"Vidéki prókátor" ( Digitális tartalomkészítő) facebook cikke átemelve

forrás a facebook
Megtalálható ilyen néven ezért linket nem teszek

De hogy ne tűnhessen el könnyen a tartalom
Ezért van átmentve.
Nagy tudású, az igazság iránt elkötelezett, komoly elemző, gondolkodó, hazájához ennyire lojális emberekből kellene álljon az ország vezetése. Ha minden pozícióban ilyenek lennének, akik a szakmájukat ennyire mélyen ismerik és szeretik, akkor Magyarország valóban egy virágzó, európai ország lenne.
Ó, bárcsak megérném, hogy eljön még ez a világ!

Írta egy kommentelő.


Hogyan és miért robbantottam ki a kegyelmi botrányt?
Bevezető és és első rész
A közvéleményt és a politikai életet felforgató, a köztársasági elnök, a kormánypárt EP-listavezetőjének és a református egyház első emberének lemondásához vezető botrány kirobbanása óta gyötör a kérdés, hogy – a független sajtó figyelmét a kegyelmi döntésre felhívó magánszemélyként - kiálljak-e a nyilvánosság elé. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a személyem – mivel nem vagyok közszereplő és a mai magyar közéletben való részvételhez, szemben a 90-es, vagy a 2000-es évek közéletével, egyelőre nem is igazán érzek kedvet – egyáltalán nem lényeges. Abból indultam ki, hogy csak akkor és csak olyan módon érdemes megszólalnom, ha és amilyen módon annak valamilyen szempontból értelme és haszna van. A hírnév, az ismertség, a médiában való szereplés lehetősége nem vonz, vonz viszont a dolgos, nyugodt, tartalmas, vagyis boldog élet, amit nem szeretnék értelmetlenül feláldozni. Meg aztán azt, amit tettem - bár a társadalmi és politikai következményei kétségkívül nagyon jelentősek és messze ágazók -, nem is tartom olyan szellemi teljesítménynek amire különösebben büszkének kellene lennem.
Végül hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy mivel ez az ügy kétségtelenül részévé válik a magyar politikatörténetnek, már csak a történelmi hűség kedvéért is érdemes lehet - inkognitómat (egyelőre) megtartva - egy írásban legalább azon két kérdésről tájékoztatnom a közvéleményt és az utókort, mely kérdéseket ma ebben az országban egyedül én tudok megválaszolni, nevezetesen, hogy hogyan és miért robbantottam ki 2024. február 1-jén egy e-maillel a kegyelmi botrányt. Másrészt pedig a politika iránt ifjúkorától kezdve érdeklődő „homo politicusként” hiba, sőt, talán vétek lenne nem kihasználni annak esélyét, hogy ennek a váratlan eseménynek köszönhetően gondolataim esetleg szélesebb körhöz is eljuthatnak és befolyásolhatják a közvéleményt.
Terjedelme miatt írásomat három részben teszem közzé.
1. rész: a „hogyan”
Kezdjük tehát a „hogyan”-nal. Annyit már megírt a sajtó velem kapcsolatban, hogy egy vidéki városban élő és dolgozó ügyvéd vagyok. Ez megfelel a valóságnak. Az a csütörtöki nap, 2024. február 1-je is csak ugyanúgy kezdődött, mint a többi átlagos munkanapom. A laptop bekapcsolása után aznap is azonnal elindítottam a jogtárat, hogy – sok-sok éves berögzült és kedvelt szokásomnak megfelelően – a munkanap első órájában, az első ügyfél megérkezése előtt, amolyan mindennapos szakmai továbbképzés gyanánt egy kávét kortyolgatva elolvassam a Kúria egy frissen közzétett döntvényét. (A bírósági ítéletek olvasása számomra nem csak munka, hanem egyben szórakozás is.) A véletlen úgy hozta, hogy azon a reggelen a BH.2024.3 számon 2024. januárjában közzétett, büntetőügyben meghozott határozatra esett a választásom. Mielőtt azonban továbbmennénk, ezen a ponton szeretnék néhány magyarázó megjegyzést tenni a nem jogász olvasok számára azzal kapcsolatban, hogy mik is azok a „BH”-k.
Egy egyedi ügyben meghozott kúriai határozat azáltal emelkedik ki a többi egyedi ügyben meghozott határozat közül és válik úgynevezett „BH”-vá, hogy azt a Kúria – elvi jelentőségére tekintettel - szerkesztett döntésként, nyomtatott formában, a Kúria Döntések című folyóiratban is közzéteszi, mégpedig a bírósági határozatok interneten elérhető (digitális) gyűjteményében történő közzétételt követően,. Azt lehet tehát mondani, hogy a „BH”-k azok a kúriai határozatok, melyeket a Kúria a joggyakorlat egysége és fejlődése szempontjából a legfontosabbaknak ítél. A szóban forgó határozatot tehát a Kúria egy ilyen, elvi jelentőségű döntésnek minősítette és nyomtatott formában is megjelentette a Kúriai Döntések című folyóirat 2024. januári számában. Ebben a lapszámban pedig összesen csupán hét büntetőjogi tárgyú „BH” jelent meg, a szóban forgó határozat egy volt ezen hét „BH”, vagyis kiemelt elvi jelentőségű kúriai döntés közül. Szó sincs tehát arról, hogy ezt a határozatot úgy kellett „kikukázni” valahonnan. A határozat, melyet a Kúria elvi jelentőségűnek ítélt, a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenése óta már ott volt mindenki előtt mind nyomtatott formában, mind pedig a jogtárakban (az ellenzéki pártok jogászai előtt is), s ha nem én, valaki más előbb-utóbb egész biztosan észrevette volna. A botrány kitörése legkésőbb a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenésétől és a határozatnak "BH" formájában a jogtárban történő közzétételétől kezdve valójában már elkerülhetetlen és csak idő kérdése volt.
Na, de térjünk vissza a történetre! Ott tartottam, hogy a jogtárban rákattintottam a Kúria BH. 2024.3 számon közzétett, felülvizsgálati eljárásban meghozott határozatára. A Kúria ekként foglalta össze a határozat elvi tartalmát: „A II. r. terhelt intézményvezető-helyettesként hatalmi befolyását felhasználva a kiszolgáltatott kiskorúval szemben az I. r. terhelt által elkövetett szexuális bűncselekmény miatti felelősségre vonás elkerülését akarta segíteni, éspedig oly módon, hogy egyúttal leplezze a terhelő tartalmú vallomásvisszavonás I. r. terhelt által kényszerített voltát. E cselekmény bűnsegédként elkövetett kényszerítés hatósági eljárásban bűntette [Btk. 278. § (1)-(2) bek.]
Undorral és elborzadva olvastam a határozat első 23 pontját, melyekben a Kúria leírta az első- és a másodfokon eljárt bíróságok határozatait, valamint az azokban megállapított és a felülvizsgálati eljárásban már nem támadható tényállást. Amikor azonban ahhoz az ominózus 24. ponthoz értem, a kávéscsésze kis híján kiesett a kezemből és majdnem leszédültem a székemről: a Kúria ebben a pontban rögzítette, mégpedig egy bírósági határozathoz méltó hideg, precíz tárgyilagossággal Novák Katalin kegyelmi döntésének tényét és pontos tartalmát. Többször is átolvastam a szöveget, mert nem hittem a szememnek. Elnöki kegyelem? Egy ilyen – még büntetőügyekhez szokott ügyvéd szemével nézve is - ocsmány, undorító ügyben, melyben szexuálisan abuzált, ráadásul érzelmileg, lelkileg és egzisztenciálisan teljesen kiszolgáltatott, gyermekotthonban nevelkedő kiskorúak a sértettek? És pont egy olyan politikustól, aki egész politikusi karakterét a család- és gyermekvédelemre építette fel, ráadásul a „gyermekvédelmi”, „pedofilellenes” propagandakampány kellős közepén, amikor azzal harsogják tele közpénzből az országot, hogy a gyermekek védelme miatt támadja „hazánkat” „Brüsszel”? Ordított, hogy itt valami nagyon „bűzlik”. Az internetes kereső segítségével, a megfelelő keresőszavakat („gyermekotthon”, „kényszerítés”) beírva két másodpercbe telt beazonosítani az ügyet, s miután elolvastam az annak idején ezen üggyel kapcsolatban megjelent cikkeket, melyekből megtudtam, hogy ez a büntetőügy milyen elképesztően ocsmány alapügyhöz kapcsolódik, a dühvel vegyes döbbenetem tovább fokozódott. Már abban a pillanatban megfogant bennem a gondolat, hogy erről a józan ésszel felfoghatatlan kegyelmi döntésről kötelességem tájékoztatni a magyar közvéleményt, azt azonban természetesen nem sejtettem, hogy milyen következményekkel fog járni ez a tájékoztatás. Ez – őszintén szólva – nem is érdekelt. Nem foglalkoztam vele. A magyar társadalom apátiába süllyedt, minden iránt közömbös állapotát ismerve azt gondoltam, hogy ez is csak egy hír lesz a sok között, amin majd mindenki átlép, legfeljebb okoz majd némi háborgást az ellenzéki „buborékban”, vagyis a független, szabad sajtó olvasói körében. Ha a magyar társadalom posztkádárista gyakorlottsággal, történelmileg belé ivódott rutinnal simán átlépett azon, hogy országunk jelenlegi vezetői még az ötvenezer honfitársunk halálát eredményező szörnyű járványt is képesek voltak gátlástalan lopásra felhasználni, ugyan, miért ne lépnének át egy szimpla kegyelmi döntésen? Szerencsére tévedtem.
