Csevegős -x szemezős - barátok sokszemközt

djency írta:

És a babákról jutott eszembe.

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Nem tudok nyugodni, elmesélem a mai történet egy részét. Aztán majd holnap biztosan törlöm, de most muszáj. Mert ilyen a világ, vagy ilyen is. Embertelen, üres, statisztikai bűvöletben él, nemhogy a morált, de még az etikát és etikettet is magasról le....., nemhogy nincsen néki olyan, de sok ember a szót sem ismeri. Én egyszerűen nem bírom felfogni, nem akarok ezzel megalkudni. És ez csak egyetlen csepp a tengerben, amitől valami hihetetlen módon el tudnék költözni a Marsra. Ott legalább csend van, a légkör hiánya miatt nem terjed a hang sem, ugyebár.
Van az osztályomban elsős kora óta egy kislány. 800 g-mal, oxigénhiányos ikerszüléssel jött a világra, a testvére meg is halt. Élete első x hónapját élet-halál között töltötte, ki tudja - bocsánat, de kimondom! -, mi a jobb a világnak: nem hiszem, hogy nem fordul meg ez az ember fejében, miközben azt is tudom, ha nehéz sorsú szülőkkel van alkalmam beszélgetni, hogy mégsem, sosem adnák oda a terhüket a világnak. Itt nem az isteni akarat érvényesül sokszor, hanem az ember a biológiában is istennek hiszi magát, tekintet nélkül arra, hogy szabad-e ezt tennie. Mert orvosilag, tudományosan ez valóban egy csoda .... De..... . Ki tudja, szabad-e beavatkozni: viszont ha így alakult, akkor így van jól, nekem ez is egyértelmű. Első évének bizonyos időszakaiban napi, majd alkalmankénti 60 ml táplálék elfogyasztása volt a cél. Opció pedig az volt, hogy élete következő, ki tudja hány évét, fekve, magatehetetlenül fogja tölteni. Szerencsére a család megtehette: jöttek a konduktorral eltöltött évek, az iszonyú fájdalmakkal járó izomnyújtás, a gépi lábnyújtás, .... óvodás, mi legyen vele, .... mert persze közben jöttek az egyéb együttjárók: nagyon nagy mértékű gyengénlátás, mozgássérült, F70 (enyhe fokban értelmi sérült, bár nekem ott egy kérdőjel). Minden egyes alkalommal, miután például a konduktorral elértek valamit, az fel is borult a következő növekedésnél: stabilitás, mozgáskoordináció, ..... Tehát, ahogy mondani szoktuk, ő egyemberes: mindig figyelni kell rá, nem lehet egyedül hagyni, önellátásra nem képes (néha olyan koravénül, választékosan tud velem beszélgetni, hogy nevetni kell tőle .... ), ami azt jelenti, hogy eszik-iszik, önellátó a mosdóban is, de arra, hogy felnőtt korában boltba menjen, önálló életet vezessen, soha nem lesz képes. Amikor iskolás korba ért, valaki ajánlott minket. Kis létszámú falusi osztályok, integrált oktatás, hátha ... A hátha éppen én voltam, mint elsős. Először sokkot kaptam, vagy inkább féltem. Nem tudom, mitől, de mindenki így lenne vele. Sosem csináltam. Ott a többi gyerek (ebben is nagyon szerencsések voltak a szülők, mert pont egy olyan sereg jött elsőbe, akik csoportjába az óvodában egy Down-szindrómás kislány járt, tehát együtt nőttek azzal, hogy gondozni kell, nekik IS, hogy az óvónők alkalmanként pelenkázzák, hogy más mint a többi. Tehát NEMMMMMM tankönyvből olvasták nekik a toleranciát, az együttműködést, hanem BELENŐTTEK. Ennek a kislánynak a befogadásakor az eleje volt nagyon nehéz, mert persze nagy szerepjátékos, minden trükköt kipróbált velem is, amivel az óvónőket riogatta, vagy érdekérvényesített: a rikácsolástól a káromkodásig, amit a nagyoktól tanult, és tudta, hogy a felnőtteket ezzel zaklatni tudja, tehát alkalmazza, egészen addig, hogy a földön dobálta magát.) Tehát ott a többi gyerek, mi van, ha vécére kell mennie, de egyedül nem tud, ha a másiknak éppen vérzik az orra ... azért felelősséggel ilyesmire igent mondani nagyon-nagyon nehéz, mert egy tanító néni azonnal 10 oldalas lajstromot állít elő, mi mindennek kell klappolnia egy egyszerű napon is, hogy a végén szorzótábla legyen belőle. Viszont engem úgy rakott össze a Jóisten, hogy csak azért, mert félek, nem érhetem be kevesebbel, minthogy megpróbálom: csak azért, mert nem tetszik és tehetetlennek érzem magam, nem tudnék a szemembe nézni, ha ellökném... És elkezdődött a napi harc, az őrjöngés, a gyerekek féltek, mert a mozgáskorlátozottság elgyengíti az embert, azt hiszi, vattából van, pedig a sok kínzástól olyan izmai vannak, mint egy balerinának. Ő meg tudta, hogy hatalmon van, mindent, de mindent megpróbált. Tipikus példája volt annak, mikor más esetben, normál esetben azt mondjuk, hogy aki a legagresszívebb egy gyerekcsapatban, paradox, annak van a legnagyobb szüksége a segítségre. Amikor egy kamasz őrjöng a szüleivel, akkor szeretné a legjobban, hogy valaki megölelje, de nem tudja mondani.... Eltelt néhány hét, és egy reggel úgy ébredtem, hogy egy ilyen szaros, 25 kilós kis