Puma Punku – Rejtély az Andokban.
Az első híreket a spanyol hódítók leszármazottjai hozták a régi világba. A 16. század közepén Pedra de Cieca Puma Punkut „gigantikus oszlopképződmények és teraszok” egyedüli építményének nevezte. A titokzatos helyet mindenki csak romjaiban látta.
Honfitársa, Antonio de Castro y del Castillo, aki 1651-ben La Paz püspöke volt, így ír:
„Noha korábban feltételezték hogy a romok egy inkák által épített erődítmény maradványai, most mégis felismerték, hogy az építmény az özönvíz előtti időkből származik. Amik engem elbűvölnek azok a pontosan illeszkedő kövek.”
A 19. század első felében a francia, Alcide Charles Victor d’Orbigny (1802-1857) beutazta Dél-Amerikát. Puma Punkuban lévő hatalmas kapukról tudósít, amelyek horizontális kőfelületen állnak.
A lyuk nélküli síkfelületek hosszát 40 méterben adta meg. Ma már nincsenek ilyen nagy összefüggő felületek, széttörtek, szétmorzsolódtak, az idő vasfoga kikezdte őket. De ami megmaradt az is elég nagy ahhoz, hogy félni tanuljunk.
Zavarba ejtő összevisszasággal, amely azért mégis egykori rendet sejtet, fekszenek itt hatalmas gránit-, andezit- és diorit tömbök, a zöldesszürke vulkánkőzet átlagon felüli keménységével és ellenálló képességével. Ezeket a monolitokat csak csodálni lehet, precízen vannak megmunkálva, faragva és polírozva,
mintha a legmodernebb eszközökkel, acélmaróval és fúróval gyártották volna őket.
Egy dioritmonolitban hajszálvékony, 6-12 mm mély, öt méter hosszú nyílegyenes barázdák vannak –
mintha vonalzó mellett húzták volna őket. Csapszájon keresztül préselték a szörnyűségeket a tárgyakra. Fémkarmok kötötték össze a kőmonstrumokat egy olyan képződménnyé, ami
minden mai rekonstruktív elképzelést felülmúl.
Max Uhle (1856-1944) drezdai archeológus „a perui archeológia atyjának” számít, és „Peru második felfedezőjének” nevezik.
A Királyi Zoológiai és Antropológiai-Etnológiai Múzeumban ismerte meg Uhle a geológust és kutató utazót, Alphons Stübelt (1835-1904), aki épp akkoriban egy háromkötetes művet adott ki a perui archeológiai ásatásokról.
Többéves közös kutatás után jelentette meg Uhle és Stübelt „A régi Peru Tiahuanacu felföldjének romhelyei” című alapművet, amely 58×38 cm nagyságú, 10 kg súlyú, és máig felülmúlhatatlanul pontos részletrajzokat és mérési adatokat tartalmaz Puma Punkuról.
Mindkét tudóst elbűvölte Puma-Punku. A felfoghatatlannal álltak szemben, és elhatározták, hogy az építmény pontos méreteivel és vázlataival térnek haza. El lehet képzelni, hogy nemcsak a tudományos buzgalom késztette őket erre a lépésre, hanem az az aggodalom is, hogy az Andok rejtélyéről szóló tudósítást másképp nem fogják elfogadni: túl hatalmasak voltak a helyi benyomások. Stübelt ezt írta:
„Puma Punku romjának legérdekesebb pontjait az itt-ott még megtalálható »síkfelületek« képezik és a köztük fekvő egész vagy letört tömbök, amelyek forma, nagyság és megmunkálás tekintetében rendkívüli sokoldalúságot mutatnak fel. Vannak egyformán megmunkált sík lávafelületek, kicsi, kapuszerű kiszélesedésekkel, teknőszerű mélyedéssel ellátott keresztmintájú kövek kis fülkével és széles vagy egész vékony párkánnyal. A romok jelenlegi állapota – a három fő síkfelület kivételével, amelyek egyenes vonalban végződnek – nagy rendszertelenséget mutat. A három ún. fő síkfelület észak-déli irányú, 43 méter hosszú és 7 méter széles területet fed be.”