Még aznap este egy e-mailben tájékoztattam a független sajtó néhány műhelyét a kegyelmi döntésről, melyet aztán másnap, 2024. február 2-án a 444 hozott le elsőként. (Ezen a ponton szeretnék elnézést kérni az általam nagyon kedvelt, nagyon sokra becsült és rendszeresen olvasott Magyar Hangtól, őket puszta figyelmetlenségből kifelejtettem a címzettek közül.)
Ennyi a történet. Én azt nem tudom, hogy volt-e ebben az ügyben bármiféle konspiráció, összeesküvés, előre eltervezett agyafúrt leszámolási akció (szerintem nem volt, sőt, a később napvilágra került tények ismeretében meg vagyok győződve erről), de azt, hogy én ilyesminek nem voltam részese, az egészen biztos. Sem Magyar Pétert, sem pedig a Fidesz egyetlen más volt, vagy jelenlegi politikusát nem ismerem személyesen, a magyar közéletben kizárólag a közösségi portálon megosztott gondolataimmal vagyok jelen. Kiemelendő továbbá, hogy a kegyelmi döntést valójában nem én, nem is a 444, hanem a Kúria hozta - bár anonimizált formában, de könnyen beazonosítható módon – nyilvánosságra, és – miként azt ez előzőekben írtam – legkésőbb a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenését követően a botrány kirobbanása elkerülhetetlen és már csak idő kérdése volt.
Ennyit a „hogyanról”. Mielőtt azonban továbbmennék és rátérnék annak leírására, hogy miért tartottam kötelességemnek tájékoztatni felfedezésemről a független sajtó műhelyeit, és azokon keresztül a közvéleményt, szeretném néhány, eddig talán kissé homályban maradt részletre felhívni a figyelmet magával, a kegyelmi döntéssel kapcsolatban.
A döntés morális aspektusairól nem kívánok hosszan írni, mert nem érdemes: önmagáért beszél. Túl azon, hogy erkölcsi szempontból nyilvánvalóan védhetetlen egy ilyen ügyben, kiskorúak sérelmére elkövetett szándékos bűncselekmény miatt jogerősen elítélt személyt igazolható és nagyon nyomós indok nélkül kegyelemben részesíteni, az utóbb napvilágra került tények egyben azt is bizonyítják, hogy ma Magyarországon nem csak a jól fizető állások, a megrendelések és a közbeszerzések kerülnek protekciós alapon kiosztásra, hanem még a köztársasági elnök legfőbb közjogi döntései is ilyen módon születnek meg, ráadásul úgy, hogy egy elvileg szekularizált államban egy püspök úgy járkál ki-be a köztársasági elnöki hivatalban és úgy ad „atyai tanácsokat” az egyébként negyvenes évei közepén járó, kormányviselt köztársasági elnöknek, mintha csak otthon lenne a családja körében. A magam részéről nem hiszem, hogy a közjog és az államszervezet színvonala és erkölcse tekintetében egy ország képes lehet még ennél mélyebbre süllyedni. Nyilvánvalóan úgy gondolták az ügy résztvevői, hogy ez a protekciós alapon kijárt kegyelmi döntés soha nem fog nyilvánosságra kerülni, vagy, ha ki is derül, ugyanúgy nem lesz jelentős hatása, mint ahogy szinte semminek nincs ebben a szerencsétlen országban.
A morális elvek lábbal tiprása mellett ugyanakkor a döntéshozatalban részt vevő - egyházi és világi - személyek elkövettek egy gyermeteg jogi és egy ugyancsak gyermeteg politikai hibát is.
Mivel ügyvéd vagyok, nem tudom megállni, hogy ne „jogászkodjak” egy kicsit. A köztársasági elnök olyan ügyben döntött a a végrehajtási kegyelem megadásáról, mely a kegyelmi döntés pillanatában még folyamatban volt. Jogerős ítélet ugyan született már az ügyben, az ítélet végrehajtása is folyamatban volt a törvényi rendelkezéseknek megfelelően (a nyilvánosságra került adatok alapján a reintegrációs őrizet engedélyezésére is törvényesen került sor), de a kegyelmet kérő elítélt felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a jogerős ítélettel szemben a Kúriához. Ezt a tényt az igazságügyi minisztériumban és a köztársasági elnöki hivatalban dolgozó jogászoknak a periratokból nyilvánvalóan észlelniük kellett, sőt, az is lehet, hogy maga az akta is a Kúriáról érkezett a minisztériumba, mivel a kegyelmi eljárás idején a Kúrián folyamatban volt a felülvizsgálati eljárás. Ha pedig az ügyben folyamatban volt még bírósági eljárás, a jogászoknak gondolniuk kellett volna arra, hogy – miként végül meg is történt – az elnök kegyelmi döntése meg fog jelenni a bíróság későbbi nyilvános határozatában. A felülvizsgálati eljárást ugyanis nem zárja le az elnök végrehajtási kegyelemmel kapcsolatos pozitív döntése, és nem is teszi okafogyottá azt, hiszen a két eljárásnak más a tárgya: míg a köztársasági elnök a jogerős ítélet végrehajtásával kapcsolatos kegyelmi kérelemről dönt, addig a felülvizsgálati eljárásban a Kúria – a törvény által meghatározott szigorú keretek között - a jogerős ítélet jogszabályoknak való megfeleléséről határoz, vagyis tisztán jogi felülvizsgálatot végez. A Kúriának abban az esetben is le kell folytatni a felülvizsgálati eljárást, ha az elítélt időközben végrehajtási kegyelmet kapott, hiszen ez az eljárás még akár azzal az eredménnyel is zárulhat, hogy a jogerősen elítéltet végül fel kell menteni, vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni. A végrehajtási kegyelem – az eljárási kegyelemmel ellentétben – nem olyan büntethetőséget megszüntető ok, eljárási akadály, mely a kegyelemben részesült elleni (rendkívüli jogorvoslati) eljárás kötelező megszüntetését vonja maga után, ezért a végrehajtási kegyelem nem eredményezi a rendkívüli jogorvoslati eljárás megszüntetését. Míg az eljárási kegyelem a terhelt büntethetőségét megszüntetve megakasztja a folyamatban lévő eljárást, addig a végrehajtási kegyelem a jogerősen már kiszabott büntetés végrehajtását befolyásolja a kegyelmi döntés tartalmának megfelelően.