takonypóc nem fog ki rajtam .... És attól a naptól én vagyok a falkavezér, még a szülőhöz képest is, sokszor. Ahogy fordítottam egyet a szemüvegen, változni kezdett ő is. Év végére együtt dolgozott órán a többiekkel, a maga szintjén, persze, mert az F70 az F70, és a napi csatározásaink most is megvannak, ha jön a hidegfront . Nem kell azt gondolni, hogy ebbe érzelmileg feleslegesen bevonódtam. Ha valaki, én aztán tudom, mettől meddig kinek mi a probléma. Tudom, hogy nem az én gyerekem, nem az én életem, hogy az Isten lehetőséget adott, hogy néhány évre egymáshoz érjen a sorsunk, amitől, állítom, én lettem több, nem a gyerek. Tudom, hogy egyszer ellépünk egymás mellől, ez is csak egy intermezzo volt az életünkben, és mindenki megy tovább. Tudni kell elengedni, és ez mindenre igaz, semmi nem a miénk, és semmi nem tart örökké. Na de, folytatom a jelenig. Tehát 2 és fél éve jár velünk iskolába, tehát másfél év múlva jön a felső tagozat. Mivel sem a szülőt, sem a gyereket, senkit nem szabad sarokba szorítani, én úgy gondolom, már most melegíteni kell a hogyantovábbot. Mert már most nyilvánvaló, ha már nem csak velem van, mint eddig (pszichológus, logopédus lépett a képbe, más tartja a rajzot, stb.) azonnal! jönnek megint a szerepjátékok, a hiszti, az asztalra mászás, mert tudja, hogy testi korlátai miatt a felnőtteket ezzel hihetetlenül manipulálni tudja, de nem hibáztatható: az F70 az F70, még mindig. Tehát jön a felső, amikor már a többieknek is komolyan tanulni kell... már felmérés van, a mosdó már az iskola másik végén, lépcsősorok ... NEM szabad ezt a többi gyerekre bízni, mert nem az ő nyakukba vállaltuk a feladatot ... tehát annyit kértem, szerezzünk gyógyped asszisztenst, valakit, akit be lehet vonni a munkába... Az ilyesmihez idő kell, míg a pozícióban lévőknek eljut az agyáig a feladat, megértik, megköt .... No, és most jön a mai nap, csak akartam a dolog folyamatát érzékeltetni. Tehát ma félévi értekezlet volt, tankerületi felsőbb vezetéssel. A beszédben volt ilyesmiről szó, ezért a végén, mikor lehetett kérdezni, feltettem a kérdést, meg lehet-e ezt oldani, hogy legyen nekünk ilyen. És természetesen nincs lehetőség. TUDTAM, hogy ez lesz a válasz, de együttműködésre, megoldáskeresésre számítottam, a válasz meg ennyi: nem. A törvény 250 főtől engedélyezi (miért, 120 gyereknél nem lehet ilyen eset, lásd fent, ahol igazán szükség volna rá?!), nincs kibúvó, nincs pénz. A városi iskolában 600 gyerekre van ugyan három, pedig még csak hasonló gyerek sincs! A megoldás: értessem meg a szülővel (nem fogom, mert nem én bátorítottam őket, ezt majd kiadom annak feladatnak, aki szép jövőt ígért), hogy a városi keretek között, a speciben, 4-5 fős osztályban van ilyen lehetőség, járassa oda a gyerekét. Vagy vegye ki magántanulónak .... És képzeljük el , meséli a vezetés, hogy vannak olyan szülők, akiknek hiába ajánlgatják, nem akarja beadni hetes iskolába a gyereket, megátalkodott módon, és ez micsoda dolog... Ott ültem, halálra váltan, hogy vajon mi a jó anyukámról beszél ez a dolog hozzám?! Vajon, ha sajátjáról volna szó, ő is beadná, példának okáért? Vajon az adott anyuka nem ragaszkodhat akár eszement módon is a gyerekéhez? Tényleg olcsóbb egy intézménybe zártan gyereket nevelni, aki még alkalmas volna az ép társai között fejlődésre, mint napi pár órában segítséget fogadni mellé..... Ezemillió kérdésem van, bár lehet, ti is azt mondjátok, nincsen igazam. És tényleg semmi másra nem volna szükség, csak napi 3-4 órában valakire, aki elkíséri vécére, és órákon instruálja, mit kell csinálnia? Csak ennyi, nem több. És nem volna szabad, hogy ez pénzkérdés legyen, ha nem az! Hol vannak az eredmények, amiket elértünk? Hogy heti két alkalommal megengedem, hogy velem maradjon a napköziben, mert annyira szeretné, és képes rá. Hogy közösségben fejlődik az ember, nem elkülönítve, ha lehet vele ezt alkalmazni ... Hogy a többiek felnőttkorukban tudni fogják, mi a másság, hogy nem egy érdekes kategória a lexikonban, vagy egy borzongani és megkerülni való kacska láb az utcán bicegve... hogy a fogyatékkal élő embernek nem az a segítség, hogy lehajolunk a leejtett zsebkendőért: mert segítjük, hogy el ne essen, de nem cselekszünk helyette, ha képes rá .... És persze, mindent megértek, azt is, akik azt mondják, hogy az integráció sem jó mindenkinek, blablabla. Minden mellett és ellene lehet ezer érvet mondani . De az ember attól ember, hogy többnek kell lennie, és tisztelni kell az életet, amit a másik él (helyettünk is). És akkor nyilvánvalóan nem kezdem el demagóg módon emlegetni a stadionépítéseket, az annyira ócska gondolat lenne.
Szétmegy a fejem. Meg a torkom is összeszorul. A dühtől.

