Először magyar nyelven: Soros György nagy port kavart, Szijjártó Péter szerint "egészen elképesztő" javaslatai a menekültválság európai szintű kezelésére. Az ismert magyar származású tőzsdeguru és filantróp szerint a nemzeti kerítések nem megoldások, egységes, humánus és észszerű tervre van szükség.
A menekültválság már eddig is az Európai Unió lassú, de biztos szétesésével fenyegetett, de június 23-án egy újabb nagy csapáshoz, a Brexithez is hozzájárult. Mindkét válság felerősítette a xenofób, nacionalista mozgalmakat szerte a kontinensen. Ezek az erők az elkövetkező egy évben számos kulcsfontosságú szavazás megnyerésére törekednek, beleértve a 2017-es francia, holland és német választásokat, az EU menekültügyi politikájáról szóló idén október 2-án tartandó magyar népszavazást, illetve az ugyanezen a napon sorra kerülő megismételt osztrák elnökválasztást, valamint az októberben vagy novemberben megrendezendő, az ország alkotmányáról szóló olasz referendumot.
Ahelyett, hogy az EU egységesen lépett volna fel ezekkel a fenyegetésekkel szemben, az EU-tagállamok egyre kevésbé hajlandóak egymással együttműködni. A saját érdekeiket szolgáló, egymástól eltérő migrációs politikát folytatnak, gyakran a szomszédos országok nyilvánvaló kárára. Ebben a helyzetben rövid távon nem lehetséges egy átfogó és koherens európai menedékjogi politika kialakítása, az Európai Bizottság erre irányuló erőfeszítései ellenére sem.
Hiányzik az együttműködéshez szükséges bizalom, amelyet egy hosszú és fáradságos folyamat révén kell újra kiépíteni.
A bizalom hiánya azért jelent nagy gondot, mert az európai vezetők legfőbb prioritásának egy átfogó politika kialakítására kellene irányulnia, ami nélkül az unió nem maradhat fenn. A mostani menekültválság nem egyszeri, rövid távon lezajló esemény, a belátható jövőben fokozottabb migrációs nyomás alakulhat ki számos ok miatt: az Európa és Afrika közötti demográfiai és gazdasági egyensúlytalanság, a szélesebb régióban tapasztalható, véget nem érő konfliktusok, illetve a klímaváltozás drámai hatásai következtében.
A problémákat más államokra, mások kárára áthárító migrációs politika, mint például a határon történő kerítésépítés nemcsak tovább töredezi az uniót, hanem súlyos károkat okoz az európai gazdaság számára, illetve az alapvető emberi jogok érvényesülése szempontjából is.
*
Milyen lenne a migrációs válság átfogó megközelítése, amely garantálná, hogy évente legalább 300 ezer, a Közel-Keletről érkező menekült (nem gazdasági migráns) Európában – és remélhetőleg a világ más országaiban – történő befogadását? Ez már elég nagy keretszám ahhoz, hogy meggyőze a valódi menedékkérőket arról, hogy ne kockáztassák életüket a Földközi-tengeren való átjutással, különösen akkor, ha illegális úton érik el Európát. Az illegális bevándorlás ugyanis megfosztaná őket attól a jogtól, hogy valódi menedékkérőknek tekintsék őket.
Ez szolgálhatna alapul ahhoz, hogy Európa biztosítsa a szükséges forrást a menekülteket jelentős számban befogadó, Európán kívüli országok támogatására, ahol a menekültek ügyeit intéző központokat hoznának létre. Továbbá ez szolgálhat alapul egy tényleges uniós határőrség felállítására; a menedékjogi eljárások lefolytatásával és a menedékkérők integrálásával, illetve a menedékjogra nem jogosultak visszaszállításával kapcsolatos közös elvek kialakítására; valamint a Dublin III. szabályozás újratárgyalására annak érdekében, hogy az EU-n belül tisztességesebb módon osszák el a menedékjog nyújtásából fakadó terheket.
A válságra adott jelenlegi széttöredezett válaszlépéseket, amelyek az EU és Törökország közötti, a menekülthullám megállítására vonatkozó megállapodásban csúcsosodtak ki, négy alapvető hiba jellemzi.
- Először is, ez nem egy valódi európai reakció: a Törökországgal való megállapodást Angela Merkel német kancellár tárgyalta meg.
- Másodsorban, az európai válaszlépések súlyosan alulfinanszírozottak.
