Csevegős xszemezős barátok között 2016-2017-2018-2019-2020-2021-2022-2023

sorcier írta:

Sok rosszat olvastam Toletek a napokban,remelem nem fog folytatodni egesz evben.
Nekem nagyon klasszul kezdodott(bar marodi vagyok,de az most nem szamit),az ev elso es legszebb ajandekat kaptam az unokamtol.
Egy naptarat,mutatom az elso ket oldalat.

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Lányok, én le se merem írni, de....nekem csodálatos volt az elmúlt évem! Igaz, hogy nagyon rosszul indult, egy uralhatatlan magas vérnyomásos epizóddal, ami még valamikor előző év októberében kezdődött. Végigjártam a klinika összes létező és nem létező bugyrát, de nem találtuk az okát. Persze jött hozzá egy kis pánik és depresszió is egy idő után, mert még életemben nem volt semmi bajom, és nagyon nehezen viseltem, hogy reggelente 100/60, délután 210/100. És ez így ment heteken keresztül, semmilyen gyógyszer nem tudta megfogni. Forró dróton voltam a kardiológus, endokrinológus, nephrológus kollégával, javasoltak ezt is, azt is, de igazából semmi nem használt. Már kb. a negyedik gyógyszernél tartottam, nagy reményeket fűztem hozzá, de szilveszter napján rá kellett jönnöm, hogy ez se használ, és már nem tudtam kit zaklatni újabb ötletekért. Végső elkeseredésemben vettem egy nagy levegőt, és felhívtam a volt férjemet. Aneszteziológus, de a kisujjában van a vérnyomáscsökkentés(is). Emberileg nem túl nagy eresztés, de szerintem az egyik legjobb szakorvos közel és távol. Két év telt el akkor a válás óta, és én addig képtelen voltam vele egyetlen szót is beszélni. El tudjátok képzelni, mennyire kétségbe lehettem esve, ha hozzá fordultam! Teljesen normálisan tudtunk kommunikálni, nagyon segítőkész volt. Még hosszú hetekig eltartott, mire több lépcsőben, az ő tanácsait követve, egy hármas gyógyszerkombinációval úrrá lettünk a bajon! Valamikor március végén vágtam sutba a vérnyomásmérőt, és döntöttem úgy, hogy JÓL VAGYOK! Persze a gyógyszereket azóta is szedem! Rá kellett jönnöm, hogy ezt az egészet azért "kaptam", hogy kénytelen legyek a volt férjemmel szóba állni, ami hatalmas lépés volt részemről! Le tudtam zárni életemnek ezt a részét, el tudtam engedni haragot, fájdalmat... A testem és a lelkem együtt gyógyult! A szobámban ott állt már januárban a hátizsák, a hálózsák és a túrabotok, emlékeztetőül, hogy mi vár még rám! Akárhányszor rájuk néztem elszállt a lelkemből minden szorongás, rossz érzés! Az ismeretlentől ami rám várt, egy percig se féltem! Aztán jöttek a felkészülés, várakozás csodás hetei, utána maga a csoda! Szép volt, és időnként nagyon gyötrelmes... A lábfájás, kimerültség, sokszor az éhség is mindennapos társunk volt. De valahogy ott és akkor az volt a természetes, akárcsak az eső, a köd, és a hideg a nyár derekán, Spanyolországban! Szinte ajándékként éltük meg ezeket is, akárcsak a tengert, az eukaliptusz-erdőket, a csodás virágokat... Minden szállás egy-egy ajándék volt, a családi albergue-ktől, ahol együtt étkeztünk a háziakkal a lepusztult állami szálláson át a méregdrága hostelekig, amelyekbe néha bekényszerültünk... Mind megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi tanulság... És a zarándoktársak! Itthon mi voltunk a csodabogarak, de ott mindenki ugyanilyen csodabogár volt, egy hátizsákkal gyalogolt sok száz kilométeren át! Egy nagy család voltunk, vagyunk, mindig azt tudtuk nyújtani egymásnak, amire éppen ott és akkor szükség volt, legyen az kötszer, egy finom falat, egy útbaigazítás, egy jó szó, vagy csak egy mosoly... Aztán a megérkezés! A Katedrális! A nagy találkozások a téren a rég nem látott zarándoktársakkal! Muxia, az Atlanti-óceán, a Szűzanya kőbárkája! Leírhatatlan érzés volt ott állni, és órákig lenyűgözve nézni a dübörgő óceánt! Finisterra, a világ vége, a sok kagyló, a víztükörbe bukó nap látványa!... Nem tudok elégszer hálát adni az Úrnak, hogy átélhettük ez a sok csodát! És az egy külön ajándék volt, hogy a két lányom is velem volt az Úton! Hazaérve kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól, a lelkem nagyon nehezen talált haza, de hazatalált! Ott és akkor is sokat tanultunk az Úton, de nagyon sok minden csak most, hónapok múltán tisztul le, kerül a helyére....Megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, hogy nincs lehetetlen, hogy semmi sem történik ok nélkül. Megtanultuk, hogy soha nem kell félni, mert Odafentről vigyáznak ránk... Hogy mindig jön a segítség, ha szükség van rá! Ha nem jön, bizonyára egyedül is képesek vagyunk megoldani a feladatot! Sikerült elengednem a szorongást, már nem aggódom semmi miatt, és minden pont úgy alakul, ahogy nekünk a legjobb! Sikerült öregecskedő autómat lecserélnem vadiúj nagy testvérére, amelyről már két éve álmodoztam. Igaz, hogy eladtam a bőrömet legalább öt évre,de a körülmények pont most, pont úgy álltak össze, és pont ott és pont akkor olyan hatalmas kedvezményeket kaptam, hogy úgy éreztem, bele kell vágnom! Nem aggódom, nem szorongok, tudom, hogy menni fog! Sokat utazom, hosszú utakra kényszerülök, szükség van a megbízható autóra! Még össze se szoktunk rendesen, amikor indulni kellett Édesapám temetésére... Ott és akkor is megkaptam az Erőt, pár óra alatt össze tudtam gyűjteni a gyerekeket a szélrózsa minden irányából, és indulni tudtunk... El tudtam fogadni, el tudtam engedni... Nem mondom, hogy nem fáj, nem hiányzik, de...ez az élet rendje! Születünk és meghalunk... Már nem történik semmi különös, csak telnek a napok, egyik a másik után... A nagy családból lassan kis család lesz, a gyerekek élik a saját életüket. Meg kell tanulnom kis adagokat főzni, meg kell szoknom, hogy egyre többet vagyok egyedül... Igyekszem jó társasága lenni magamnak... Ott vannak az emlékek, az élmények, ott van nekem Mozart, és ott a jövő, megannyi új tervvel, álommal... Hát ez volt az én elmúlt évem!