Max Uhlénak végig kellett néznie, hogy a bolíviai hadsereg hogyan lőgyakorlatozott a szobrokon. Ha Puma Punku építői nem az örökkévalóságnak tervezték volna építményüket, akkor mára nem maradt volna más belőle, mint kavicshordalék.
Puma Punku jelentése: oroszlánkapu. Egy kapunak nem viseli gondját senki. Nem csoda, hogy a spanyolok, s utánuk az őslakók kisebbfajta kőomlást okoztak, és elvitték, amit csak lehetett.
Bár a spanyolok, az őslakók a bolíviai hadsereggel együtt a közösség megrablásához hozzájárultak, mégsem tudták a hatalmas, megmunkált síkfelületek helyzetét megváltoztatni. Vajon meg lehet-e ezt tenni ma?
Noha 1964-ben Abu Simbelt részeire bontották és 60 méterre a régi helyétől újra egésszé rakták össze – a nyugati ipar összepréselő technikájával -, Puma Punkuban semmi ilyesmire nem történt kísérlet.
Még nem tudják, hogy az andezit- és dioritdarabok és síkok milyen mélyen vannak a földben. A beszerzett kotrógépekkel – hála legyen az isteneknek! – nem próbálták meg eddig a kockákat a helyükből kiemelni.
Ha szállíthatók lennének, felvágnák őket és tartós, olcsó építőanyagként hivatalok és áruházak pompás falaiban tűnnének el. Legjobb esetben is a szorgos archeológusok által rekonstruált falakban oda kerülnének, ahová nem tartoznak. A vidék máris, ahogy Siegfried Huber írja, egy gyanúsan élő építkezés benyomását kelti:
„A terület egy kőfaragóhelyhez hasonlít, amelyet a mester és legényei csak uzsonnára hagytak el, hogy vésővel és kalapáccsal hamarosan visszatérjenek munkájukhoz. A mesterien megmunkált és lecsiszolt anyagok, felületek, tömbök, malomkövek, díszítéstöredékek, kőülőkék kapuk átláthatatlan mennyisége mintha elszállításra várna.”
Látjuk, hogy mi minden található Puma Punkuban, de az ide- és elszállítás folyamata rejtély marad. Alcide d’Orbigny arról tudósít, hogy a ma három részre osztott fő síkfelületet még egyben 40 m hosszúnak látta. Egy 40 m hosszú, 7 m széles kőtömb, hogy milyen mélyen nyúlik a földbe, az ismeretlen, kb. egy
tizenegy emeletes ház nagyságának felel meg.
A nyersanyagnak összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie, mert először formába öntötték és utána munkálták meg. Ahol gyalulnak, ott leesik a forgács. Puma Punkuban
nincsen kőhulladék.
Több ezer tonna nehéz kőmasszát a fák nélküli felföldre kellett hogy szállítsanak, úgy, hogy modern rakodógépek és daruk még nem álltak rendelkezésre. Aki könnyelműen azt mondja, hogy ez mind könnyen megoldható, az gondolja meg, hogy 1000 tonna=egymillió kilogrammal, és hogy Puma Punkuban
több ezer tonnát mozgattak meg!
Ezeket a kőszörnyűségeket is a híres fagörgőkön tolták ide? Ezt csak olyan emberek kockáztatták volna meg, akik úgy értenek ehhez a munkához, mint vak a színekhez.
A fagörgők itt szétnyomódtak, szétzúzódtak volna, és egy trópusi esőáradat lezúdulásakor a kövek úgy elsüllyedtek volna a mocsárban, mint mazsola a kalácsban. Valahogy mégis megoldották a szállítást, különben Puma Punkuban nem lennének kőfelületek és monolitok.
Hogyan? Ez meggyőző megoldás nélküli rejtély marad. Amilyen misztikus a szállítás, éppen olyan misztikus a munkák precizitása is.
Első példa:
Itt van egy derékszögű tömb: 2,78 m hosszú, 1,57 m széles, 88 cm magas. A tömbnek hat főfelülete van, ezeket további kisebb-nagyobb felületekkel osztották meg, amelyek mindegyike más-más síkban helyezkedik el. A B oldalsó részen vannak például az 1-7 számmal jelölt felületek, mindegyik 1 cm-rel beljebb vagy kijjebb mint a szomszédja. A 6-7 rész egy kis – 5 cm széles – szegéllyel van egymástól elválasztva, ami elkeskenyedik egy 4 cm széles párkánnyá. A hajszálvékony 8-as szegély a C és D felületek között nyílegyenes és 2 cm széles. A kő ék alakú: hátul (a vázlaton felül) szélesebb, mint elöl.
