Január 12 . a doni katasztrófa emléknapja

Közben meg....
1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, melynek következtében a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba
A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. 1942 tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni
Az első magyar kontingens 1942. július 7-én érte el a Dont, ahol védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A 2. hadseregben magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt. A nyár folyamán a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek során mintegy 26-27 ezer magyar katona vesztette életét. A tisztikar 20 százaléka, a legénység 15 százaléka és a munkaszolgálatosok 6 százaléka esett el, halt meg, került hadifogságba vagy sebesült meg október 1-jéig. A beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv vezérezredes ragaszkodott a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna. A magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben, többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartani magukat.
Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén - miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt - a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból", a III. hadtest azonban csak február 2-4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből. Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt január 24-i hadparancsának megfogalmazására: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A katonákat gyávasággal vádolta és a "rend helyreállítása" érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette újjal.


A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól. A 2. magyar hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma mintegy 125-130 ezer (pontosabb becslés szerint 128 ezer) főre tehető. Közülük 49-50 ezren estek el, és csaknem ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma pedig 27-28 ezerre tehető. Közülük kevesen térhettek vissza, a legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Az anyagi veszteséget 70 százalékbanban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 %-át

A FELELŐSSÉG AZ ELEINKÉ, AZ EMLÉKEZÉS ÉS EMLÉKEZTETÉS KÖTELESSÉGE PEDIG A MIÉNK, AZ UTÓDOKÉ.
Azoké, akiknek illik fejet hajtaniuk az elesettek, eltűntek, megsebesültek és a hadifogságot szenvedettek előtt.

Levél a frontról:
“Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet, és ti sem küldjetek. Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül.
Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!
Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett, és a kezem az üres csajkához fagy.
Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is.
Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad, Jóska”
1943. I. 11. Oroszország.

