A fiam egyik napról a másikra bejelentette, hogy ezer millió kilométerre, Londonba utazik, munkát vállal és majd valamikor egy év múlva tér haza. A nyelvet még nem igazán tudja, életében nem ült repülőn és :angry: egyáltalán... Ki fog főzni, mosni rá, ha én nem leszek ott? Ez utóbbi mondatot természetesen viccnek szántam, pedig azóta nem nagyon van kedvem tréfálkozni. A józan eszem azt sugja, hagyd menni! Hadd boldoguljon! Ereszd el! És így is teszem. Próbálom tartani magam. De az anyai szívem!!!!!! Majd megszakad. Pedig büszke vagyok rá. Hogy felnőtt. És hogy ilyen bátor. De azért nagyon sajnálom magam. Vigasztaljatok egy kicsit! Rám fér. És ha tanácsotok van... Még nem késő. Írjátok meg. :blink:
szia!
én is tesóm is fiatalon több mint 3 évet voltunk külföldön dolgozni,és anyukámat anygon megviselte,de ugyanakkor sztem örülni is kell,hogy van bátorság a gyerekedben, h nekivágjon. Illetve,h van benne csinálni akarás. Még fiatal,had éljen,lásson világot,utána ugyis visszajön hozzád.Ne szomorkodj emiatt.