Tizenkét perc. Ennyi kellett, hogy az ásotthalmi úton menekültként elindulva begyűjtsenek a rendőrök, hogy a fél világot áthajózó-átgyaloglókkal együtt végigjárjam azt az utat, ami Magyarországon egy menekültre vár, ha már a hatóságok látóterébe kerül.
Magyarul odadobott beszólásokkal, a végtelen áradatban közönyössé vált arcokkal, valamint sok emberi és kevésbé emberi gesztussal is találkoztam a rendőröknél.
Fizikai erőszak nem volt, és ez volt a legfontosabb tapasztalat: a rossz ellátási körülmények és egy börtönnek látszó rövid bezárás ellenére nem a rettegés volt a meghatározó. Persze ennek magától értetődőnek kellene lennie, de legalább ennek örüljünk. A gumibot még csak fenyegetően felemelve sem került elő a Röszkén és Vámosszabadiban töltött másfél napom alatt. Bár a röszkei reggel azért durvára sikerült.
Láthatóan azonban nincsen kormányzati szándék a körülmények javítására. Feltűnően hiányoznak a karitatív szervezetek, és tolmácsra is szükség volna. A rendőrség munkája is könnyebb lenne, de úgy tűnik, ők is inkább magukra vannak hagyva a feladattal.
Ismerjék meg Georgij Kulakovot
A kezdet egyszerű: csak el kell indulni azon az úton, ahol a legtöbb menekült Ásotthalom felé megy Szerbiából. Elég egy hátizsák, egy baseballsapka, és már kész is van a menekült. Annyi rendőrautó járja már ezt az utat, hogy aki itt van, azt nappal garantáltan begyűjtik. Én menekültként már biztosan az úttól beljebb mennék, ha el akarnám kerülni a rendőröket, bár lehet, hogy a fáradtság és a tudat, hogy már az EU-ban vagyok, végül mégis kiterelne az útra. A menekültek láthatóan nem is akarnak elbújni – ha elkapják őket, elkapják, ha nem, továbbmennek, insallah.
Az elmúlt hónapokban egyértelműen a szíriaiak vezették a menekültlistát – pontosabban többnyire kurdok, akik hiába jöttek Észak-Szíriából, egyre inkább egyszerűen Kurdisztánt mondanak –, aztán megjelentek az afganisztániak, pakisztániak, bangladesiek, és mostanra az afrikaiak, méghozzá leginkább nyugat-afrikaiak: Ghána, Szenegál, Nigéria, Mali.
A saját menekültem megformálásához csak Közép-Ázsia jöhetett számításba, de olyan, hogy azzal nyelvi okokból se bukjak le az első tolmács kérdésére vagy akár az első baráti menekülttárs köszöntésére.
Ezért esett a választás Kirgizisztánra: az emberek többsége nem tudja, hol van – legalábbis az engem tologató rendőrök közül szinte senki sem tudta –, viszont olyan migránskibocsátós neve van. Előnye még, hogy a Szovjetunió széthullása után maradt ott egy kevés orosz, tehát az sem furcsa, hogy kirgiz állampolgárként nem tudok kirgizül, csak oroszul. Egy okkal több, hogy eljöjjek.
Így született meg Georgij Kulakov, aki a Szovjetunió összeomlásával lett határon túli orosz. A történet szerint Kirgizisztánt valójában már 2012-ben elhagyta, Oroszországba ment, ott viszont kirgizként kezelték, állampolgárságot nem kapott, kirgiz útlevele lejárt, közben a rendőri korrupció elleni tüntetésen is részt vett Krasznodarban, amiért a haverjait már bevarrták. Szóval, úgy érezte, nincs más választása, mint lelépni. Ukrajnán keresztül nem tehette a donyecki szakadárok miatt, így maradt a konszolidáltabb szakadár Abházián, Grúzián át Törökország, ahonnan már a klasszikus útvonalon jött.
Na, ez a történet senkit sem érdekelt. „Nationality? – Kyrgyzstan!" – szinte az utolsó pillanatig ilyen párbeszédekkel haladtam a németországi továbblógás lehetőségét jelentő papír megszerzéséig.
Elvész a szabadság
Valójában már három perc után azt hittem Ásotthalomnál, hogy begyűjtenek, de az első rendőrségi kisbusz elszáguldott mellettem. Már tele volt. Csak az újabb fordulókor ugrott ki mellettem a maszkos gumikesztyűs rendőr: „Nationality? – Kyrgyzstan!"
„Passport? No passport? Come, come, no problem” – és már fenn is voltam a kisbuszon. Igyekeztem tudatosan kicsit zavart és értetlen arcot vágni, mint aki nem tudja, hogy most mi lesz vele, de aztán rájöttem, hogy zavart és értetlen az arcom, mert nem tudom, hogy mi lesz velem.
„Na, itt a média, a kurva anyját” – morogták a kisbuszban a maszkos, gumikesztyűs rendőrök, amikor a következő gyűjtőpontnál meglátták, hogy egy lengyel stáb kérdezgeti a két rendőr társaságában várakozó afrikaiakat. A tévések nem zavarogtak, együttműködően odébb léptek, amikor a rendőrök terelésbe fogtak.
A busz meg is telt a csoporttal, magától ment mindenki, a „come, come, befelé” csak a forma kedvéért hangzott el a rendőr szájából.
Húsz perc múlva már a két toi-toi vécével és két kukával felszerelt buszmegállóban, azaz az ásotthalmi ideiglenes gyűjtőponton voltunk: Ghánából, Szenegálból, Maliból, Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából – Kurdisztánból – és persze Kirgizisztánból.
Tévé előtt morcosabb a rendőr
A hangulat osztálykirándulás-szerű volt. A csoportok egymás közt csevegtek, amikor begördült egy újabb adag menekült, már ismerősként köszöntötték őket: „Hello Senegal, hi Nigeria!” Pár gyerek futkározott, a rendőrök közben vizet és szendvicset osztogattak – amíg az egyik el férfi el nem dobta a kuka felé.
„Hé, Ghana man! Hungary, no Hilton hotel! Hungary food, water, love, te meg eldobod a kaját?” – a rendőr szavaira bocsánatkérőn intettek a ghánai csoport tagjai. Méltatlankodása után pár perccel ugyanez a rendőr kézen fogva sétált egy hároméves forma ghánai kisfiúval, kedvesen megcirógatta a fejét. Fertőzéstől való aggódásnak, idegenkedő távolságtartásnak nyoma sem volt. Maszknak és gumikesztyűnek sem.
Ekkor érkezett be, egyszerre, a nagy busz és a lengyel tévések. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de a rendőrök a kamera megjelenésekor sietve felkapták gumikesztyűiket és maszkjaikat, majd szigorú hangon mindenkit állampolgársági csoportok szerint sorba állítottak.
Már amennyire sikerült azonosítani az országokat a bemondások alapján.
Egy szegény kurdisztáni öregúr Kulakov Kirgizisztánja miatt innentől jó ideig kirgiz volt a rendszerben. Tiltakozott ugyan, hogy az másik ország, de letudták egy „jól van, menjél már befelé”-vel.