Az akkor 84 éves, a délvidéki Moholon született Üveges Gábor a doni katasztrófa 60. évfordulóján mondta el személyes emlékeit, megrázó olvasni is, hát még átélni. Ő maga Kecskemétre került és a XIII. Könnyűhadosztályban szolgált tüzér ágyúkezelőként.
Tüzérezrede 4 egységből állt, s mindegyiknek 4 ágyúja volt. Két egységnek együttvéve 12 lova volt az ágyúk vontatására.
Mielőtt közölném a megható sorokat, engedjék meg, hogy megemlékezzek egyik anyai dédapámról, ifjabb Nagy Sándorról, aki 1907. április 13-án született idősebb Nagy Sándor és Aszalós Sára református földművesek fiaként Berettyóújfaluban.
Ő maga túlélte a Vörös Hadsereg áttörését Urivnál, ám aztán eltűnt és hiába néztem át a rendelkezésre álló forrásokat, nem akadtam a nyomára annak, hogy mi lett a további sorsa. 1950-ben bírósági úton nyilvánítottak halottá, 1944. november 15-i dátummal. Özvegye, Gál Mária 1987-es haláláig gyászolta, két fiú és egy leánygyermeket nevelve egyedül.
„Már 1942. december vége felé észlelhető volt az orosz haderő mozgása kelet felől. A magyar gyalogság ott volt a befagyott Don szélén, az oroszok pedig 30-40 fokos hidegben a jégen át indítottak gyalogsági támadást. Ők igen jól bírták a hideget, s ez volt a másik fegyverük.1943 januárjának elején sokaknak közülünk megfagyott a keze, lába. Nekem a kezem sebesedett ki a hidegtől, mert a vaságyú körül kellett foglalatoskodnom.
Lehámlott a bőr is a kézfejemről, de azért nem küldtek hátra a gyengélkedőbe, illetve a tábori kórházba. Először a folyó töltésébe elsáncolt gyalogság vette fel velük a harcot, majd a tüzérség is. Emlékszem, hogy állandóan tüzeltünk: a jeget lőttük, amely az ellenség alatt beszakadt, és így fékeztük előrenyomulásukat. Sok volt a halott. A roppant hideg miatt a felszaggatott jég eléggé gyorsan újra befagyott, és az oroszok újra támadhattak. Sokan jöttek, gyalogosan, ahogyan mondani szokták, rajokban, mint a hangyák.
Több hullámban nyomult előre az orosz gyalogság, szinte feltartóztathatatlanul. Mi, tüzérek január derekán állandóan tüzeltünk, éjjel-nappal, megállás nélkül. Alig aludtunk néhány órát. Azt is úgy, hogy csak lehúzódtunk egy kicsit a fedezékbe, ahol kissé felmelegedtünk, mert rettentő hideg volt.
De alig voltunk ott egy kis ideig, máris jelentették telefonon, hogy tűzkészültség van. Akkor újra menni kellett. Minden ütegből gyors egymásutánban tüzeltünk, úgynevezett rombológránáttal, s ezt össztűznek hívták. Lőttük az ellenség előtt a Don jegét. De nem sikerült megállítanunk őket.
Öt-hat hullámban nyomultak előre az oroszok. A gyalogságban szolgáló magyar katonáktól hallottam, hogy a rohamozó orosz katonákon igencsak érződött a vodka, így volt ez egy tíz napig, utána egyszerre minden elcsendesedett. Mi sem lőttünk, ők sem. Hadállásainktól balra arra lettünk figyelmesek, hogy nagyszámú katonaság érkezik.
Azon magyar bakák voltak, akik már kezdtek meghátrálni, visszavonulni. Tőlük hallottuk, hogy az olasz hadállásoknál törtek be az orosz egységek, s hogy ostromgyűrűbe fogtak bennünket. Be voltunk kerítve. Akkor kezdődött a pokol.
Gábor bácsiék egysége azt a parancsot kapta, hogy két ágyúval vonuljon a közeli Osztrogorzsszkba (a másik kettőt felrobbantották, hogy ne kerülhessen az ellenség kezébe). Be is húzódtak a városba a gyalogsággal együtt és onnan védekeztek. Gyűrűben voltak, a helyzet kilátástalannak tűnt, de semmiképpen sem akartak fogságba esni. Tíz-egynéhány napig kitartottunk ott, védekeztünk. Hol a város egyik széléről lőttük az ellenséget, hol a másikról.
Állandóan egyik helyről a másikra vontattuk az ágyúkat. Az ellenség olyan közel volt, hogy közvetlenül célozhattuk.
Az orosz katonaságnak gyalogsági aknavetője is volt. Mi tüzérek a gyalogsággal együtt elhatároztuk, hogy a város nyugati oldalán áttörjük az ostromgyűrűt. Voltak közöttünk németek és olaszok is, akik a környékről szintén a városba hátráltak. Több ezren lehettünk, s ki is törtünk.
Estefelé járt az idő, a katonaság indulásra készen felsorakozott. Egész éjjel álltunk az úton. Az élelmiszer-tartalékokat is elégettük, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. Lépésben haladtunk csak előre, mert az oroszok nagy ellenállást tanúsítottak, nehezen engedtek bennünket előrenyomulni.
A légvédelmi ütegek segítették a kitörésünket, a fejünk felett lőtték az ellenséget, elől pedig a nehéz gépfegyverek. Már kivilágosodott, mire jómagam kiértem a városból. Egy emelkedőhöz értünk, jobbról-balról pedig lőttek bennünket az oroszok. Az útszélen sok halott katonát láttam. Megindult a hosszú menet, ki a gyűrűből. Dél felé járt már az idő, amikor egy orosz faluhoz értünk, ahol újra feltartóztattak bennünket az oroszok. Akkor még volt élelmiszerünk.
Ott egy ideig megint feltartóztattak bennünket. A faluszélen vonultunk tovább egy nádason, a jégen keresztül, s az oroszok mindkét oldalról lőtték a menetünket. Abból szörnyű pusztítás lett, sok volt a halott. A lovakat is kilőtték. Én úgy úsztam meg, hogy nem mentem az első áradattal, hanem megvártam, míg megcsendesedik a helyzet. Azután bujdostam, kúsztam a halottak és a roncsok között, míg át nem jutottam.
Amikor aknát hallottam süvíteni, a földre vetettem magam. Az első csoportunkat szinte teljesen lemészárolták. Szörnyű látvány volt, minden szanaszéjjel szórva: tetemek, kocsik, lovak, meg hadifelszerelés. A katonaság egy része még utánam is visszamaradt. Akkor szakadtam el a századomtól.