Kattints a kibontásához...

sorcier írta:

Sok rosszat olvastam Toletek a napokban,remelem nem fog folytatodni egesz evben.
Nekem nagyon klasszul kezdodott(bar marodi vagyok,de az most nem szamit),az ev elso es legszebb ajandekat kaptam az unokamtol.
Egy naptarat,mutatom az elso ket oldalat.

Kattints a kibontásához...

zzsuzsa írta:

A bajok gondolom mindenhol jönnek mennek.Nálam is mosógép vételtől a fűtés reperálásig minden volt nov-dec .A rózsás kis ajkaimat kocsisokat pirultató mondatok hagyták el.De 2017-ben úrinő leszek!Ha a fene fenét eszik is.A Bencém még mindig csak a nyelvén karattyol,nehogy már úgy járjak,mint a szomszédasszony.Ott sem beszélt a gyerek,anyámmal tárgyaltak éppen az utcán,amikor megszólalt az Imike ,tisztán szabatosan:kurva mama.Na lett magyarázkódás izibe.

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Lányok, én le se merem írni, de....nekem csodálatos volt az elmúlt évem! Igaz, hogy nagyon rosszul indult, egy uralhatatlan magas vérnyomásos epizóddal, ami még valamikor előző év októberében kezdődött. Végigjártam a klinika összes létező és nem létező bugyrát, de nem találtuk az okát. Persze jött hozzá egy kis pánik és depresszió is egy idő után, mert még életemben nem volt semmi bajom, és nagyon nehezen viseltem, hogy reggelente 100/60, délután 210/100. És ez így ment heteken keresztül, semmilyen gyógyszer nem tudta megfogni. Forró dróton voltam a kardiológus, endokrinológus, nephrológus kollégával, javasoltak ezt is, azt is, de igazából semmi nem használt. Már kb. a negyedik gyógyszernél tartottam, nagy reményeket fűztem hozzá, de szilveszter napján rá kellett jönnöm, hogy ez se használ, és már nem tudtam kit zaklatni újabb ötletekért. Végső elkeseredésemben vettem egy nagy levegőt, és felhívtam a volt férjemet. Aneszteziológus, de a kisujjában van a vérnyomáscsökkentés(is). Emberileg nem túl nagy eresztés, de szerintem az egyik legjobb szakorvos közel és távol. Két év telt el akkor a válás óta, és én addig képtelen voltam vele egyetlen szót is beszélni. El tudjátok képzelni, mennyire kétségbe lehettem esve, ha hozzá fordultam! Teljesen normálisan tudtunk kommunikálni, nagyon segítőkész volt. Még hosszú hetekig eltartott, mire több lépcsőben, az ő tanácsait követve, egy hármas gyógyszerkombinációval úrrá lettünk a bajon! Valamikor március végén vágtam sutba a vérnyomásmérőt, és döntöttem úgy, hogy JÓL VAGYOK! Persze a gyógyszereket azóta is szedem! Rá kellett jönnöm, hogy ezt az egészet azért "kaptam", hogy kénytelen legyek a volt férjemmel szóba állni, ami hatalmas lépés volt részemről! Le tudtam zárni életemnek ezt a részét, el tudtam engedni haragot, fájdalmat... A testem és a lelkem együtt gyógyult! A szobámban ott állt már januárban a hátizsák, a hálózsák és a túrabotok, emlékeztetőül, hogy mi vár még rám! Akárhányszor rájuk néztem elszállt a lelkemből minden szorongás, rossz érzés! Az ismeretlentől ami rám várt, egy percig se féltem! Aztán jöttek a felkészülés, várakozás csodás hetei, utána maga a csoda! Szép volt, és időnként nagyon gyötrelmes... A lábfájás, kimerültség, sokszor az éhség is mindennapos társunk volt. De