Kedves Ernoe !
És még sorolhatnám az EVOLUCIÓS elmélet gondjait:
Keith Stewart Thomson 1992-ben ezt írta Az amerikai zoológusban (American Zoologist ):
Míg a nagy morfológiai újdonságok problémájára továbbra sincs megoldás, makacsul kitartó makroevolúciós érdeklodésnek vagyunk tanúi...ez kihívást állít a vaskalaposságnak: szembeszáll azzal a nézettel, hogy az összefoglaló elmélet mindent megmagyaráz, amit csak az evolúciós folyamatokról tudnunk kell.
Az, hogy a nagy morfológiai újdonságok megjelenésére nem tud magyarázatot adni, nem az egyetlen hibája az evolúciós elméletnek. Néhányan állítják, hogy a molekuláris struktúrákat még nehezebb megmagyarázni. A közelmúltban Michael Behe sejtbiológus úgy jellemezte a sejtek molekulaszerkezetét, hogy azok megmásíthatatlanul bonyolult rendszerek, melyeknek minden komponensük jelenlétére szükségük van ahhoz, hogy muködoképesek legyenek. Errol mindjárt a csillangók molekuláris muködése, az elektronátvitel, a fehérjeszintézis és a sejtkiválasztás jut az eszünkbe. Ha a rendszerek megmásíthatatlanul összetettek, akkor hogyan alakulhatnak ki lassan, hosszú ido alatt olyan rendszerekbol, amelyeknek eredetileg valami más volt a rendeltetésük? Míg az utóbbi tíz évben a
Journal of Molecular Evolution cikkek százait közölte a különféle fehérjék és nukleinsavak molekuláris homológiájáról és a törzsfejlodésrol, nem közölt egyetlen olyan cikket sem, amely megpróbált volna magyarázatot adni az egyszeru biomolekuláris rendszer eredetére. Azok, akik a molekuláris evolúciót életmuvüknek tekintik, buzgón tanulmányozzák az emberi citokróm c molekula és a baktériumokban eloforduló citokróm c molekula kapcsolatát, ahelyett, hogy arra az ennél alapvetobb kérdésre adnának választ, hogy honnan is származik maga a citokróm c molekula! Kétségtelen tehát, hogy akár a fo morfológiai újdonságokról esik szó, - mint például a denevérek és a madarak szárnya, a halak és a bálnák úszáshoz való alkalmazkodása, az emberi szem, - vagy akár a mitokondriumok és a riboszómák molekuláris szub-mikroszkópikus muködésérol, - az evolúciós elméletnek nem sikerült magyarázatot adnia arra, hogy ezek a struktúrák hogyan jöhettek létre kizárólag saját maguktól.
Richard Dawkins 1986-ban megjelent, A vak óraműves című könyvében ilyen abszurditásokat ír:
".
..Hogyan lettek a szárnyak? Sok állat ágról ágra ugrál, és néha leesik a földre. Különösen kicsi állatoknál, a légáramlat a teljes testfelületet felkapja, és ez megkönnyíti az ugrást, vagy megállítja a zuhanást, miközben a test, mint egy repülőgép szárnyszelvényeként működik. Segítene a felületnek a súlyhoz viszonyított arányának növelése, például az ízületek között kinövő borlebenyek által...Nem számít, hogy az első szárnylapok mennyire kicsinyek voltak és mennyire nem voltak szárnyszerűek. Kell lennie egy bizonyos magasságnak, nevezzük m-nek, amelynél az állat éppen kitörné a nyakát, ha abból a magasságból leesne. Ebben a kritikus zónában, a testfelület szélfogó és zuhanást megállító képességének akármilyen módon történő javulása,- bármennyire kicsi is ez a javulás, - dönthet életről és halálról. A természetes kiválasztódás tehát kedvez az apró szárnylebeny prototípusoknak. Amikor ezek a kis lebenyecskék már általánossá válnak, a kritikus m magasság kissé nagyobb lesz. Most a szárnylebenyek csekély növekedése dönt élet és halál között. És így tovább, a megfelelő szárnyak kifejlődéséig..."
Az első kétséges feltevés az, hogy a természet képes biztosítani egy bizonyos faj azon kedvező mutációinak egész láncolatát, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy folyamatos fejlődés során a mellső lábak szárnyakká változzanak. Mi a nagyobb csoda, a pillanatnyi változás, vagy apró változások ezreinek egész sorozata?