Nincs jobbhelyzetkép Puma Punkuról, mint az Uhle-Stübel párosé. Az első példa vázlatrajza mutatja az építmény megszerkesztettségét
Manapság egy ilyenfajta precíziós munka – ha egyáltalán a kőfaragó vállalja – csak speciális szerszámokkal – maró, fúró stb. – és eljárásokkal valósítható meg. Díjazandó kérdés:
milyen eszközöket használtak a Puma Punku kőfaragói?
Második példa:
A tömb andezitlávából áll, egy méter magas, legszélesebb pontján 1 m átmérőjű. A látható főfelületeket A, B, C, D betűkkel jelöltem meg. A B és C felületek közé két falmélyedés van – egymás fölé – faragva, amelyek hátoldalába kis háromszögek vannak bevésve. Ez a kialakítás kis karabinerekre emlékeztet, amelyek az anyagba beleilleszthetők.
Könnyű mondani, nehéz megtenni. Azon a tényen kívül, hogy az illeszkedési helyek egymásba passzolnak, szükség volt még egy készülékre, amely a formákat egymásba kattantja anélkül, hogy a kőpárkányok a nyitódásnál és a záródásnál letörjenek.
Az építési rajz az andezitlávatömb tagolódását mutatja
Fagörgő vagy egy emelőkar nem elegendő – mindegy, milyen anyagból -, hogy a többtonnás tömböket egymásba illessze. A folyamat valószínűleg alacsony magasságban történt és nem azután, hogy a téglatest a földet érte volna. A különböző síkok komplikált magassági eltéréseit – derékszögekkel, négyszögekkel, szegélyekkel és párkányokkal vannak ellátva -
nem lehetett azzal elintézni, hogy egy faállványról a tömbökről lelógó kötél segítségével a földön fekvőre ráengedjük a másikat.
Szükség volt fordító mozgásokra is, hogy a kövek pontosan illeszkedjenek egymáshoz. A mai előre gyártott építőelemek kevésbé komplikáltak, összehasonlításképpen primitívebbek is, mint a Puma Punkuban használtak. Ha egyáltalán erről volt szó…
Harmadik példa:
Az évezredek vasfogától meglepő módon alig érintve emelkedik ki egy 1,10 m magas diorittömb a sárgásbarna földből. A polírozott felülettől nyolc és fél cm-re az elülső oldalon felülről lefelé egy 3 mm széles, két és fél mm mély barázdába fut, amelybe – mintha gyémántfúróval készültek volna – 4 cm távolságra egy-másfél milliméteres kis lyukak vannak fúrva.
Fa- vagy kőeszközökkel vagy a legerősebb állati csontból készült fúróval sem lehetett volna ilyen precíz munkát végezni.
Negyedik példa:
Egy 7,81 x 5,07 méter nagyságú andezittömbbe egy nagy területű négyszög van két és fél milliméter mélyen faragva.
Nem kontármunka, nincsenek sérült helyek, amelyeket malterral vagy cementtel kiigazítottak volna. Ez a kőfaragó-művészet kiállításra érett mesterdarabja. Ebbe a mélyedésbe is illik valami, s lemezekkel tartották őket össze.
Az indián hagyományok azt tartják, hogy Puma Punkut „egyetlen éjszaka építették az istenek”, emberek nem vettek benne részt, és az istenek, akik repülni tudtak, lerombolták saját építményüket, úgy, hogy a levegőbe emelték, megfordították és leejtették azt.
Még ma is ezután az erőaktus utáni a helyzet. Az egyszerű, mitológiai hagyományt nem szabad komolyan venni? Leesik a koronánkból egy darab, ha bevalljuk, hogy a 4000 m magas, hatalmas vidéken a ritka levegőben olyan építmény áll,
melynek keletkezésére máig nincs elfogadható magyarázat?
(Felhasznált irodalom: Erich von Däniken: Kalandok ég és föld között – szerkesztette: Rejtélyek szigete)