valahogy ott és akkor az volt a természetes, akárcsak az eső, a köd, és a hideg a nyár derekán, Spanyolországban! Szinte ajándékként éltük meg ezeket is, akárcsak a tengert, az eukaliptusz-erdőket, a csodás virágokat... Minden szállás egy-egy ajándék volt, a családi albergue-ktől, ahol együtt étkeztünk a háziakkal a lepusztult állami szálláson át a méregdrága hostelekig, amelyekbe néha bekényszerültünk... Mind megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi tanulság... És a zarándoktársak! Itthon mi voltunk a csodabogarak, de ott mindenki ugyanilyen csodabogár volt, egy hátizsákkal gyalogolt sok száz kilométeren át! Egy nagy család voltunk, vagyunk, mindig azt tudtuk nyújtani egymásnak, amire éppen ott és akkor szükség volt, legyen az kötszer, egy finom falat, egy útbaigazítás, egy jó szó, vagy csak egy mosoly... Aztán a megérkezés! A Katedrális! A nagy találkozások a téren a rég nem látott zarándoktársakkal! Muxia, az Atlanti-óceán, a Szűzanya kőbárkája! Leírhatatlan érzés volt ott állni, és órákig lenyűgözve nézni a dübörgő óceánt! Finisterra, a világ vége, a sok kagyló, a víztükörbe bukó nap látványa!... Nem tudok elégszer hálát adni az Úrnak, hogy átélhettük ez a sok csodát! És az egy külön ajándék volt, hogy a két lányom is velem volt az Úton! Hazaérve kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól, a lelkem nagyon nehezen talált haza, de hazatalált! Ott és akkor is sokat tanultunk az Úton, de nagyon sok minden csak most, hónapok múltán tisztul le, kerül a helyére....Megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, hogy nincs lehetetlen, hogy semmi sem történik ok nélkül. Megtanultuk, hogy soha nem kell félni, mert Odafentről vigyáznak ránk... Hogy mindig jön a segítség, ha szükség van rá! Ha nem jön, bizonyára egyedül is képesek vagyunk megoldani a feladatot! Sikerült elengednem a szorongást, már nem aggódom semmi miatt, és minden pont úgy alakul, ahogy nekünk a legjobb! Sikerült öregecskedő autómat lecserélnem vadiúj nagy testvérére, amelyről már két éve álmodoztam. Igaz, hogy eladtam a bőrömet legalább öt évre,de a körülmények pont most, pont úgy álltak össze, és pont ott és pont akkor olyan hatalmas kedvezményeket kaptam, hogy úgy éreztem, bele kell vágnom! Nem aggódom, nem szorongok, tudom, hogy menni fog! Sokat utazom, hosszú utakra kényszerülök, szükség van a megbízható autóra! Még össze se szoktunk rendesen, amikor indulni kellett Édesapám temetésére... Ott és akkor is megkaptam az Erőt, pár óra alatt össze tudtam gyűjteni a gyerekeket a szélrózsa minden irányából, és indulni tudtunk... El tudtam fogadni, el tudtam engedni... Nem mondom, hogy nem fáj, nem hiányzik, de...ez az élet rendje! Születünk és meghalunk... Már nem történik semmi különös, csak telnek a napok, egyik a másik után... A nagy családból lassan kis család lesz, a gyerekek élik a saját életüket. Meg kell tanulnom kis adagokat főzni, meg kell szoknom, hogy egyre többet vagyok egyedül... Igyekszem jó társasága lenni magamnak... Ott vannak az emlékek, az élmények, ott van nekem Mozart, és ott a jövő, megannyi új tervvel, álommal... Hát ez volt az én elmúlt évem!