Baszd meg van, fuck you nincs
Amikor újságíróként kérdeztem korábban a rendőröket, hogy hova kerülnek a busszal a menekültek, azt mondták, Röszkénél egy hangárba. Mostanra már az autópályáról is látszik, hogy a hangár a múlté: három sorban nyitott katonai sátrakban helyezik el 12–24 órára menekültek százait.
A rendőrök nagyrészt magyarul beszélnek mindenkihez, a kulcsszavakat angolul mondják, a dolog nagyjából működik. Nem mintha a rendőröknek lett volna választásuk, volt amelyikőjük abban sem volt biztos, hogy a sit down, az ülj le. A nyelvi képzés mellett – ami nem csak a menekültek miatt kéne – nem ártana valami országismertető gyorstalpaló sem.
Persze tolmács is lehetne a helyszínen, legalább arab és angol, de ottjárttamkor nem volt.
Leszállva a buszról a hozzávetőleges regisztrálás idejére a parkoló részen várakoztunk félszázan. Ötven méterre 15 rendőr, 6-7 mikrobusz, arrébb néhány nagy, civil cégektől bérelt busz állt, mögöttünk a nyomasztó sátortábor, de még nem értünk rá a körülményekkel foglalkozni.
„One line, egy sorba, istenem, nem lehet, hogy ennyire hülyék vagytok” – mondta egy készenlétis, ami sértő, de én betudtam konfliktusmentes feszültséglevezetésnek. Fuck you-t, egyszer sem hallottam, bár ettől még értik a menekültek, ha rájuk tesznek megjegyzéseket.
Bosszantó, hogy a magyar szövegekben folyamatosan benne van ez a lehülyéző duma, ami miatt a hozzáállás óhatatlanul lekezelővé válik. Nem üt senki, nem fenyeget – és nyilván ez a legfontosabb –, de azért inkább terelt állatnak éreztem magam, nem embernek.
Pénisz, big?
„Odanézz már, ez egy menekült? Figyelj már, hogy ki van gyúrva!” – a majdnem kétméteres szenegáli fickó valóban kilógott a sorból, de már hozzászokott a rendőri stíröléshez. Már a buszmegállóban az egyik pocakos rendőr is azt kérte, mutassa meg a hasizmát – igen, kockás –, így most is csak mosolygott.
„Pénisz, big?” – na, ez a kérdés láthatóan túlment a szokásoson, a szenegáli srác is értetlenül nézett, hogy most tényleg jól hallotta-e. A rendőr a rossz vicc elütése helyett inkább fokozta és alkarját mutogatva magyarázni kezdett: „A faszod is nagy, long cock?"
Szerencsére megmutatnia azért nem kellett a szenegálinak. Helyette inkább elmondta tervét, hogy bokszoló lesz Németországban, négy éve sportol. Van egy magyar barátnője. Esetleg érdemes itt maradnia?
És ekkor megkapta az egyik rendőrtől azt az összefoglaló választ, aminek hallatán majdnem kiestem a szerepemből:
„Hungary, no money. Orbán Viktor.”
A szenegáli aligha tudta, mit jelent, hogy orbánviktor, a lényeg, hogy nem éri meg itt maradni.
Röszke felér egy mélyütéssel
Ezután a nevek bemondása nélkül, pusztán állampolgárságunkat/nemzetiségünket megadva kaptunk egy karszalagot. "99362 kirgiz" – ez lettem én, és egy lendülettel kirgiz lett az apám korú kurdisztáni öreg is. „Kurdistan, no Kyrgyzstan!” – de leszarták.
A 9-es sátrat kaptuk. Addig csak fél szemmel néztem az oldalak nélküli udvari tusolót, a két toi-toi vécét, a távoli hangárt és a hosszú sorban álló sátrakat.
Naivan katonás rendben álló ágysorokra számítottam, helyette viszont porfellegben úszó sátorban szétdobált rongyokat, szivacsokat és néhány rácsos ágyat találtam.
Hiába olvastam náci és szovjet lágeres túlélőkönyveket, hogy le kell csapni arra, ami van, bambán néztem körbe még néhány fanyalgóval együtt, míg az élelmesebbek összeraktak maguknak valami használhatót a romokból.
Sokan inkább a sátrakon kívül telepedtek le, azzal, amijük volt, vagy ami plédet szereztek. Úgy láttam, valaki kis sátrat is kapott a gyerekeinek.
Én inkább csak leheveredtem a kitaposott fűre, porra, és próbáltam kitalálni, hogy lehet itt kibírni. Aztán, amikor túl voltam a szörnyülködésen, és egy kövekkel szívesen dobálózó kisfiú is célba vett, az esőtől tartva inkább elfoglaltam egy sátor szélén fekvő raklapot valami ronggyal. „Szerencséd van, ott egy hálózsák is” – bökött a kétes halomra egy afrikai asszony. Akkor még nem hittem, hogy az éjszaka még azzal a hálózsákkal is megbarátkozom, pedig de.
Ember az undok arc mögött
„Hű, de büdösek vagytok” – vonult el egy rendőr a sátrak mellett, ami azért nem volt jó fejség, elvégre a körülmények olyanok, hogy nehéz diplomáciai fogadásra alkalmasnak maradni, és ennek ellenére még az sem volt igaz, hogy különösebben büdös lett volna.
De ez megint csak magyarul hangzott el, ha megkérdeztek egy rendőrt, hogy hol lehet pelenkát kapni, akkor mutatta, hogy a tábor túlsó felén. Egy másik esetben egy afgán család kért ételt, mire
a tábor szélét őrző két rendőr először letudta egy „maradjál, üljél vissza” morgással, de egy perc múlva egyikük végül odaadta a családnak a saját ételdobozát.
Ez a kettősség volt e jellemző: egy elsóhajtott „jajbaszdmeg-mitakarszmármegint” után jött a segítség.
De hol vannak a keresztény gyökerek?
Kézenfekvő lenne, hogy egy ilyen helyen karitatív szervezetek munkatársainak tucatjai nyüzsögnek. Helyette itt a hiányuk a feltűnő. Egy vöröskeresztes sátorponyván kívül semmi sem jelezte, hogy itt bármiféle segélyszervezet dolgozna. Alkotmány ide, alaptörvény oda, sehol egy világi vagy keresztény segélyszervezet – pedig bőven akadna afrikai és kisebb számban szíriai keresztény is, ha már úgy aggódunk a világban folyó keresztényüldözés miatt. Nem mintha a segítségben ennek szempontnak kellene lennie.
Láttam én a 2008-as dél-oszétiai grúz–orosz válság alatt sebtében felállított sátortáborokat, azok sem voltak irigylésre méltók, de azért nem két vécé működött nagyjából ezer emberre, meg voltak olyan apróságok, mint gyereksátor, ahol a kicsik rajzolhattak, üldögélhettek. Az emberek asztaloknál ehettek, nem pedig a poros plédeken. Ez nem pénzkérdés.
Láthatóan nem is cél a minimális kényelem megteremtése: nehogy híre menjen, hogy itt emberségesek, mert aztán csak még többen jönnének.
„Nekünk kéne rendet tartanunk, nem állapot, hogy akik elmennek, ekkora kupit hagynak az utánuk jövőknek” – mondta önkritikusan egy a nigériai asszony. A portáját elnézve nem a levegőbe beszélt. Akkurátusan elrendezett ágyon feküdt, mosott ruháit szépen kiteregette, lefekvés előtt leöblítette a lábát. Ránézésre bennem már több kilométer volt, mint benne, pedig még csak alig hét órája voltam menekült.
