ünnepre várva
Magyarországon a második világháború után, a szovjet megszállók által hazánkra kényszerített kommunista diktatúra éveiben a hazaszeretet, az egészséges magyar nemzeti öntudat megélése és megvallása egyre nagyobb sérelmet szenvedett. Ezt jól észlelhetjük a nemzeti jelvényeink, a magyar nemzeti zászló fokozatos háttérbe szorításával. A hatalomra került idegen szívűek tudatosan törekedtek a nemzeti szimbólumainkat jelentőségüktől megfosztani, szinte elfeledtetni a köztudatban.
Ott kezdődött a nemzet társadalmának szétzüllesztése, amikor a világ proletárjainak egyesülését, az internacionalizmus eszméjét hirdető, de az uralma alá került népeket valójában a rabszolgaság igájába hajtó Szovjetunió, Moszkvából útnak indítva ránk szabadította a saját nemzetünkből származó, hazánkat könnyű szívvel eláruló bolsevista agitátorokat. A hatalomba ültetett moszkovita helytartók, a hétköznapi szovjet politika útmutatásai szerint, azt igyekeztek a porig alázott magyarság tudatába sulykolni, hogy „bűnös nép" vagyunk, történelmileg igazolhatatlan eltévelyedésünkben a fasiszták utolsó csatlósa maradtunk. Váltig bizonygatták az általuk megkaparintott sajtóban és rádióban, a szovjet szuronyok által megfélemlített országban, hogy a megátalkodott haladás ellenességünk, az ideológiai megvilágosodás hiánya sodort minket a vesztes oldalra. Szerintük méltán ért bennünket a súlyos bűnhődés az által, hogy mérhetetlen mértékű anyagi javakkal kellett jóvátétel gyanánt törleszteni a győztesek által megbocsáthatatlannak minősített történelmi tévedésünkért, és a nagyhatalmak jaltai döntésével a szovjet érdekszférába történt sorolásunk következtében hazánkból sok százezer javakorbeli honfitársunkat hurcolhattak el a szovjet birodalom kietlen tájaira, mint jóvátételi kényszermunkásokat, a nyugati világ részvétlen és közömbös beleegyezésével.
(Itt jegyzem meg, csak úgy közbevetőleg, hogy a második világháború után a győztes, bizánci szellemű keleti nagyhatalom, mint már említettem, - egyéb főbenjáró bűnölt között - féktelen nacionalizmussal, bigott vallási fanatizmussal, a proletár internacionalizmus tagadásával kárhoztatott és vádolt minket, megátalkodott magyarokat. - Emlékezzünk csak: a váratlan 1941-es náci invázió veszedelmes előretörésétől megrettenve, a bolsevista vezérek álságos szemforgatással, hirtelen ideológiai fordulattal, a saját országukban nagy honvédő háborút hirdettek, jól számítva arra, hogy az orosz nép nemzeti érzelmeinek hamvaiból való felébresztésével, a hazafias önfeláldozás erkölcsi kötelességének hirdetésével lehet igazán mozgósítani a harcba küldötteket, a szülőföld védelmére és visszaszerzésére. Átmenetileg megnyitották a még működőképes templomokat, hogy a hívők buzgón vethessék magukra a keresztet a visszahelyezett ikonok előtt, mintha helyreállt volna az emberi élet rendje.)
Az idősebb nemzedék emlékszik még arra a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett évtizedekre, amikor a különféle célkitűzéssel szervezett tömeg felvonulások alkalmával, valamint az úgynevezett szocialista évfordulók megünneplésekor a résztvevők kezébe főként vörös zászlókat nyomtak, és csak itt-ott fordult elő, hogy szerényebb méretű nemzeti színű zászlók is fel-feltünedeztek a forgatagban. Mondanám népies fordulattal, csupán azért, hogy szó ne érje a ház elejét, mert hát éppen a független Magyar Népköztársaságban volnánk.
Az ünnepi szónokok szófordulataiban véletlen sem fordult elő a nemzeti öntudat, magyarságunk kihangsúlyozása, a magyar hazai jobbléte érdekében tett erőfeszítések említése a munkapadok mellett és a mezőgazdaságban. Kizárólag csupán a közösben végzett munka termelési terveinek teljesítésében elért kimagasló eredményelvről zengedeztek. Nem feledkeztek el említést tenni, hogy Sztálin elvtárs bölcs útmutatása alapján a szovjet népgazdaság minden területén, a sztachanovista munkaversenyek szárnyalása során, hatalmas termelési eredményeket értek el, melyek mögé, a szovjet népek példáját követve, az ő tapasztalataikon okulva igyekeztünk, - a munkaversenyben való esetleges lemaradásunk miatt kellő bűntudattal, - felzárkózni.
