„Egy király meg akarta tudni, ki a legalkalmasabb egy fontos posztra, ezért próbára tette udvarát. Erõs és bölcs férfiak sokasága állt körülötte: „Halljátok-e, ti bölcsek – így a király - , van itt egy feladat: hadd lám, ki olyan ügyes közületek, hogy meg tud birkózni vele.” Odavezette õket egy irdatlan nagy lakathoz, amilyen hatalmasat még egyikük sem látott. „itt látjátok a legnagyobb és legsúlyosabb lakatot, ami országomban valaha létezett – mondta a király. – Melyikõtök képes rá, hogy kinyissa?”
Az udvaroncok többsége tagadólag csóválta a fejét. Néhányan – akiket bölcsnek tartottak – szemügyre vették közelebbrõl a lakatot, de bevallották, hogy nem tudnak megbirkózni vele. Mikor pedig a bölcsek úgy vélekedtek, a többiek is mind egyetértettek abban, hogy a feladat túl nehéz, nem tudják megoldani. Csak egy vezír mert odamenni a lakathoz. Szemügyre vette, körbetapogatta az ujjaival is, próbált rajta mozdítani errõl is meg arról is, míg végül elszánta magát, és nagyot rántott rajta.
És lám, a lakat kinyílt. Ugyanis nem volt bekattintva, csak a helyére illesztve, és csak bátorság meg elszántság kellett ahhoz, hogy ezt valaki észre vegye és bátran cselekedni merjen.
„Reád bízom az udvari hivatalt – szólt a király -, mert te nem éred be azzal, amit látsz vagy hallasz, hanem használod a saját tudásodat is, és megvan benned a bátorság, hogy próbát merj tenni.”
)