Éhséggel viszont nem küzdöttem. Kolbászos – ha kellett, sertéshúsmentes – zsemlét és vizet eleget kaptunk már a buszmegállónál várakozva is. Vacsorára is osztottak zsemléket, a tömeg türelmesen beállt két sorba. (Lám, ez a rengeteg hülye képes arra, hogy beálljon one line-ba, ha van értelme.) Mögöttem két afganisztáni hazara lány röhögcsélt, de azon kívül, hogy afganisztáni hazarák, nem sikerült mást megtudnom tőlük.
Az egyik sátorban vidám arabok zenéltek, a zsemléosztás után nagy csoport gyűlt össze körülöttük. Ez volt az egyetlen felszabadult jelenet.
Álomból felriadni tudni kell
Éjszakára meglepően nagy mozdulatlanság borult a táborra, bár az újabb begördülő buszokat hallani lehetett. Csak egy afgán férfi telefonos kiabálása törte meg a csendet. „What do you want? No, no! Finish!” – azzal lecsapta a telefont.
Az áramlás folyamatos, látható, hogy ha így halad – és közben a hideg is beköszönt majd –, az infrastruktúra alkalmatlan lesz a menekültek ilyen visszafogott szintű fogadására is. Röszke gyorsan pörög, éjszaka fél háromkor is kiürítettek egy sátrat: „Wake up, transport!”
Amennyire lehet, nemzetiségek szerint csoportosítanak a sátrakban és a buszos szállításokkor is. Pontosabban állampolgárságok szerint, mert aligha tesznek különbséget egy afganisztáni urdu és pastu, illetve egy szíriai arab – ráadásul keresztény vagy muzulmán? – és kurd között.
– Nationality?
– Kyrgyzstan!
– Szíria?
– Nem, Kirgizisztán! Hmmm...Kyrgyzstan.
Csodával határos módon nem buktam le, amikor a szemembe világítva felriasztottak, talán a rendőr is hasonlóan álmos volt, mint én. A karszalagom aztán beszélt helyettem, így békén hagytak reggelig.
A miattam kirgizzé lett kurdisztáni öregúr az éjszakai hörgései után cigire gyújtott, majd a kis szatyrából elővett cipőpasztájával megtisztította a poros cipőjét. Szép bordón csillogott, elégedetten szívott a cigibe.
Van sapka, nincs sapka
Fél hétkor újabb „wake up, transport!” rázott fel. Vagyis a „keljél már föl a kurvaanyádat,mi a fasz van már!", hogy pontosak legyünk. Ekkor a szomszéd sátrat ürítették ki, ez volt a legdurvább jelenet és semmi, de semmi nem indokolta.
„Jaj, együtt aludtatok, nehogy csináljatok már még egy gyereket” – kuncogtak a rendőrök, akik amúgy is szívesen csóválták a fejüket, meglátva, ha valakinek négy gyereke volt.
Aztán a terelés ordítozással telt, „fogd már meg azt a kurva bőröndöt!", de itt sem sült el senkinek a keze, bár itt voltunk hozzá a legközelebb, és meglepne, ha hasonló helyzetben még sosem fordult volna elő. Vagy fog hamarosan. Valószínűleg egy hosszabb folyamat, amíg az ember eljut oda, hogy tárgyakként kezelje a hatalma alá került embereket. És a kormányzati retorika erre remekül rásegít.
Az ordibálás helyett, hogy miért a „transport”, hova, mire számítsanak, azt senki nem mondta el, mintha a „ne nézzél már, induljál a sorba” elég magyarázat volna.
A kurdisztáni öregúr megint jelezte, hogy ő ugyebár kurdisztáni, nem kirgiz, de csak addig jutottak vele, hogy „ennek meg mi a picsa baja van, leszarom, hogy honnan jött". „De szépen kisuvickolt krokodilcipőd van" – kapta meg helyette az öreg, mintha ezek szerint két baj lehetne a menekülttel: vagy koszos, vagy próbál a körülményekhez képest is rendezettnek maradni.
„Na ezeket a narancssárga szalagosokat vigyük. Hehe, fideszesek”
– jött megint a mondat, amit magamtól nem tudtam volna kitalálni. Végül citromsárgák is kerültek a sorba. Én citromsárgaként a másik sátorból közben besasszéztam a sorban állókhoz, minden jobbnak tűnt, mint itt maradni.
Bekísértek minket a hangárba, ami láthatóan korábban minden menekültnek helyt adott. Hátul szektorokra osztva ágyak, elöl adategyeztetést végző gumikesztyűs rendőrök. Az adategyeztetés azt jelentette, hogy a szalagon lévő számot és a nemzetiséget egy listára írták. Ezúttal „kürgiz” lettem, viszont a kurdisztáni végre kiharcolta, hogy áthúzták a kirgizt, és végre kurdisztáni lett, amit aztán gyorsan mégis áthúztak, fölé írták, hogy „szír”. Az öreg többet nem próbálkozott.
Nyolckor buszra szálltunk, de senki nem mondta, hová megyünk. Az egyik fickó úgy tudta, Budapestre.
A busz tiszta volt, légkondival, mindenki ülőhelyet kapott. Családokat, csoportokat nem szakítottak szét.
Elengedjük a jövő Messijét?
Hiába voltunk sorstársak, senki sem beszélt szívesen arról hogyan, merre jött el a hazájából. Nyugat-Afrika különösen érdekes, elvégre onnan a spanyol, olasz, jobb híján a görög tengerpart a kézenfekvő, végső esetben akár Egyiptomból. Törökország szárazföldön elérhetetlen, Izraelen és a polgárháborús Szírián kéne hozzá átkelni. „Tengeren jöttünk Törökországig, Egyiptomot nem érintettük. Az út veszélyes volt” – ennyit árult el egyikük. Tehát valószínűleg ő is Líbián át érkezett. Merthogy a tengeren át is Törökország lett az újabb ugródeszka Európához. Onnan érik el rövid vízi úton valamelyik görög szigetet, például Leszboszt.
Christian Finnországban szeretne futballista lenni. A keresztény fiú Maliból jött. Vagyis rohant. „A nagybátyámmal éltem, tiszteletes volt. Amikor Kadhafinak vége lett Líbiában, sok harcos visszatért. A Maliban élő tuaregek harcoltak az északabbra lévő tuaregek ellen, közben ők mindannyian a keresztények ellen. Bejöttek a falunkba, összeírták a keresztényeket.
Egy reggel betörtek hozzánk, nagybátyám csak annyit mondott, fuss. A hátsó ajtón kirohantam. Abban maradtunk, menjek Ghánába, majd utánam jön. Többé nem láttam.”
Ennek két éve. A keresztény fiatalembert a szintén keresztény Ghánából ezután Líbiáig vitték, néhány hónap után egy őt segítő család végül feljuttatta egy hajóra, ami Szírián át Törökországba ment.