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Nem tudok nyugodni, elmesélem a mai történet egy részét. Aztán majd holnap biztosan törlöm, de most muszáj. Mert ilyen a világ, vagy ilyen is. Embertelen, üres, statisztikai bűvöletben él, nemhogy a morált, de még az etikát és etikettet is magasról le....., nemhogy nincsen néki olyan, de sok ember a szót sem ismeri. Én egyszerűen nem bírom felfogni, nem akarok ezzel megalkudni. És ez csak egyetlen csepp a tengerben, amitől valami hihetetlen módon el tudnék költözni a Marsra. Ott legalább csend van, a légkör hiánya miatt nem terjed a hang sem, ugyebár.
Van az osztályomban elsős kora óta egy kislány. 800 g-mal, oxigénhiányos ikerszüléssel jött a világra, a testvére meg is halt. Élete első x hónapját élet-halál között töltötte, ki tudja - bocsánat, de kimondom! -, mi a jobb a világnak: nem hiszem, hogy nem fordul meg ez az ember fejében, miközben azt is tudom, ha nehéz sorsú szülőkkel van alkalmam beszélgetni, hogy mégsem, sosem adnák oda a terhüket a világnak. Itt nem az isteni akarat érvényesül sokszor, hanem az ember a biológiában is istennek hiszi magát, tekintet nélkül arra, hogy szabad-e ezt tennie. Mert orvosilag, tudományosan ez valóban egy csoda .... De..... . Ki tudja, szabad-e beavatkozni: viszont ha így alakult, akkor így van jól, nekem ez is egyértelmű. Első évének bizonyos időszakaiban napi, majd alkalmankénti 60 ml táplálék elfogyasztása volt a cél. Opció pedig az volt, hogy élete következő, ki tudja hány évét, fekve, magatehetetlenül fogja tölteni. Szerencsére a család megtehette: jöttek a konduktorral eltöltött évek, az iszonyú fájdalmakkal járó izomnyújtás, a gépi lábnyújtás, .... óvodás, mi legyen vele, .... mert persze közben jöttek az egyéb együttjárók: nagyon nagy mértékű gyengénlátás, mozgássérült, F70 (enyhe fokban értelmi sérült, bár nekem ott egy kérdőjel). Minden egyes alkalommal, miután például a konduktorral elértek valamit, az fel is borult a következő növekedésnél: stabilitás, mozgáskoordináció, ..... Tehát, ahogy mondani szoktuk, ő egyemberes: mindig figyelni kell rá, nem lehet egyedül hagyni, önellátásra nem képes (néha olyan koravénül, választékosan tud velem beszélgetni, hogy nevetni kell tőle .... ), ami azt jelenti, hogy eszik-iszik, önellátó a mosdóban is, de arra, hogy felnőtt korában boltba menjen, önálló életet vezessen, soha nem lesz képes. Amikor iskolás korba ért, valaki ajánlott minket. Kis létszámú falusi osztályok, integrált oktatás, hátha ... A hátha éppen én voltam, mint elsős. Először sokkot kaptam, vagy inkább féltem. Nem tudom, mitől, de mindenki így lenne vele. Sosem csináltam. Ott a többi gyerek (ebben is nagyon szerencsések voltak a szülők, mert pont egy olyan sereg jött elsőbe, akik csoportjába az óvodában egy Down-szindrómás kislány járt, tehát együtt nőttek azzal, hogy gondozni kell, nekik IS, hogy az óvónők alkalmanként pelenkázzák, hogy más mint a többi. Tehát NEMMMMMM tankönyvből olvasták nekik a toleranciát, az együttműködést, hanem BELENŐTTEK. Ennek a kislánynak a befogadásakor az eleje volt nagyon nehéz, mert persze nagy szerepjátékos, minden trükköt kipróbált velem is, amivel az óvónőket riogatta, vagy érdekérvényesített: a rikácsolástól a káromkodásig, amit a nagyoktól tanult, és tudta, hogy a felnőtteket ezzel zaklatni tudja, tehát alkalmazza, egészen addig, hogy a földön dobálta magát.) Tehát ott a többi gyerek, mi van, ha vécére kell mennie, de egyedül nem tud, ha a másiknak éppen vérzik az orra ... azért felelősséggel ilyesmire igent mondani nagyon-nagyon nehéz, mert egy tanító néni azonnal 10 oldalas lajstromot állít elő, mi mindennek kell klappolnia egy egyszerű napon is, hogy a végén szorzótábla legyen belőle. Viszont engem úgy rakott össze a Jóisten, hogy csak azért, mert félek, nem érhetem be kevesebbel, minthogy megpróbálom: csak azért, mert nem tetszik és tehetetlennek érzem magam, nem tudnék a szemembe nézni, ha ellökném... És elkezdődött a napi harc, az őrjöngés, a gyerekek féltek, mert a mozgáskorlátozottság elgyengíti az embert, azt hiszi, vattából van, pedig a sok kínzástól olyan izmai vannak, mint egy balerinának. Ő meg tudta, hogy hatalmon van, mindent, de mindent megpróbált. Tipikus példája volt annak, mikor más esetben, normál esetben azt mondjuk, hogy aki a legagresszívebb egy gyerekcsapatban, paradox, annak van a legnagyobb szüksége a segítségre. Amikor egy kamasz őrjöng a szüleivel, akkor szeretné a legjobban, hogy valaki megölelje, de nem tudja mondani.... Eltelt néhány hét, és egy reggel úgy ébredtem, hogy egy ilyen szaros, 25 kilós kis takonypóc nem fog ki rajtam .... És attól a naptól én vagyok a falkavezér, még a szülőhöz képest is, sokszor. Ahogy fordítottam egyet a szemüvegen, változni kezdett ő is. Év végére együtt dolgozott órán a többiekkel, a maga szintjén, persze, mert az F70 az F70, és a napi csatározásaink most is megvannak, ha jön a hidegfront . Nem kell azt gondolni, hogy ebbe érzelmileg feleslegesen bevonódtam. Ha valaki, én aztán tudom, mettől meddig kinek mi a probléma. Tudom, hogy nem az én gyerekem, nem az én életem, hogy az Isten lehetőséget adott, hogy néhány évre egymáshoz érjen a sorsunk, amitől, állítom, én lettem több, nem a gyerek. Tudom, hogy egyszer ellépünk egymás mellől, ez is csak egy intermezzo volt az életünkben, és mindenki megy tovább. Tudni kell elengedni, és ez mindenre igaz, semmi nem a miénk, és semmi nem tart örökké. Na de, folytatom a jelenig. Tehát 2 és fél éve jár velünk iskolába, tehát másfél év múlva jön a felső tagozat. Mivel sem a szülőt, sem a gyereket, senkit nem szabad sarokba szorítani, én úgy gondolom, már most melegíteni kell a hogyantovábbot. Mert már most nyilvánvaló, ha már nem csak velem van, mint eddig (pszichológus, logopédus lépett a képbe, más tartja a rajzot, stb.) azonnal! jönnek megint a szerepjátékok, a hiszti, az asztalra mászás, mert tudja, hogy testi korlátai miatt a felnőtteket ezzel hihetetlenül manipulálni tudja, de nem hibáztatható: az F70 az F70, még mindig. Tehát jön a felső, amikor már a többieknek is komolyan tanulni kell... már felmérés van, a mosdó már az iskola másik végén, lépcsősorok ... NEM szabad ezt a többi gyerekre bízni, mert nem az ő nyakukba vállaltuk a feladatot ... tehát annyit kértem, szerezzünk gyógyped asszisztenst, valakit, akit be lehet vonni a munkába... Az ilyesmihez idő kell, míg a pozícióban lévőknek eljut az agyáig a feladat, megértik, megköt .... No, és most jön a mai nap, csak akartam a dolog folyamatát érzékeltetni. Tehát ma félévi értekezlet volt, tankerületi felsőbb vezetéssel. A beszédben volt ilyesmiről szó, ezért a végén, mikor lehetett kérdezni, feltettem a kérdést, meg lehet-e ezt oldani, hogy legyen nekünk ilyen. És természetesen nincs lehetőség. TUDTAM, hogy ez lesz a válasz, de együttműködésre, megoldáskeresésre számítottam, a válasz meg ennyi: nem. A törvény 250 főtől engedélyezi (miért, 120 gyereknél nem lehet ilyen eset, lásd fent, ahol igazán szükség volna rá?!), nincs kibúvó, nincs pénz. A városi iskolában 600 gyerekre van ugyan három, pedig még csak hasonló gyerek sincs! A megoldás: értessem meg a szülővel (nem fogom, mert nem én bátorítottam őket, ezt majd kiadom annak feladatnak, aki szép jövőt ígért), hogy a városi keretek között, a speciben, 4-5 fős osztályban van ilyen lehetőség, járassa oda a gyerekét. Vagy vegye ki magántanulónak .... És képzeljük el , meséli a vezetés, hogy vannak olyan szülők, akiknek hiába ajánlgatják, nem akarja beadni hetes iskolába a gyereket, megátalkodott módon, és ez micsoda dolog... Ott ültem, halálra váltan, hogy vajon mi a jó anyukámról beszél ez a dolog hozzám?! Vajon, ha sajátjáról volna szó, ő is beadná, példának okáért? Vajon az adott anyuka nem ragaszkodhat akár eszement módon is a gyerekéhez? Tényleg olcsóbb egy intézménybe zártan gyereket nevelni, aki még alkalmas volna az ép társai között fejlődésre, mint napi pár órában segítséget fogadni mellé..... Ezemillió kérdésem van, bár lehet, ti is azt mondjátok, nincsen igazam. És tényleg semmi másra nem volna szükség, csak napi 3-4 órában valakire, aki elkíséri vécére, és órákon instruálja, mit kell csinálnia? Csak ennyi, nem több. És nem volna szabad, hogy ez pénzkérdés legyen, ha nem az! Hol vannak az eredmények, amiket elértünk? Hogy heti két alkalommal megengedem, hogy velem maradjon a napköziben, mert annyira szeretné, és képes rá. Hogy közösségben fejlődik az ember, nem elkülönítve, ha lehet vele ezt alkalmazni ... Hogy a többiek felnőttkorukban tudni fogják, mi a másság, hogy nem egy érdekes kategória a lexikonban, vagy egy borzongani és megkerülni való kacska láb az utcán bicegve... hogy a fogyatékkal élő embernek nem az a segítség, hogy lehajolunk a leejtett zsebkendőért: mert segítjük, hogy el ne essen, de nem cselekszünk helyette, ha képes rá .... És persze, mindent megértek, azt is, akik azt mondják, hogy az integráció sem jó mindenkinek, blablabla. Minden mellett és ellene lehet ezer érvet mondani . De az ember attól ember, hogy többnek kell lennie, és tisztelni kell az életet, amit a másik él (helyettünk is). És akkor nyilvánvalóan nem kezdem el demagóg módon emlegetni a stadionépítéseket, az annyira ócska gondolat lenne.
Szétmegy a fejem. Meg a torkom is összeszorul. A dühtől.