Az iskolai tankönyvekben a matematikától a földrajzon át az irodalom vagy történelem tanításáig ugyancsak a szocialista eszmék kaptak hangsúlyt, szovjet tankönyvek tükörfordításában. A magyar nemzet ezer éves történelme, a honfoglalás ténye, a tatár és török veszedelemmel szembeni hősies küzdelem, a megmaradásunkért folyó szívós önvédelem, a magyar katonai virtus mintha nem is létezett volna. Meghamisított történelem tanításunkban csak a nemesség bűnei, a jobbágyság elnyomása, majd a munkásság lelketlen kizsákmányolása kapott igazán teret, a valóságos tények túlzottan felnagyított, egyoldalú dramatizálásával. Említésre méltó, hogy a hazugságoktól hemzsegő tankönyvekben igazi történelmi tettnek a dicsőségesnek hirdetett 1919-es proletárdiktatúra 133 napja minősült, mintha az lett volna történelmünk első igazi, fellendülésében kihunyt, az ellenforradalom által meghiúsított próbálkozása. Hiába hordozták tudatukban az előző nemzedékek a véres kommün terroruralmának borzalmas emlékeit, a tanárok a katedráról csak a meghamisított múltat, elködösített közelmúltat taníthatták. A jövőnket a teljesíthetetlen és teljesítetlen ötéves tervek délibábja jelentette. Az egymásra halmozódó tervszámok sokat ígérő nagyságrendje üresen kongott, miközben a hétköznapok valóságos sivárságában éltünk, mintha az lett volna rendjén. Nem volt viszonyítási alap, hiszen a vasfüggöny elzárta előlünk a tisztán látást, mi történik Európa kommunizmustól megkímélt országaiban. Az volt a Kánaán, hogy az ötvenes évek elejétől kezdve már nem jegyre adták a kenyeret, és hajnalban sorba állhattunk húsért, és talán még ránk is került a sor, ha idejében ráültünk a kis sámlira, a bolt ajtajától nem messzire.
Ilyen hétköznapokat követően, az ezerkilencszáz -ötvenhatos fellángolás eltiprása utáni, mély hallgatással tűrhetően átvészelhető évtizedben a jólét vízióját láttatta velünk a büdösen pöfögő Trabantokért folyó nadrágszíj meghúzás korszaka, mely még ily módon sem volt mindenki számára elérhető. Ettől függetlenül annak a langyos diktatúrának az emléke utólag a „legvidámabb barakk" és a „gulyáskommunizmus" fogalmában teljesedett ki a felnövekvő nemzedékben.
A propaganda által masszívan megdolgozott értelem, a szűkös anyagiért való hajszában elkábított nemzeti öntudat hogyan eszmélhetett volna fel, hogy egyenes gerinccel nézzen szét maga körül? Még ha a távozóban lévő idősebb nemzedék nosztalgiával emlékezett is a valaha fennen lobogó magyar zászlókra, a magyar Szent Korona nemzet egyesítő erejére, ajkát a hallgatás pecsétje zárta le, és már zárt ajtók mögött sem szólalt meg. Időközben nemzedékváltás zajlott le, kifinomultan és hamis érveléssel manipulált tudatformálás, - ki figyelt volna oda a fáradt tekintetű öregek pusmogására?
Aztán a hetvenes évek elején valahogy mégis mozgolódni kezdett az ifjúság egy része, (főként az egyetemisták, akik elől azért nem lehetett mindent eltitkolni. Valamit hallottak Trianonról, kósza hírek szárnyán értesültek arról, hogy a határ túlsó oldalán is magyarul beszélnek. Aztán miért mondják azt, hogy 1956 ellenforradalom volt? Ki ellen és hogyan? Mi is volt Csehszlovákiában, 1968-ban? És március 15-én miért van olyan nagy csend, az iskolában is csak futólag tesznek róla említést?