- Harmadsorban, ezek Görögországot de facto olyan menekültgyűjtőhellyé alakították át, amely ehhez nem rendelkezik megfelelő infrastruktúrával.
- Végül, a válaszlépések nem önkéntes alapon történnek: olyan kvótákat próbálnak központilag megszabni, amelyeket sok tagállam radikálisan ellenez, továbbá a menekülteket olyan országokban telepítenék le, ahol nem látnák szívesen őket, és ahová ők nem is akarnak menni, miközben Törökországba szállítanak vissza olyanokat, akik illegálisan jutottak be Európába.
A Törökországgal aláírt megállapodás már a július 15-i puccskísérlet előtt is súlyos problémákat vetett fel, amelyek Európa jövőjét még bizonytalanabbá tették. A megállapodás, látszólag, sikernek tűnhet, mivel a balkáni útvonal jórészt elzáródott, és a Görögországba érkező menekültek száma jelentősen csökkent. A menekülthullám így a veszélyesebb Földközi-tengeri útvonalra került át. Ugyanakkor alapvetően tévesek voltak az EU-török megállapodással kapcsolatos előfeltevések, miszerint a menedékkérőket legálisan visszaszállíthatják majd Törökországba. A görög bíróságok és a menedékjogi kérdésekben eljáró testületek ugyanis folyamatosan azt állapítják meg, hogy Törökország nem „biztonságos harmadik ország” a legtöbb szíriai menedékkérő számára. Ezt a helyzetet a puccskísérlet várhatóan tovább erősít.
Mindeközben az EU-török megállapodást, amely azon az előfeltevésen alapult, hogy a menekültek jogait pénzügyi és politikai szívességekre lehet elcserélni, még szélesebb körben is mintának tekintik. Júniusban ugyanis az Európai Bizottság arra szólított fel, hogy az afrikai partnerországok esetében a fejlesztési támogatásokat a migráció visszaszorításának végrehajtásától tegyék függővé. Ez azonban sérti azokat az értékeket és alapelveket, amelyeknek irányt kellene szabniuk az EU számára, szakít a fejlesztési támogatások évtizedes gyakorlatával, áruvá alacsonyítja mind a menekülteket.
Az afrikai, illetve más országokkal való megállapodás nem alapulhat azon, hogy ha megállítják a migránsok Európába özönlését, akkor megtehetnek bármit, ami szeretnének.
Ez a megközelítés mindenkinek ártalmas, nemcsak morális, de politikai és gazdasági szempontból is.
Egy tisztességes, ugyanakkor pragmatikus megállapodás az Afrikában történő olyan fejlesztésekre fókuszálna, amelyek generációkon átívelően kezelnék a migrációnak alapvető és meghatározó okait.
*
Az EU jelenlegi megközelítésének hatékony alternatívája hét pillérre támaszkodhatna.
- Először is, az EU-nak és a világ többi részének jelentős számú menekültet kellene befogadnia biztonságos és rendezett módon, közvetlenül a frontországokból, ami jóval elfogadhatóbb lenne a közvélemény számára, mint a jelenlegi zűrzavaros helyzet. Ha az EU olyan kötelezettséget vállalna, hogy évente csak 300 ezer menekültet fogadna be, és amihez a világ más országai is csatlakoznának, akkor a valódi menedékkérők elég jónak ítélnék meg esélyeiket az Európába jutásra ahhoz, hogy ne a menedékjog elveszítésével járó illegális utat válasszák. Ha ez még azzal is kiegészülne, hogy a nagyobb mértékű segélyek révén a frontországokban javulnának az életkörülmények, akkor nem is volna menekültválság. A gazdasági migránsok problémája azonban ezzel sem oldódna meg.
- Ezzel eljutunk a második ponthoz: az EU-nak vissza kell szereznie a határai feletti ellenőrzést. Annál szinte semmi sem rémiszti meg jobban a közvéleményt, mint amikor kaotikus jeleneteket lát. Tizenöt hónappal a válság akut fázisának kezdete után továbbra is zűrzavaros a helyzet Görögországban és a Földközi-tenger térségében. Több mint 50 ezer menekült nyomorogva él rosszul szervezett, sebtiben felhúzott táborokban szerte Görögországban.
