Én olyasvalaki vagyok, aki a másik oldalról látja ezt, nekem is vannak aggódó, de elengedni tudó szüleim. Nagy áldás,tanulás volt a külföldön töltött másfál év, és most nem is a nyelvtanulásra/-gyakorlásra gondolok, nem is az ott szerzett barátokra, persze ezek mind nagyon fontosak voltak. De az önállóságra nevelés, az, hogy nincs ott senki, aki segítsen, és nekem kell döntenem MINDENRŐL, én intézek MINDENT, onnan kezdve, hogy mit veszek reggelire, odáig, hogy meghosszabbítom a munkavállalási engedélyt - ez nagyon nagy lecke volt.
Az volt a megállapodás, hogy amint megkapom a diplomám, mehetek. Én még az egyetemi évek alatt akartam elutazni, de nagyon kitartóan azt mondták, hogy nem tehetem ezt meg, és most visszatekintve már hálás vagyok és megértem. Mondjuk ott és akkor nagyon dühös voltam és úgy láttam a szüleimet, mint akik a boldogságom útjába állnak, de már látom, hogy nekik volt igazuk. És ezt el is mondtam nekik...