Aztán jött a rendszerváltás ideje. Szabad volt megünnepelni március 15.-ét, sőt október 23-a is piros betűs ünnepnap lett. Sajnos azonban a liberális oldalról azonnal megszólaltak a disszonáns hangok, a fanyalgás, a fogaknak csikorgatása a nemzeti zászlók láttán. Nem feledhetjük, hogy Tamás Gáspár Miklós valahogy imígyen, vagy talán még erősebben szólt egy rendezvényen, a magyar zászlókra mutatva: „Nem szeretem ezeket a rongyokat" !
Sajnos, ahogy nem volt igazi rendszerváltás, - csak kommunistából vadkapitalistára való gyors átváltozás a gazdasági és politikai hatalom igazi bitorlóinál, - nem j ött vissza az a magától értetődően természetesnek vélt korábbi időszak, amikor nemzeti ünnepeinken minden házat fellobo,;óztak. Manapság is csak itt-ott teszik ki a piros-fehér-zöld zászlót. A gúnyos megjegyzések miatt szinte hivalkodónak tűnik, ha valaki ily módon is megvallja magyarságát. Mind a mai napig megesik az, hogy letépik a kokárdát, bántalmazzák viselőjét. Tudjuk, hogy a Lágymányosi hídnál valaki a járdán békésen vitte a vállán a nemzeti színű zászlót, és a legdurvább erőszakkal tuszkolták be a rendőrség rohamkocsijába. Említsem az Erzsébet-hídi csatát 2002. július negyedikéről? Kit mentett meg a nemzeti színű zászló a fékevesztett rendőrségi inzultustól, a fenyegetésül előrántott pisztoly lóbálásától?
Hát, hol élünk mi? Hiszen ma már szinte mindenki utazhat tőlünk nyugatra fekvő országokba, ahol a legtermészetesebb dolog a nemzeti zászló tisztelete, sőt mindennapos lobogása a házak homlokzatán, vagy a magánházak udvarán álló zászlórúdon. Életem során, mint tolmács, elvetődtem Európa több országába, sőt még az USA-ban is több hetet tölthettem, baráti meghívással. Ki emelne ott kezet a nemzeti lobogóra? Aztán ki téphetné ki egy francia, egy olasz vagy spanyol kezéből a trikolort, hogy a sárba dobja, megtapossa?
Az elmúlt napokban zajlott le a 2006-os labdarugó világbajnokság. A magyar zászló és kokárda dühödt ellenségeinek nem tűnt fel, hogy mindegyik világbajnokságra kijutott csapat szurkolótábora szinte tetőtől talpig a nemzeti zászlóba öltözött, az arcára festette a nemzeti színeket, a lelátókon nem volt kéz, amelyfilc ne lobogtatta volna a saját nemzeti zászlaját?! A megvallott nemzeti büszkeség elöntötte az utcákat, az emberek ünnepelték azokat, akik dicsőséget hoztak a nemzet zászlajának. Ez sem készteti elgondolkodása azokat, akiknek a számára olyan visszataszító minden, ami a magyar nemzeti öntudatunkra emlékeztet, azt hangsúlyozza ki ünnepi alkalmakkor és jeles napjainkon, akár tiltakozó megmozdulásainkon, hogy melyik nemzet fiai, leányai vagyunk?
Olyan országot sem lehetne találni ezen a földgolyón, ahol a Szent Korona micisapka lehetne, a Szent Jobb pedig tetemcafat! Milyen ország ez, ahol a több mint ezer éves nemzeti jelképünk, a Turul-madár vagy az Árpádsávos zászló kiveri a biztosítékot, mert hiszen a gyűlölködő a maga vak tudatlanságában nem ismeri a magyar történelmet, nem tud azonosulni a nemzet múltjával és gyökereivel? Hol van olyan ország, ahol történelmi egyházakat és hívőiket bárki büntetlenül gyalázhatja, kegyeletükben megsértheti, a keresztény templomokat, emlékműveket megcsúfolhatja? Ezt csak a mi sorsverte országunkra telepedett, élősködő neoliberalizmus cinizmusa, a határtalan szabadosság erkölcsi mértéket nem ismerő önkényuralma teszi lehetővé, a december ötödikét követő második Trianon után teljesen elszabadulva, az Európai Unió határtalanságát hangoztatva! A globalizmus legnagyobb dicsőségére az Európai Unió alkotmányából készakarva kihagyták az Európa keresztény gyökereire történő hivatkozást.