© MTI / EPA / Jánisz Koleszidisz
A közvélemény látja az erről szóló képsorokat, és azon csodálkozik, hogy a gazdag és hatalmas EU nem képes a háború elől menekülő gyermekek és asszonyok alapvető emberi ellátását sem biztosítani. Mindeközben a világ legfejlettebb hadiflottái képtelenek megmenteni a Földközi-tengeren átkelőket. A vízbe fúltak száma 50 százalékkal nőtt idén. A helyzet cinikus magyarázata – miszerint az EU elrettentő célzattal szándékosan engedi, hogy ilyen katasztrófa alakuljon ki – még aggasztóbb.
Ezt a helyzetet azzal lehetne azonnal javítani, ha Görögország és Olaszország elegendő támogatást kapna a menedékkérők ellátására, ha a hadihajók elsődleges feladata a menekültek felkutatása és mentése lenne, nem pedig a határok komolytalan „védelme”, illetve ha végrehajtanák azt a korábbi ígéretet, amely szerint 60 ezer menedékérőt telepítenének át Görögországból és Olaszországból az EU más tagállamaiba.
- Harmadrészt, az EU-nak elő kell teremtenie azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek biztosítják az EU előtt tornyosuló kihívások kezelését. Évek óta az EU-nak egyre több kötelezettséget kellett finanszíroznia a rendelkezésre álló források csökkenése mellett. 2014-ben a tagállamok és az Európai Parlament abban állapodott meg, hogy csökkentik az EU költségvetését, és annak felső limitjét a tagállamok GDP-jének csekély, 1,23 százalékos szintjében határozták meg a 2020-ig terjedő időszakban. Ez tragikus következményekkel járó hiba volt. Ekkora méretű költségvetéssel az EU nem marad fenn.
Évente legalább 30 milliárd euróra lenne szüksége az EU-nak ahhoz, hogy egy átfogó menedékjogi tervet tudjon kidolgozni. Ezekre a forrásokra mind az unión belül – a hatékony határőrizeti és menedékjogi szervek létrehozására, a tisztességes befogadási feltételek és menedékjogi eljárások, illetve az integráció lehetőségnek biztosítására – mind az unión kívül szükség van, hogy támogatni lehessen a menekülteket befogadó országokat, és elősegítsék a munkahelyteremtést szerte Afrikában és a Közel-Keleten. A megfelelő méretű határőrizeti és menedékjogi szervek működtetése egyedül 15 milliárd euróba kerülhet.
Bár 30 milliárd euró hatalmas összegnek tűnhet, azonban jóval kisebbnek látszik, ha az elhúzódó válság politikai, humánus és gazdasági költségeit nézzük. Fennáll például az a valódi veszély, hogy a nyitott belső határok schengeni rendszere felbomlik. A Bertelsmann Alapítvány becslése szerint Schengen megszűnése önmagában évente 47 és 140 milliárd euró közötti veszteségét okozna az EU GDP-jében. (A Bertelsmann Alapítvány számításai szerint Schengen megszűnése 10 év alatt mintegy 470 milliárd euróval, vagy évi 47 milliárd euróval csökkentené az EU GDP-jét. A pesszimistább forgatókönyv szerint az importárak 3 százalékkal emelkednének. Az összesített GDP-kiesés mértéke így 10 év alatt 235 milliárd euró lenne Németországban, 244 milliárd Franciaországban, míg az EU-ban 1,4 ezer milliárd, vagyis 140 milliárd euró évente.)
A jelenlegi megközelítés azon alapul, hogy az EU költségvetéséből mindig csak minimális összegeket csoportosítanak át, és aztán arra kérik a tagállamokat, hogy járuljanak hozzá a különböző dedikált pénzügyi eszközökhöz (Turkish Facility, illetve Trust Fund for Syria), amelyek a Törökországnak nyújtandó pénzügyi kompenzációt, illetve a szíriai válságra válaszul a nemzetközi szervezetek és a térségbeli országok uniós támogatását szolgálják. Ezek az alapok azonban csak átmeneti megoldást jelenthetnek, mivel se nem fenntarthatóak, se nem elég nagyok ahhoz, hogy megfelelően finanszírozzanak olyan erőfeszítéseket, amelyek nagyobbak és kiterjedtebbek a rendelkezésre álló eszközök mértékéhez képest.
Ezek az alapok hatásos eszközök lehetnek rövid távon ahhoz, hogy átcsoportosítsanak forrásokat, és lehetővé tegyék azt, hogy a tagállamok több forrást nyújtsanak egy adott speciális célra. Ám ezek az alapok rávilágítanak a jelenlegi rendszer alapvető hiányosságára is, nevezetesen arra, hogy minden lépésnél a tagállamok éppen adott jóindulatától függenek.