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Nem tudok nyugodni, elmesélem a mai történet egy részét. Aztán majd holnap biztosan törlöm, de most muszáj. Mert ilyen a világ, vagy ilyen is. Embertelen, üres, statisztikai bűvöletben él, nemhogy a morált, de még az etikát és etikettet is magasról le....., nemhogy nincsen néki olyan, de sok ember a szót sem ismeri. Én egyszerűen nem bírom felfogni, nem akarok ezzel megalkudni. És ez csak egyetlen csepp a tengerben, amitől valami hihetetlen módon el tudnék költözni a Marsra. Ott legalább csend van, a légkör hiánya miatt nem terjed a hang sem, ugyebár.
Van az osztályomban elsős kora óta egy kislány. 800 g-mal, oxigénhiányos ikerszüléssel jött a világra, a testvére meg is halt. Élete első x hónapját élet-halál között töltötte, ki tudja - bocsánat, de kimondom! -, mi a jobb a világnak: nem hiszem, hogy nem fordul meg ez az ember fejében, miközben azt is tudom, ha nehéz sorsú szülőkkel van alkalmam beszélgetni, hogy mégsem, sosem adnák oda a terhüket a világnak. Itt nem az isteni akarat érvényesül sokszor, hanem az ember a biológiában is istennek hiszi magát, tekintet nélkül arra, hogy szabad-e ezt tennie. Mert orvosilag, tudományosan ez valóban egy csoda .... De..... . Ki tudja, szabad-e beavatkozni: viszont ha így alakult, akkor így van jól, nekem ez is egyértelmű. Első évének bizonyos időszakaiban napi, majd alkalmankénti 60 ml táplálék elfogyasztása volt a cél. Opció pedig az volt, hogy élete következő, ki tudja hány évét, fekve, magatehetetlenül fogja tölteni. Szerencsére a család megtehette: jöttek a konduktorral eltöltött évek, az iszonyú fájdalmakkal járó izomnyújtás, a gépi lábnyújtás, .... óvodás, mi legyen vele, .... mert persze közben jöttek az egyéb együttjárók: nagyon nagy mértékű gyengénlátás, mozgássérült, F70 (enyhe fokban értelmi sérült, bár nekem ott egy kérdőjel). Minden egyes alkalommal, miután például a konduktorral elértek valamit, az fel is borult a következő növekedésnél: stabilitás, mozgáskoordináció, ..... Tehát, ahogy mondani szoktuk, ő egyemberes: mindig figyelni kell rá, nem lehet egyedül hagyni, önellátásra nem képes (néha olyan koravénül, választékosan tud velem beszélgetni, hogy nevetni kell tőle .... ), ami azt jelenti, hogy eszik-iszik, önellátó a mosdóban is, de arra, hogy felnőtt korában boltba menjen, önálló életet vezessen, soha nem lesz képes. Amikor iskolás korba ért, valaki ajánlott minket. Kis létszámú falusi osztályok, integrált oktatás, hátha ... A hátha éppen én voltam, mint elsős. Először sokkot kaptam, vagy inkább féltem. Nem tudom, mitől, de mindenki így lenne vele. Sosem csináltam. Ott a többi gyerek (ebben is nagyon szerencsések voltak a szülők, mert pont egy olyan sereg jött elsőbe, akik csoportjába az óvodában egy Down-szindrómás kislány járt, tehát együtt nőttek azzal, hogy gondozni kell, nekik IS, hogy az óvónők alkalmanként pelenkázzák, hogy más mint a többi. Tehát NEMMMMMM tankönyvből olvasták nekik a toleranciát, az együttműködést, hanem BELENŐTTEK. Ennek a kislánynak a befogadásakor az eleje volt nagyon nehéz, mert persze nagy szerepjátékos, minden trükköt kipróbált velem is, amivel az óvónőket riogatta, vagy érdekérvényesített: a rikácsolástól a káromkodásig, amit a nagyoktól tanult, és tudta, hogy a felnőtteket ezzel zaklatni tudja, tehát alkalmazza, egészen addig, hogy a földön dobálta magát.) Tehát ott a többi gyerek, mi van, ha vécére kell mennie, de egyedül nem tud, ha a másiknak éppen vérzik az orra ... azért felelősséggel ilyesmire igent mondani nagyon-nagyon nehéz, mert egy tanító néni azonnal 10 oldalas lajstromot állít elő, mi mindennek kell klappolnia egy egyszerű napon is, hogy a végén szorzótábla legyen belőle. Viszont engem úgy rakott össze a Jóisten, hogy csak azért, mert félek, nem érhetem be kevesebbel, minthogy megpróbálom: csak azért, mert nem tetszik és tehetetlennek érzem magam, nem tudnék a szemembe nézni, ha ellökném... És elkezdődött a napi harc, az őrjöngés, a gyerekek féltek, mert a mozgáskorlátozottság elgyengíti az embert, azt hiszi, vattából van, pedig a sok kínzástól olyan izmai vannak, mint egy balerinának. Ő meg tudta, hogy hatalmon van, mindent, de mindent megpróbált. Tipikus példája volt annak, mikor más esetben, normál esetben azt mondjuk, hogy aki a legagresszívebb egy gyerekcsapatban, paradox, annak van a legnagyobb szüksége a segítségre. Amikor egy kamasz őrjöng a szüleivel, akkor szeretné a legjobban, hogy valaki megölelje, de nem tudja mondani.... Eltelt néhány hét, és egy reggel úgy ébredtem, hogy egy ilyen szaros, 25 kilós kis takonypóc nem fog ki rajtam .... És attól a naptól én vagyok a falkavezér, még a szülőhöz képest is, sokszor. Ahogy fordítottam egyet a szemüvegen, változni kezdett ő is. Év végére együtt dolgozott órán a többiekkel, a maga szintjén, persze, mert az F70 az F70, és a napi csatározásaink most is megvannak, ha jön a hidegfront . Nem kell azt gondolni, hogy ebbe érzelmileg feleslegesen bevonódtam. Ha valaki, én aztán tudom, mettől meddig kinek mi a probléma. Tudom, hogy nem az én gyerekem, nem az én életem, hogy az Isten lehetőséget adott, hogy néhány évre egymáshoz érjen a sorsunk, amitől, állítom, én lettem több, nem a gyerek. Tudom, hogy egyszer ellépünk egymás mellől, ez is csak egy intermezzo volt az életünkben, és mindenki megy tovább. Tudni kell elengedni, és ez mindenre igaz, semmi nem a miénk, és semmi nem tart örökké. Na de, folytatom a jelenig. Tehát 2 és fél éve jár velünk iskolába, tehát másfél év múlva jön a felső tagozat. Mivel sem a szülőt, sem a gyereket, senkit nem szabad sarokba szorítani, én úgy gondolom, már most melegíteni kell a hogyantovábbot. Mert már most nyilvánvaló, ha már nem csak velem van, mint eddig (pszichológus, logopédus lépett a képbe, más tartja a rajzot, stb.) azonnal! jönnek megint a szerepjátékok, a hiszti, az asztalra mászás, mert tudja, hogy testi korlátai miatt a felnőtteket ezzel hihetetlenül manipulálni tudja, de nem hibáztatható: az F70 az F70, még mindig. Tehát jön a felső, amikor már a többieknek is komolyan tanulni kell... már felmérés van, a mosdó már az iskola másik végén, lépcsősorok ... NEM szabad ezt a többi gyerekre bízni, mert nem az ő nyakukba vállaltuk a feladatot ... tehát annyit kértem, szerezzünk gyógyped asszisztenst, valakit, akit be lehet vonni a munkába... Az ilyesmihez idő kell, míg a pozícióban lévőknek eljut az agyáig a feladat, megértik, megköt .... No, és most jön a mai nap, csak akartam a dolog folyamatát érzékeltetni. Tehát ma félévi értekezlet volt, tankerületi felsőbb vezetéssel. A beszédben volt ilyesmiről szó, ezért a végén, mikor lehetett kérdezni, feltettem a kérdést, meg lehet-e ezt oldani, hogy legyen nekünk ilyen. És természetesen nincs lehetőség. TUDTAM, hogy ez lesz a válasz, de együttműködésre, megoldáskeresésre számítottam, a válasz meg ennyi: nem. A törvény 250 főtől engedélyezi (miért, 120 gyereknél nem lehet ilyen eset, lásd fent, ahol igazán szükség volna rá?!), nincs kibúvó, nincs pénz. A városi iskolában 600 gyerekre van ugyan három, pedig még csak hasonló gyerek sincs! A megoldás: értessem meg a szülővel (nem fogom, mert nem én bátorítottam őket, ezt majd kiadom annak feladatnak, aki szép jövőt ígért), hogy a városi keretek között, a speciben, 4-5 fős osztályban van ilyen lehetőség, járassa oda a gyerekét. Vagy vegye ki magántanulónak .... És képzeljük el , meséli a vezetés, hogy vannak olyan szülők, akiknek hiába ajánlgatják, nem akarja beadni hetes iskolába a gyereket, megátalkodott módon, és ez micsoda dolog... Ott ültem, halálra váltan, hogy vajon mi a jó anyukámról beszél ez a dolog hozzám?! Vajon, ha sajátjáról volna szó, ő is beadná, példának okáért? Vajon az adott anyuka nem ragaszkodhat akár eszement módon is a gyerekéhez? Tényleg olcsóbb egy intézménybe zártan gyereket nevelni, aki még alkalmas volna az ép társai között fejlődésre, mint napi pár órában segítséget fogadni mellé..... Ezemillió kérdésem van, bár lehet, ti is azt mondjátok, nincsen igazam. És tényleg semmi másra nem volna szükség, csak napi 3-4 órában valakire, aki elkíséri vécére, és órákon instruálja, mit kell csinálnia? Csak ennyi, nem több. És nem volna szabad, hogy ez pénzkérdés legyen, ha nem az! Hol vannak az eredmények, amiket elértünk? Hogy heti két alkalommal megengedem, hogy velem maradjon a napköziben, mert annyira szeretné, és képes rá. Hogy közösségben fejlődik az ember, nem elkülönítve, ha lehet vele ezt alkalmazni ... Hogy a többiek felnőttkorukban tudni fogják, mi a másság, hogy nem egy érdekes kategória a lexikonban, vagy egy borzongani és megkerülni való kacska láb az utcán bicegve... hogy a fogyatékkal élő embernek nem az a segítség, hogy lehajolunk a leejtett zsebkendőért: mert segítjük, hogy el ne essen, de nem cselekszünk helyette, ha képes rá .... És persze, mindent megértek, azt is, akik azt mondják, hogy az integráció sem jó mindenkinek, blablabla. Minden mellett és ellene lehet ezer érvet mondani . De az ember attól ember, hogy többnek kell lennie, és tisztelni kell az életet, amit a másik él (helyettünk is). És akkor nyilvánvalóan nem kezdem el demagóg módon emlegetni a stadionépítéseket, az annyira ócska gondolat lenne.
Szétmegy a fejem. Meg a torkom is összeszorul. A dühtől.