„Csalódtam Törökországban. Európainak tűnt, de mégis csak mindenki azt kérdezte, muszlim vagyok-e. Keresztényként nem lehettem jó ember. Egy évig bírtam” – adta meg továbbvonulása okát a rendőrök által lemadárijesztőzött, egyébként az anyanyelve, a bambara mellett franciául, angolul, és már törökül is beszélő srác. Finnországban nagyon bízik, „megtanulok még egy nyelvet”, azt reméli, nem adják ki, ha oda elér, akkor sem, ha hivatalosan Magyarországon kell menedéket kérnie.
Egyébként ballábas, hátvédnek és felfutó középhátvédnek is jó, legalábbis azt mondja. Sosem fogjuk megtudni, legfeljebb, ha a finn válogatottban látjuk egyszer viszont. Még nincs húsz éves.
Nem vagy te kágébés?
Ahogy beszélgettünk, elhaladtunk Budapest mellett, és Győr felé indultunk tovább. Kézenfekvő volt, hogy Vámosszabadiba megyünk. Senki nem mondott semmit, amikor begördültünk Győrnél a Készenléti Rendőrség Rendészeti Igazgatóságának udvarára.
Többen gyanakodva néztük a buszból a szögesdrótos kerítést, és főleg az udvar végén azt a garázsszerű, félig nyitott épületet, amelynek a frontoldalát adó kerítése mögött több tucat ember volt bezárva. Nem derült ki, hogy azok kik lehetnek.
Negyven percet ültünk az álló buszban, ha valaki nagyon akart, lejöhetett a mobilvécéhez, de aztán vissza kellett menni a forró buszra. A minket fogadó épületrész fertőtlenítésére vártunk. Az őrök addig az árnyékban cigiztek.
Végül a buszról egyenként leszállva megkezdődött az azonosításunk. Itt kellett először a nevünket is bemondanunk. Most jól jött a kirgizisztáni orosz történet, a tolmács ugyanis egy nem mindennapi figura volt: egy Magyarországon élő algériai berber, aki az anyanyelve és a magyar mellett arabul, franciául, angolul, egy kicsit törökül és németül, valamint moszkvai tanulmányai miatt nagyon jól beszélt oroszul is. És bármikor bevethető lenne egy Terry Black-hasonmásversenyen. Elég pótolhatatlan embernek tűnt.
Kulakovval átmentem a meglepően jó hangulatban folyt vizsgán, „Mi Kirgizisztán fővárosa? Milyen vallásúak ott az emberek? Miért nincs papírod? Honnan jöttél? Mennyibe került a hajó Mitiliniből Thesszalonikibe? Mi van, ha KGB-ügynök vagy?"
Ezen elviccelődtünk, aztán jött a lényegi menekültügyi kérdés: kérek-e menedéket Magyarországon? Én persze Németországba akartam menni, de nem sok jóval kecsegtettek: ha nem kérek menekültstátuszt, két-három hónapra bezárnak, aztán visszaküldenek Szerbiába. Ha kérek, „akkor majd meglátjuk”. Kértem.
Ezután egy rövid, repülőtér szintű motozás jött a fertőtlenített épületben. "Itt a pulóvered, vidd magaddal, bazmeg" – mondta a rendőr olyan hangszínnel, mintha csak azt mondta volna, parancsolj, kérlek.
Ez mi? Börtön?
Aztán rács mögé kerültem, a csomagom nélkül. Húsz négyzetméter, sok embert látott szivacsok és pokrócok felstócolva. A fenti sarkokban kamerák, a falakon rengeteg tenyérnyom. A nyomasztó érzést csak a tág, napos, nyitott, ráccsal védett két ablak enyhítette. Minden terem elég világos volt, és lecsupaszított, de nem undorítóan koszos. A körülményekhez képest tiszta volt a padló, és a levegő sem volt rossz.
„Húzz ki magadnak egyet” – mutatott a rendőrnő a halomra. Egy óra múlva már nyolcan feküdtünk a szivacsokkal teljesen lefedett teremben. A kilencedik már nem volt hajlandó bejönni, átkísérték egy másikba. „Hülye vagy, az sokkal kisebb.”
A családosokat külön cellákba zárták. Vizet hoztak, aki kérte, kimehetett a mobilvécére, de vissza kellett térni a kulcsra zárt termekbe. „Ez mi, bazmeg, börtön?!” – kérdeztük egymástól a cellában, és bólogattunk is hozzá.
Közben néhány ráccsal arrébb egy afrikai nő kiborult. Addig csöndben vitte a gyerekeit, sátorból buszra fel, buszról le, de a cella sok volt.„"Miért vagyok bezárva, miért vagyok bezárva?" – üvöltötte, hosszasan rángatva az ajtót. Szerencsére itt sem vetettek be erőszakot a megrendszabályozására. A húszperces jelenet után a nő lenyugodott, bár a kérdése teljesen jogos volt.
A mi cellánkban közben előjöttek a félig angol, félig edo, hausza nyelven elmondott történetek ismerősökről, akik sokkal rosszabb helyzetbe kerültek Görögországban, vagy éppen sokkal jobbakba Németországban. „De hát itt azért csak nem kellene lennünk" – mondogattuk magunknak. Végül valaki megtudta a tolmácstól: legfeljebb 24–48 óráig leszünk bezárva.
A 12–24 órás műszakban dolgozó, egyébként tényleg leterhelt rendőrök a rutinból, indulatmentesen elmormogott káromkodások ellenére készségesek voltak, kérésre azért a csomaghoz is odaengedték az embert, zacskóban ételt osztottak. (Vákuumcsomagolású löncshús, két szelet kenyér, kisdobozos almalé, májkrém és egy kis csokikrém. Evőeszköz nincs, talán biztonsági okokból. Öv, cipőfűző sem lehetett nálunk.) Aki kért még kenyeret, kapott. Fejenként másfél liter palack vizet kaptunk, bár valamiért az egyik rendőr eljátszotta, hogy nyolcunkra csak hat jut. „Nehogy adjál még nekik” – de kolléganője átnyújtott még kettőt.
A félig álomban töltött órák után – rengeteget bóbiskoltam, mióta mások osztották be az időmet, de a többiek is így voltak vele – végre közölték, hogy mi vár ránk. Miután mindenki menedékkérő lett, fénykép és ujjlenyomatvétel után elmehetünk Bicskére. Szabadon elhagyható táborba, ahová csak estére kell visszamenni. Aki nem teszi, az újabb elfogása után már bezárható lesz. A csak magyar nyelven átadott papírral a menedékkérők ingyen juthatnak el vasúton Bicskére.
„A szabadság mindennél jobb, megyünk persze” – mondtuk mindannyian. Hogy aztán ki kockáztatja meg néhány nap múlva a további utat, azt már mindenki eldönti maga. Kulakov útja viszont itt véget ért. Amikor a fényképezőgép elé értem, előkapartam a Ponyvaregény karórájához hasonlóan őrzött igazolványomat. Káromkodásáradatra számítottam, de a rendőrök sztoikus nyugalommal fogadták a helyzetet.
Éjfél közeledett, mikor szabadon kiléptem, a kapun. A többiek valószínűleg addig nem indultak el Bicskére. A hajnali vonattal mehettek, aminél a vasútállomás hangosbemondója közölte: „A szerelvény végén zárt vagon közlekedik. Az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.” Tőlünk, nem tőlük.