A rendkívüli jogorvoslati eljárás folyamatban létéből eredő kockázatok fel nem ismerése tehát alapvető, súlyos jogászi hiba volt. Nem zárható ki ugyanakkor teljesen annak (téves) feltételezése, hogy az ügyben a későbbiekben meghozandó kúriai döntés a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI törvény 163.§ (2) bekezdés c) pontjának hatálya alá fog esni, mely szerint a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmény alapján indult büntetőeljárásban hozott határozat nem tehető közzé, ha ahhoz a sértett - a bíróság a hozzájárulás megadására irányuló felhívására - nem járult hozzá. Csakhogy ennek az ügynek a tárgya – bár maga az ügy szorosan kapcsolódott egy nemi élet szabadsága és nemi erkölcs elleni bűncselekmények alapján indult ügyhöz – hatósági eljárásban elkövetett kényszerítés és vesztegetés volt, ami – a büntető törvénykönyv rendszerében – igazságszolgáltatás elleni bűncselekménynek minősül, így a törvény szigorú, szövegszerű értelmezése alapján nem vonatkozik rá a közzétételi tilalom. Lehet persze, hogy egyesek, tévesen, mégis ezt gondolták, vagy ezt hitték. Ennek puszta feltételezése azonban már csak azon okból kifolyólag is nagyon nagy hiba lett volna, mert a 2021. július 6-án kihirdetett jogerős ítélet is közzétételre került és most is megtalálható az interneten, a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (Székesfehérvári Törvényszék, 2.Bf.17/2020/45). Végül megjegyzem, hogy maga K. Endre is megakadályozhatta volna a kegyelmi döntés Kúria általi nyilvánosságra hozatalát, ha a döntést követően a védője által benyújtott és a kegyelemnek köszönhetően lényegében okafogyottá felülvizsgálati indítványát - a törvény adta lehetőségével élve - visszavonja. Ebben az esetben ugyanis a Kúriának meg kellett volna szüntetnie a felülvizsgálati eljárást, így nem született volna meg a kegyelmi döntést nyilvánosságra hozó végzés sem.
A döntéssel kapcsolatban elkövetett és ugyancsak gyermetegnek tekinthető politikai hiba pedig abban áll, hogy a döntésben részt vevők olyan személy érdekében vállalták az elképesztően nagy politikai kockázatot, aki a kegyelmi döntés pillanatában már odahaza tartózkodott reintegrációs őrizetben a családja körében, kilenc hónap múlva feltételesen még a reintegrációs őrizetből is szabadult volna, és a foglalkozástól eltiltásból is alig több, mint három év volt csak hátra. A kegyelmi döntésből eredő politikai kockázatok tehát – lévén az elítélt már nem volt büntetés-végrehajtási intézetben - messze nem álltak arányban a döntésből következően az elítélt oldalán jelentkező előnyökkel. A köztársasági elnök, a kormánypárt listavezetője és a magyar református egyház első embere egy odahaza, a családja körében tartózkodó elítélt számára, majdhogynem teljesen feleslegesen adott kegyelembe buktak bele! Ez valóban politikatörténeti jelentőségű hiba volt. Sőt, talán több is annál: a hosszú ideje igazi kihívó nélkül kormányzó hatalmakat elő-utóbb óhatatlanul elérő – Csizmadia Ervin szavaival élve - „politikai degenerálódás” tünete.
S még egy megjegyzés ezzel kapcsolatban: ha az lett volna a követendő eljárás a kormányon belül, hogy az igazságügyi miniszter javaslata ellenére meghozott elnöki kegyelmi döntések igazságügyi miniszter általi ellenjegyzésének kérdését minden esetben a kormány ülésének napirendjére kell tűzni és a kormánynak tárgyalnia kell róla, ez a kegyelmi döntés – ellenjegyzés hiányában - talán nem vált volna hatályossá és ez a botrány sem tört volna ki. Az ügy egyik politikai tanulsága, hogy ha nagyon magas és nagyon felelős pozíciókba nem komoly, több évtizedes szakmai és politikai tapasztalatokkal rendelkező szakembereket, vagy „kipróbált”, rutinos politikusokat helyezünk, hanem kitalált és a jövő reménységeiként gondosan felépített fiatal PR-politikusokat, akkor sokkal sűrűbb szövésű szűrőket kell alkalmazni a döntések vonatkozásában és hatékony kontrollmechanizmusokat kell beépíteni a döntéshozatali rendszerbe. Hát még ha olyan a rendszer, hogy a legfőbb közjogi döntéseket is ki lehet járni uram-bátyám alapon...
A kegyelmi döntés tehát morális, jogi és politikai szempontból egyaránt alapvetően elhibázott, menthetetlen volt, s az, a Kúriának, egy NER-kritikus ügyvédnek és a független sajtónak, nevezetesen a 444-nek köszönhetően az egész magyar nyilvánosság számára ismertté vált. Innentől kezdve a többi pedig már ismert.
(Folytatása következik.)

2. rész: a „miért”
„Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei,...”
Miután tegnap tisztáztam a "hogyant", térjünk át a „miértre”, vagyis annak kifejtésére, miért lettem a NER kritikusa, ellenzékének tagja, és milyen okokból kifolyólag alakultak ki bennem azok az érzések, melyek arra sarkalltak, hogy a botrányos kegyelmi döntésre felhívjam a független sajtó figyelmét. Mielőtt azonban ezt megtenném, szeretnék röviden bemutatkozni a közvélemény és az utókor számára.
Azok közé tartozom, akiket a magyar politikai szakzsargon „Fidesz-árváknak” nevez. Bizony, az a rossz hírem van a fideszes nagyurak számára, hogy ezt a kegyelmi botrányt a nemzeti jobboldali politikai közösség egy régi tagja, egy dühös és elkeseredett „Fidesz-árva”, egy egykori Fidesz-tag robbantotta ki, aki előbb volt jobboldali és konzervatív, mint Orbán Viktor, Kövér László, Deutsch Tamás, vagy Rogán Antal, és talán előbb lett a Fidesz tagja, mint Novák Katalin. De Győzikénél egész biztosan. Magyar Péter után itt van tehát még egy volt fideszes a történetben, igaz, nekem Magyar Péterrel ellentétben nem kellett „kicsekkolnom” a NER-ből, mert nem is léptem be oda soha. Az én gyomrom a NER-t egy pillanatig sem viselte volna el.
Felmenőim egyik ágon örmény eredetű erdélyi nemesek, a másik ágon pedig német és magyar ajkú felvidéki polgárok. Büszke vagyok arra, hogy egyik ősöm egyik vármegyénk alispánja, táblabírája és a reformkorban – Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák párthíveként - reformpárti országgyűlési követe volt. Egy másik ősöm főhadnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ami után kivégezték. Távolról az 56-os hőssel, Pongrácz Gergellyel is rokonságban állok. Olyan nevelésben részesültem a szüleim által, hogy kisiskolás koromban már kívülről tudtam Erkel Bánk bánjának legszebb részeit. Városomban az elsők között voltam, aki – gimnazista diákként – a könyvtárban kikérte és átolvasta az addig nem nyilvános 56-os helyi forradalmi újságokat. Még a gimnáziumi tanórák alatt is frissen megjelent 56-ról szóló könyveket olvastam titokban. Amint az életkorom lehetővé tette, beléptem a Magyar Demokrata Fórumba és lelkes antallista lettem. Ma is az vagyok és halálomig az leszek. Számomra a mai napig Antall József jelenti a mércét nemzet- és hazaszeretetben, elv- és értékhűségben, konzervatívizmusban és a politika mesterségében is. 1990. április 8-án, a győzelem éjszakáján ott voltam a Bem téren, amikor a miniszterelnök úr bejelentette a győzelmet. Míg élek, nem felejtem el azt a tavaszi éjszakát: nemzeti színű zászlókat lobogtatva vonultunk barátaimmal a Bem tértől a Móricz Zsigmond körtérig, az emberek megálltak és gratuláltak a történelmi győzelemhez. Csodálatos idők voltak, egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy azokat a nagyszerű éveket az eszmékre, elvekre és érzelmekre legfogékonyabb életkorban élhettem meg. Ahogy Marius énekli a Nyomorultak című musicalben: „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ! "Talpra hát!" A dal, hogy zendült!” Bizony, akkor meg voltam győződve arról, hogy történelmet írunk és velem, velünk győz majd az új világ.