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Lányok, én le se merem írni, de....nekem csodálatos volt az elmúlt évem! Igaz, hogy nagyon rosszul indult, egy uralhatatlan magas vérnyomásos epizóddal, ami még valamikor előző év októberében kezdődött. Végigjártam a klinika összes létező és nem létező bugyrát, de nem találtuk az okát. Persze jött hozzá egy kis pánik és depresszió is egy idő után, mert még életemben nem volt semmi bajom, és nagyon nehezen viseltem, hogy reggelente 100/60, délután 210/100. És ez így ment heteken keresztül, semmilyen gyógyszer nem tudta megfogni. Forró dróton voltam a kardiológus, endokrinológus, nephrológus kollégával, javasoltak ezt is, azt is, de igazából semmi nem használt. Már kb. a negyedik gyógyszernél tartottam, nagy reményeket fűztem hozzá, de szilveszter napján rá kellett jönnöm, hogy ez se használ, és már nem tudtam kit zaklatni újabb ötletekért. Végső elkeseredésemben vettem egy nagy levegőt, és felhívtam a volt férjemet. Aneszteziológus, de a kisujjában van a vérnyomáscsökkentés(is). Emberileg nem túl nagy eresztés, de szerintem az egyik legjobb szakorvos közel és távol. Két év telt el akkor a válás óta, és én addig képtelen voltam vele egyetlen szót is beszélni. El tudjátok képzelni, mennyire kétségbe lehettem esve, ha hozzá fordultam! Teljesen normálisan tudtunk kommunikálni, nagyon segítőkész volt. Még hosszú hetekig eltartott, mire több lépcsőben, az ő tanácsait követve, egy hármas gyógyszerkombinációval úrrá lettünk a bajon! Valamikor március végén vágtam sutba a vérnyomásmérőt, és döntöttem úgy, hogy JÓL VAGYOK! Persze a gyógyszereket azóta is szedem! Rá kellett jönnöm, hogy ezt az egészet azért "kaptam", hogy kénytelen legyek a volt férjemmel szóba állni, ami hatalmas lépés volt részemről! Le tudtam zárni életemnek ezt a részét, el tudtam engedni haragot, fájdalmat... A testem és a lelkem együtt gyógyult! A szobámban ott állt már januárban a hátizsák, a hálózsák és a túrabotok, emlékeztetőül, hogy mi vár még rám! Akárhányszor rájuk néztem elszállt a lelkemből minden szorongás, rossz érzés! Az ismeretlentől ami rám várt, egy percig se féltem! Aztán jöttek a felkészülés, várakozás csodás hetei, utána maga a csoda! Szép volt, és időnként nagyon gyötrelmes... A lábfájás, kimerültség, sokszor az éhség is mindennapos társunk volt. De valahogy ott és akkor az volt a természetes, akárcsak az eső, a köd, és a hideg a nyár derekán, Spanyolországban! Szinte ajándékként éltük meg ezeket is, akárcsak a tengert, az eukaliptusz-erdőket, a csodás virágokat... Minden szállás egy-egy ajándék volt, a családi albergue-ktől, ahol együtt étkeztünk a háziakkal a lepusztult állami szálláson át a méregdrága hostelekig, amelyekbe néha bekényszerültünk... Mind megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi tanulság... És a zarándoktársak! Itthon mi voltunk a csodabogarak, de ott mindenki ugyanilyen csodabogár volt, egy hátizsákkal gyalogolt sok száz kilométeren át! Egy nagy család voltunk, vagyunk, mindig azt tudtuk nyújtani egymásnak, amire éppen ott és akkor szükség volt, legyen az kötszer, egy finom falat, egy útbaigazítás, egy jó szó, vagy csak egy mosoly... Aztán a megérkezés! A Katedrális! A nagy találkozások a téren a rég nem látott zarándoktársakkal! Muxia, az Atlanti-óceán, a Szűzanya kőbárkája! Leírhatatlan érzés volt ott állni, és órákig lenyűgözve nézni a dübörgő óceánt! Finisterra, a világ vége, a sok kagyló, a víztükörbe bukó nap látványa!... Nem tudok elégszer hálát adni az Úrnak, hogy átélhettük ez a sok csodát! És az egy külön ajándék volt, hogy a két lányom is velem volt az Úton! Hazaérve kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól, a lelkem nagyon nehezen talált haza, de hazatalált! Ott és akkor is sokat tanultunk az Úton, de nagyon sok minden csak most, hónapok múltán tisztul le, kerül a helyére....Megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, hogy nincs lehetetlen, hogy semmi sem történik ok nélkül. Megtanultuk, hogy soha nem kell félni, mert Odafentről vigyáznak ránk... Hogy mindig jön a segítség, ha szükség van rá! Ha nem jön, bizonyára egyedül is képesek vagyunk megoldani a feladatot! Sikerült elengednem a szorongást, már nem aggódom semmi miatt, és minden pont úgy alakul, ahogy nekünk a legjobb! Sikerült öregecskedő autómat lecserélnem vadiúj nagy testvérére, amelyről már két éve álmodoztam. Igaz, hogy eladtam a bőrömet legalább öt évre,de a körülmények pont most, pont úgy álltak össze, és pont ott és pont akkor olyan hatalmas kedvezményeket kaptam, hogy úgy éreztem, bele kell vágnom! Nem aggódom, nem szorongok, tudom, hogy menni fog! Sokat utazom, hosszú utakra kényszerülök, szükség van a megbízható autóra! Még össze se szoktunk rendesen, amikor indulni kellett Édesapám temetésére... Ott és akkor is megkaptam az Erőt, pár óra alatt össze tudtam gyűjteni a gyerekeket a szélrózsa minden irányából, és indulni tudtunk... El tudtam fogadni, el tudtam engedni... Nem mondom, hogy nem fáj, nem hiányzik, de...ez az élet rendje! Születünk és meghalunk... Már nem történik semmi különös, csak telnek a napok, egyik a másik után... A nagy családból lassan kis család lesz, a gyerekek élik a saját életüket. Meg kell tanulnom kis adagokat főzni, meg kell szoknom, hogy egyre többet vagyok egyedül... Igyekszem jó társasága lenni magamnak... Ott vannak az emlékek, az élmények, ott van nekem Mozart, és ott a jövő, megannyi új tervvel, álommal... Hát ez volt az én elmúlt évem!