Index
Magyarul odadobott beszólásokkal, a végtelen áradatban közönyössé vált arcokkal, valamint sok emberi és kevésbé emberi gesztussal is találkoztam a rendőröknél.
Fizikai erőszak nem volt, és ez volt a legfontosabb tapasztalat: a rossz ellátási körülmények és egy börtönnek látszó rövid bezárás ellenére nem a rettegés volt a meghatározó. Persze ennek magától értetődőnek kellene lennie, de legalább ennek örüljünk. A gumibot még csak fenyegetően felemelve sem került elő a Röszkén és Vámosszabadiban töltött másfél napom alatt. Bár a röszkei reggel azért durvára sikerült.
Láthatóan azonban nincsen kormányzati szándék a körülmények javítására. Feltűnően hiányoznak a karitatív szervezetek, és tolmácsra is szükség volna. A rendőrség munkája is könnyebb lenne, de úgy tűnik, ők is inkább magukra vannak hagyva a feladattal.
Ismerjék meg Georgij Kulakovot
A kezdet egyszerű: csak el kell indulni azon az úton, ahol a legtöbb menekült Ásotthalom felé megy Szerbiából. Elég egy hátizsák, egy baseballsapka, és már kész is van a menekült. Annyi rendőrautó járja már ezt az utat, hogy aki itt van, azt nappal garantáltan begyűjtik. Én menekültként már biztosan az úttól beljebb mennék, ha el akarnám kerülni a rendőröket, bár lehet, hogy a fáradtság és a tudat, hogy már az EU-ban vagyok, végül mégis kiterelne az útra. A menekültek láthatóan nem is akarnak elbújni – ha elkapják őket, elkapják, ha nem, továbbmennek, insallah.
Az elmúlt hónapokban egyértelműen a szíriaiak vezették a menekültlistát – pontosabban többnyire kurdok, akik hiába jöttek Észak-Szíriából, egyre inkább egyszerűen Kurdisztánt mondanak –, aztán megjelentek az afganisztániak, pakisztániak, bangladesiek, és mostanra az afrikaiak, méghozzá leginkább nyugat-afrikaiak: Ghána, Szenegál, Nigéria, Mali.
A saját menekültem megformálásához csak Közép-Ázsia jöhetett számításba, de olyan, hogy azzal nyelvi okokból se bukjak le az első tolmács kérdésére vagy akár az első baráti menekülttárs köszöntésére.
Ezért esett a választás Kirgizisztánra: az emberek többsége nem tudja, hol van – legalábbis az engem tologató rendőrök közül szinte senki sem tudta –, viszont olyan migránskibocsátós neve van. Előnye még, hogy a Szovjetunió széthullása után maradt ott egy kevés orosz, tehát az sem furcsa, hogy kirgiz állampolgárként nem tudok kirgizül, csak oroszul. Egy okkal több, hogy eljöjjek.
Így született meg Georgij Kulakov, aki a Szovjetunió összeomlásával lett határon túli orosz. A történet szerint Kirgizisztánt valójában már 2012-ben elhagyta, Oroszországba ment, ott viszont kirgizként kezelték, állampolgárságot nem kapott, kirgiz útlevele lejárt, közben a rendőri korrupció elleni tüntetésen is részt vett Krasznodarban, amiért a haverjait már bevarrták. Szóval, úgy érezte, nincs más választása, mint lelépni. Ukrajnán keresztül nem tehette a donyecki szakadárok miatt, így maradt a konszolidáltabb szakadár Abházián, Grúzián át Törökország, ahonnan már a klasszikus útvonalon jött.
Na, ez a történet senkit sem érdekelt. „Nationality? – Kyrgyzstan!" – szinte az utolsó pillanatig ilyen párbeszédekkel haladtam a németországi továbblógás lehetőségét jelentő papír megszerzéséig.
Elvész a szabadság
Valójában már három perc után azt hittem Ásotthalomnál, hogy begyűjtenek, de az első rendőrségi kisbusz elszáguldott mellettem. Már tele volt. Csak az újabb fordulókor ugrott ki mellettem a maszkos gumikesztyűs rendőr: „Nationality? – Kyrgyzstan!"
„Passport? No passport? Come, come, no problem” – és már fenn is voltam a kisbuszon. Igyekeztem tudatosan kicsit zavart és értetlen arcot vágni, mint aki nem tudja, hogy most mi lesz vele, de aztán rájöttem, hogy zavart és értetlen az arcom, mert nem tudom, hogy mi lesz velem.
„Na, itt a média, a kurva anyját” – morogták a kisbuszban a maszkos, gumikesztyűs rendőrök, amikor a következő gyűjtőpontnál meglátták, hogy egy lengyel stáb kérdezgeti a két rendőr társaságában várakozó afrikaiakat. A tévések nem zavarogtak, együttműködően odébb léptek, amikor a rendőrök terelésbe fogtak.
A busz meg is telt a csoporttal, magától ment mindenki, a „come, come, befelé” csak a forma kedvéért hangzott el a rendőr szájából.
Húsz perc múlva már a két toi-toi vécével és két kukával felszerelt buszmegállóban, azaz az ásotthalmi ideiglenes gyűjtőponton voltunk: Ghánából, Szenegálból, Maliból, Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából – Kurdisztánból – és persze Kirgizisztánból.
Tévé előtt morcosabb a rendőr
A hangulat osztálykirándulás-szerű volt. A csoportok egymás közt csevegtek, amikor begördült egy újabb adag menekült, már ismerősként köszöntötték őket: „Hello Senegal, hi Nigeria!” Pár gyerek futkározott, a rendőrök közben vizet és szendvicset osztogattak – amíg az egyik el férfi el nem dobta a kuka felé.
„Hé, Ghana man! Hungary, no Hilton hotel! Hungary food, water, love, te meg eldobod a kaját?” – a rendőr szavaira bocsánatkérőn intettek a ghánai csoport tagjai. Méltatlankodása után pár perccel ugyanez a rendőr kézen fogva sétált egy hároméves forma ghánai kisfiúval, kedvesen megcirógatta a fejét. Fertőzéstől való aggódásnak, idegenkedő távolságtartásnak nyoma sem volt. Maszknak és gumikesztyűnek sem.
Ekkor érkezett be, egyszerre, a nagy busz és a lengyel tévések. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de a rendőrök a kamera megjelenésekor sietve felkapták gumikesztyűiket és maszkjaikat, majd szigorú hangon mindenkit állampolgársági csoportok szerint sorba állítottak.
Már amennyire sikerült azonosítani az országokat a bemondások alapján.
Egy szegény kurdisztáni öregúr Kulakov Kirgizisztánja miatt innentől jó ideig kirgiz volt a rendszerben. Tiltakozott ugyan, hogy az másik ország, de letudták egy „jól van, menjél már befelé”-vel.
Baszd meg van, fuck you nincs
Amikor újságíróként kérdeztem korábban a rendőröket, hogy hova kerülnek a busszal a menekültek, azt mondták, Röszkénél egy hangárba. Mostanra már az autópályáról is látszik, hogy a hangár a múlté: három sorban nyitott katonai sátrakban helyezik el 12–24 órára menekültek százait.