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Volt egyszer egy színházi előadás a tévében, talán Plautus Hetvenkedő katonája? nem jut eszembe a színész neve, pedig nevezetes, akkor még eredeti volt, ma már egy ripacs (nekem), aki a saját nagyságába öregedett bele. Volt egy jelenet, pedig lehet, hogy 30 éve is van, hogy láttam, zseniális volt, azért emlékszem. Fel-alá csörtetett a színpadon, és egyre hajtogatta, hogy "a kardomat akarom, a kardomat akarom." Ez jutott most magamról eszembe. Zsafi, ezzel a megoldás is megvan, bárminek tudom a másik oldalát nézni, és a legjobban saját magamon mosolygok. Állandó humorforrás vagyok saját számomra, hahahahah. Á, nem is tudom. Nem szabad belehalni más életébe, de nem szabad beletörődni, hogy ez van. Csak bízni tudunk, te is, én is, sokan, akiket itt ismertünk meg, hogy volt egy pontja az életnek, lehet, csak egyetlen ember a világon, akinek segítettem egy mondattal a sorsán, és lehet, semmi más célja nem is volt a dologtalan életemnek, csak ez. Hát, akkor ez van, de az embert mégis nyomasztja, hogy hátha kevés volt. Nem halok bele, és úgy érzem, bár lehet, hazudok magamnak, hogy megtettem, amit tudtam, bár nem volt sok, de nélkülem ez a gyerek talán idáig sem jutott volna. nem azért, mert jó vagyok, dehogy!, és alig tudok valamit a világból, csak az ember érzi azt, hogy használt-e valamit, vagy semmit. Majd lesz másképp is, most meg ez van. A világ azt hiszi, hogy a kataklizmák, a természeti katasztrófák sokasodása, ez a rengeteg változás egy véletlen következménye, pedig ez a saját gondolkodásunk megjelenése. Amit a természet mutat, az egy tükör, és minket formáz. Bánt a gondolat, hogy a sokat idézett jelszó, Think global - act local nem alkalmazható az emberre, pedig idevágna. Nem tudjuk a társadalmat, a gondolkodást, az elosztó rendszereket, a hatalmat megváltoztatni, de helyileg másképp kéne tudnunk cselekedni, mert mi nem számokat látunk, statisztikát, hanem az egyes sorsokat. És ha mindenki csak ennyit megtenne a saját fészkében, attól lenne jobb , élhetőbb a világ. Ez így túl demagóg? Nem baj, vállalom!