A miniszterelnök úr ravatalánál kapott emléklap ma is ott lóg bekeretezve az íróasztalom fölött. Akárcsak az MDF-tagsági igazolványom, valamint az MDF egyik országos gyűlésén viselt kitűzőm Antall József, Bethlen István, Szabad György és más MDF-es vezető politikusok aláírásával. A legbecsesebb relikviáim ezek a tárgyak, s egyben politikai iránytűim is. A történelmi és politikatudományi könyvekből álló kis könyvtáramat Széchenyi István, Eötvös József arcképei, valamint Széchenyi István és Szent István mellszobrai díszítik. Jogi publikációim mellett számos politikai tárgyú írásom, tanulmányom jelent meg jobboldali napi- és hetilapokban és egyéb neves kiadványokban.
Aztán később én is Orbán Viktor híve lettem, mert – fiatal, tehetséges politikusként - ő lett a nemzeti oldal nagy reményű vezére. Hittem benne. A 2002-es – nem várt - vereség után én is úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell a nemzeti oldal újbóli hatalomra kerüléséért, ezért én is beléptem a Fideszbe. Hány és hány vitát folytattam akkoriban baloldali meggyőződésű ismerőseimmel, kollégámmal a Fidesz és Orbán Viktor védelmében! Ezek még azok az idők voltak, amikor a jobboldaliság felvállalása, a konzervatív politikai elvek kinyilvánítása nem hogy nem járt semmiféle anyagi előnnyel, hanem – a baloldali, posztkádárista közegben - a társadalmi kisebbséghez tartozás tudatos vállalását jelentette. Akkoriban annyian voltunk a városi szervezetben, hogy amikor taggyűlést tartottunk, egy nagyobb asztal elegendő volt, hogy körülüljük. Emlékezetes, daliás idők voltak azok is!
Nagyon örültem a 2010-es győzelemnek és nagy reményeket fűztem Orbán Viktor újbóli, ráadásul ezúttal koalíciós kényszer nélküli hatalomra kerüléséhez A baljós, sötét fellegek azonban helyi szinten már ekkor is jól láthatók voltak. 2010-re ugyanis nem csak megjelentek közöttünk azok a jellemtelen és gátlástalan hiénák, akik 15-20 évvel a rendszerváltozás után, a zsákmány szagát megérezve úgy fedezték fel magukban hirtelen a keresztényt, a vallásost és a jobboldalit, mint annak idején a kommunisták a reformert meg a szociáldemokratát, hanem teljesen átvették az irányítást és a gátlástalan egyéniségüket felhasználva visszataszítóan erőszakos módon kezdtek el mindent leuralni és behálózni. Lassan már nem csak egy nagy asztal nem volt elég a taggyűlések lebonyolításához, hanem egy nagy terem sem. Jöttek a nagypofájú „vállalkozók”, a gátlástalan szerencselovagok, a sunyi kis ügyeskedők, akik amolyan üzleti befektetésnek tekintették a politikát, a „fideszezést”, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, mivel a kampányukba a saját pénzüket is hajlandók voltak beletolni. Ezt el is várták tőlük. Ezek a figurák alkotják ma is a NER ocsmány, mindent átszövő feudális vidéki struktúrájának a személyi állományát. Nem tudtam és nem is akartam velük bármilyen módon közösséget vállalni, ezért a 2010-es győzelem idejére már elmaradtam, ha úgy tetszik: kiléptem. Már 2010-re megértettem, hogy a magamfajta, elvi alapon politizáló „doktrínereknek” nem lesz helyük a Fideszben. Igazam lett.
Hatalomra kerülése után Orbán azonnal nekiállt formálissá tenni a demokráciát és leépíteni a jogállamot. Bár a demokrácia látszatát kelteni hivatott alkotmányos intézmények maradéktalanul léteznek, valójában ezek nem az alkotmányos szerepüknek megfelelően működnek, hanem a kizárólag a kormányt és a miniszterelnököt szolgálják. Ezt Orbán azzal érte el, hogy – a köztársasági elnöki pozíciótól az Alkotmánybíróságon és a Számvevőszéken át a legfőbb ügyészig – a kétharmados többsége birtokában – ha úgy tetszik: azzal visszaélve - minden olyan alkotmányos intézmény élére megbízható pártkádert állított, melyek alkotmányos feladata éppen az lenne, hogy vele szemben, a kormány és a miniszterelnök túlhatalmának megakadályozása érdekében fékként és ellensúlyként lépjenek fel. Mindezt annak köszönhetően tehette meg, hogy az alkotmányos többségből származó, szinte korlátlan hatalmát nem korlátozták azok a közjogon túli, közmorálból és közfelfogásból eredő korlátok, melyeket a szerencsésebb történelmű nyugati demokráciákban a hosszú és szerves alkotmányos politikai és közjogi fejlődés alakított ki. A magyar társadalom demokrácia és jogállam iránti „elkötelezettségét” ismerve nem kellett attól tartania, hogy a társadalom részéről büntetésben lesz része a demokrácia formálissá tétele és a jogállam lebontása miatt.
Ma Orbánnak van Országgyűlése, köztársasági elnöke, Alkotmánybírósága, Számvevőszéke, médiahatósága, választási bizottsága, ombudsmanja, legfőbb ügyésze. Az alkotmányos intézmények egységbe tömörült, masszív konglomerátumot alkotnak, melynek tetején ő trónol amolyan korona nélküli királyként. Orbán – ízlelgessük csak a szavakat - „magyarázatot kérhet” a köztársasági elnöktől és – a szent közvéleménykutatási adatok beérkezését követően – egyedül dönthet arról, hogy le kell-e mondania. Nem is próbálják tagadni, hogy döntéseiket nem az erkölcs és az elvek, hanem kizárólag a közvéleménykutatási adatok vezérlik. Magyarország már régen nem jog-, hanem pártállam, és nem a hatalommegosztás, hanem az államhatalom egységének elve érvényesül. Egyetlen egy alkotmányos intézmény van, mely a kormánytól jelentős részben függetlenül működik, nevezetesen a bírói hatalom, s éppen ezért kell megbízható pártkádert tartani a legfőbb ügyészi funkcióban, hogy – a törvény előtti egyenlőség elvét lábbal tiporva – az ügyészi vádmonopólium intézményével visszaélve el lehessen kerülni a hatalom számára veszélyesnek tűnő büntetőügyek bírói szakba kerülését. A politikai hatalomért versengő pártok anyagi lehetőségei között nagyságrendi különbség van, mivel a kormánypárt – kormányzati kommunikáció címén – közpénzből is kampányolhat, mégpedig folyamatosan és teljesen korlátlanul, ráadásul a kezében tartja az ugyancsak közpénzből működő közmédiát, miközben a szabad sajtó lényegében csak az online térben működhet, közösségi adományokból.
A politika, a közélet és a társadalom mára nagyon mély morális válságba jutott. Az egzisztenciális következmények miatti fortélyos félelem tudatos és sunyi kialakításával a rendszerváltást követően a polgárosodás útján épphogy csak nagy nehezen elinduló magyar társadalmat tudatosan visszalökték a kádári állapotába, újra uralkodóvá váltak a kádári kispolgár olyan magatartásformái és viselkedési reflexei, mint a közélettől, a politikától való tartózkodás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a „megvan a véleményem, de megtartom magamnak”, vagy éppen a „kapcsolati tőke” mindenhatósága. A magyar társadalom ma ugyanúgy elfogadja a korrupciót és ugyanúgy immunis a közvagyon ellen elkövetett bűnölre, mint a Kádár-rendszer idején. Újra a bűzlő kádári posványban élünk, csak most éppen Orbánnak hívják az aktuális Kádárt. Orbán politikai propagandája a lehető leprimitívebb és legvulgárisabb üzeneteivel tudatosan a társadalom legkevésbé művelt, legkevésbé iskolázott és legkevésbé polgárosodott rétegeit célozza; teljesen mindegy nekik, kik szavaznak rájuk, a lényeg, hogy elegen legyenek, és ennek eléréséhez minden eszközt megengedettnek tartanak. A tudatos hazugságokat is. A gyűlöletkeltést is. A lejáratókampányokat és a karaktergyilkosságokat is. Miközben persze kioktatják a világot kereszténységből.
Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járvány egy, a gyöngyöspatai szegregált oktatás miatt meghozott bírósági döntésen alapuló cigányellenes gyűlöletkampányt akadályozott meg, mely nemzeti konzultáció formájában is pusztította volna a közéletet. Magyarország – magát nemzetinek és kereszténynek hazudó - miniszterelnöke bement a közrádióba és elmondta, hogy a cigányok ingyenpénzt kapnak, miközben ő (meg a rendes magyarok) egész nap „keccsölnek”. Azokról a mélyszegénységben élő cigányokról beszélt így, akiket egyébként választásról választásra „mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát”. Ha van a magyar történelemnek tanulsága, akkor az az, hogy attól a politikustól, aki a hatalmát a nemzet egyes részeinek egymás iránti gyűlöletének kialakításával és szításával akarja megerősíteni, mint nemzetárulótól, meg kell szabadulni. Mégpedig a lehető leggyorsabban. Emlékezetes az a gyalázatos eset is, amikor - a magát nemzetinek és kereszténynek hazudó – miniszterelnök nyilvánosan megdicsérte a menekült gyerekeknek segítséget nyújtani kívánó panziós ellen bűncselekményt elkövető, a propagandistái által feluszított csürhe tagjait. Egy magyar ember igaz keresztényként segítséget kívánt nyújtani szerencsétlen sorsú menekült gyerekeknek, s az ország miniszterelnöke, akinek erkölcsi példát kellene mutatnia a nemzetének, nem mellé állt, hanem azok mellé, akik ezért önbíráskodást gyakorolva megbüntették. Tud politikus ennél mélyebbre süllyedni erkölcsileg? Lehet ennél jobban és gátlástalanabbul megtagadni Jézust és leköpni a Bibliát?
Amikor kitört a járvány, a „keresztények” első gondolata az volt, hogy miképp lehetne ezt a szörnyűséget is lopásra felhasználni. Miközben lepusztult kórházainkban a vírusnak és a kórházi fertőzéseknek köszönhetően aratott a halál és tízezrével haltak meg a magyarok, egyesek milliárdokkal lettek gazdagabbak a felesleges, túlárazott és közvetítőkön keresztül beszerzett lélegeztetőgépeknek és más orvosi eszközöknek köszönhetően.
A korrupció vonatkozásában Orbán és a társadalom viszonya a bántalmazó kapcsolatban élők viszonyához hasonló. A bántalmazók célja mindig olyan alá-fölérendeltségen alapuló pszichés viszony kialakítása, melyben a bántalmazott tudomásul veszi, hogy bántalmazzák és azt el is fogadja, beletörődik, sőt, egy idő után normálisnak tekinti. Orbán éppen úgy tudatosan nem titokban tette hazánkat az EU legkorruptabb országává, mint ahogy a kocsmából naponta részegen hazatérő férj sem titokban veri meg a feleségét, miközben üvöltve vacsorát követel tőle. Ez a bántalmazáshoz való szoktatás része, sőt lényege. Azzal, hogy a legszűkebb környezetének, a családjának és a baráti körének tagjait tette – mégpedig nem is titkoltan - közpénzből milliárdossá, bántalmazóként azt üzente a társadalomnak, hogy „igen, én ezt teszem veled, mert megtehetem és te el fogod viselni, mert nem tehetsz mást.” Jól tudta, hogy ennek a bántalmazó kapcsolatnak a kialakítása nem fog különösebb nehézségekbe ütközni egy olyan társadalom részéről, mely „...ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít, vagy parancsot követ.”, melynek tagjai őstől örökölt ösztönnel büszkén oldanak meg még ma is mindent „okosba”, s generációkon át akként szocializálódtak, hogy ha azt szeretnék, hogy az orvos normálisan beszéljen velük és legalább a kis reményük meglegyen arra, hogy emberséges és szakszerű ellátásban lesz részük, akkor bizony vastag borítékkal kell a doktor úr elé járulni. Ha Orbán tényleg erős magyar tőkésosztályt szeretett volna teremteni – ami egyébként valóban nemzeti érdek és történelmi szükségszerűség -, megtehette volna úgy is, hogy a tehetséges és ambiciózus vállalkozókat, valamint a külföldön is versenyképes, magas szellemi hozzáadott-értékű, innovatív termékeket és szolgáltatásokat előállítani képes vállalkozásokat támogatja minden lehetséges eszközzel. Ebben az esetben ma nem olyan „kapitalistáink” lennének, akik csak a cementhez, az aszfalthoz, a betonhoz, meg a szálloda-üzemeltetéshez értenek és harmincnégy évvel a rendszerváltás után nem az lenne a magyar gazdaság jövőképe, fő kitörési iránya, hogy immár nem csak a nyugat, hanem a kelet bűzlő, rákkeltő összeszerelő-üzeme és hulladéklerakata is leszünk.
Ma ott tartunk, hogy egy egészséges erkölcsiséggel és az átlagosnál magasabb intelligenciaszinttel rendelkező, az aljasságot és a hazudozást közömbösen elviselni nem képes magyarnak a mentális egészsége megőrzése érdekében tudatosan távol kell tartania magát a hazája miniszterelnökének megnylvánulásaitól.
Ha Orbán valóban hívő ember, tényleg azt gondolja, hogy el fogja kerülni a büntetést, ami ezért a - kegyelmi botrány által is nyilvánvalóvá tett - erkölcsi züllésért, a kereszténységnek a tízparancsolatban is megjelenő, legalapvetőbb morális parancsainak folyamatos és súlyos megszegéséért vár rá? Nem, nem fogja elkerülni. A büntetés – legkésőbb a mennyei ítélőszék által - el fog jönni és arányos lesz az elkövetett bűnökkel.
(Folytatása következik.)

Hogyan és miért robbantottam ki a kegyelmi botrányt?
3. rész: a „miért” - folytatás
„...föl kéne szabadulni már!”
A közélet és a társadalom morális lezüllesztésével párhuzamosan törvényszerűen lecsökkent a kormányzás minősége és eredményessége is. Ha csak a száraz tényeket nézzük: hazánk ma az Európai Unió második legszegényebb és egyben vitathatatlanul a legkorruptabb országa. Az állam ma már nem hogy a hátrányos szociális helyzetű családokba született gyerekek esélyegyenlőségét és a társadalmi mobilizációt nem tudja biztosítani – ami nélkül pedig elképzelhetetlen a fejlődés -, hanem szemmel láthatólag még azt sem, hogy a gyermekek biztonságban, félelem nélkül élhessenek a gyermekotthonokban. Ma Magyarországon egy gyermek sorsát szinte teljesen és véglegesen meghatározza az a körülmény, hogy milyen családba született, ami nem nevezhető másnak, mint nemzeti sorstragédiának. A gyermekvédelemnek az ugyanis csak a minimuma, hogy az állam képes biztosítani a gyermekek hatékony védelmét a bűncselekményekkel szemben, a valódi gyermekvédelem azt jelenti, hogy a hátrányos szociális és gazdasági helyzet egy vidéki gyermeket sem akadályozhat meg abban, hogy akár egy fővárosi egyetemen is tanulhasson, és egy szegény családba született tehetséges gyermeknek sem kell azért lemondania a diplomáról és elkezdenie 18 évesen dolgozni, mert a szülei nem képesek finanszírozni a tanulmányait. Ma az állam azonban ennek biztosítása érdekében nem kollégiumokat épít, hanem mini Dubajt, pedig a cementben és betonban utazó oligarchák akár a kollégiumépítésekből is megszedhetnék magukat, és annak lenne legalább haszna is a nemzet számára.
Azokban az ügyekben, melyekben mentális betegséggel küzdő honfitársaink gondnokság alá helyezésével kapcsolatban kell a bíróságnak döntenie, a tárgyalóteremben szinte minden esetben megjelenik és felvonul előttem a „nemzeti nyomor”. Amikor a bíró kérdésére a beteg hozzátartozója szégyenkezve közli, hogy milyen összegből él a család, mely egy szellemi fogyatékosságban szenvedő, súlyosan beteg embert tart el, ápol és gondoz, gyakran napi 24 órában, az állam által lényegében magára hagyatva, egymásra nézünk a bíróval és ugyanarra gondolunk. Mi szégyelljük magunkat az állam nevében. Egy nerenc középkáder karórája, vagy ridikülje többe kerül, mint sok fogyatékosságban élő, mentális betegséggel küzdő személyt gondozó, nap mint nap a túlélésért küzdő vidéki magyar család egy éves teljes bevétele. Ausztriában, a pusztuló nyugaton, egy mentálisan beteg embernek élete végéig egyéni fejlesztés és gondoskodás jár. Hol vagyunk mi ettől 34 évvel a rendszerváltás után?