Újra és újra felteszem a kérdést: miért nem szabad a saját hazánkban, Magyarországon magyarnak, hazafinak lenni? Miért számít „magyarkodásnak", ha öntudatosan megvallom nemzeti hovatartozásomat szavaimban, tetteimben, viseletemben és magatartásomban? Miért számít a második világháború előtt még iskolai egyenruhának, egyébként ünnepi öltözetnek számító Bocskay-ruha szélsőjobboldali kihívásnak? Megmagyarázná ezt nekem valaki?
Hadd idézzem Lamperth Géza költeményének első versszavát a magyar zászlóról, melynek szavalásával vallottuk meg valaha, még a kommunizmus által meg nem mételyezett világban, hitünket és hazafias meggyőződésünket:
Háromszínű magyar zászlónk
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tűzzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk,
És érezzük: e szentjelben
Egyek - magyarok vagyunk!
Szeretném a következő kis visszaemlékezésemmel elgondolkodásra késztetni azokat, akik nem ismerik a honvágy fogalmát, akik nem érzik azt, hogy ehhez a nemzethez tartoznak, ez a Kárpátok bércei által határolt ország a szülőföldjük, és nem csupán térkép e táj, hanem anyaföld, megtartó erő, mely minden magyart visszavonz, bárhová kerüljön is a nagyvilágban.
1951 nyarán történt, hogy mint a szovjet katonai bíróság által tíz évi kényszermunkára elitélt rab, az Észak-kazahsztáni sivatagban (az úgynevezett és sokat mondó Éhség-sztyeppén) egy új bányászváros építése során, egy leendő óvoda építkezésén dolgoztam a vegyes nemzetiségű brigádommal. Az ottani sivatagi viszonyoknak megfelelően az éjszakák hidegek, a nappalok agyforralóak voltak. Vattás kabátban indultunk el reggel a lágerből a munkahelyre, de odaérkezésünkkor sietve dobáltuk le, mert már patakzott rólunk az izzadtság.
A zárt sorokban történő bandukolás közben észrevettem, hogy míg az én kis darab kenyeremet piros mintás ruhadarabba göngyöltem, az egyik társam fehér vászonba, a másik zöld katonai zubbonydarabkába.
Amikor halomba szórtuk a kabátunkat, arra kértem a társaimat, hogy a kupac tetejére együtt tegyük rá, jól látható helyen, a kis kenyérdarabkánkat. Eligazítottam úgy, hogy azok piros-fehér-zöld szín együttest képezzenek. A munkacsapatunkban nem volt egy magyar sem rajtam kívül. Brigádtársaim, akikkel már több éve osztoztam a közös rabsorsban, szó nélkül eleget tettek különös kívánságomnak anélkül, hogy kérdezték volna, miről van szó? Bizonyára sejtették, hogy ez nekem jelent valamit.
A déli rövid pihenőig (amikor aztán sietve behabzsoltuk a tűző napon csörögére száradt kenyerünket) a malterkeverés, kőhordás közben oda-oda pillantottam a három színre, ott messze Kazahsztánban. Árvaságomban vigasztalóan jó érzés fogott el, hogy így kerülhettem egy kis időre meghitt kapcsolatba drága hazámmal, Magyarországgal, melytől legalább tízezer kilométernyi távolság választott el, a hazatérés minden reménye nélkül.
Nem kívánom senkinek, hogy perzselő honvágy tüzében értse meg, mit jelent számára a szülőhaza, annak három színű lobogója, - de amikor ellenszenvvel tekint a kokárdára, legszívesebben letépné viselőjéről, - álljon meg a keze, tisztuljon ki a gyűlölettől izzó tekintete! Végre döbbenjen rá arra, hogy az idegen népek tengerében a magyarság számára a nemzeti zászlónk, a szívünk felett viselt kokárda három színű, jól ismert együttese a nemzeti egységünk tiszteletre méltó szimbóluma, és hazaszeretetünk igaz szívvel megvallott, nyílt kifejezése!
Háromszínű magyar lobogó
Magyarországon a második világháború után, a szovjet megszállók által hazánkra kényszerített kommunista diktatúra éveiben a hazaszeretet, az egészséges magyar nemzeti öntudat megélése és megvallása egyre nagyobb sérelmet szenvedett. Ezt jól észlelhetjük a nemzeti jelvényeink, a magyar nemzeti zászló fokozatos háttérbe szorításával. A hatalomra került idegen szívűek tudatosan törekedtek a nemzeti szimbólumainkat jelentőségüktől megfosztani, szinte elfeledtetni a köztudatban.