Kattints a kibontásához...

sorcier írta:

Sok rosszat olvastam Toletek a napokban,remelem nem fog folytatodni egesz evben.
Nekem nagyon klasszul kezdodott(bar marodi vagyok,de az most nem szamit),az ev elso es legszebb ajandekat kaptam az unokamtol.
Egy naptarat,mutatom az elso ket oldalat.

Kattints a kibontásához...

evelyn13 írta:

Kedves Kati!
Szívesen olvasom az írásaidat,benne van minden ami a földi létünk alatt történhet esetleg velünk.Persze mindenkivel másképpen hiszen más sorsot írtak elő nekünk az égiek.Biztos mindennek meg van a maga oka,hogy miért úgy és nem másképpen történik,csak mi már nem tudunk a jelekből olvasni.Elveszett ez a képességünk. Nagyon nehéz ,de tartalmas évet mondhatsz magad mögött. Választ kaptál sok nyitott kérdésedre és szembe néztél azzal,hogy lassan a gyerekeid mind kirepülnek.Nekem még nincs ilyen gondom annak ellenére,hogy alig látom néha a lányaimat,mert sokat vannak távol,de estére általában itthon vannak és beszélgethetünk egy kicsit,de már a karácsonyi készülődésben nem, tudtak olyan volumenűen besegíteni mint régebben.Jövőre ha a kisebb is egyetemista lesz akkor ez még jobban így lesz a vizsgaidőszak miatt.A fiam már külön életet él a menyasszonyával és csak kéthetente látom. Ennek is nagyon örülök,de ez a látogatás is csökkenni fog,mert látom,hogy sokat dolgozik és fáradt.Most egyik héten minket másik héten a menyasszonya szüleit látogatják meg.Ez hosszú távon nem lesz jó.Most,hogy a menyasszonyt is kinevezték magasabb pozícióba neki is sokkal több feladata lesz, biztosan csökkennek majd a látogatások.Ez az élet rendje.Tudomásul kell venni még ha nehéz is.
Én nem vagyok egyedül,mert mellettem van a felesem,erről a kapcsolatról inkább nem írnék,bonyolult és nehéz teher,de ezt szabta ránk a sors.Most,hogy suliba járok kevés a szabad időm és a MUK-jaimat próbálom befejezni. Valamint lassan el kell,hogy kezdjem a ballagási ajándékot hímezni az osztályfőnöknek amit magamra vállaltam.Nem kis kihívás,de megoldom. Aztán ha sikerülne összespórolnom nyárig a repülőjegyet két főre New Castle-be akkor meglátogatnánk a keresztlányunkat.Nem utolsósorban esetleg felmérném,hogy mit tudnék ott csinálni és mi mennyibe kerülne.Itt gondolok az albérlet megélhetés stb.Szeretnék egy pár évet kint tölteni.Mondjuk a nyelvtanulásban nem sokat segítene,mert itt már más dialektusban beszélnek. Közel van Skócia. Azért egy misét megérne. Ez csak akkor lehetséges ha a kisebbnek sikerül kollégiumba mennie.Most még Pécs az álma aztán majd meglátjuk. Szóval tervek azok vannak vagy lennének csak legyen erő a kivitelezéshez. Most egy műtétre kell összpontosítanom ami előttem van és ha eddig tologathattam már nem! Aztán ha sikerül,mert miért is nem sikerülne akkor erőnléti edzés tavaszra , hogy újra elkezdhessek túrázni. Nagy tervem amit még nem merek bevállalni az a vadállókövek,Prédikálószék kilátó túra. Hát ez még messze van tőlem,de nem adom fel! Nekem is muszáj egy marok gyógyszert szednem,mondjuk nem a magas vérnyomás miatt hanem a pulzus számom miatt. A szívem verését csökkentik,hogy a pulzusszámom ne legyen mindig 100 as felett. Így tudok tornázni is,de figyelnem kell. Most,hogy könnyebb lett a súlyom talán jobb,de a gyógyszereket nem hagyhatom abba sőt emeltek is rajta. Ez van.
Nos már eléggé elkanyarodtam a lényegtől. Köszönök neked mindent amit írtál eddig és még ezután is.Szívesen olvaslak és örülök,hogy az ismerősöd lehetek!
Ez persze másokra is igaz,mert itt a CH-n sok kedves ismerősöm van akikkel már személyesen is találkoztam,meg akikkel nem,de azok meg reszkessenek,mert most,hogy véglegesen is nyugdíjas lettem van utazási kedvezményem és esetleg meglátogatom őket szépen sorjában! Na azért nem ijesztek el senkit csak azokat akik szívesen látnak oda megyek! Nekem ez is egy terápia.!