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Nem tudok nyugodni, elmesélem a mai történet egy részét. Aztán majd holnap biztosan törlöm, de most muszáj. Mert ilyen a világ, vagy ilyen is. Embertelen, üres, statisztikai bűvöletben él, nemhogy a morált, de még az etikát és etikettet is magasról le....., nemhogy nincsen néki olyan, de sok ember a szót sem ismeri. Én egyszerűen nem bírom felfogni, nem akarok ezzel megalkudni. És ez csak egyetlen csepp a tengerben, amitől valami hihetetlen módon el tudnék költözni a Marsra. Ott legalább csend van, a légkör hiánya miatt nem terjed a hang sem, ugyebár.
Van az osztályomban elsős kora óta egy kislány. 800 g-mal, oxigénhiányos ikerszüléssel jött a világra, a testvére meg is halt. Élete első x hónapját élet-halál között töltötte, ki tudja - bocsánat, de kimondom! -, mi a jobb a világnak: nem hiszem, hogy nem fordul meg ez az ember fejében, miközben azt is tudom, ha nehéz sorsú szülőkkel van alkalmam beszélgetni, hogy mégsem, sosem adnák oda a terhüket a világnak. Itt nem az isteni akarat érvényesül sokszor, hanem az ember a biológiában is istennek hiszi magát, tekintet nélkül arra, hogy szabad-e ezt tennie. Mert orvosilag, tudományosan ez valóban egy csoda .... De..... . Ki tudja, szabad-e beavatkozni: viszont ha így alakult, akkor így van jól, nekem ez is egyértelmű. Első évének bizonyos időszakaiban napi, majd alkalmankénti 60 ml táplálék elfogyasztása volt a cél. Opció pedig az volt, hogy élete következő, ki tudja hány évét, fekve, magatehetetlenül fogja tölteni. Szerencsére a család megtehette: jöttek a konduktorral eltöltött évek, az iszonyú fájdalmakkal járó izomnyújtás, a gépi lábnyújtás, .... óvodás, mi legyen vele, .... mert persze közben jöttek az egyéb együttjárók: nagyon nagy mértékű gyengénlátás, mozgássérült, F70 (enyhe fokban értelmi sérült, bár nekem ott egy kérdőjel). Minden egyes alkalommal, miután például a konduktorral elértek valamit, az fel is borult a következő növekedésnél: stabilitás, mozgáskoordináció, ..... Tehát, ahogy mondani szoktuk, ő egyemberes: mindig figyelni kell rá, nem lehet egyedül hagyni, önellátásra nem képes (néha olyan koravénül, választékosan tud velem beszélgetni, hogy nevetni kell tőle .... ), ami azt jelenti, hogy eszik-iszik, önellátó a mosdóban is, de arra, hogy felnőtt korában boltba menjen, önálló életet vezessen, soha nem lesz képes. Amikor iskolás korba ért, valaki ajánlott minket. Kis létszámú falusi osztályok, integrált oktatás, hátha ... A hátha éppen én voltam, mint elsős. Először sokkot kaptam, vagy inkább féltem. Nem tudom, mitől, de mindenki így lenne vele. Sosem csináltam. Ott a többi gyerek (ebben is nagyon szerencsések voltak a szülők, mert pont egy olyan sereg jött elsőbe, akik csoportjába az óvodában egy Down-szindrómás kislány járt, tehát együtt nőttek azzal, hogy gondozni kell, nekik IS, hogy az óvónők alkalmanként pelenkázzák, hogy más mint a többi. Tehát NEMMMMMM tankönyvből olvasták nekik a toleranciát, az együttműködést, hanem BELENŐTTEK. Ennek a kislánynak a befogadásakor az eleje volt nagyon nehéz, mert persze nagy szerepjátékos, minden trükköt kipróbált velem is, amivel az óvónőket riogatta, vagy érdekérvényesített: a rikácsolástól a káromkodásig, amit a nagyoktól tanult, és tudta, hogy a felnőtteket ezzel zaklatni tudja, tehát alkalmazza, egészen addig, hogy a földön dobálta magát.) Tehát ott a többi gyerek, mi van, ha vécére kell mennie, de egyedül nem tud, ha a másiknak éppen vérzik az orra ... azért felelősséggel ilyesmire igent mondani nagyon-nagyon nehéz, mert egy tanító néni azonnal 10 oldalas lajstromot állít elő, mi mindennek kell klappolnia egy egyszerű napon is, hogy a végén szorzótábla legyen belőle. Viszont engem úgy rakott össze a Jóisten, hogy csak azért, mert félek, nem érhetem be kevesebbel, minthogy megpróbálom: csak azért, mert nem tetszik és tehetetlennek érzem magam, nem tudnék a szemembe nézni, ha ellökném... És elkezdődött a napi harc, az őrjöngés, a gyerekek féltek, mert a mozgáskorlátozottság elgyengíti az embert, azt hiszi, vattából van, pedig a sok kínzástól olyan izmai vannak, mint egy balerinának. Ő meg tudta, hogy hatalmon van, mindent, de mindent megpróbált. Tipikus példája volt annak, mikor más esetben, normál esetben azt mondjuk, hogy aki a legagresszívebb egy gyerekcsapatban, paradox, annak van a legnagyobb szüksége a segítségre. Amikor egy kamasz őrjöng a szüleivel, akkor szeretné a legjobban, hogy valaki megölelje, de nem tudja mondani.... Eltelt néhány hét, és egy reggel úgy ébredtem, hogy egy ilyen szaros, 25 kilós kis takonypóc nem fog ki rajtam .... És attól a naptól én vagyok a falkavezér, még a szülőhöz képest is, sokszor. Ahogy fordítottam egyet a szemüvegen, változni kezdett ő is. Év végére együtt dolgozott órán a többiekkel, a maga szintjén, persze, mert az F70 az F70, és a napi csatározásaink most is megvannak, ha jön a hidegfront . Nem kell azt gondolni, hogy ebbe érzelmileg feleslegesen bevonódtam. Ha valaki, én aztán tudom, mettől meddig kinek mi a probléma. Tudom, hogy nem az én gyerekem, nem az én életem, hogy az Isten lehetőséget adott, hogy néhány évre egymáshoz érjen a sorsunk, amitől, állítom, én lettem több, nem a gyerek. Tudom, hogy egyszer ellépünk egymás mellől, ez is csak egy intermezzo volt az életünkben, és mindenki megy tovább. Tudni kell elengedni, és ez mindenre igaz, semmi nem a miénk, és semmi nem tart örökké. Na de, folytatom a jelenig. Tehát 2 és fél éve jár velünk iskolába, tehát másfél év múlva jön a felső tagozat. Mivel sem a szülőt, sem a gyereket, senkit nem szabad sarokba szorítani, én úgy gondolom, már most melegíteni kell a hogyantovábbot. Mert már most nyilvánvaló, ha már nem csak velem van, mint eddig (pszichológus, logopédus lépett a képbe, más tartja a rajzot, stb.) azonnal! jönnek megint a szerepjátékok, a hiszti, az asztalra mászás, mert tudja, hogy testi korlátai miatt a felnőtteket ezzel hihetetlenül manipulálni tudja, de nem hibáztatható: az F70 az F70, még mindig. Tehát jön a felső, amikor már a többieknek is komolyan tanulni kell... már felmérés van, a mosdó már az iskola másik végén, lépcsősorok ... NEM szabad ezt a többi gyerekre bízni, mert nem az ő nyakukba vállaltuk a feladatot ... tehát annyit kértem, szerezzünk gyógyped asszisztenst, valakit, akit be lehet vonni a munkába... Az ilyesmihez idő kell, míg a pozícióban lévőknek eljut az agyáig a feladat, megértik, megköt .... No, és most jön a mai nap, csak akartam a dolog folyamatát érzékeltetni. Tehát ma félévi értekezlet volt, tankerületi felsőbb vezetéssel. A beszédben volt ilyesmiről szó, ezért a végén, mikor lehetett kérdezni, feltettem a kérdést, meg lehet-e ezt oldani, hogy legyen nekünk ilyen. És természetesen nincs lehetőség. TUDTAM, hogy ez lesz a válasz, de együttműködésre, megoldáskeresésre számítottam, a válasz meg ennyi: nem. A törvény 250 főtől engedélyezi (miért, 120 gyereknél nem lehet ilyen eset, lásd fent, ahol igazán szükség volna rá?!), nincs kibúvó, nincs pénz. A városi iskolában 600 gyerekre van ugyan három, pedig még csak hasonló gyerek sincs! A megoldás: értessem meg a szülővel (nem fogom, mert nem én bátorítottam őket, ezt majd kiadom annak feladatnak, aki szép jövőt ígért), hogy a városi keretek között, a speciben, 4-5 fős osztályban van ilyen lehetőség, járassa oda a gyerekét. Vagy vegye ki magántanulónak .... És képzeljük el , meséli a vezetés, hogy vannak olyan szülők, akiknek hiába ajánlgatják, nem akarja beadni hetes iskolába a gyereket, megátalkodott módon, és ez micsoda dolog... Ott ültem, halálra váltan, hogy vajon mi a jó anyukámról beszél ez a dolog hozzám?! Vajon, ha sajátjáról volna szó, ő is beadná, példának okáért? Vajon az adott anyuka nem ragaszkodhat akár eszement módon is a gyerekéhez? Tényleg olcsóbb egy intézménybe zártan gyereket nevelni, aki még alkalmas volna az ép társai között fejlődésre, mint napi pár órában segítséget fogadni mellé..... Ezemillió kérdésem van, bár lehet, ti is azt mondjátok, nincsen igazam. És tényleg semmi másra nem volna szükség, csak napi 3-4 órában valakire, aki elkíséri vécére, és órákon instruálja, mit kell csinálnia? Csak ennyi, nem több. És nem volna szabad, hogy ez pénzkérdés legyen, ha nem az! Hol vannak az eredmények, amiket elértünk? Hogy heti két alkalommal megengedem, hogy velem maradjon a napköziben, mert annyira szeretné, és képes rá. Hogy közösségben fejlődik az ember, nem elkülönítve, ha lehet vele ezt alkalmazni ... Hogy a többiek felnőttkorukban tudni fogják, mi a másság, hogy nem egy érdekes kategória a lexikonban, vagy egy borzongani és megkerülni való kacska láb az utcán bicegve... hogy a fogyatékkal élő embernek nem az a segítség, hogy lehajolunk a leejtett zsebkendőért: mert segítjük, hogy el ne essen, de nem cselekszünk helyette, ha képes rá .... És persze, mindent megértek, azt is, akik azt mondják, hogy az integráció sem jó mindenkinek, blablabla. Minden mellett és ellene lehet ezer érvet mondani . De az ember attól ember, hogy többnek kell lennie, és tisztelni kell az életet, amit a másik él (helyettünk is). És akkor nyilvánvalóan nem kezdem el demagóg módon emlegetni a stadionépítéseket, az annyira ócska gondolat lenne.
Szétmegy a fejem. Meg a torkom is összeszorul. A dühtől.