Már esteledett, mire tovább mehettem a csapat után. Az úton sok volt a halott, a sebesültekkel meg éppenséggel nem törődött senki. Nem volt rajtuk segítség. Ahogyan vonultam, ráakadtam egy szánkóra erősített tábori konyhára, amely elől kilőtték az egyik lovat. Attól nem messze egy másik szánkó állt, amelynél szintén egy ló volt befogva, a másikat lelőtték. Ezt a két lovat összepárosítottam, befogtam a szánkóba, és két idős civillel együtt megindultunk tovább.
Útközben felvettünk a szánkónkra egy katonát, aki gyomorlövést kapott, és nagy fájdalmai voltak, ordított, de nem volt már rajta segítség. Nem volt, aki segíthetett rajta, így lassan egy másik falu alá érkeztünk. Ott meg is haltunk. Az oroszok befogadtak, elszállásoltak, tehát nem bántottak bennünket. Még szénát is adtak a lovaknak.
Meg kellett pihennünk, mert előzőleg két éjszaka nem aludtunk. Reggel azután tovább indultunk. Közben állandóan fennállt a veszély, hogy csapdába esünk, vagy hogy rajtunk ütnek az oroszok. Volt valamennyi ennivalóm, de nem túl sok, mert nem lehetett annyit cipelni. Hetekig nem ettem meleg ételt, s ha találtam is kenyeret, az is fagyos volt.
Az úton, amerre vonultunk, húskonzervet is lehetett találni, meg egyebet, amit vagy eldobtak, mert nehéz volt, vagy elveszítettek. Víz híján pedig jó volt a hó is, így mentünk tovább, közben itt-ott lövöldöztek rám. Azután újra egy falu következett. Azt térdig érő hóban, kerülő úton tudtam csak megközelíteni, mert az orosz gépfegyverek lőttek ránk.
Ott újra találkoztam magyar katonákkal, akik igazoltattak is, mert féltek, hogy a vonulók közé az ellenség is bekeveredik. A falu alatt igencsak lövöldöztek ránk az oroszok, így kezdődött keserves visszavonulásunk, amely jó két hétig tartott. Közben találkoztam egy magyar katonával, egy bizonyos Lacival, és együtt mentünk, ballagtunk tovább.
Útközben élelmiszert is találtam: német műmézet, meg egy félkilós húskonzervet. Aznap beszállásoltuk magunkat egy házba, és meg akartuk melegíteni a konzervet. Feltettük a kályhára. Előbb kiszúrtam a szuronyommal, hogy fel ne robbanjon a melegtől. Már enni akartuk, amikor becsapódott a házba egy gránát és menekülnünk kellett éhesen.
Egy idő múlva utolértük a csapatunkat, és újra ismerősök között voltam. A visszavonulás során mindig az orosz lakosságtól kaptuk, amit kaptunk. Ha mást nem, hát burgonyát. Mondhatom, hogy voltaképpen azok tartottak el bennünket heteken át, amíg vonultunk. Végre beértünk egy városba, ahonnan Laci barátommal már vasúton mehettünk tovább.
A németek ugyanis ott vasútra rakták a roncsokat, a megrongált katonai felszerelést, és szállították haza. Mi ketten a roncsok közé lopakodtunk, és egy ideig vonaton utaztunk, ami természetesen sokkal könnyebb volt. Kérdezősködni nem mertünk, térkép híján meg nem tudtuk, hogy hol vagyunk, s azt sem, hogy merre visz bennünket a vonat. Csak sejtettük, hogy hazafelé.
Amikor a vonat megállt, leszálltunk és újabb vonat után néztünk, így haladtunk Kijevig, megelőzve alakulatunkat. Ott az állomáson jelentkeztünk a németeknek. Fertőtlenítettek bennünket, megfürödtünk és egy hivatalos papírt is kaptunk. El is helyeztek bennünket ideiglenesen egy kijevi laktanya pincéjében, s meleg ételt is kaptunk. Igencsak lefogytam és legyengültem a menetelés során.
Sokan vonulás közben megfagytak, az átélt borzalmak miatt pedig meg is háborodtak. Voltak, akik egyszerűen összeestek. Én lelkileg eléggé jó kibírtam. Túléltem. Pedig sok borzalmat láttam. Egy hónap múltán Kijevben bevagoníroztak bennünket, és onnan Korosztyenybe mentünk. Ott is néhány hetet töltöttünk, házaknál voltunk elhelyezve. Azután vasúton vittek bennünket tovább.
Ez már 1943 tavaszán volt, s akkor megindultunk Magyarország felé. Amikor megérkeztünk Kecskemétre, visszatértünk a kaszárnyába. Frontharcosoknak tituláltak bennünket, és szép fogadtatásban részesítettek. Visszatérve maláriában betegedtem meg. Később hazaengedtek 10- 12 napra szabadságra. Akkor láthattam hosszú idő után a szüleimet.
Adán, a topolyai úton volt szállásunk. Sírtak is az otthoniak, amikor megláttak. Ugyanis eleinte még kapták a tábori postát, amit küldtem, hallottak hírt felőlem, de később már nem. Azután leszereltem. Majdnem egy évig otthon voltam a szálláson, majd eljött 1944 ősze. Jöttek az orosz csapatok, meg a partizánok. Újra be akartak sorozni, de én bujkáltam, nem akartam újra katona lenni, nem akartam újra a frontra kerülni.”
Üveges Gábor viszonylag későn nősült, a moholi Szög Ilonát vette feleségül, és azután Moholra is költöztek. Két lányuk van: Judit Óbecsén él, Valéria pedig Moholon. Gábor egészen mostanáig földműveléssel foglalkozott, nyugdíja nincs se neki, sem a feleségének.
A földet ráíratták a gyerekekre, s anyagilag azok segítik őket. Esténként fel-felmerülő beszédtéma Gábor bácsi doni viszontagságai, amelyekről saját bevallása szerint alig három évvel ezelőtt kezdett el nyíltan beszélni.
Korábban félt, hogy emiatt bántódása lehet. Egy Európa-térképet is vett, és azon nézi néha, merre is járt, s honnan tért haza. A Don-kanyar élménye 60 év után is ott él emlékezetében az elhunyt bajtársak meg az átélt borzalmak emlékével együtt. Ilyesmit sohasem tud feledni az ember.
Forrás: Magyar Nemzet, Családi Kör – Újvidék

