Áttúrják a lányok holmiját, az iskolatáskájukat, a zsebüket, még a fejüket is, hogy a gondolataik között is azok után a személyes és féltve őrzött tilos tárgyak után kutassanak! Egy csomag cigaretta? Szóval kurva vagy. Púderkompakt, szemfesték, szájrúzs, piros bugyi? Ez egy kurva! Egy fiúra vonatkozó gondolat vagy megjegyzés? Ez egy oltári nagy kurva! Egy menstruációs tampon? Egyenesen az orvoshoz, erőszakos szüzességvizsgálat, akár nagykorú a lány, akár nem… Fogamzásgátló tabletták? Úton az eltaszítás felé! Ők, a férfiak, a fiútestvérek, az unokatestvérek, a nagybátyák, de még az anyák, a nagynénik, a sógornők is… még csak tárgynak se igazán tekintenek bennünket. A tárgyakat tiszteletben tartják, a felnövő lányt, a fiatal nőt nem.
Nálunk, a marokkói közösségben a lányok semmilyen esetben sem terveznek olyasmit, amivel a családot felborítanák vagy feladnák. Ez olyan szégyen, amit a nem közülünk valók nem érthetnek meg. Ez a szégyen emészt bennünket, gyávának képzeljük magunkat, ügyetlenül küzdünk, és végül is eltűrjük az egészet, mert sehol máshol nincs menedékünk.
A nő teste eredendő bűn, egy lány az apja szemében csak mint a ház cselédje, szobájának foglya és mint a szüzesség bevont ajándékcsomagja létezik az apa által kiválasztandó férfi részére.
Egy lány taníttatásának végső sikere, hogy férjhez adják. A szülők szerepe az, hogy elkísérjék őt a házasságig. Miután férjhez adták, a lány a férj felelősségi körébe kerül át az apa felelősségéből, aki a férjhez adással elvégezte kötelességét.
Szégyelljük, hogy megvertek bennünket, szégyelljük, hogy be vagyunk zárva, szégyelljük, hogy férjhez adtak bennünket. Szégyen, hogy hazudunk a boldog embereknek. Szégyen, hogy nem volt elég bátorságunk és módunk elküldeni őket a fenébe, és becsapni az ajtót húszéves korunkban. Minden erőszaknak kitett lány félelmében született első törvénye, hogy bármi történik is, bármit tegyenek is velünk, hallgatni kell.
Az összes ember, aki az integrációról beszél, se lenne soha képes ebből kihozni bennünket. Nem volt semmilyen eszközük erre. Mi, a szakközépiskolák és gimnáziumok lányai, felemeltük a fejünket, azt kiabáltuk, hogy „soha”, hogy velünk ezt a szülők már nem tehetik meg… Sohase adhatnak erővel feleségül egy senki földjéről jött fickóhoz. Mert nemet mondanánk. De az erőszakban egyszerre mégis kimondattak az igenek. A gépezet részei lettünk, néhányunknak már gyerekei is voltak, és nekem az volt a benyomásom, hogy még az én korosztályomból is sokan hajlottak arra, hogy ugyanezt műveljék később a lányukkal. Hogy örök időkre újra és újra megismétlődjék, amit ők maguk átéltek. Hol volt itt a megoldás? Amióta megszülettem, a Franciaországban élő muzulmán közösség semmit nem lépett előre, hanem szemmel láthatóan hátrafelé haladt.
Mit kellene tenni, hogy a családok fejlődjenek, hogy előre haladjanak, ne visszafelé? Rezervátumba kellene zárni minket? Ahol a férfiak úgy tudnának uralkodni rajtunk, nőkön, ahogy kedvük tartja, őrködhetnének a lányokra zárt ajtók előtt? Ez egészen biztosan nem vezet sehová: ilyen gettó létezik már némelyik városnegyedben. A muzulmán lányoknak az egyedüli oxigénbuborék csakis az iskola, a középiskola, a tanulás. Csak a tudás teszi lehetővé, hogy meghaladják a középkori hagyományokat, hogy fejlődjenek. Ez az a terület, ahol a vallás és a hagyomány ostoba szabályai már az ajtóknál megtorpannak.
Tudják, hogy befolyással vannak ránk. A család a mi biztonságunk egy olyan világban, amelyet nem tanulhattunk meg egyedül uralni. Mert ők gyermekkorunktól kezdve tiltják tőlünk ezt a világot. És mert mi üres kézzel érkezünk meg ebbe a világba, anélkül hogy bármink lenne, amiből a személyiségünket felépíthetnénk, semmi másunk nincs, csak a hagyományok, a tiltások, a félelem, amit ezek beidegzettek, csak arra hagyatkozhatunk. És mert szeretjük a szüleinket. Egy maghrebi lány szinte teljesen képtelen elvágni ezt a köteléket. Szeretné, folyton keresi az ollót, de mégsem találja, vagy ha megtalálta is, az utolsó pillanatban megbénítja a félelem, hogy szeretteitől elhagyatva, elutasítva, a világban egyedül legyen. Ez a köldökzsinór fojtogat bennünket, megfojt, egészen a halálig, még úgy is, hogy Franciaországban születtünk.