Annak érdekében, hogy rövid távon a szükséges forrásokat elő lehessen teremteni, az EU-nak jelentősebb összeget kellene elkülönítenie erre a célra. Ez viszonylag kisméretű uniós költségvetéssel megtámogatott jelentős adósságfelvétellel biztosítható, ahelyett, hogy évről évre nem elegendő összegeket különítenek el erre a célra.
Jelenleg az EU amellett áll ki, hogy viszonylag alacsony összegű adósságokat halmoz fel költségvetésének mérete miatt, ezért az uniós költségvetés esetében tőkeáttételt kell alkalmazni, ahogy minden szuverén kormányzat teszi a világban. Az évente biztosított csekély források helyett, a program elején befektetett nagyobb összeg segítségével az EU hatékonyabban tudna reagálni a menekültválság legveszélyesebb következményei közül néhányra, illetve meg tudná előzni a legsúlyosabb következményeket is. Toldozgatás-foltozgatás helyett, határozott forrásbefektetéssel van csak esély a válság kezelésére.
A válságba beletartozik a tagállamokban kialakult bevándorlóellenes hangulat is, amely erősítette az autokrata politikai pártokat, illetve fokozta azok reménytelenségét, akik tragikus helyzetükben Európában szeretnének menedéket találni, de jelenleg a közel-keleti befogadó országokban a társadalom perifériájára szorultak, vagy görögországi tranzitállomásokon rekedtek.
© AFP / Oliver Bunc
Ha jelentős kezdeti befektetéseket hajtanának végre a határvédelemben és a tengeri mentőműveletek vonatkozásában, valamint a menedékjogi eljárások és a menekültek tisztességes és emberséges oltalma terén, akkor talán mód nyílna arra, hogy a gazdaság, a politika és a szociális szféra dinamikája a xenofóbia és az elégedetlenség felől olyan konstruktív fejlemények felé mozduljon el, amelynek mind a menekültek, mind a befogadó országok haszonélvezői lennének. Hosszú távon ez csökkenti majd azt az összeget, amelyet Európának a menekültválság kezelésére, illetve az abból történő kilábalásra kell költenie.
Ennek finanszírozásához előbb vagy utóbb új európai adókat kell kivetni. Az addig is jelentkező igényeket részben a már létező uniós pénzügyi eszközök – Fizetési Mérleg Támogatás, Makropénzügyi Támogatás és az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (EFSM) – fel nem használt hiteleiből lehetne fedezni. A fenti eszközökben összesen több mint 50 milliárd euró értékű fel nem használt hitel érhető el. Ezeket a pénzügyi eszközöket újra kell tervezni, és mandátumukat ki kell bővíteni, ami jelentős ellenállásba ütközik majd. A fenti összeg azonban jól mutatja, hogy az EU mekkora mértékű fel nem használt pénzügyi kapacitással rendelkezik.
Az euróválság tetőpontján a tagállamok képesek voltak megteremteni a politikai akaratot arra, hogy olyan új eszközöket hozzanak létre, amelyek erősítették az EU pénzügyi erejét. A később Európai Stabilitási Mechanizmussá (ESM) váló EFSM, egy év alatt mintegy 500 milliárd euróra növelte az EU hitelfelvételi kapacitását, ami azt bizonyítja, hogy ha megvan a szükséges akarat, akkor megoldhatóak a nehézségek. Ezeknek az eszközöknek esetében azonban három korlátozó tényező áll fenn: jórészt kormányköziek, valamint a tagállamok, nem pedig az EU költségvetésének garanciáján alapulnak, ugyanis az uniós büdzsé túl kicsi ahhoz, hogy egy ekkora mértékű hitelfelvételt lehetővé tegyen. Másrészt a tagállamok részéről történő egyhangú felhatalmazást követelik meg, illetve harmadrészt lényegében arra találtattak ki, hogy pénzt hitelezzenek más tagországoknak, ahelyett hogy az EU nevében tényleges pénzköltést tennének lehetővé.
Ebből a helyzetből egyetlen kiút látszik: a megoldás mellett elkötelezett tagországok olyan koalíciója, amely nem igényel egyhangú döntést.