Az állam ma már nem hogy európai színvonalú egészségügyi ellátást nem tud a magyaroknak biztosítani, hanem sokszor még az orvoslás legalapvetőbb hippokratészi parancsának, a „Ne árts!” parancsának sem tud megfelelni. Ha ma bekerül valaki egy állami egészségügyi intézménybe, neki is és a családtagjainak is azért kell izgulnia, hogy ne kapjon el kórházi fertőzést, s ellátása ne járjon több hátránnyal, mint előnnyel.
Az állam ma már nem hogy európai színvonalú, versenyképes tudást biztosító oktatást nem tud biztosítani egyéni fejlesztéssel, tehetséggondozással, iskolai pszichológusokkal, hanem már szaktanár sincs elég, sőt gyakran olyan alapvető munkaeszközök is hiányoznak az iskolákból, mint a nyomtató és a nyomtatópapír. Sok tanár a saját laptopját kénytelen használni, s odahaza a saját nyomtatójával a saját papírjára nyomtat, holott a munkajog egyik legalapvetőbb szabálya, hogy a munkaeszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. A túlóráik ellenértékének jogszerű kifizetéséért pedig pereskedniük kell. Mind az egészségügyi, mind pedig az oktatási rendszer mérhető kimeneti eredményei a legrosszabbak között vannak Európában. És akkor hosszan folytathatnánk a sort, a vasúttól kezdve az út- és vízhálózaton, valamint az energiahatékonyságon át egészen a tudományos életig és a kutatás-fejlesztésig, ami csak azért megy éppen most a levesbe, mert kitalálták, hogy az egyetemeken is ők fognak ülni a pénzesládákon és ebből nem hajlandók engedni. A magyar egyetemisták és kutatók nemzetközi együttműködési lehetőségeinek beszűkülése, valamint a magyar egyetemek nemzetközi rangjának és a magyar tudomány fejlődési lehetőségének csökkenése sem túl nagy ár a hatalomért.
Számos vidéki városban nincs ma már szülészet, nincs gyermekorvosi ügyelet, nincs vasút és összesen egy postahivatal működik. Ennél bizony még a Kádár-rendszerben is jobb volt a közszolgáltatások színvonala. A szemünk előtt omlanak össze az állami közszolgáltatások, a társadalmi mobilizáció alig létezik, a nemzet fejlődése szempontjából stratégiai jelentőségű ágazatok a túlélésért küzdenek, s a 14 éve kétharmados többséggel kormányzó hatalom mindezt megbocsájthatatlan, bűnös közömbösséggel nézi végig. Nem igazán érdekli mindez, holott 14 év alatt ezeken a területeken jelentős fejlődést lehetett volna elérni. Csehországgal és Szlovéniával lehetnénk egy szinten, s ehelyett Bulgáriával „versenyzünk” az utolsó előtti helyért az Európai Unióban. S ha valaki szóvá teszi nekik ezeket a problémákat, akkor legfeljebb annyi a válaszuk erre, hogy „Brüsszel”, vagy „Gyurcsány”. Mára olyan országot csináltak a hazámból, hogy ha valaki nemzetközileg is elismert eredményt szeretne elérni – akár a tudományban, akár a művészetben, akár a sportban – el kell mennie innen, mert itt mindent átsző a korrupció, s a szervilizmus, az inkompetencia és a „kapcsolati tőke” feudális világa minden fejlődési lehetőséget megfojt. Újra a magyar ugaron botladozunk, ahol „A gaz lehúz, altat, befed”.
Vannak viszont dolgok, melyekhez nagyon értenek. Melyeknek igazi mesterei, melyek valóban a kisujjukban vannak. A családtagok, barátok oligarchává tőkésítéséhez például nagyon értenek. A magántőkelapokhoz, a bűnös úton szerzett vagyonok elrejtésének szintén nagyon értenek. Talán a svájci bankszámlák megnyitásához is nagyon értenek. A magántőkealapokról egyetemi szemináriumokat tarthatnának, de hisz ez nem csoda, hiszen az istentiszteleteken a kezükben szorongatott Biblia is egész biztosan bőségesen ír a magántőkelapokról. Jézus nyilván azt tanította tanítványainak, hogy a vagyonokat magántőkealapokba kell elrejteni. Ahhoz, hogy a „keresztények” rájöjjenek arra, mennyire fontosak is a magántőkealapok – a gyermekvédelemmel ellentétben – érdekes módon nem kellett, hogy kitörjön egy nagy politikai botrány, nem kellett apropó. Az ment magától is. Igaz, jó, nyugatszkeptikus keresztényként, a szent normalitás apostolaiként a (nyugati) jachtokhoz, a (nyugati) luxusautókhoz és a (nyugati) luxus divatcikkekhez is kétségkívül nagyon értenek. Nekik ma már ezek az igazi erősségeik, nem a társadalmi mobilizáció erősítése, nem a gyermekvédelem, nem az oktatás, nem a tudomány, nem az ország fejlődése szempontjából stratégiai jelentőségűnek tekinthető ágazatok fejlesztése. A biznisz az erősségük, ahogy egy rendes maffiához illik.
Ki kell mondani: ez így nem mehet tovább! A nemzeti gondolat, a konzervativizmus és a kereszténység nevében nem lehet büntetlenül meggyalázni a nemzetet, elvenni tőle az erkölcsét, a becsületét, a hitét és a vagyonát, a nemzeti sorskérdések iránt bűnös közömbösséget tanúsítva nem lehet büntetlenül szándékosan jobbágysorban tartani azért, hogy könnyebb legyen uralkodni fölötte. A politikus küldetése a nemzet nevelése, felemelése kell, hogy legyen, nem pedig az, hogy uralkodjon fölötte. S ahogy Teleki Pál írta, „...a nemzetet csak igazmondással lehet nevelni.” Ebből következően a hazug propagandával operáló hatalom ab ovo nemzetellenes, mivel fogalmilag nem alkalmas a nemzet nevelésére. Csak az a politika lehet morális és csak az a politika lehet alkalmas a nemzet, a haza felemelésére, mely a hatalmat csupán ezen célok elérése eszközének tekinti, s ennek érdekében, ha úgy alakulnak a körülmények, még a hatalom elvesztését sem tartja túl nagy árnak. Mivel pedig a jelenlegi rendszer nem ilyen, mivel a jelenlegi hatalom valójában már semmi mást, csak az újabb és újabb választások bármi áron történő megnyerését tartja elérendő célnak az általa létrehozott bűnös, visszataszító és erkölcsileg végletekig züllött feudális maffiaállam további fennmaradása érdekében, magyar hazafiként elutasítom ezt a rendszert, s hazafias kötelességemnek érzem minden tőlem telhetőt megtenni a boldog, jómódú és egészséges magyarok által lakott demokratikus, jogállami Magyarország mielőbbi megteremtése érdekében.
A nemzeti fejlődésünk szempontjából fontos választóvonal ma Magyarországon nem kormánypárti és ellenzéki, jobboldali és baloldali, liberális és konzervatív között, hanem az értékelvű, a hatalmat magasztos célok eszközének tekintő és az értékrelativizáló, a hatalmat öncélnak, vagy pusztán az anyagi javak megszerzésének eszközének tekintő politika hívei között húzódik. Értékrendtől, világképtől és politikai hovatartozástól függetlenül össze kell tehát fogniuk mindazoknak, akik hiszik és vallják, hogy csak az olyan politika képes felemelni a nemzetet és boldoggá, egészségessé és jómódúvá tenni a magyarokat, mely a tisztességen, az igazságon és a szolidaritáson alapul.
Ezzel a hosszúra nyúlt politikai „vádbeszéddel”, azt hiszem, kielégítő és alapos választ adtam a miértre is.
