Indiában beszélt európai nyelvek mellett több klasszikus és modern helyi nyelvet, a tamilt, telugut, maratit, a perzsát és szanszkritot is használta prédikátori, tanítói, sőt államférfiúi munkája során. A misszió súlypontját fokozatosan áthelyezte a helyi igehirdetők hatókörébe, akik azután elindították az első ébredési mozgalmat Indiában. Egész falvakat vezettek Krisztushoz, különösen a megvetett alsóbb kasztokhoz tartozók körében.
Egy gazdag ifjú, aki követte Jézust
Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf (1700-1760) Francke egyik tanítványa volt. Többek között ő biztosította a mozgalom fennmaradását azzal, hogy kommunális szervezeteket hozott létre, és olyan kölcsönhatást teremtett a mozgalom és a német felvilágosodás között, ami Goethére és más német intellektüelekre is befolyást gyakorolt. Tágabb egyházképe révén ahhoz is hozzájárult, hogy a pietizmus a német lutheranizmus keretein túl is elterjedjen. Rajta keresztül hatott a pietizmus a morva testvérekre, s részben ezen az úton jutott el a pietista befolyás Angliába is.
Ludwig hathetes volt, amikor apja meghalt, anyja három évvel később újra férjhez ment. Az ifjú gróf neveltetése istenfélő nagynénjére és nagyanyjára maradt. A nagymama, Henrietta Katherine von Gersdorf bárónő a pietista mozgalom jól ismert személyisége volt, aki a Szentírást az eredeti nyelveken tanulmányozta. Cseh hegyvidéki birtokán maga Spener és Francke is gyakran félrevonulhatott, illetve a legkülönbözőbb meggyőződésű protestáns vezetők találkoztak itt nézeteik megvitatására. Elárvult unokája olyan otthonban nőhetett fel, amelynek légkörét az ima, a bibliatanulmányozás és a zsoltáréneklés szelleme itatta át. A kis Ludwig kedvenc időtöltése volt, hogy a vártorony ablakán keresztül szerelmes leveleket „juttasson el" Jézushoz. Amikor a Szászországot lerohanó svéd katonák a szobájába rontottak, ugyancsak elámultak a kisfiú imája és szavai hallatán - éppen Istennel gyakorolta a közösségét -, talán ez volt az első az egész életében újra és újra megtörtént esetek között, amikor szellemi kisugárzása mélyen megérintett másokat.
Tízévesen nagyanyja Francke mellé adta tanulni. A következő hat évben nem csak a tanórákon szívta magába a pietizmus légkörét. Francke asztalánál a hazalátogató indiai evangélistákat is megismerte, hallhatott nem mindennapos munkájukról, megpróbáltatásaikról.
Később gyámja utasítására a pietizmus iránt már cseppet sem barátságos Wittenbergbe, a lutheránus ortodoxia erődítményébe kellett költöznie. Az udvari szolgálatra való felkészülése szempontjából szükséges egyetemi tanulmányait itt végezte. Zinzendorf életében már ekkor nagy szerepet kapott a „békességre igyekvőkre" vonatkozó boldogmondás, ám a wittenbergi tudósok és Francke összebékítésén hiába fáradozott.
Ebben az időben történt, hogy egy düsseldorfi múzeumban mélyen megrázta egy, a töviskoszorús Krisztust ábrázoló festmény alatti felirat: „Én ezt tettem érted - te mit tettél Énértem?" „Már régóta szeretem Őt, de nem tettem érte semmi különöset - vallotta be magának. - De mostantól mindent megteszek, bármint vezessen."
Üldözöttek patrónusa
Drezdai szállásán házicsoportot indított, amely egyre több látogatót vonzott. Közben meg is nősült, hitvese az ugyancsak erősen pietista elkötelezettségű ifjú Erdmuth Dorothea von Reuss grófnő lett. Drezdában találkoztak egy morva hívővel, aki a vallási üldöztetés elől menekült el a hazájából. Zinzendorf letelepítette őt tizedmagával a birtokán, egy később Herrnhutnak elnevezett helyen.
A morva testvérek a husziták szellemi örökösei voltak. A harmincéves háború során elűzték őket szülőföldjükről, Európa-szerte szétszóródtak, soraik megfogyatkoztak. A túlélők titokban tartották összejöveteleiket, és azért imádkoztak, hogy egyházuk - az Egyesült Testvérek - újjászülethessen.