Kattints a kibontásához...

evelyn13 írta:

Ismerem ezt az érzést. Nálunk a barátnőm(nyugdíjas pedagógus) vigyáz egy autistára, jobban mondva nem vigyáz csak elviszi az iskolába hazahozza és egy keveset foglalkozik vele. Akkor kapta ezt a feladatot amikor meghalt a férje akivel végig küzdötték a három gyermekük felnevelését a hitelek törlesztését és mire egyenesbe jöttek volna rákban sajnos elment a társ. Nagyon nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egyedül kell leélnie a hátralévő életét. A gyerekek férjhez mentek unokák születtek és a mókus kerék beindult náluk. Az egyik ismerősük ajánlotta ,hogy a pici gyerekükre ha tudna vigyázni akkor ott az asszony visszamehetne dolgozni.(egy autista gyermek) Elvállalta. Akkor még nem tudta mire vállalkozik. Rögtön az első napon a gyerek aki volt vagy 5-6 éves elkezdett az autók között rohangálni. Hát mit ne mondjak nem szeretném átélni akkor mit érezhetett a barátnőm. Nagy nehezen elkapta és szégyen ide vagy oda ,de bizony bejött a makarenkó módszer.Jól elkalapálta a fenekét és hazavitte. Közölte hogy sikerült egy pályán úgy megöregedni,hogy ezt a módszert nem kellett használnia és nem fog most börtönbe kerülni,mert képtelen egy ilyen gyerekre vigyázni. Aztán sokat győzködték, hogy többet ilyen nem fordulhat elő és mégis próbálja meg még egyszer. Hát csak beadta a derekát, meg egy kis mellékjövedelem re is szüksége volt hiszen aki ezen a pályán van tudhatja,hogy nem magasak a nyugdíjak sem. A gyereknek megmondta , Ő az a néni aki elkalapálta és ha nem viselkedik jól akkor megint elkalapálja. Azóta nincs gond. Jól kijönnek egymással. Néha van nevetés ,de nem a gyerek előtt, amikor egy dolgozatnál nem ír semmit és kérdezi a tanár,hogy miért üres a lapja akkor közli a gyerek azzal a természetességgel mintha ezt a tanárnak tudni kellet volna, hogy neki nincs saját szókincse, mert itt tanulta meg az iskolában a szavakat. A gyerekkel mindig egy vonalon kel hazajönni kocsival ,mert ha nem akkor hisztizik, de ezt is megoldotta a barátnőm. Megbeszélték, hogy csak akkor váltanak útvonalat ,ha a másikon nagy a forgalom és hogy ne keljen a dugóban állniuk. Na de nem ez a lényeg a családban is született egy génhibás gyermek akit a szülészetről úgy engedtek el ,hogy semmi baja. csak amikor észre veszi a nagymama,hogy a fogó reflex nem úgy működik ahogy kel és a vizsgálatok megállapítják, hogy mi a baj akkor szembesülnek avval, hogy bizony sokat kell fejleszteni a gyermeket,hogy valahogy mégis normális életet éljen. Járnak különböző intézetbe, fejlesztik speciális óvodába íratják be. Innentől kezdve jön a harc,hogy elérje a 100 ast (gondolom ez ez IQ),de mivel beszédhibás ezért ezt is másképp kel mérni. Sok betűt nem tud kiejteni azt hiszem a magánhangzókkal van a baj, de a logopédus csodát művelt ,mert mára már elég érthetően beszél. mondjuk volt egy pár korrekciós műtét is amit a hangképzés miatt végig kellett szenvednie a gyereknek. Anyuka és nagymama nagyon izgultak,hogy normál iskolába járhasson a gyermek és sikerült megkapta a papírokat. Most elsős és elég szépen halad és ez elég ahhoz, hogy egy kis elégtétel kapjon a család azért amit időt energiát és hitet és rengeteg pénzt belefektettek ebbe a projektbe. A nagymama mondja,hogy ez Angliában úgy működik, hogy egy ilyen vagy hasonló mint a Te esetedben gyerek mellé van minimum egy ha nem kettő fejlesztő pedagógus aki a gyerekkel együtt ül az órán ha pisilni kell Ő viszi ki és nem az osztálytársak. Nálunk ez nem megoldott pedig lenne rá igény és pedagógus is van akinek ilyen végzettsége van és jelenleg munkanélküli. Rengeteg pedagógust küldtek el több lépcsőben az utóbbi tíz évben.
Nekem a focipályákkal nincs semmi bajom,de a megvalósításával igen. Ha tényleg szükség van rá akkor a fanatikusok szervezzenek rá adomány gyűjtést és oldják meg abból. Ahol ma a foci van oda nem invesztálnék be egy árva garast sem. Anno de ezt már lehet,hogy már valahol leírtam. szóval még a fénykoromban még versenyeztem is .Kézilabda kapus voltam, na nem egy nagy csapatban ,de nekem jó volt. A sportkörrel voltunk kint akkor még nyugat Németországban. A kinti csapat hívott meg és Ők állták kint a költségünket. Akkor vettem részt először álló fogadáson. Néztem a rothadó kapitalizmust, de nem éreztem a szagát.
Witzendorfban is voltunk. Ott egy teljesen új sportcsarnokban játszottunk. Az esti fogadás után hazafelé botorkáltunk a szállást adóm lányával és kérdeztem miért nincs közvilágítás. Ő mesélte,hogy azért,hogy a sportcsarnokot feltudják építeni kevés volt a közadomány azért úgy állapodott meg a városka lakossága a polgármesterrel, hogy pár évig este 10 től reggel 5 ig nincs közvilágítás amit ezen megspórolnak az megy a kölcsön visszafizetésébe. Na a lényeg az , hogy ehhez képest sehol sem vagyunk.