A rendőrök nagyrészt magyarul beszélnek mindenkihez, a kulcsszavakat angolul mondják, a dolog nagyjából működik. Nem mintha a rendőröknek lett volna választásuk, volt amelyikőjük abban sem volt biztos, hogy a sit down, az ülj le. A nyelvi képzés mellett – ami nem csak a menekültek miatt kéne – nem ártana valami országismertető gyorstalpaló sem.
Persze tolmács is lehetne a helyszínen, legalább arab és angol, de ottjárttamkor nem volt.
Leszállva a buszról a hozzávetőleges regisztrálás idejére a parkoló részen várakoztunk félszázan. Ötven méterre 15 rendőr, 6-7 mikrobusz, arrébb néhány nagy, civil cégektől bérelt busz állt, mögöttünk a nyomasztó sátortábor, de még nem értünk rá a körülményekkel foglalkozni.
„One line, egy sorba, istenem, nem lehet, hogy ennyire hülyék vagytok” – mondta egy készenlétis, ami sértő, de én betudtam konfliktusmentes feszültséglevezetésnek. Fuck you-t, egyszer sem hallottam, bár ettől még értik a menekültek, ha rájuk tesznek megjegyzéseket.
Bosszantó, hogy a magyar szövegekben folyamatosan benne van ez a lehülyéző duma, ami miatt a hozzáállás óhatatlanul lekezelővé válik. Nem üt senki, nem fenyeget – és nyilván ez a legfontosabb –, de azért inkább terelt állatnak éreztem magam, nem embernek.
Pénisz, big?
„Odanézz már, ez egy menekült? Figyelj már, hogy ki van gyúrva!” – a majdnem kétméteres szenegáli fickó valóban kilógott a sorból, de már hozzászokott a rendőri stíröléshez. Már a buszmegállóban az egyik pocakos rendőr is azt kérte, mutassa meg a hasizmát – igen, kockás –, így most is csak mosolygott.
„Pénisz, big?” – na, ez a kérdés láthatóan túlment a szokásoson, a szenegáli srác is értetlenül nézett, hogy most tényleg jól hallotta-e. A rendőr a rossz vicc elütése helyett inkább fokozta és alkarját mutogatva magyarázni kezdett: „A faszod is nagy, long cock?"
Szerencsére megmutatnia azért nem kellett a szenegálinak. Helyette inkább elmondta tervét, hogy bokszoló lesz Németországban, négy éve sportol. Van egy magyar barátnője. Esetleg érdemes itt maradnia?
És ekkor megkapta az egyik rendőrtől azt az összefoglaló választ, aminek hallatán majdnem kiestem a szerepemből:
„Hungary, no money. Orbán Viktor.”
A szenegáli aligha tudta, mit jelent, hogy orbánviktor, a lényeg, hogy nem éri meg itt maradni.
Röszke felér egy mélyütéssel
Ezután a nevek bemondása nélkül, pusztán állampolgárságunkat/nemzetiségünket megadva kaptunk egy karszalagot. "99362 kirgiz" – ez lettem én, és egy lendülettel kirgiz lett az apám korú kurdisztáni öreg is. „Kurdistan, no Kyrgyzstan!” – de leszarták.
A 9-es sátrat kaptuk. Addig csak fél szemmel néztem az oldalak nélküli udvari tusolót, a két toi-toi vécét, a távoli hangárt és a hosszú sorban álló sátrakat.
Naivan katonás rendben álló ágysorokra számítottam, helyette viszont porfellegben úszó sátorban szétdobált rongyokat, szivacsokat és néhány rácsos ágyat találtam.
Hiába olvastam náci és szovjet lágeres túlélőkönyveket, hogy le kell csapni arra, ami van, bambán néztem körbe még néhány fanyalgóval együtt, míg az élelmesebbek összeraktak maguknak valami használhatót a romokból.
Sokan inkább a sátrakon kívül telepedtek le, azzal, amijük volt, vagy ami plédet szereztek. Úgy láttam, valaki kis sátrat is kapott a gyerekeinek.
Én inkább csak leheveredtem a kitaposott fűre, porra, és próbáltam kitalálni, hogy lehet itt kibírni. Aztán, amikor túl voltam a szörnyülködésen, és egy kövekkel szívesen dobálózó kisfiú is célba vett, az esőtől tartva inkább elfoglaltam egy sátor szélén fekvő raklapot valami ronggyal. „Szerencséd van, ott egy hálózsák is” – bökött a kétes halomra egy afrikai asszony. Akkor még nem hittem, hogy az éjszaka még azzal a hálózsákkal is megbarátkozom, pedig de.
Ember az undok arc mögött
„Hű, de büdösek vagytok” – vonult el egy rendőr a sátrak mellett, ami azért nem volt jó fejség, elvégre a körülmények olyanok, hogy nehéz diplomáciai fogadásra alkalmasnak maradni, és ennek ellenére még az sem volt igaz, hogy különösebben büdös lett volna.
De ez megint csak magyarul hangzott el, ha megkérdeztek egy rendőrt, hogy hol lehet pelenkát kapni, akkor mutatta, hogy a tábor túlsó felén. Egy másik esetben egy afgán család kért ételt, mire
a tábor szélét őrző két rendőr először letudta egy „maradjál, üljél vissza” morgással, de egy perc múlva egyikük végül odaadta a családnak a saját ételdobozát.
Ez a kettősség volt e jellemző: egy elsóhajtott „jajbaszdmeg-mitakarszmármegint” után jött a segítség.
De hol vannak a keresztény gyökerek?
Kézenfekvő lenne, hogy egy ilyen helyen karitatív szervezetek munkatársainak tucatjai nyüzsögnek. Helyette itt a hiányuk a feltűnő. Egy vöröskeresztes sátorponyván kívül semmi sem jelezte, hogy itt bármiféle segélyszervezet dolgozna. Alkotmány ide, alaptörvény oda, sehol egy világi vagy keresztény segélyszervezet – pedig bőven akadna afrikai és kisebb számban szíriai keresztény is, ha már úgy aggódunk a világban folyó keresztényüldözés miatt. Nem mintha a segítségben ennek szempontnak kellene lennie.
Láttam én a 2008-as dél-oszétiai grúz–orosz válság alatt sebtében felállított sátortáborokat, azok sem voltak irigylésre méltók, de azért nem két vécé működött nagyjából ezer emberre, meg voltak olyan apróságok, mint gyereksátor, ahol a kicsik rajzolhattak, üldögélhettek. Az emberek asztaloknál ehettek, nem pedig a poros plédeken. Ez nem pénzkérdés.
Láthatóan nem is cél a minimális kényelem megteremtése: nehogy híre menjen, hogy itt emberségesek, mert aztán csak még többen jönnének.
„Nekünk kéne rendet tartanunk, nem állapot, hogy akik elmennek, ekkora kupit hagynak az utánuk jövőknek” – mondta önkritikusan egy a nigériai asszony. A portáját elnézve nem a levegőbe beszélt. Akkurátusan elrendezett ágyon feküdt, mosott ruháit szépen kiteregette, lefekvés előtt leöblítette a lábát. Ránézésre bennem már több kilométer volt, mint benne, pedig még csak alig hét órája voltam menekült.