Ezek a kezdeményezések az EU költségvetésének mélyebb reformját idézhetik elő. Ezért tűnt biztatónak tavaly Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter páneurópai üzemanyagadóra tett javaslata. Nem sokkal később azonban világossá vált a kezdeményezés korlátja, amikor Schäuble az EU ki nem használt kölcsönfelvételi kapacitásának hasznosítása ellen emelte fel szavát.
Tagadhatatlan, hogy most az Európai Unió lényege és léte forog kockán. Felelőtlenség és a kötelességek elhanyagolásának megbocsájthatatlan bűne lenne, ha anélkül hagynánk szétesni az EU-t, hogy nem próbáljuk meg az uniós pénzügyi források hasznosítását. Nemzeti vészhelyzetek esetén a kormányok kötvényeket bocsátottak ki. Mikor kellene az EU-nak felhasználnia a jórészt érintetlen hitelfelvételi kapacitását, ha nem egy olyan pillanatban, amikor az unió léte került végzetes veszélybe? Ennek a lépésnek további előnye lenne, hogy biztosítaná az európai gazdaság szükséges élénkítését is. Miután jelenleg a kamatráták történelmi mélyponton vannak, így most különösen kedvező alkalom kínálkozik az adósságfelvételre.
- Negyedrészt, a válságot arra lehetne felhasználni, hogy a határok védelme, a menedékkérelmek elbírálása és a menekültek elhelyezése terén közös európai mechanizmusok alakuljanak ki. Történt már előrelépés ezen a területen: az Európai Parlament júliusban elfogadta az Európai Határ- és Parti Őrség létrehozására vonatkozó jogszabályt. A Dublin III. szabályozás – amely meghatározza, hogy melyik ország felelős a menedékkérők ügyének elbírálásáért és azok befogadásáért – azonban megakadályozza, hogy szolidaritás alakuljon ki az EU-tagállamok között, hiszen a terhek legnagyobb részét arra az országra helyezi, ahol az adott menedékkérő elsőként lépett be az unióba. Ezt a szabályozást szükséges lenne újratárgyalni.
Ezen a téren egy európai megoldás körvonalazódik Görögországban, ahol az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) de facto megvizsgálja a menedékkérelmeket annak érdekében, hogy ezzel segítse a túlterhelt görög hatóságokat. Egy egységes európai menedékjogi eljárás nem ösztönözné többé a menedékkérőket arra, hogy egyszerre több tagállamban is menedékjogért folyamodnak, illetve erősítené a tagállamok közötti bizalmat is.
- Ötödrészben, amikor a kérelmezők jogát elismerik a menedékjogra, szükség lenne egy olyan mechanizmusra, amely közös egyetértés alapján helyezi el a menekülteket Európán belül. Döntő fontosságú lesz az EU számára, hogy újragondolja a halva született letelepedési és áthelyezési programok végrehajtását. Az Európai Bizottság által júliusban beterjesztett új javaslatai már ebbe az irányba mutatnak. Az unió nem tudja kikényszeríteni, hogy a tagállamok vagy a menekültek részt vegyenek ezekben a programokban. A menekültek elhelyezésének önkéntes alapon kell történnie. Egy megfelelő mechanizmus révén világossá válhatnak a menekültek és a befogadó közösségek preferenciái, így a menekülteknek esélyük lenne oda kerülni, ahová szeretnének, és ahol szívesen látják őket. Az EASO által kidolgozott tervek ebbe az irányba mutatnak.
Fontos lenne, hogy ezeket a programokat az érintett közösségek magukénak tekintsék.
Polgármesterek szerte Európában jelezték készségüket arra, hogy tragikus helyzetben lévő menekülteket befogadjanak, azonban sokszor a nemzeti kormányzatok akadályozzák ezeket a törekvéseket. A köz- és a magánszféra által finanszírozott programok – amelyben egyének kis csoportja, közösségi szervezetek és cégek támogatják pénzügyileg és más módon, így például az oktatás és az álláskeresés terén az újonnan érkezőket – húzhatnak hasznot a polgárok kiaknázatlan jóakaratából szerte Európában.
A kanadai modell jó példával szolgálhat, bár az ország földrajzi kontextusa eltér Európáétól. Mindössze négy hónap alatt 25 ezer szíriai menekültet fogadott be Kanada, és a köz-, valamint a magánszféra együttműködésén alapuló programok, illetve helyi civil szervezetek segítségével integrálta őket. A kormányzat azt is bejelentette, hogy további 10 ezer szíriai menekültnek ad menedékjogot, így 2016-ban összességben 44 ezer menekültet fogad be. (Ugyanakkor Kanada évente összességében 300 ezer migránst fogad be, ami az EU esetében évi 4,5 millió migráns befogadásával lenne egyenértékű.)