Ott kezdődött a nemzet társadalmának szétzüllesztése, amikor a világ proletárjainak egyesülését, az internacionalizmus eszméjét hirdető, de az uralma alá került népeket valójában a rabszolgaság igájába hajtó Szovjetunió, Moszkvából útnak indítva ránk szabadította a saját nemzetünkből származó, hazánkat könnyű szívvel eláruló bolsevista agitátorokat. A hatalomba ültetett moszkovita helytartók, a hétköznapi szovjet politika útmutatásai szerint, azt igyekeztek a porig alázott magyarság tudatába sulykolni, hogy „bűnös nép" vagyunk, történelmileg igazolhatatlan eltévelyedésünkben a fasiszták utolsó csatlósa maradtunk. Váltig bizonygatták az általuk megkaparintott sajtóban és rádióban, a szovjet szuronyok által megfélemlített országban, hogy a megátalkodott haladás ellenességünk, az ideológiai megvilágosodás hiánya sodort minket a vesztes oldalra. Szerintük méltán ért bennünket a súlyos bűnhődés az által, hogy mérhetetlen mértékű anyagi javakkal kellett jóvátétel gyanánt törleszteni a győztesek által megbocsáthatatlannak minősített történelmi tévedésünkért, és a nagyhatalmak jaltai döntésével a szovjet érdekszférába történt sorolásunk következtében hazánkból sok százezer javakorbeli honfitársunkat hurcolhattak el a szovjet birodalom kietlen tájaira, mint jóvátételi kényszermunkásokat, a nyugati világ részvétlen és közömbös beleegyezésével.
(Itt jegyzem meg, csak úgy közbevetőleg, hogy a második világháború után a győztes, bizánci szellemű keleti nagyhatalom, mint már említettem, - egyéb főbenjáró bűnölt között - féktelen nacionalizmussal, bigott vallási fanatizmussal, a proletár internacionalizmus tagadásával kárhoztatott és vádolt minket, megátalkodott magyarokat. - Emlékezzünk csak: a váratlan 1941-es náci invázió veszedelmes előretörésétől megrettenve, a bolsevista vezérek álságos szemforgatással, hirtelen ideológiai fordulattal, a saját országukban nagy honvédő háborút hirdettek, jól számítva arra, hogy az orosz nép nemzeti érzelmeinek hamvaiból való felébresztésével, a hazafias önfeláldozás erkölcsi kötelességének hirdetésével lehet igazán mozgósítani a harcba küldötteket, a szülőföld védelmére és visszaszerzésére. Átmenetileg megnyitották a még működőképes templomokat, hogy a hívők buzgón vethessék magukra a keresztet a visszahelyezett ikonok előtt, mintha helyreállt volna az emberi élet rendje.)
Az idősebb nemzedék emlékszik még arra a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett évtizedekre, amikor a különféle célkitűzéssel szervezett tömeg felvonulások alkalmával, valamint az úgynevezett szocialista évfordulók megünneplésekor a résztvevők kezébe főként vörös zászlókat nyomtak, és csak itt-ott fordult elő, hogy szerényebb méretű nemzeti színű zászlók is fel-feltünedeztek a forgatagban. Mondanám népies fordulattal, csupán azért, hogy szó ne érje a ház elejét, mert hát éppen a független Magyar Népköztársaságban volnánk.
Az ünnepi szónokok szófordulataiban véletlen sem fordult elő a nemzeti öntudat, magyarságunk kihangsúlyozása, a magyar hazai jobbléte érdekében tett erőfeszítések említése a munkapadok mellett és a mezőgazdaságban. Kizárólag csupán a közösben végzett munka termelési terveinek teljesítésében elért kimagasló eredményelvről zengedeztek. Nem feledkeztek el említést tenni, hogy Sztálin elvtárs bölcs útmutatása alapján a szovjet népgazdaság minden területén, a sztachanovista munkaversenyek szárnyalása során, hatalmas termelési eredményeket értek el, melyek mögé, a szovjet népek példáját követve, az ő tapasztalataikon okulva igyekeztünk, - a munkaversenyben való esetleges lemaradásunk miatt kellő bűntudattal, - felzárkózni.