A második feltételezés az, hogy "minden egyenlő." Ezeknek a mutációknak nem szabad, hogy legyenek másodlagos ártalmas hatásai. Hogyan oldódik meg ezeknek a teremtményeknek a kapaszkodási képessége, mialatt ezek a szárnylebenyek nőnek? Ezeket a kis sárkányszerű állatokat lassan meg is lehet fogni akkor, amikor éppen veszítik el fákon való alkalmazkodóképességüket, de "kifejlődő" szárnyaikat még nem tudják teljesen használatba venni. Vagy pedig lehetnek olyan, a dologgal látszólag kapcsolatba nem hozható és előre nem látható hatások, amelyek ezeknek az állatoknak a túlélését veszélyeztetik. A harmadik hibás feltevés a mesterséges kiválasztás gyakran használt analógiája. "Ha a mesterséges kiválasztással oly sokra lehet menni pusztán néhány év alatt," mondogatják, "akkor gondoljuk csak el, hogy a természetes kiválasztódás mit képes produkálni évmilliók alatt." A mesterséges kiválasztás azonban azért működik, mert benne az előrelátás a céltudatossággal ötvöződik, melynek hiánya alkotja a vak órásmester meghatározó tulajdonságát. Ráadásul, a mesterséges kiválasztás ténylegesen demonstrálja a változás korlátait, mivel a kiválasztási folyamat végpontja rendszerint nagyon hamar elérkezik.
A vak óraműves hipotézis, ha gondosan elemezzük, a fantáziaszülte történeteknek abba a kategóriájába tartozik, amelyek szórakoztatóak, azonban a valósághoz semmi közük nincs.
A fennmaradt kövületek a szervezeteknek egyik formából a másikba történő fokozatos kifejlődése helyett „hirtelen megjelenésről" és „állandóságról" tanúskodnak. Az új típusok hirtelen jelennek meg, és megjelenésük után csak nagyon kevéssé változnak. A kövületekben megmutatkozó fokozatos változások ritka voltát, mint a paleontológia gyártási titkát, Steven J. Gould of Harvard hozta nyilvánosságra. Gould paleontológiai szempontból az állandóságra, mint „adatokra" hivatkozik. Ezek jelentős megfigyelések.
Darwin kiszámította, hogy a fajok között végtelen sok átmeneti formának kell lennie. A paleontológia, - a kövületek tanulmányozásának tudománya szerint azonban az igazság az, hogy az új formák hirtelen, az evolúciós elmélet által hangoztatott „fokozatos" változások minden nyoma nélkül jelentek meg. Nemcsak hogy hirtelen jelentek meg, de a megjelent új formák viszonylag változatlanok maradtak mind a mai napig, vagy amíg ki nem haltak. Néhány állat és növény változatlan maradt szó szerint több százmillió évig. Ezek az „élő kövületek" az evolucionistákat még annál is jobban zavarják, mint amennyire azt gyakran beismerik.
Nagyon tanulságos főleg az egyik teremtmény, a tüskés hal példája. Az első élő tüskés halat 1938-ban találták Madagaszkár partjainál. Azt gondolták, hogy a tüskés halak már 100 millió éve kihaltak. A legtöbb evolucionista azonban ebben a felfedezésben azt a nagyszerű lehetőséget látta, hogy egy négylábú ős megnyilvánulásának lehetnek majd szemtanúi. A tüskés halak hasonlítanak a kétéltűek feltételezett őseire. Azt remélték, hogy a mai tüskés halnál találnak nyomokat arra nézve, hogy a halak hogyan alkalmazkodtak a szárazföldi élethez, mivel nem csupán a teljes csontváz, hanem minden belső szerv is rendelkezésre állt. A vizsgálat eredménye nagy csalódást okozott. A mai tüskés hal nem mutatta semmilyen jelét a szárazföldi körülményekhez alkalmazkodott belső szerveknek. A tüskés hal egy hal - sem több, sem kevesebb. Csontos uszonyai kivételesen jól tervezett evezőként a mélytengeri környezetben az irányváltoztatást szolgálják, nem pedig a későbbi kétéltűek ősvégtagjai.
.