Herrnhut hamarosan a német, cseh és morva földről érkező protestáns üldözöttek menedékhelye lett. Nem mindnyájan tartoztak az Egyesült Testvérekhez, voltak közöttük lutheránusok, reformátusok és anabaptisták is. Az első időkben e különféle hátterű protestánsok keserű vitákba és doktrinális csatákba merültek egymás ellen. A testvéri szeretet hiánya azzal fenyegette a közösséget, hogy darabokra szakad. Zinzendorf teljes lényét átadta a békítés szolgálatának: a lehető legbuzgóbban imádkozott azért, hogy a háborgó atyafiak megbékéljenek, és házról házra járva családonként bátorította a közösséget. Képes volt rá, hogy az egyik legindulatosabb atyafiról így nyilatkozzon: „Bár a mi drága Keresztény Dávidunk fenevadnak titulált engem, Rothe urat pedig hamis prófétának, mégis tudjuk, hogy a szíve őszinte, és helyes irányba terelhetjük őt. Nem rossz alapelv az, hogy amikor őszinte emberek helytelen útra tévednek, munkába kell őket állítani, és akkor tapasztalatból megtanulják azt, amit spekulációk által sohasem tudhatnak meg." Boldogok a békességre igyekezők: Zinzendorf fáradozását siker koronázta. Bármilyen valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen sokféle tradícióból érkező hívők együttműködhessenek, miután elfogadtak egy 42 pontból álló szabályzatot, a „szektások" búvóhelyén Krisztus élő gyülekezete épült fel. 1727. május 12-én mindannyian nagy örömmel újonnan elkötelezték magukat Isten számára, ígéretet téve arra, hogy a különbségeket eltemetik, és békességben élnek. A megbékélés óta eltelt három hónapot imában töltötték, és egységük tetőpontjaként az augusztus 13-ai istentiszteleten Isten tüze leszállt rájuk, szellemi erővel töltötte fel és egységbe forrasztotta őket. Zinzendorf pünkösdi megtapasztalásként utalt az eseményre, amelynek során „egy Szellemmel itattattak meg". Egy jelenlevő szerint „szívük megtelt a hit és a Megváltó szeretetének tüzével, s az egymás iránt érzett égő szeretettel is". A morva testvérek közössége újjászületett, és az európai protestantizmus élő kovásza lett.
Evangéliumot hirdettek az indiánoknak
Öt nappal később, augusztus 18-án Herrnhut gyermekei között figyelemre méltó ébredés történt. Isten Szelleme annyira betöltötte őket, hogy az egész éjszakát imában töltötték. Egy héttel később, augusztus 25-én a herrnhuti testvérek imaláncba kezdtek, amely azután több mint száz évig tartott - az a tórai rendelet inspirálta őket, miszerint az égőáldozati tűz nem alhatott ki az oltáron. Négy évvel később, 1731-ben kezdetét vette a morva evangelizáció, amelynek során misszionáriusaik a világ szinte minden részére eljutottak: Grönlandra, Lappföldre, Suriname-ba, Guinea partjaira és Dél-Afrikába, Algériába és az észak-amerikai indiánok közé, Ceylonba és Konstantinápolyba - de Amszterdam zsidó negyedében is hirdették az evangéliumot. Ez a missziós aktivitás három okból is „elkerülhetetlennek" bizonyult Herrnhutban. Egyrészt olyan szellemi tűzzel teltek meg, amit nem tudtak és nem is akartak visszatartani. Másodszor, Zinzendorf a világ sok táján utat nyithatott helyi kormányzati körökbe, és az evangélium terjesztése érdekében élni is kívánt a lehetőséggel. Harmadszor pedig, a morva száműzöttek számára a vándorló, idegenbe szakadt életmód már amúgy is természetes volt.
Minél magasabbra csaptak a missziós tűz lángjai Herrnhutban, annál keserűbb támadásokkal illették ellenségei, igyekezvén aláaknázni Zinzendorf szolgálatát. 1736-ban sikerült száműzniük Szászországból, s Frankfurt közelében egy ódon kastélyban telepedett le családjával, ahol a herrnhutinál is nagyobb közösséget épített. 1741-től közel két évet töltött Észak-Amerikában, hosszú utazásokat téve az indiánok közötti missziós munkát készítette elő, és itt is a protestáns tábort próbálta egységre vezetni - sikertelenül. (Folytatjuk.)
(Szöllősi Tibor - Hetek, 2011.06.24.)
Előző rész
Az arvisura tömény baromság. Valaki írta, hogy gúnynak szánták, annak tökéletes, bár a franc tudja minek tököltek vele ennyit, fél oldal bőven elég lett volna.
Szia Kamii!
Olvastad az Arvisurát?
Ha nem, akkor honnan tudod?
Legyen nagyon szép napod!
Sok szeretettel Erzsi.
Olvastad az Arvisurát?
Ha nem, akkor honnan tudod?
Legyen nagyon szép napod!
Sok szeretettel Erzsi.
Szia, baba.
Beleolvastam. Végig nem bírtam, egyrészt mert idegesített a tengernyi ostobaság, másrészt mert direkt olyan nyelvezete volt, amihez kifacsarodottabb agy kell, mint az enyém.
Valaki írta itt, hogy a magyarság lejáratására (mintha bárki le tudná őket önmaguknál jobban járatni) találták ki, majd megkeresem a topicot.
- Státusza