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Örülök, hogy szépen alakulnak a dolgaid! Tarts ki, minden körülmények között! Kívánom, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy szeretnéd! Lehet, hogy a lánykáink évfolyamtársak lesznek? Bár Rékának egyre jobban tetszik a gyógytorna, azért még egyszer nekiugrik az orvosinak. Csak fizikából kell újra emelteznie, a biológiája 86%-os lett. Közben jár az ETK-ra, ennyivel is előrébb van. Majd meglátjuk, mi lesz! Pécs nagyon jó kis város,szeretni fogja a lánykád.

Kattints a kibontásához...

zzsuzsa írta:

A bajok gondolom mindenhol jönnek mennek.Nálam is mosógép vételtől a fűtés reperálásig minden volt nov-dec .A rózsás kis ajkaimat kocsisokat pirultató mondatok hagyták el.De 2017-ben úrinő leszek!Ha a fene fenét eszik is.A Bencém még mindig csak a nyelvén karattyol,nehogy már úgy járjak,mint a szomszédasszony.Ott sem beszélt a gyerek,anyámmal tárgyaltak éppen az utcán,amikor megszólalt az Imike ,tisztán szabatosan:kurva mama.Na lett magyarázkódás izibe.

Kattints a kibontásához...

evelyn13 írta:

Na annak örülnék ha sikerülne és évfolyam társak lennének! Eggyel több ok lenne,hogy leutazzak és találkozzunk! No de a medve bőrére előre nem illik inni,így csak csendben és egymás között szóltam!

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Lányok, én le se merem írni, de....nekem csodálatos volt az elmúlt évem! Igaz, hogy nagyon rosszul indult, egy uralhatatlan magas vérnyomásos epizóddal, ami még valamikor előző év októberében kezdődött. Végigjártam a klinika összes létező és nem létező bugyrát, de nem találtuk az okát. Persze jött hozzá egy kis pánik és depresszió is egy idő után, mert még életemben nem volt semmi bajom, és nagyon nehezen viseltem, hogy reggelente 100/60, délután 210/100. És ez így ment heteken keresztül, semmilyen gyógyszer nem tudta megfogni. Forró dróton voltam a kardiológus, endokrinológus, nephrológus kollégával, javasoltak ezt is, azt is, de igazából semmi nem használt. Már kb. a negyedik gyógyszernél tartottam, nagy reményeket fűztem hozzá, de szilveszter napján rá kellett jönnöm, hogy ez se használ, és már nem tudtam kit zaklatni újabb ötletekért. Végső elkeseredésemben vettem egy nagy levegőt, és felhívtam a volt férjemet. Aneszteziológus, de a kisujjában van a vérnyomáscsökkentés(is). Emberileg nem túl nagy eresztés, de szerintem az egyik legjobb szakorvos közel és távol. Két év telt el akkor a válás óta, és én addig képtelen voltam vele egyetlen szót is beszélni. El tudjátok képzelni, mennyire kétségbe lehettem esve, ha hozzá fordultam! Teljesen normálisan tudtunk kommunikálni, nagyon segítőkész volt. Még hosszú hetekig eltartott, mire több lépcsőben, az ő tanácsait követve, egy hármas gyógyszerkombinációval úrrá lettünk a bajon! Valamikor március végén vágtam sutba a vérnyomásmérőt, és döntöttem úgy, hogy JÓL VAGYOK! Persze a gyógyszereket azóta is szedem! Rá kellett jönnöm, hogy ezt az egészet azért "kaptam", hogy kénytelen legyek a volt férjemmel szóba állni, ami hatalmas lépés volt részemről! Le tudtam zárni életemnek ezt a részét, el tudtam engedni haragot, fájdalmat... A testem és a lelkem együtt gyógyult! A szobámban ott állt már januárban a hátizsák, a hálózsák és a túrabotok, emlékeztetőül, hogy mi vár még rám! Akárhányszor rájuk néztem elszállt a lelkemből minden szorongás, rossz érzés! Az