Tisztában vagyok vele, hogy ódivatú, régi antallistaként, megmosolyogni való idealistaként, a polgári Magyarország és az értékelvű konzervatív politika megingathatatlan, makacs híveként ebben a kíméletlenül professzionális és embertelen módon üzemelő hatalomgyárak által működtetett politika rendszerben én már csak a múlt embere vagyok. Mégis, nem adtam fel teljesen a reményt, hogy – miként Kossuth írta - „...az a múlt, a melynek embere vagyok, olyan múlt, a melynek jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője... mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak,...”
Talán megérem még én is azt a kort, amikor nem pénzről, vagyonról, jachtokról, kastélyokról meg földbirtokokról, és nem is ótvar, hazug és aljas propagandáról, hanem ismét elvekről és elképzelésekről fog szólni a politika, mint annak idején, ifjúkoromban, amikor lelkesen és nagy reményekkel belevágtunk a rendszerváltásba, s amikor még „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ!”
S hogy így legyen, drága honfitársaim: „...föl kéne szabadulni már!” Végül is, csak Rajtatok múlik, mert minden lehetőségetek megvan ehhez. A független sajtó nap mint nap nagyszerű munkát végző újságírói és az influenszerek csodálatos példát mutatnak, nem lehet elég hálásnak lenni nekik. Kövessétek őket! Olvassátok a független sajtó cikkeit, híreit, nézzétek az adásait, kövessétek a független influenszereket! Ők legyenek a Ti nyilvánosságotok, a hazug göbbelsi szintű kormánypropagandától pedig teljes mértékben függetlenítsétek magatokat! Ne nézzetek M1-et, ne hallgassatok Kossuth Rádiót, ne olvassatok Magyar Nemzetet és megyei lapokat! Nevessétek ki a propagandakampányok óriásplakátjait és a „nemzet konzultációnak” hívott propagandaakciókat! Ha az idővonalatokon feltűnik egy közpénzből kitartott propagandista Rogán-művek által legyártott videója, görgessetek tovább! Egy percet se szánjatok az életetekből a Ti pénzetekből legyártott és terjesztett hazug propagandára, tartsátok magatokat távol tőle!
Ennek az ügynek már eddig is rengeteg jelentős pozitív hatása és következménye volt. A legfontosabb természetesen az, hogy az egész ország figyelme ráirányult a rossz szociális és anyagi körülmények között élő gyerekek mostoha sorsára, a rájuk leselkedő veszélyekre, kiszolgáltatottságukra, a társadalmi mobilizáció hiányából és a szociális rendszer alapvető fogyatékosságaiból eredő problémáikra. A nem privilegizált, jómódú családokba született gyermekek sorsánál, a védelmüknél, a szellemi és lelki kiteljesedésük, az önmegvalósításuk és a társadalmi felemelkedésük, vagyis a polgárrá válásuk előtt álló akadályok lebontásánál nem lehet magasztosabb cél és nagyszerűbb kihívás egy valóban nemzeti politikus, egy valóban nemzeti kormány számára. Nincs ügy, mely ennél fontosabb lehet. A legnagyobb magyar számára már 200 éve is egyértelmű volt az, amiért nekünk még ma is és még midig harcolnunk kell: „...szolgáljuk a' legfőbb jót az által, hogy teremtvényét, az embert, akármelly alacsony helyzetben lépett volna is az élet szinére, olly magasra emeljük, mint azt tulajdoni 's erényi engedik...hogy az ember mint ember érhesse el a' disz legmagasb fokát, s ezentul nem egyedül a' vak véletlen, de a' szép lélek, kicsinosult ész, éjjel nappali szorgalom 's férfiui álhatatosság váljanak azon legbátrabb 's legbiztosb lépcsőkké, mellyeken mind égi mind földi magasságra jutni lehessen...Karunk soha ne legyen felfegyverkezve alacsonyabb helyen álló hontársaink elnyomatása végett – nem, nem, mert ő is hazánkfia, de használjuk kifejtése végett inkább minden tehetségünket, hogy a' már kicsinosult úgy mint mi szivdöbögve 's örömteli harsoghassa fel az egekbe: „Nekem is van hazám!”” Vajon a szegény sorban, nehéz szociális és anyagi körülmények között, a cigánysorokon, a lepusztult, elmaradott falvakban élő, vagy éppen a gyermekotthonokban nevelkedett gyerekek ma fel tudják „szivdöbögve 's örömteli” harsogni az egekbe, hogy „Nekem is van hazám”?
A közélet hirtelen felpezsdült, a tudatosan apátiában tartott társadalom érdeklődni kezdett egy közéleti ügy iránt, és olyanok is elkezdték követni a független sajtó híreit, akik korábban esetleg csak a kormánymédiából tájékozódtak. Ennek az ügynek köszönhetően egy pillanatra fellibbent a függöny és beleláthattunk a hatalomgyár működésébe. A napnál világosabban kiderült most mindenki számára az, amivel a közélet iránt érdeklődők egyébként eddig is pontosan tisztában voltak, nevezetesen, hogy még a nemzet egységét megtestesíteni, a nemzet számára tekintélyt és morális példát mutatni, valamint a kormányzattal szemben fék és ellensúly gyanánt működni hivatott köztársasági elnök is csak egy bármikor levehető katona Orbán seregében, akinek el kell tűrnie egy református püspök gyámkodását, aki még azt sem döntheti el, hogy lemond-e, s ha igen, mikor és hogyan, akit a miniszterelnök beszámoltathat, kérdőre vonhat és akinek Bayer Zsolttal lehet üzengetni. Ahogy az újságírók remek munkával feltárták az ügy összefüggéseit - mintha csak egy Bródy Sándor-darabot néznénk, vagy egy Móricz-regényt olvasnánk - szép lassan feltárult előttünk a rendszer kapcsolatokra, összefonódásokra, kölcsönös szívességekre épülő ocsmány feudális világa, melyben még egy pedofilgyanús személyt is ki kell menteni, sőt, ki kell tüntetni, ha a mi kutyánk kölyke, ha „jó keresztény”, ha „jó magyar ember” és jó fideszes. Ő pedig, miközben évtizedeken át abuzálta és megrontotta a rá bízott, védtelen és kiszolgáltatott gyerekeket, tönkretette az életüket, sőt egyet közülük az öngyilkosságba kergetett, elfogadott minden díjat, minden kitüntetést, minden pozíciót, amivel a körülötte lévő „keresztény” fideszes potentátok megkínálták. Megláthattuk, hogyan működik az a magát kereszténynek hazudó rendszer, ahol egy ilyen morális értelemben értelmezhetetlen figura megvédése fontosabb, mint az otthonban élő gyerekek biztonsága és boldogsága. Ennek a szomorú ügynek köszönhetően végérvényesen megkérdőjelezhetetlenné vált az Orbán-rendszer erkölcsi züllöttsége.
A botrány megmutatta továbbá, hogy hatalmas, rendszert megmozgató ereje van a független nyilvánosságnak, miként azt is, hogy a munkájukat őszinte tiszteletre méltó elhivatottsággal és szakértelemmel végző, nagyszerű és bátor újságírók dolgoznak a független sajtó műhelyeiben. A független médiának, nevezetesen az RTL „Házon kívül” című műsora stábjának, az általuk végzett bátor és állhatatos munkának köszönhető az is, hogy a bicskei igazgató – a magas szintű fideszes kapcsolatai ellenére - végül rács mögé került és nem tudta több gyermek életét tönkretenni. Örökké hálásnak kell nekik lennünk ezért!
Végül bebizonyította ez az ügy azt is, hogy milyen óriási, akár egyházszakadással is, de súlyos morális és hitelességi válsággal mindenképpen fenyegető veszélyeket rejt egy egyház számára, ha túlságosan közel kerül a politikai hatalom világi központjaihoz.
Nagyszerű volt megtapasztalni és átélni az elmúlt hetekben azt, hogy bár vastag hólepelként borítja el életünket napjaink ocsmány közélete, azért igenis, létezik egy másik, egy polgári, egy morális értelemben normális Magyarország is. Csodálatos volt megérezni azt, hogy bár mi, akik a saját kis privát, egymástól is elszigetelt világunkban, az értékes emberek számára tudatosan vállalhatatlanná tett közélettől megundorodva magként éljük le életünket a hó alatt, azért mégsem vagyunk egyedül, sőt – még ha nem is tudunk egymásról - számosak vagyunk, és ha kell, ha van alkalom és van nemes cél, hallatni tudjuk a hangunkat és meg tudjuk remegtetni magunk fölött a hótakarót.
Egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy mindezen, az ország, a nemzet szempontjából vitathatatlanul pozitív következmények bekövetkezését egy e-maillel 2024. február 1-jének estéjén én indíthattam el.
Most felgyulladt talán egy kis láng, mely reményt adhat mindannyiunknak arra, hogy egyszer még újra normális országban élhetünk, ahol legértékesebb ifjaink leghőbb vágya lesz politikusként, közszereplőként szolgálni a nemzetet, mert nem azok fogják meghatározni és jellemükkel megfertőzni a közéletet, akiknek szükségük van a politikára, hanem azok, akikre a politikának van szüksége.
A mi dolgunk, civileké, pedig most az, hogy – Adyval szólva - „Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.”
Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel a gondolataimat.
(Vége)

Vidéki prókátor​

A konzervativizmus az én felfogásom szerint magában foglalja a spirituális, vagyis a lelki és szellemi értékek primátusát az anyagi jellegű értékekkel szemben, sőt, ezt a követelményt kifejezetten jellegadó attribútumának tartom..Ilyeténképpen a konzervativizmust anyagi értelemben óhatatlanul egyfajta puritanizmus jellemzi, és ez kell, hogy jellemezze a konzervatívot is. Éppen ezért erős fenntartásokkal tudom csak szemlélni, ha olyanok nevezik konzervatívnak magukat, akik szemmel láthatólag nagyon erős vonzalommal viseltetnek az anyagi javak, különösen pedig az anyagi értelemben vett luxus iránt.
Az alábbi kis írás is jó régen, évtizedekkel ezelőtt született, akkor, amikor még épp csak elkezdtünk ismerkedni a kapitalista jóléti társadalom "áldásaival".
Furcsa álom
Furcsa álmom volt a minap. Azt álmodtam, hogy álmodom, egészen addig, míg... No, de kezdjük az elején.
Először Istenről álmodtam, a szeretet, a megbocsátás istenéről. Hatalmas templomokat láttam, égbetörő tornyokkal, s egymagam térdeltem a színes mozaikablakok csendes, áhítatos félhomályában. A dicsőség, a méltóság, az isteni rend uralmáról álmodtam, nagy királyokat láttam, törvényadó, népet oltalmazó, egyházat teremtő szent királyokat. Kódexet körmölő barát voltam álmomban, s égre tekintő, esedező szemekkel latin énekek komor dallamát hallgattam. De aztán jött, és felébresztett álmomból: az Ember.
Ezt követően Őróla álmodtam. Hatalmas könyvtárakat láttam, tárházát új tudományoknak és új művészeteknek. Álmomban megmértem a világokat, a bolygókat és csillagokat, az értelem kométáján száguldva bejártam a Világmindenséget, s idegen világok lakóival beszéltem. Távcsöve mellett kuporgó csillagász voltam álmomban, kerestem a Törvényt, a világ képletét, a mozgató erőt. "Megismerni, megismerni!"- csak ez motoszkált agyamban, és szembeszálltam minden akadállyal, minden tekintéllyel, minden ósdi, régi filozófiával. Azután furcsa zajra ébredtem: recsegett-ropogott a máglya.
Amikor újra elaludtam, édes álmaim voltak: a szabadságról álmodtam, s az emberi méltóságról. Hatalmas könyvet láttam, fedelén nagy, arany betűkkel ez állt: TÖRVÉNY. Új uralomról álmodtam, melyben minden alattvaló uralkodó is egyben: a Jog uralmáról. Őserdőből, prériből kétkezi munkával termőföldet, emberi világot teremtő, minden veszéllyel dacoló telepeseket láttam, s közösségeket, melyek maguk szabnak maguknak törvényt. Éles füttyel, vidám zakatolással vonat suhant el előttem, mozgott, forrott körülöttem a világ, alkotott, teremtett az ember. Békés, boldog, szabad nemzetekről álmodtam - s ágyúdörgésre, bombák sivítására, vezényszavak pattogására ébredtem.
Már-már újra elaludtam, amikor furcsa figura jelent meg előttem. Erőltetett, leereszkedő vigyorral a képén közeledett felém, s közben egyfolytában beszélt. Azt mondta, ne akarjak többé álmodni, mert az, hogy ő itt van, már maga az álom. Azt akarta, hogy elhiggyem: ővele minden álmom beteljesült, s felejtsem el minden régi álmomat. Miközben beszélt, vigyorgó képpel bankjegyeket tömködött a zsebembe. "Megkapsz mindent, csak álmodni ne akarj többé, mert nincs már miről. Az álmok ideje lejárt!" - mondta, s közben tömte, tömte a pénzt a zsebembe. Én csak álltam bambán, kábán, hagytam, hogy beszéljen, hogy megtömje a zsebeim, s közben arra gondoltam, lehet, hogy tényleg igaza van, s ő valóban maga az álom. Egyre nyájasabbá, egyre leereszkedőbbé vált, s egyre több pénzt dugott a zsebeimbe. Közben mindenütt képek jelentek meg, édeskés, andalító képek, melyek olyanok voltak, mintha álomképek lennének, de mégsem voltak azok. Mindegyik képről ő vigyorgott rám, mindenünnen az ő szava visszhangzott: "Én maga vagyok az álom." Egyre elviselhetetlenebbé vált a zűrzavar, egyre jobban felbőszített a képek hazugsága, értéktelensége, s az állandó üres, bárgyú vigyorgás. Már zúgott a fejem. Nem bírtam tovább. Kezeimet a fülemre szorítva, elkeseredetten üvöltöttem el magam: "Álmodni akarok! Bármit, bármiről, csak hagyjanak álmodni! Én álmodni akarok! Álmodni akarok! Álmodni!...Álmodni!..."
Amikor felébredtem, feleségem aggódó tekintetét láttam magam fölött. "Szörnyű álmod lehetett."- mondta, miközben gyengéden letörölgette homlokomról a verítéket. "Még szerencse, hogy csak álom volt!" - tette aztán hozzá mosolyogva.

Vidéki prókátor

átemelve

Nagyon nem tartom szerencsésnek, ha az ügyészség egy olyan ügyben, mely akár ügyészek által elkövetett bűncselekmények gyanúját is felvetheti, sajtótájékoztató keretében, vagy sajtóközlemény útján már az ügy kirobbanásakor, vagyis a tényállás megállapítása érdekében szükséges nyomozati cselekmények elvégzését megelőzően "fizikailag lehetetlennek" nevezi a rendelkezésre álló bizonyíték által felvetett cselekmény elkövetését. Ez az elfogadhatatlan prejudicációnak is tekinthető magatartás ugyanis alkalmas lehet az ügy részrehajlástól és a "mundérbecsület" védelmére irányuló szándéktól mentes, vagyis a törvény előtti egyenlőség elvének teljes mértékben megfelelő, tisztességes kivizsgálásába vetett társadalmi bizalom megingatására.
Ráadásul, minden tiszteletem ellenére kénytelen vagyok megállapítani, hogy az ügyészség csúsztatott a közleményében, amikor azt a hamis látszatot keltette, mintha a hangfelvételen az hangzana el, hogy Polt Péter "nem uralja az ügyészséget". Ezzel szemben a hangfelvételen valójában azt hangzik el a regnáló igazságügyi miniszter szájából, hogy "Polt nem ura a helyzetnek" az ügyészségen. Úgy gondolom, nem szorul bővebb kifejtésre, hogy a két állítás jelentése között hatalmas a különbség. A második állításban ugyanis, figyelembe véve különösen a kontextust, melyben elhangzik, nyilvánvalóan benne foglaltatik az is, hogy Polttal szemben van olyan (kormányzati, politikai) elvárás, hogy (ezen elvárásoknak megfelelően) "ura legyen a helyzetnek" az ügyészségen, ami természetesen már önmagában véve elfogadhatatlan és ellentétes a legalapvetőbb jogállamisági elvekkel.