Tanárok is tettek már hasonlót, sajnos.
*
Valaha a tanároknak JOGUK volt a nádpálcás fenékre való elveréshez is. Jómagam - beismerem, rendkívül jó tanuló, de vásott gyerek voltam. - Kaptam is körmöst, csak úgy suhogott a mogyoróvessző a pici kezemen, hogy össze kellett "egy csokorba" tennem az ujjaimat. Nagyanyám be is indult, hogy micsoda dolog, feljelentéssel fenyegetőzött. Igaz, hogy otthon a sárga földig leszidott, de soha nem kaptam ki. Beszélt a fejemmel, hogy hiába vagyok jó tanuló, ha mindig a rosszaságon töröm a fejem.
Kínnal-keservesen, de próbáltam magam visszatartani, ami nem mindig járt sikerrel. Intőket időnként kaptam, de olyan ellenőrző oldalnyi nagyságúakat újabb tetteimről.
Miket csináltam?
Az orosz tanárnőt szívből utáltuk, mert ő is utált minket. Nemcsak engem, de minden gyereket, nem is értem, miért lett pedagógus. A nyári vakáció előtt, 3 napos kirándulásra mentünk. Ő is hozta a gyerekét, aki valóban tündéri, rendkívül aranyos kisleány volt. Ki lett adva a parancs, hogy velünk ne játsszon, mert rosszak vagyunk és neveletlenek. Szegény nagyon únta magát. Eső után jó nagy pocsolyák voltak a tábor területén. A kisleány unatkozott, hófehér pulóverben, nadrágban áldogált a pedagógusi faház első lépcsőjén. Agyamból kipattant a szikra, meg kell, de okvetlenül meg kell tanítanom pocsolyát ugrani.
Oda is hívtam és mutattam, hogyan kell pocsolyát ugrani. Már mint átugrani. A kisleány kisebb volt, mint a pocsolya, ezért nem sikerült még a 10. ugrás sem, de már olyan volt, mint egy dagonyázó malac. Tény, hogy nagyokat visítottunk mindketten, mert mindkettőnknek nagyon tetszett. Neki azért, mert ilyet még soha nem csinált, nekem pedig azért, mert előre tudtam, hogy az orosz tanárnőnknek égnek áll a haja a meglepetéstől, amikor dagonyázó malacnak "álcázott" kisleányát meglátja.
Tudtam, hogy intő lesz belőle, de akkor sem bántam. Úgy is lett, a tanárnőnek feltűnt, hogy hol van a gyereke, s a faháztól nem messze két ugráló, örömtől-boldogságtól visítozó gyereket látott. Az egyik az én voltam, nem is tagadtam le! A másik egy fejétől - a sarkáig sáros gyerek, akinek még a haja is saras volt.
Mariann néni örjöngött, s amikor megkérdezte, miért tettem? A válaszom az volt, hogy megtanítottam örömködni a gyerekét, mert ő ilyet még soha nem csinált.
S, mi volt a válasza:
- Nem is fog, amíg én élek.
Szegény gyerek, nem tudom hogyan, miként nőtt fel, de az biztos, hogy dagonyázó malacot soha nem játszhatott.
*
Egy másik rosszaságom, szintén orosz óra előtt.
Akkoriban az osztálytermekben külön-külön vaskályhák voltak, abban tüzeltek. Jött a fűtő, volt, hogy óra közben is, és rátett a tűzre, hogy meleg legyen az osztályteremben.
Orosz óra előtt, a szünet végén - radír gumikat, többet is rádobtam a tűzre.
Irgalmatlan büdös volt, s amikor bejött Mariann néni, üvöltötte, hogyan és miért van ilyen-olyan penetráns bűz?
S, mi azt mondtuk, hogy mi nem érezzük!