ismeretlentől ami rám várt, egy percig se féltem! Aztán jöttek a felkészülés, várakozás csodás hetei, utána maga a csoda! Szép volt, és időnként nagyon gyötrelmes... A lábfájás, kimerültség, sokszor az éhség is mindennapos társunk volt. De valahogy ott és akkor az volt a természetes, akárcsak az eső, a köd, és a hideg a nyár derekán, Spanyolországban! Szinte ajándékként éltük meg ezeket is, akárcsak a tengert, az eukaliptusz-erdőket, a csodás virágokat... Minden szállás egy-egy ajándék volt, a családi albergue-ktől, ahol együtt étkeztünk a háziakkal a lepusztult állami szálláson át a méregdrága hostelekig, amelyekbe néha bekényszerültünk... Mind megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi tanulság... És a zarándoktársak! Itthon mi voltunk a csodabogarak, de ott mindenki ugyanilyen csodabogár volt, egy hátizsákkal gyalogolt sok száz kilométeren át! Egy nagy család voltunk, vagyunk, mindig azt tudtuk nyújtani egymásnak, amire éppen ott és akkor szükség volt, legyen az kötszer, egy finom falat, egy útbaigazítás, egy jó szó, vagy csak egy mosoly... Aztán a megérkezés! A Katedrális! A nagy találkozások a téren a rég nem látott zarándoktársakkal! Muxia, az Atlanti-óceán, a Szűzanya kőbárkája! Leírhatatlan érzés volt ott állni, és órákig lenyűgözve nézni a dübörgő óceánt! Finisterra, a világ vége, a sok kagyló, a víztükörbe bukó nap látványa!... Nem tudok elégszer hálát adni az Úrnak, hogy átélhettük ez a sok csodát! És az egy külön ajándék volt, hogy a két lányom is velem volt az Úton! Hazaérve kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól, a lelkem nagyon nehezen talált haza, de hazatalált! Ott és akkor is sokat tanultunk az Úton, de nagyon sok minden csak most, hónapok múltán tisztul le, kerül a helyére....Megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, hogy nincs lehetetlen, hogy semmi sem történik ok nélkül. Megtanultuk, hogy soha nem kell félni, mert Odafentről vigyáznak ránk... Hogy mindig jön a segítség, ha szükség van rá! Ha nem jön, bizonyára egyedül is képesek vagyunk megoldani a feladatot! Sikerült elengednem a szorongást, már nem aggódom semmi miatt, és minden pont úgy alakul, ahogy nekünk a legjobb! Sikerült öregecskedő autómat lecserélnem vadiúj nagy testvérére, amelyről már két éve álmodoztam. Igaz, hogy eladtam a bőrömet legalább öt évre,de a körülmények pont most, pont úgy álltak össze, és pont ott és pont akkor olyan hatalmas kedvezményeket kaptam, hogy úgy éreztem, bele kell vágnom! Nem aggódom, nem szorongok, tudom, hogy menni fog! Sokat utazom, hosszú utakra kényszerülök, szükség van a megbízható autóra! Még össze se szoktunk rendesen, amikor indulni kellett Édesapám temetésére... Ott és akkor is megkaptam az Erőt, pár óra alatt össze tudtam gyűjteni a gyerekeket a szélrózsa minden irányából, és indulni tudtunk... El tudtam fogadni, el tudtam engedni... Nem mondom, hogy nem fáj, nem hiányzik, de...ez az élet rendje! Születünk és meghalunk... Már nem történik semmi különös, csak telnek a napok, egyik a másik után... A nagy családból lassan kis család lesz, a gyerekek élik a saját életüket. Meg kell tanulnom kis adagokat főzni, meg kell szoknom, hogy egyre többet vagyok egyedül... Igyekszem jó társasága lenni magamnak... Ott vannak az emlékek, az élmények, ott van nekem Mozart, és ott a jövő, megannyi új tervvel, álommal... Hát ez volt az én elmúlt évem!