Az iskolai tankönyvekben a matematikától a földrajzon át az irodalom vagy történelem tanításáig ugyancsak a szocialista eszmék kaptak hangsúlyt, szovjet tankönyvek tükörfordításában. A magyar nemzet ezer éves történelme, a honfoglalás ténye, a tatár és török veszedelemmel szembeni hősies küzdelem, a megmaradásunkért folyó szívós önvédelem, a magyar katonai virtus mintha nem is létezett volna. Meghamisított történelem tanításunkban csak a nemesség bűnei, a jobbágyság elnyomása, majd a munkásság lelketlen kizsákmányolása kapott igazán teret, a valóságos tények túlzottan felnagyított, egyoldalú dramatizálásával. Említésre méltó, hogy a hazugságoktól hemzsegő tankönyvekben igazi történelmi tettnek a dicsőségesnek hirdetett 1919-es proletárdiktatúra 133 napja minősült, mintha az lett volna történelmünk első igazi, fellendülésében kihunyt, az ellenforradalom által meghiúsított próbálkozása. Hiába hordozták tudatukban az előző nemzedékek a véres kommün terroruralmának borzalmas emlékeit, a tanárok a katedráról csak a meghamisított múltat, elködösített közelmúltat taníthatták. A jövőnket a teljesíthetetlen és teljesítetlen ötéves tervek délibábja jelentette. Az egymásra halmozódó tervszámok sokat ígérő nagyságrendje üresen kongott, miközben a hétköznapok valóságos sivárságában éltünk, mintha az lett volna rendjén. Nem volt viszonyítási alap, hiszen a vasfüggöny elzárta előlünk a tisztán látást, mi történik Európa kommunizmustól megkímélt országaiban. Az volt a Kánaán, hogy az ötvenes évek elejétől kezdve már nem jegyre adták a kenyeret, és hajnalban sorba állhattunk húsért, és talán még ránk is került a sor, ha idejében ráültünk a kis sámlira, a bolt ajtajától nem messzire.
Ilyen hétköznapokat követően, az ezerkilencszáz -ötvenhatos fellángolás eltiprása utáni, mély hallgatással tűrhetően átvészelhető évtizedben a jólét vízióját láttatta velünk a büdösen pöfögő Trabantokért folyó nadrágszíj meghúzás korszaka, mely még ily módon sem volt mindenki számára elérhető. Ettől függetlenül annak a langyos diktatúrának az emléke utólag a „legvidámabb barakk" és a „gulyáskommunizmus" fogalmában teljesedett ki a felnövekvő nemzedékben.
A propaganda által masszívan megdolgozott értelem, a szűkös anyagiért való hajszában elkábított nemzeti öntudat hogyan eszmélhetett volna fel, hogy egyenes gerinccel nézzen szét maga körül? Még ha a távozóban lévő idősebb nemzedék nosztalgiával emlékezett is a valaha fennen lobogó magyar zászlókra, a magyar Szent Korona nemzet egyesítő erejére, ajkát a hallgatás pecsétje zárta le, és már zárt ajtók mögött sem szólalt meg. Időközben nemzedékváltás zajlott le, kifinomultan és hamis érveléssel manipulált tudatformálás, - ki figyelt volna oda a fáradt tekintetű öregek pusmogására?
Aztán a hetvenes évek elején valahogy mégis mozgolódni kezdett az ifjúság egy része, (főként az egyetemisták, akik elől azért nem lehetett mindent eltitkolni. Valamit hallottak Trianonról, kósza hírek szárnyán értesültek arról, hogy a határ túlsó oldalán is magyarul beszélnek. Aztán miért mondják azt, hogy 1956 ellenforradalom volt? Ki ellen és hogyan? Mi is volt Csehszlovákiában, 1968-ban? És március 15-én miért van olyan nagy csend, az iskolában is csak futólag tesznek róla említést?
És a fővárosban megkezdődtek a március 15-i csendes tüntetések, és fiatalok a negyvennyolcas ifjak példájára kitűzték a három színű kokárdát.A rendőrség dühödten reagált erre, a hatalom lévők uszítására nekiestek a fiúknak, lányoknak, a törvényesített erőszak erejét fitogtatva. Elragadták a kis méretű, házi készítésű nemzeti zászlókat, megtaposták, a nyelét összetörték. Letépték a kokárdát, letartóztatták a szervezőket, a nemzeti jogokat leghangosabban követelőket. Előkerült a gumibot is, suhogott a hátakon a Kádár-kolbász. De a hamu alatt parázsló nemzeti érzelmeket már nem lehetett visszafojtani, eltaposni. Évről évre hangosabb és népesebb lett a március 15-i utcai tüntetés a fővárosban. A vidéki városokban is mozgolódtak a fiatalok, neszét véve a budapesti eseményeknek.