A menekültek betelepítésére vonatkozó kanadai eljárás hosszú idő alatt finomodott, és még déli szomszédjának nagyon alapos biztonsági előírásainak is megfelel. A szíriai menedékkérők ügyének részletekbe menő elbírálását mintegy 500 konzuli és katonai tisztviselő hajtotta végre. A párizsi és brüsszeli terrorcselekmények ellenére is a közvélemény és a kanadai média is pozitívan fogadta ezeket az intézkedéseket. A siker meghatározó eleme volt az eltökélt politikai vezetés, a menekülteket befogadó helyi közösségekkel való szoros együttműködés, az alapos átvilágítási és letelepedési eljárások, valamint az elkerülhetetlen problémákkal való szembenézés. Hasonlítsuk össze a kanadai helyzetet az európaival, és képet kaphatunk arról, hogy az EU-nak milyen hosszú utat kell még megtennie.
- Hatodsorban az EU-nak a nemzetközi közösséggel együtt nagyvonalúbban kellene támogatnia a menekülteket befogadó, unión kívüli országokat, mint ahogy azt most teszi. A szükséges támogatás egyrészt pénzügyi jellegű, amivel az olyan országok, mint Jordánia megfelelő iskoláztatást, lakhatást, képzést és egészségügyi ellátást tudna biztosítani a menekültek számára.
Másrészt ez a támogatás a kereskedelmi könnyítések formájában valósulhatna meg, amivel az érintett országok mind a menekültek, mind saját polgáraik számára munkahelyeket tudnának biztosítani. Nincs értelme annak, hogy Európa több mint 200 milliárd eurót fordítson 2015-2020 között arra, hogy a saját területén belül kezelje a válságot – hiszen ekkora az az összeg, amelyet a tagállamok a tervek szerint menekültek befogadására és integrálására költenének el –, miközben az összeg töredékének külföldön történő felhasználása kezelhető mértékűvé tenné a migrációs helyzetet.
Hasonlóképpen, az EU-nak bőkezűbbnek kell lennie Afrika támogatásában is. Nyilvánvalóan nem elégséges, hogy a migráció kontrolljáért cserébe pénzügyi segélyt kínál fel, ahogy az az Európai Bizottság júniusi javaslatában olvasható. Ez a megközelítés csak arra jogosítja fel az afrikai vezetőket, hogy a migrációt Európával szembeni fenyegetésként kezeljék, ahogy azt Erdogan is tette. Ehelyett a valódi fejlesztési kérdésekre, a szabadkereskedelemre, jelentős mértékű beruházásokra és a korrupció felszámolására vonatkozó kötelezettségvállalásokra kellene a hangsúlyt helyezni.
Néhány európai vezető egy afrikai Marshall-tervre szólított fel. Ez egy nagyvonalú törekvés. Amikor azonban a konkrétumokról esik a szó, Európa nagyon messze van ettől a víziótól. A II. világháború után az Egyesült Államok éves GDP-jének 1,4 százalékát fektette négy éven át Európa újjáépítésébe. Az eredeti Marshall-tervnek megfelelő mértékű mostani uniós befektetés évente négy éven át mintegy 270 milliárd eurónyi összeget feltételezne. Ettől a mértéktől azonban nagyon messze vagyunk.
- A hetedik és egyben utolsó pillére a jelenlegi uniós irányvonal alternatívájának az, hogy az idősödő európai népesség ismeretében az EU-nak lényegében egy olyan környezetet kell kialakítania, amelyben a gazdasági migrációt, gyakorlatias módon, az európai népek érdekében lehetne felhasználni. Merkel kancellár tágra nyitotta a menekültek előtt Németország kapuit, azonban nagylelkű lépése nélkülözte a megfelelő átgondoltságot, nem vette figyelembe a döntése által kiváltott szívóhatást. A több mint egymillió menedékkérő hirtelen áradata túlterhelte a hatóságok kapacitását, és a közvéleményt a migránsok ellen fordította.
Az EU-nak most sürgősen korlátoznia kell az újonnan érkezők beáramlását, amit csak a gazdasági migránsokkal szembeni diszkriminációval tud megvalósítani.