Kattints a kibontásához...

zzsuzsa írta:

Nagyon szép hölgy.Valamelyik nap néztem újra a babaköszöntőjét!Boldog új évet!

Kattints a kibontásához...

Baló Erzsébet írta:

nagyon szép a lány buék

Kattints a kibontásához...

sarolta51 írta:

Nagyon szép kislány!

Kattints a kibontásához...

Szalárd írta:

Nekem a 2015-ös évem indult ilyen bajosan. Elromlott az autóm, a mosógépem, a bojler, a Nándor szaxofonja... Rögtön ezek után bedőlt a DRB, ahol a lakosság számlát és a Bt. számláját is vezettem...Én meg ott maradtam 3000 forinttal a pénztárcámban, mert soha nem hordok készpénzt magamnál... Történt ez így, egy nekifutásra, kb. három hét leforgása alatt! Még szerencse, hogy gyorsan megjavíttattam az autót, a bojlert, a szaxofont, megvettem az új mosógépet, és hogy utolsó este teletankoltam az autót, mert másnap munkába menet már az se sikerült volna. Kb. akkortájt döbbentem rá arra is, hogy a válás után immár egyedül maradtam a gyerekekkel. Akkor még négyen tanultak az ötből. Nagyon rosszul jöttem ki a válásból, a végére teljesen belefásultam, már minden mindegy volt, csak legyen vége egyszer. Egy célom volt csak, hogy a családi ház a miénk maradjon. Hát nem volt gáláns se a tartásdíjjal, a házra is sokkal többet kellett ráfizetnem, mint amennyit valójában ért. Éppen akkortájt ért véget az a másfél éves időszak is, amikor egyedül vittem a két praxist. Amikor belekényszerültem a helyettesítésbe eléggé kétségbeejtőnek láttam a helyzetet, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez sem ok nélkül történt! A dupla finanszírozás tette lehetővé a lakásfelújítást, és kb. az utolsó tartalékaim mentek rá az autó, szaxofon, bojler javításra, mosógép vásárlásra. Szóval ott álltam egyedül, kétségbeesetten, és életemben először elkezdett a szorongás elhatalmasodni rajtam! És ekkor kezdtek jönni a rózsabogarak! Azt hiszem, erről már meséltem. Tél vége volt, ajtók, ablakok csukva. Egy koppanást hallottam, és a nappali közepén ott feküdt egy halottnak látszó rózsabogár. Nem akartam kitenni a hidegbe, kivittem a kazánházba, hátha magához tér. Mire visszaértem a nappaliba, újra ott volt! Ez így ment napokon keresztül! Volt, hogy kettő-három is érkezett egy nap. Mindig ugyanúgy, ugyanoda. Teljesen lehetetlen volt, hogy kintről érkezzenek, vagy valahonnan a plafonról potyogjanak. Pár nap után azt gondoltam, hogy talán így üzennek az Égiek, hogy ne aggódjam, vigyáznak rám. (nem, nem bolondultam meg. asszem. a hangok is ezt mondják!) Ahogy ezt összeraktam a fejemben, és elkezdett a szorongásom oldódni, pár napig még "jöttek", de ők már egyre elevenebbek voltak, volt hogy a kanapén, a kézimunka-kosaramon mászkáltak, a legutolsó a teraszajtónál röpködött. Utána még kétszer jött egy-egy rózsabogár, mindkétszer amikor elkezdtem szorongni az anyagiak miatt. Röviddel ezután jött a Camino! Egy ismerős beszámolójára mentünk el Annával, hazafelé Anna már lázban égett, hogy menni szeretne. Velem. Ezer érvet felsoroltam, hogy miért NEM, aztán bekapcsoltam a laptopot, hogy nosza, lássuk csak egy kicsit azt a fránya Camino-t, mert nem sokat tudtam róla. Véletlen? Biztosan nem! Elsőnek egy magyar nyelvű blogot dobott ki elém az Északi Útról! És az első kép, amit megláttam!!! Azonnal éreztem, hogy nekem ide el KELL mennem! Egy ösvény a hegyoldalban, alatta a kéklő tenger! Éjszaka azt álmodtam, hogy ott vagyok, éreztem a szellőt az arcomon, a tenger illatát!... Nappal menni akartam, este a kis ágyikómba bevackolva úgy éreztem, hogy ez teljességgel kizárt! Hogy én közös hálóteremben, emeletes ágyon aludjam???!!! Aztán egy éjjel ott voltam álmomban! Egy emeletes ágy tetején. Soha nem láttam albergue-t belülről, Spanyolországban döbbentem rá, hogy pontosan megálmodtam a hálótermek hangulatát! Ekkor már nem volt vitás, hogy menni fogok! Hatalmas ajándékot kaptam: egy célt, amelyre fel kellett készülni. Már nem aggódtam, nem féltem, nem szorongtam. Rengeteg feladatot kaptam hirtelen! Ugyan tudtam, hogy csak következő nyáron kerülhet sor az indulásra,de elkezdtem gyalogolni, ettől hihetetlenül erősnek éreztem magam, aztán kutakodni kellett felszerelés után, feltérképezni, hogy mit kell, mit érdemes vinni, hátizsákokat, bakancsokat, túrazoknikat beszerezni,térképeket bújni, szálláslistákat nyomtatni, utazást megtervezni, repülőjegyeket beszerezni... És tudjátok mi a csodálatos? Minden felszerelést ajándékba "kaptunk". A legváratlanabb helyeken bukkant fel egy-egy reklám akciós zsákról, bakancsról, a legmagasabb minőség féláron... Amikor kerestem, soha nem találtam a megfelelőt, aztán a legjobb megoldás "keresett meg" engem! Csak észre kellett venni a lehetőséget, gyorsan dönteni és cselekedni! Ugyanígy "kaptuk" a repülőjegyeket Madridba, a buszjegyeket Madridból Bilbao-ba. A hazaút kicsit húzósabbra sikerült, mert belecsúsztunk a nyári szezonba, de még ez is kezelhető összeg volt. A lányok is nagyon takarékoskodtak, diákmunkát is vállaltak, hogy minden összejöjjön. Nem is mertem összeszámolni amikor hazaértünk, hogy mennyibe került az egész. Egy biztos! Emberi számítás szerint teljesen lehetetlen lett volna annyi pénzt összerakni rá, de valahogy mégis összejött! Vajon ki segített??? És hogyan???

No, megint jól elkalandoztam! Csak azt akartam kinyögni, hogy a legrosszabb dolgok is okkal történnek velünk,bár azt még nem tudtam megfejteni, hogy miért kellett generáloztatni a szaxofont?! Na jó, ez vicc volt! Az embernek le kell csúsznia a gödör legmélyére, meg kell küzdenie a saját félelmeivel, aztán rá kell bíznia magát a Gondviselésre! Mindig figyelni kell a megérzésekre, a "belső hangokra", és akkor nagy baj nem érhet! Az egész élet egy csodás ajándék, csak észre kell venni nap mint nap a minket körülvevő szépségeket. A napsugarat. A madárcsicsergést. A ködöt, az esőt,a fűszálat, a harmatcseppet... Még a cuppogó sárnak is meglehet a maga szépsége, milyen viccesen szét tud kenődni a bakancson!...

A kép, amely megszólított

És amilyennek mi láttuk:

Kattints a kibontásához...