Ablakot kellett nyitni, ki kellett mennünk a folyosóra, mert hideg volt az osztályteremben, így az óra kb. fele elmaradt. S, amikor megkérdezte, hogy ki tette, akkor felálltam, felvállaltam, hogy én. S, hogy mitől van ilyen-olyan büdös. Erre azt válaszoltam, hogy "szakmai titok".
Nem tudom, honnét vettem ezt a szót, azt hiszem nagyanyám egyik válaszát alkalmaztam, amikor egyik szomszédasszonya megkérdezte tőle, hogy ezt vagy azt a süteményt hogyan készíti? Nagyanyám válasza akkor az volt, no én pontosan időzítve u.ezt mondtam.
*
A vicces az, amikor az általános iskolából elballagtam, az akkori iskola igazgató magához kéretett. Mivel mindig jó tanuló voltam, sőt rendszeresen én mondtam a leghosszabb ünnepi verseket is az ünnepségeken, így többször nem tudtak velem mit tenni, az intőn kívül. No, az akkori igazgató szó szerint "megesketett", hogy egyetlen "ivadékom", nem jár majd abba az iskolába. Tizenévesen ezt felvállaltam. Ám, a fiamat huszonéves koromban vittem beiratni, s MÉG mindig, u.az az igazgató volt ott. (Akkoriban ez sűrűn előfordult, hogy évtizedekig dolgozott bárki is egyetlen munkahelyen). Az igazgatóval találkoztam a folyosón, azonnal kérdőre vont, hogy megígértem. Válaszom az volt, hogy a fiam nagyon jó gyerek, vele nem lesz baja.
Ez igaz is volt. Nagymama úgy nevelte a fiamat, hogy aki kővel dobja meg, ő dobja vissza kenyérrel.
Ezért olyan gyámoltalanná nevelte, hogy teljesen kétségbe estem. Milyen férfi válik majd belőle?! Nyámnyila, félős? Bizony mondom, amikor a fiam az első osztály kezdetekkor sírva jött haza, hogy összefirkálták a könyvét, megették az uzsonnáját és elvették tőle a kulacsát, elhatároztam, hogy "átnevelésre szorul". No nem az iskola, nem a többi gyerek, hanem a sajátom. Először is megtanítottam verekedni, aztán beírattam mindenféle önvédelmi tanfolyamra, úgy, hogy a végén egyszerre kétfelé is járt, különböző dolgokat tanult meg. Aztán akkoriban még lehetett kapni (70-es évek) a tejmogyorós csokoládét, azt a HATALMAS táblát, amit ma már talán csak Milkában látni. No, azt ígértem be a fiamnak, az első olyan intő után, amikor vissza üt, amikor bántják. A vissza ütésen volt a hangsúly, nem a kötekedésen, a csak verekedésen. A saját érdekei megvédése okán való visszaütésen.
Nem sokáig kellett várnom, még az év vége felé a csoda megtörtént. Fiam úgy elagyabugyálta azt a gyereket, aki ok nélkül, csak úgy a saját kedvére bele kötött, hogy ihajja. No volt visítás, mutogatás a fiamra, hogy gonosz volt, bántotta stb. stb. A tanítónő elkérte a gyerekem ellenőrzőjét, hogy bele tudja írni az intőt, amit nekem szánt, a fiam viselkedése okán.
Fiam oda is adta a kért kis könyvet, de hozzá is tette:
- Aztán jó hosszút tessék ám beleírni, mert csak akkor kapom meg azt a hatalmas tejmogyorós tábla csokit!
Tanítónő:
- ???!
Nemcsak intőt kapott a fiam, hanem be is hívtak. Magyarázatot kértek arra, hogy miért mondta ezt a fiam, mert nem értik, más gyereket elnáspángolnak az intőért, én pedig tábla csokoládéval szédítem?
Nem, nem szédítettem, még aznap együtt vásároltuk meg az akkor még létező Édesség boltban.
*
Szíves elnézést kérek a "kisregényért", de jó volt vissza is emlékeznem, ráadásul meg is osztanom néhai "elvetemültségemet"