Magyar katonák menetelèse Szovjetunióban...

Íme egy Kanadai vonatkozású információ.
Bártfán, 1912. február 5-én született vitéz Duska László (elhunyt: Calgary, 1987. október 1.) hivatásos katonatiszt, százados. A Magyar 2. hadsereg-hez tartozó 37/III. zászlóaljnak a parancsnoka volt. 1943 januárjában egységével szuronyrohammal áttörte az osztrogorszki gyűrűt és megnyitotta az utat a 13. könnyű hadosztály előtt. Érdemeiért a 2. magyar hadseregből egyedüliként kapta meg a Magyar Tiszti Vitézségi Érmet.
1943. január 19-én a 13. könnyű hadosztály, mint a kitörő egységek utóvédje átvette a város védelmét és megkezdte a kiürítést. A kivonuló csapatok Novij Olsanál elakadtak és súlyos harcokba keveredtek. Az útvonal megnyitása Duska László és egysége nevéhez fűződik, akik Novij Olsantól délre elérték a szovjet nehéztüzér-állásokat és azt megrohamozták. Az itt elfoglalt állás következtében egy 3–4 km széles rés keletkezett a gyűrűn, amelyen át a 13. könnyű hadosztály egységei el tudtak vonulni. A százados a harcokban kezén és mellkasán is súlyosan megsérült. A Sára Sándor nevével fémjelzett Krónika "Kitörés" című részében parancsnoka, Rumi Lajos ezredes nagy elismeréssel beszél róla.
A háború után Kanadában, Calgary-ban telepedett le. Geofizikusként dolgozott. Alapító elnöke volt a Széchenyi Társaságnak. Kanadában országos pénzgyűjtési kampányt indított el és 1977-re 300 000 dollárt sikerült összeszedni a kanadai magyarságtól. A pénzösszegből létrejött alapítvány a Torontói Egyetemmel létrehozta a Magyar Tanszéket.
Elnöke lett a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége szervezetnek, amely sok ezer emigráns katonatisztet fogott össze.
2000-ben létrejött a nevét viselő alapítvány: vitéz Duska László Ösztöndíj Alapítvány, amely évente egy hallgató részére biztosít magyar kurzust.