Éhséggel viszont nem küzdöttem. Kolbászos – ha kellett, sertéshúsmentes – zsemlét és vizet eleget kaptunk már a buszmegállónál várakozva is. Vacsorára is osztottak zsemléket, a tömeg türelmesen beállt két sorba. (Lám, ez a rengeteg hülye képes arra, hogy beálljon one line-ba, ha van értelme.) Mögöttem két afganisztáni hazara lány röhögcsélt, de azon kívül, hogy afganisztáni hazarák, nem sikerült mást megtudnom tőlük.
Az egyik sátorban vidám arabok zenéltek, a zsemléosztás után nagy csoport gyűlt össze körülöttük. Ez volt az egyetlen felszabadult jelenet.
Álomból felriadni tudni kell
Éjszakára meglepően nagy mozdulatlanság borult a táborra, bár az újabb begördülő buszokat hallani lehetett. Csak egy afgán férfi telefonos kiabálása törte meg a csendet. „What do you want? No, no! Finish!” – azzal lecsapta a telefont.
Az áramlás folyamatos, látható, hogy ha így halad – és közben a hideg is beköszönt majd –, az infrastruktúra alkalmatlan lesz a menekültek ilyen visszafogott szintű fogadására is. Röszke gyorsan pörög, éjszaka fél háromkor is kiürítettek egy sátrat: „Wake up, transport!”
Amennyire lehet, nemzetiségek szerint csoportosítanak a sátrakban és a buszos szállításokkor is. Pontosabban állampolgárságok szerint, mert aligha tesznek különbséget egy afganisztáni urdu és pastu, illetve egy szíriai arab – ráadásul keresztény vagy muzulmán? – és kurd között.
– Nationality?
– Kyrgyzstan!
– Szíria?
– Nem, Kirgizisztán! Hmmm...Kyrgyzstan.
Csodával határos módon nem buktam le, amikor a szemembe világítva felriasztottak, talán a rendőr is hasonlóan álmos volt, mint én. A karszalagom aztán beszélt helyettem, így békén hagytak reggelig.
A miattam kirgizzé lett kurdisztáni öregúr az éjszakai hörgései után cigire gyújtott, majd a kis szatyrából elővett cipőpasztájával megtisztította a poros cipőjét. Szép bordón csillogott, elégedetten szívott a cigibe.
Van sapka, nincs sapka
Fél hétkor újabb „wake up, transport!” rázott fel. Vagyis a „keljél már föl a kurvaanyádat,mi a fasz van már!", hogy pontosak legyünk. Ekkor a szomszéd sátrat ürítették ki, ez volt a legdurvább jelenet és semmi, de semmi nem indokolta.
„Jaj, együtt aludtatok, nehogy csináljatok már még egy gyereket” – kuncogtak a rendőrök, akik amúgy is szívesen csóválták a fejüket, meglátva, ha valakinek négy gyereke volt.
Aztán a terelés ordítozással telt, „fogd már meg azt a kurva bőröndöt!", de itt sem sült el senkinek a keze, bár itt voltunk hozzá a legközelebb, és meglepne, ha hasonló helyzetben még sosem fordult volna elő. Vagy fog hamarosan. Valószínűleg egy hosszabb folyamat, amíg az ember eljut oda, hogy tárgyakként kezelje a hatalma alá került embereket. És a kormányzati retorika erre remekül rásegít.
Az ordibálás helyett, hogy miért a „transport”, hova, mire számítsanak, azt senki nem mondta el, mintha a „ne nézzél már, induljál a sorba” elég magyarázat volna.
A kurdisztáni öregúr megint jelezte, hogy ő ugyebár kurdisztáni, nem kirgiz, de csak addig jutottak vele, hogy „ennek meg mi a picsa baja van, leszarom, hogy honnan jött". „De szépen kisuvickolt krokodilcipőd van" – kapta meg helyette az öreg, mintha ezek szerint két baj lehetne a menekülttel: vagy koszos, vagy próbál a körülményekhez képest is rendezettnek maradni.
„Na ezeket a narancssárga szalagosokat vigyük. Hehe, fideszesek”
– jött megint a mondat, amit magamtól nem tudtam volna kitalálni. Végül citromsárgák is kerültek a sorba. Én citromsárgaként a másik sátorból közben besasszéztam a sorban állókhoz, minden jobbnak tűnt, mint itt maradni.
Bekísértek minket a hangárba, ami láthatóan korábban minden menekültnek helyt adott. Hátul szektorokra osztva ágyak, elöl adategyeztetést végző gumikesztyűs rendőrök. Az adategyeztetés azt jelentette, hogy a szalagon lévő számot és a nemzetiséget egy listára írták. Ezúttal „kürgiz” lettem, viszont a kurdisztáni végre kiharcolta, hogy áthúzták a kirgizt, és végre kurdisztáni lett, amit aztán gyorsan mégis áthúztak, fölé írták, hogy „szír”. Az öreg többet nem próbálkozott.
Nyolckor buszra szálltunk, de senki nem mondta, hová megyünk. Az egyik fickó úgy tudta, Budapestre.
A busz tiszta volt, légkondival, mindenki ülőhelyet kapott. Családokat, csoportokat nem szakítottak szét.
Elengedjük a jövő Messijét?
Hiába voltunk sorstársak, senki sem beszélt szívesen arról hogyan, merre jött el a hazájából. Nyugat-Afrika különösen érdekes, elvégre onnan a spanyol, olasz, jobb híján a görög tengerpart a kézenfekvő, végső esetben akár Egyiptomból. Törökország szárazföldön elérhetetlen, Izraelen és a polgárháborús Szírián kéne hozzá átkelni. „Tengeren jöttünk Törökországig, Egyiptomot nem érintettük. Az út veszélyes volt” – ennyit árult el egyikük. Tehát valószínűleg ő is Líbián át érkezett. Merthogy a tengeren át is Törökország lett az újabb ugródeszka Európához. Onnan érik el rövid vízi úton valamelyik görög szigetet, például Leszboszt.
Christian Finnországban szeretne futballista lenni. A keresztény fiú Maliból jött. Vagyis rohant. „A nagybátyámmal éltem, tiszteletes volt. Amikor Kadhafinak vége lett Líbiában, sok harcos visszatért. A Maliban élő tuaregek harcoltak az északabbra lévő tuaregek ellen, közben ők mindannyian a keresztények ellen. Bejöttek a falunkba, összeírták a keresztényeket.
Egy reggel betörtek hozzánk, nagybátyám csak annyit mondott, fuss. A hátsó ajtón kirohantam. Abban maradtunk, menjek Ghánába, majd utánam jön. Többé nem láttam.”
Ennek két éve. A keresztény fiatalembert a szintén keresztény Ghánából ezután Líbiáig vitték, néhány hónap után egy őt segítő család végül feljuttatta egy hajóra, ami Szírián át Törökországba ment.
„Csalódtam Törökországban. Európainak tűnt, de mégis csak mindenki azt kérdezte, muszlim vagyok-e. Keresztényként nem lehettem jó ember. Egy évig bírtam” – adta meg továbbvonulása okát a rendőrök által lemadárijesztőzött, egyébként az anyanyelve, a bambara mellett franciául, angolul, és már törökül is beszélő srác. Finnországban nagyon bízik, „megtanulok még egy nyelvet”, azt reméli, nem adják ki, ha oda elér, akkor sem, ha hivatalosan Magyarországon kell menedéket kérnie.