A migráció által eredményezett elérhető előnyök jóval felülmúlják a bevándorlók integrálásának költségeit. A képzett gazdasági bevándorlók fokozzák a termelékenységet, növekedést idéznek elő, és a befogadó ország abszorpciós kapacitását növelik. Az eltérő származású emberek eltérő képzettséget, ismereteket hoznak magukkal, hozzájárulásuk főként azokból az innovációkból adódik, amelyeket a saját specifikus képzettségük révén képesek megvalósítani. Számos történeti bizonyíték támasztja ezt alá, kezdve a hugenották első ipari forradalomhoz való hozzájárulásával, azzal, hogy a szövést meghonosították Angliában. Minden ilyen bizonyíték azt a konklúziót erősíti, hogy a migránsok jelentős mértékben képesek elősegíteni az innovációt és a fejlődést, ha erre esélyt kapnak.
Ennek a hét elvnek, megvalósítása esetén, lényeges szerepe lehet a közvélemény félelmeinek csökkentésében, a menedékkérők kaotikus áradata megfékezésében, az újonnan érkezők integrálása biztosításában, valamint a közel-keleti és afrikai országokkal való kölcsönösen előnyös kapcsolatok kialakításában és Európa nemzetközi emberiességi kötelezettségeinek teljesítésében.
A menekültválság nem az egyedüli krízis, amellyel Európa szembenéz, azonban ez a legszorongatóbb. Ha pedig az unió jelentős előrelépést tudna elérni a menekültek ügyében, akkor az könnyebbé tenné a többi válság megoldását is, kezdve a folyamatos görög adósságválságtól, a Brexit okozta problémákon át, az Oroszország által jelentett kihívásokig. A nehéz feladvány minden egyes darabját a helyére kell tenni, ám a siker esélyei csekélyek. Amíg azonban esély mutatkozik egy olyan stratégiára, amely biztosíthatja, hogy fennmaradjon a békét garantáló és fontos morális elvek alapján működő Európai Unió, addig nem szabad feladni a reményt, addig érdemes nehéz döntéseket igénylő közös erőfeszítéseket tenni.
HVG
A menekültválság már eddig is az Európai Unió lassú, de biztos szétesésével fenyegetett, de június 23-án egy újabb nagy csapáshoz, a Brexithez is hozzájárult. Mindkét válság felerősítette a xenofób, nacionalista mozgalmakat szerte a kontinensen. Ezek az erők az elkövetkező egy évben számos kulcsfontosságú szavazás megnyerésére törekednek, beleértve a 2017-es francia, holland és német választásokat, az EU menekültügyi politikájáról szóló idén október 2-án tartandó magyar népszavazást, illetve az ugyanezen a napon sorra kerülő megismételt osztrák elnökválasztást, valamint az októberben vagy novemberben megrendezendő, az ország alkotmányáról szóló olasz referendumot.
Ahelyett, hogy az EU egységesen lépett volna fel ezekkel a fenyegetésekkel szemben, az EU-tagállamok egyre kevésbé hajlandóak egymással együttműködni. A saját érdekeiket szolgáló, egymástól eltérő migrációs politikát folytatnak, gyakran a szomszédos országok nyilvánvaló kárára. Ebben a helyzetben rövid távon nem lehetséges egy átfogó és koherens európai menedékjogi politika kialakítása, az Európai Bizottság erre irányuló erőfeszítései ellenére sem.
Hiányzik az együttműködéshez szükséges bizalom, amelyet egy hosszú és fáradságos folyamat révén kell újra kiépíteni.
A bizalom hiánya azért jelent nagy gondot, mert az európai vezetők legfőbb prioritásának egy átfogó politika kialakítására kellene irányulnia, ami nélkül az unió nem maradhat fenn. A mostani menekültválság nem egyszeri, rövid távon lezajló esemény, a belátható jövőben fokozottabb migrációs nyomás alakulhat ki számos ok miatt: az Európa és Afrika közötti demográfiai és gazdasági egyensúlytalanság, a szélesebb régióban tapasztalható, véget nem érő konfliktusok, illetve a klímaváltozás drámai hatásai következtében.
A problémákat más államokra, mások kárára áthárító migrációs politika, mint például a határon történő kerítésépítés nemcsak tovább töredezi az uniót, hanem súlyos károkat okoz az európai gazdaság számára, illetve az alapvető emberi jogok érvényesülése szempontjából is.