Aztán jött a rendszerváltás ideje. Szabad volt megünnepelni március 15.-ét, sőt október 23-a is piros betűs ünnepnap lett. Sajnos azonban a liberális oldalról azonnal megszólaltak a disszonáns hangok, a fanyalgás, a fogaknak csikorgatása a nemzeti zászlók láttán. Nem feledhetjük, hogy Tamás Gáspár Miklós valahogy imígyen, vagy talán még erősebben szólt egy rendezvényen, a magyar zászlókra mutatva: „Nem szeretem ezeket a rongyokat" !
Sajnos, ahogy nem volt igazi rendszerváltás, - csak kommunistából vadkapitalistára való gyors átváltozás a gazdasági és politikai hatalom igazi bitorlóinál, - nem j ött vissza az a magától értetődően természetesnek vélt korábbi időszak, amikor nemzeti ünnepeinken minden házat fellobo,;óztak. Manapság is csak itt-ott teszik ki a piros-fehér-zöld zászlót. A gúnyos megjegyzések miatt szinte hivalkodónak tűnik, ha valaki ily módon is megvallja magyarságát. Mind a mai napig megesik az, hogy letépik a kokárdát, bántalmazzák viselőjét. Tudjuk, hogy a Lágymányosi hídnál valaki a járdán békésen vitte a vállán a nemzeti színű zászlót, és a legdurvább erőszakkal tuszkolták be a rendőrség rohamkocsijába. Említsem az Erzsébet-hídi csatát 2002. július negyedikéről? Kit mentett meg a nemzeti színű zászló a fékevesztett rendőrségi inzultustól, a fenyegetésül előrántott pisztoly lóbálásától?
Hát, hol élünk mi? Hiszen ma már szinte mindenki utazhat tőlünk nyugatra fekvő országokba, ahol a legtermészetesebb dolog a nemzeti zászló tisztelete, sőt mindennapos lobogása a házak homlokzatán, vagy a magánházak udvarán álló zászlórúdon. Életem során, mint tolmács, elvetődtem Európa több országába, sőt még az USA-ban is több hetet tölthettem, baráti meghívással. Ki emelne ott kezet a nemzeti lobogóra? Aztán ki téphetné ki egy francia, egy olasz vagy spanyol kezéből a trikolort, hogy a sárba dobja, megtapossa?
Az elmúlt napokban zajlott le a 2006-os labdarugó világbajnokság. A magyar zászló és kokárda dühödt ellenségeinek nem tűnt fel, hogy mindegyik világbajnokságra kijutott csapat szurkolótábora szinte tetőtől talpig a nemzeti zászlóba öltözött, az arcára festette a nemzeti színeket, a lelátókon nem volt kéz, amelyfilc ne lobogtatta volna a saját nemzeti zászlaját?! A megvallott nemzeti büszkeség elöntötte az utcákat, az emberek ünnepelték azokat, akik dicsőséget hoztak a nemzet zászlajának. Ez sem készteti elgondolkodása azokat, akiknek a számára olyan visszataszító minden, ami a magyar nemzeti öntudatunkra emlékeztet, azt hangsúlyozza ki ünnepi alkalmakkor és jeles napjainkon, akár tiltakozó megmozdulásainkon, hogy melyik nemzet fiai, leányai vagyunk?
Olyan országot sem lehetne találni ezen a földgolyón, ahol a Szent Korona micisapka lehetne, a Szent Jobb pedig tetemcafat! Milyen ország ez, ahol a több mint ezer éves nemzeti jelképünk, a Turul-madár vagy az Árpádsávos zászló kiveri a biztosítékot, mert hiszen a gyűlölködő a maga vak tudatlanságában nem ismeri a magyar történelmet, nem tud azonosulni a nemzet múltjával és gyökereivel? Hol van olyan ország, ahol történelmi egyházakat és hívőiket bárki büntetlenül gyalázhatja, kegyeletükben megsértheti, a keresztény templomokat, emlékműveket megcsúfolhatja? Ezt csak a mi sorsverte országunkra telepedett, élősködő neoliberalizmus cinizmusa, a határtalan szabadosság erkölcsi mértéket nem ismerő önkényuralma teszi lehetővé, a december ötödikét követő második Trianon után teljesen elszabadulva, az Európai Unió határtalanságát hangoztatva! A globalizmus legnagyobb dicsőségére az Európai Unió alkotmányából készakarva kihagyták az Európa keresztény gyökereire történő hivatkozást.