Kattints a kibontásához...

emama63 írta:

Nagyon egyetértek azzal, hogy a stadionokat, sportpályákat építsék adományokból, talán jobban megbecsülnék a szurkolók is, ha a saját pénzükből lenne, nem vernék szét egy-egy "jobban" sikerült meccs után. Sőt a focistákat is a belépőjegyekből fizetném, ha jól játszanak, biztos lenne több néző is. Nem ám támogatás, több millió/milliárd. Annyi pénzből olyan sok jót lehetne sokkal több emberrel tenni....

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Volt egyszer egy színházi előadás a tévében, talán Plautus Hetvenkedő katonája? nem jut eszembe a színész neve, pedig nevezetes, akkor még eredeti volt, ma már egy ripacs (nekem), aki a saját nagyságába öregedett bele. Volt egy jelenet, pedig lehet, hogy 30 éve is van, hogy láttam, zseniális volt, azért emlékszem. Fel-alá csörtetett a színpadon, és egyre hajtogatta, hogy "a kardomat akarom, a kardomat akarom." Ez jutott most magamról eszembe. Zsafi, ezzel a megoldás is megvan, bárminek tudom a másik oldalát nézni, és a legjobban saját magamon mosolygok. Állandó humorforrás vagyok saját számomra, hahahahah. Á, nem is tudom. Nem szabad belehalni más életébe, de nem szabad beletörődni, hogy ez van. Csak bízni tudunk, te is, én is, sokan, akiket itt ismertünk meg, hogy volt egy pontja az életnek, lehet, csak egyetlen ember a világon, akinek segítettem egy mondattal a sorsán, és lehet, semmi más célja nem is volt a dologtalan életemnek, csak ez. Hát, akkor ez van, de az embert mégis nyomasztja, hogy hátha kevés volt. Nem halok bele, és úgy érzem, bár lehet, hazudok magamnak, hogy megtettem, amit tudtam, bár nem volt sok, de nélkülem ez a gyerek talán idáig sem jutott volna. nem azért, mert jó vagyok, dehogy!, és alig tudok valamit a világból, csak az ember érzi azt, hogy használt-e valamit, vagy semmit. Majd lesz másképp is, most meg ez van. A világ azt hiszi, hogy a kataklizmák, a természeti katasztrófák sokasodása, ez a rengeteg változás egy véletlen következménye, pedig ez a saját gondolkodásunk megjelenése. Amit a természet mutat, az egy tükör, és minket formáz. Bánt a gondolat, hogy a sokat idézett jelszó, Think global - act local nem alkalmazható az emberre, pedig idevágna. Nem tudjuk a társadalmat, a gondolkodást, az elosztó rendszereket, a hatalmat megváltoztatni, de helyileg másképp kéne tudnunk cselekedni, mert mi nem számokat látunk, statisztikát, hanem az egyes sorsokat. És ha mindenki csak ennyit megtenne a saját fészkében, attól lenne jobb , élhetőbb a világ. Ez így túl demagóg? Nem baj, vállalom!

Kattints a kibontásához...

macleod írta:

Ritkán szoktam meghatódni, mert a könny az olyan úri huncutság, de könnyes lett reggel a szemem, mikor olvastam, amit írtatok. A bátorításért, ami valójában nem nekem szól, hanem az érintetteknek, látatlanban is, meg az együttérzésért, mert érzitek azt, amit ezek a gyerekek éreznek. Meg az érintett felnőttek. És bebizonyosodik, hogy a személyes érintettségben vagytok más, mint mások, én is mindig ezt "kérem számon". Hogyha veled történne ... akkor is hetes iskolába kívánnád az egyébként édes, jópofa gyermekedet ... akkor is ilyen könnyű volna azt mondani ... blablabla. Persze, az ember tudja: nem lehet mindenkit megmenteni, nem lehet a világ összes nincstelenjét hazavinni... Krisztus urunk is megtehette volna, hogy kiáll a hegyre, széttárja a karját, és azt mondja: legyen ... De nem tette, mert mindenkinek megvan a sorsa. De ha itt helyben tehetnénk, ha megkerülhetnénk egyetlen ember érdekében a törvényt... ha a megoldást keresnénk, de nem mondanánk, hogy nem .... Máris nőne a világ egyet. Ahogy Zsafi is, meg mindenki mondja, másképp, de mondja: apránként, egyenként, kicsiben, még egy lépés, még egy ember, még egy sors... hogy volna az emberben, a pozícióban lévőkben egy személyes irritáció, hogy ma nem tudom mindet, de nem nyugodhatok addig, amíg egy is van? Tudom, hogy ez naivság ebben a mai világban, de hiszek benne, hogy így kellene. Ott, ahol ti vagytok, a családban, ami veletek történt, ami a ti sorsotok, ti láttátok, ti hallottátok. Nem szemforgató módon, nem választások előtt gyerekekkel fényképezkedve. A szegény ember, a mozgássérült, a hontalan, a rákos, a ... nem egy különleges állatfajta, aki azért van, hogy általa magunkat fényezzük, milyen jók vagyunk. Nem egy állókép a háttérben, ami a fényképekhez kell. Egyik nap egy cikkben mint valami kuriózum volt bemutatva egy vállalkozó, pedig az ő gondolkodása az igazi, az őszinte. Ez az igazi segítség is. A vállalkozását fogyatékos emberek munkájára alapította. Kisebb tárgyakat készítenek, mint egy szociális foglalkoztatóban. Ami más, az a hozzáállás. Amikor azt mondja, hogy ne kegyeletből vásároljunk ilyen termékeket. Ne álságos segíteni akarásból. Ne szemforgatásból, ami saját lelkiismeretünket nyugtatja, hogy "segítettünk". Hanem azért, mert ez érték, mert szép, mert hasznos. Mert fülük van, meg orruk, meg hajuk. Mert, ha nem tudnánk, hogy ki készítette, nem is néznénk gyanakodva. Ezért.

Hogy mit tehetnénk? Sokat. Ennyit. Amit mondtatok. Mindig egy kicsit. Még egy lépést. Még egy embert. Lassú víz. Hogy mondjuk, számon kérjük. Hogy soroljuk az eseteket. Hogy itt vagyunk ÉLŐ LELKIISMERETNEK. Hogy aki dönthetne, ne aludjon egy napig sem nyugodtan, hahahahaha. A másik meg az, hogy egy-egy ilyen megzuhanás után, magunkban tegyünk rendet. Ne higgyük el, hogy ilyen a világ. Annyi jó példa van, annyi jó ember. Annyi kéz. És ez nem üres szólam. Pont ezt akarják elhitetni ezek a dolgok, hogy mindenki egyedül van... És tényleg, én is olyan vagyok, hogy a rosszat könnyebb észrevenni, meg félni tőle. A nagy frászkarikát. Fejünket felvágjuk, gerinc egyenes, beszív-kifúj, beszív-kifúj, lépés iindulj!!!! Amit a gyereknek kell hagyni, az az, hogy érdemes!

Kérlek, ne tegyél velem ilyet! Anyuka sem vagyok, nem, hogy aranyanyu. Elhalnék a rettegéstől, hogy mi az. Sajnos, ilyen buggyantnak születtem, nem tehetek róla. Néha hallgatok, néha meg kirobban belőlem a hülyeség, ezt hallgatjátok ti. Több szót ez sem érdemel.

Kattints a kibontásához...