Egyébként ballábas, hátvédnek és felfutó középhátvédnek is jó, legalábbis azt mondja. Sosem fogjuk megtudni, legfeljebb, ha a finn válogatottban látjuk egyszer viszont. Még nincs húsz éves.
Nem vagy te kágébés?
Ahogy beszélgettünk, elhaladtunk Budapest mellett, és Győr felé indultunk tovább. Kézenfekvő volt, hogy Vámosszabadiba megyünk. Senki nem mondott semmit, amikor begördültünk Győrnél a Készenléti Rendőrség Rendészeti Igazgatóságának udvarára.
Többen gyanakodva néztük a buszból a szögesdrótos kerítést, és főleg az udvar végén azt a garázsszerű, félig nyitott épületet, amelynek a frontoldalát adó kerítése mögött több tucat ember volt bezárva. Nem derült ki, hogy azok kik lehetnek.
Negyven percet ültünk az álló buszban, ha valaki nagyon akart, lejöhetett a mobilvécéhez, de aztán vissza kellett menni a forró buszra. A minket fogadó épületrész fertőtlenítésére vártunk. Az őrök addig az árnyékban cigiztek.
Végül a buszról egyenként leszállva megkezdődött az azonosításunk. Itt kellett először a nevünket is bemondanunk. Most jól jött a kirgizisztáni orosz történet, a tolmács ugyanis egy nem mindennapi figura volt: egy Magyarországon élő algériai berber, aki az anyanyelve és a magyar mellett arabul, franciául, angolul, egy kicsit törökül és németül, valamint moszkvai tanulmányai miatt nagyon jól beszélt oroszul is. És bármikor bevethető lenne egy Terry Black-hasonmásversenyen. Elég pótolhatatlan embernek tűnt.
Kulakovval átmentem a meglepően jó hangulatban folyt vizsgán, „Mi Kirgizisztán fővárosa? Milyen vallásúak ott az emberek? Miért nincs papírod? Honnan jöttél? Mennyibe került a hajó Mitiliniből Thesszalonikibe? Mi van, ha KGB-ügynök vagy?"
Ezen elviccelődtünk, aztán jött a lényegi menekültügyi kérdés: kérek-e menedéket Magyarországon? Én persze Németországba akartam menni, de nem sok jóval kecsegtettek: ha nem kérek menekültstátuszt, két-három hónapra bezárnak, aztán visszaküldenek Szerbiába. Ha kérek, „akkor majd meglátjuk”. Kértem.
Ezután egy rövid, repülőtér szintű motozás jött a fertőtlenített épületben. "Itt a pulóvered, vidd magaddal, bazmeg" – mondta a rendőr olyan hangszínnel, mintha csak azt mondta volna, parancsolj, kérlek.
Ez mi? Börtön?
Aztán rács mögé kerültem, a csomagom nélkül. Húsz négyzetméter, sok embert látott szivacsok és pokrócok felstócolva. A fenti sarkokban kamerák, a falakon rengeteg tenyérnyom. A nyomasztó érzést csak a tág, napos, nyitott, ráccsal védett két ablak enyhítette. Minden terem elég világos volt, és lecsupaszított, de nem undorítóan koszos. A körülményekhez képest tiszta volt a padló, és a levegő sem volt rossz.
„Húzz ki magadnak egyet” – mutatott a rendőrnő a halomra. Egy óra múlva már nyolcan feküdtünk a szivacsokkal teljesen lefedett teremben. A kilencedik már nem volt hajlandó bejönni, átkísérték egy másikba. „Hülye vagy, az sokkal kisebb.”
A családosokat külön cellákba zárták. Vizet hoztak, aki kérte, kimehetett a mobilvécére, de vissza kellett térni a kulcsra zárt termekbe. „Ez mi, bazmeg, börtön?!” – kérdeztük egymástól a cellában, és bólogattunk is hozzá.
Közben néhány ráccsal arrébb egy afrikai nő kiborult. Addig csöndben vitte a gyerekeit, sátorból buszra fel, buszról le, de a cella sok volt.„"Miért vagyok bezárva, miért vagyok bezárva?" – üvöltötte, hosszasan rángatva az ajtót. Szerencsére itt sem vetettek be erőszakot a megrendszabályozására. A húszperces jelenet után a nő lenyugodott, bár a kérdése teljesen jogos volt.
A mi cellánkban közben előjöttek a félig angol, félig edo, hausza nyelven elmondott történetek ismerősökről, akik sokkal rosszabb helyzetbe kerültek Görögországban, vagy éppen sokkal jobbakba Németországban. „De hát itt azért csak nem kellene lennünk" – mondogattuk magunknak. Végül valaki megtudta a tolmácstól: legfeljebb 24–48 óráig leszünk bezárva.
A 12–24 órás műszakban dolgozó, egyébként tényleg leterhelt rendőrök a rutinból, indulatmentesen elmormogott káromkodások ellenére készségesek voltak, kérésre azért a csomaghoz is odaengedték az embert, zacskóban ételt osztottak. (Vákuumcsomagolású löncshús, két szelet kenyér, kisdobozos almalé, májkrém és egy kis csokikrém. Evőeszköz nincs, talán biztonsági okokból. Öv, cipőfűző sem lehetett nálunk.) Aki kért még kenyeret, kapott. Fejenként másfél liter palack vizet kaptunk, bár valamiért az egyik rendőr eljátszotta, hogy nyolcunkra csak hat jut. „Nehogy adjál még nekik” – de kolléganője átnyújtott még kettőt.
A félig álomban töltött órák után – rengeteget bóbiskoltam, mióta mások osztották be az időmet, de a többiek is így voltak vele – végre közölték, hogy mi vár ránk. Miután mindenki menedékkérő lett, fénykép és ujjlenyomatvétel után elmehetünk Bicskére. Szabadon elhagyható táborba, ahová csak estére kell visszamenni. Aki nem teszi, az újabb elfogása után már bezárható lesz. A csak magyar nyelven átadott papírral a menedékkérők ingyen juthatnak el vasúton Bicskére.
„A szabadság mindennél jobb, megyünk persze” – mondtuk mindannyian. Hogy aztán ki kockáztatja meg néhány nap múlva a további utat, azt már mindenki eldönti maga. Kulakov útja viszont itt véget ért. Amikor a fényképezőgép elé értem, előkapartam a Ponyvaregény karórájához hasonlóan őrzött igazolványomat. Káromkodásáradatra számítottam, de a rendőrök sztoikus nyugalommal fogadták a helyzetet.
Éjfél közeledett, mikor szabadon kiléptem, a kapun. A többiek valószínűleg addig nem indultak el Bicskére. A hajnali vonattal mehettek, aminél a vasútállomás hangosbemondója közölte: „A szerelvény végén zárt vagon közlekedik. Az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.” Tőlünk, nem tőlük.
Index
Akinek nincs gyermeke, az megengedheti magának, hogy kis táblácskákkal hívogassa őket, csillogó szemekkel, kendőt lobogtatva a bécsi pályaudvaron. Lelke rajta! Én nem tudnék a gyerekem szemébe nézni, ha ezt tenném.