Újra és újra felteszem a kérdést: miért nem szabad a saját hazánkban, Magyarországon magyarnak, hazafinak lenni? Miért számít „magyarkodásnak", ha öntudatosan megvallom nemzeti hovatartozásomat szavaimban, tetteimben, viseletemben és magatartásomban? Miért számít a második világháború előtt még iskolai egyenruhának, egyébként ünnepi öltözetnek számító Bocskay-ruha szélsőjobboldali kihívásnak? Megmagyarázná ezt nekem valaki?
Hadd idézzem Lamperth Géza költeményének első versszavát a magyar zászlóról, melynek szavalásával vallottuk meg valaha, még a kommunizmus által meg nem mételyezett világban, hitünket és hazafias meggyőződésünket:
Háromszínű magyar zászlónk
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tűzzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk,
És érezzük: e szentjelben
Egyek - magyarok vagyunk!
Szeretném a következő kis visszaemlékezésemmel elgondolkodásra késztetni azokat, akik nem ismerik a honvágy fogalmát, akik nem érzik azt, hogy ehhez a nemzethez tartoznak, ez a Kárpátok bércei által határolt ország a szülőföldjük, és nem csupán térkép e táj, hanem anyaföld, megtartó erő, mely minden magyart visszavonz, bárhová kerüljön is a nagyvilágban.
1951 nyarán történt, hogy mint a szovjet katonai bíróság által tíz évi kényszermunkára elitélt rab, az Észak-kazahsztáni sivatagban (az úgynevezett és sokat mondó Éhség-sztyeppén) egy új bányászváros építése során, egy leendő óvoda építkezésén dolgoztam a vegyes nemzetiségű brigádommal. Az ottani sivatagi viszonyoknak megfelelően az éjszakák hidegek, a nappalok agyforralóak voltak. Vattás kabátban indultunk el reggel a lágerből a munkahelyre, de odaérkezésünkkor sietve dobáltuk le, mert már patakzott rólunk az izzadtság.
A zárt sorokban történő bandukolás közben észrevettem, hogy míg az én kis darab kenyeremet piros mintás ruhadarabba göngyöltem, az egyik társam fehér vászonba, a másik zöld katonai zubbonydarabkába.
Amikor halomba szórtuk a kabátunkat, arra kértem a társaimat, hogy a kupac tetejére együtt tegyük rá, jól látható helyen, a kis kenyérdarabkánkat. Eligazítottam úgy, hogy azok piros-fehér-zöld szín együttest képezzenek. A munkacsapatunkban nem volt egy magyar sem rajtam kívül. Brigádtársaim, akikkel már több éve osztoztam a közös rabsorsban, szó nélkül eleget tettek különös kívánságomnak anélkül, hogy kérdezték volna, miről van szó? Bizonyára sejtették, hogy ez nekem jelent valamit.
A déli rövid pihenőig (amikor aztán sietve behabzsoltuk a tűző napon csörögére száradt kenyerünket) a malterkeverés, kőhordás közben oda-oda pillantottam a három színre, ott messze Kazahsztánban. Árvaságomban vigasztalóan jó érzés fogott el, hogy így kerülhettem egy kis időre meghitt kapcsolatba drága hazámmal, Magyarországgal, melytől legalább tízezer kilométernyi távolság választott el, a hazatérés minden reménye nélkül.
Nem kívánom senkinek, hogy perzselő honvágy tüzében értse meg, mit jelent számára a szülőhaza, annak három színű lobogója, - de amikor ellenszenvvel tekint a kokárdára, legszívesebben letépné viselőjéről, - álljon meg a keze, tisztuljon ki a gyűlölettől izzó tekintete! Végre döbbenjen rá arra, hogy az idegen népek tengerében a magyarság számára a nemzeti zászlónk, a szívünk felett viselt kokárda három színű, jól ismert együttese a nemzeti egységünk tiszteletre méltó szimbóluma, és hazaszeretetünk igaz szívvel megvallott, nyílt kifejezése!
Rózsás János
Nagykanizsa, 2006. július hó 10-én.
Nagykanizsa, 2006. július hó 10-én.
</O