*
Milyen lenne a migrációs válság átfogó megközelítése, amely garantálná, hogy évente legalább 300 ezer, a Közel-Keletről érkező menekült (nem gazdasági migráns) Európában – és remélhetőleg a világ más országaiban – történő befogadását? Ez már elég nagy keretszám ahhoz, hogy meggyőze a valódi menedékkérőket arról, hogy ne kockáztassák életüket a Földközi-tengeren való átjutással, különösen akkor, ha illegális úton érik el Európát. Az illegális bevándorlás ugyanis megfosztaná őket attól a jogtól, hogy valódi menedékkérőknek tekintsék őket.
Ez szolgálhatna alapul ahhoz, hogy Európa biztosítsa a szükséges forrást a menekülteket jelentős számban befogadó, Európán kívüli országok támogatására, ahol a menekültek ügyeit intéző központokat hoznának létre. Továbbá ez szolgálhat alapul egy tényleges uniós határőrség felállítására; a menedékjogi eljárások lefolytatásával és a menedékkérők integrálásával, illetve a menedékjogra nem jogosultak visszaszállításával kapcsolatos közös elvek kialakítására; valamint a Dublin III. szabályozás újratárgyalására annak érdekében, hogy az EU-n belül tisztességesebb módon osszák el a menedékjog nyújtásából fakadó terheket.
A válságra adott jelenlegi széttöredezett válaszlépéseket, amelyek az EU és Törökország közötti, a menekülthullám megállítására vonatkozó megállapodásban csúcsosodtak ki, négy alapvető hiba jellemzi.
- Először is, ez nem egy valódi európai reakció: a Törökországgal való megállapodást Angela Merkel német kancellár tárgyalta meg.
- Másodsorban, az európai válaszlépések súlyosan alulfinanszírozottak.
- Harmadsorban, ezek Görögországot de facto olyan menekültgyűjtőhellyé alakították át, amely ehhez nem rendelkezik megfelelő infrastruktúrával.
- Végül, a válaszlépések nem önkéntes alapon történnek: olyan kvótákat próbálnak központilag megszabni, amelyeket sok tagállam radikálisan ellenez, továbbá a menekülteket olyan országokban telepítenék le, ahol nem látnák szívesen őket, és ahová ők nem is akarnak menni, miközben Törökországba szállítanak vissza olyanokat, akik illegálisan jutottak be Európába.
A Törökországgal aláírt megállapodás már a július 15-i puccskísérlet előtt is súlyos problémákat vetett fel, amelyek Európa jövőjét még bizonytalanabbá tették. A megállapodás, látszólag, sikernek tűnhet, mivel a balkáni útvonal jórészt elzáródott, és a Görögországba érkező menekültek száma jelentősen csökkent. A menekülthullám így a veszélyesebb Földközi-tengeri útvonalra került át. Ugyanakkor alapvetően tévesek voltak az EU-török megállapodással kapcsolatos előfeltevések, miszerint a menedékkérőket legálisan visszaszállíthatják majd Törökországba. A görög bíróságok és a menedékjogi kérdésekben eljáró testületek ugyanis folyamatosan azt állapítják meg, hogy Törökország nem „biztonságos harmadik ország” a legtöbb szíriai menedékkérő számára. Ezt a helyzetet a puccskísérlet várhatóan tovább erősít.
Mindeközben az EU-török megállapodást, amely azon az előfeltevésen alapult, hogy a menekültek jogait pénzügyi és politikai szívességekre lehet elcserélni, még szélesebb körben is mintának tekintik. Júniusban ugyanis az Európai Bizottság arra szólított fel, hogy az afrikai partnerországok esetében a fejlesztési támogatásokat a migráció visszaszorításának végrehajtásától tegyék függővé. Ez azonban sérti azokat az értékeket és alapelveket, amelyeknek irányt kellene szabniuk az EU számára, szakít a fejlesztési támogatások évtizedes gyakorlatával, áruvá alacsonyítja mind a menekülteket.
Az afrikai, illetve más országokkal való megállapodás nem alapulhat azon, hogy ha megállítják a migránsok Európába özönlését, akkor megtehetnek bármit, ami szeretnének.
Ez a megközelítés mindenkinek ártalmas, nemcsak morális, de politikai és gazdasági szempontból is.
Egy tisztességes, ugyanakkor pragmatikus megállapodás az Afrikában történő olyan fejlesztésekre fókuszálna, amelyek generációkon átívelően kezelnék a migrációnak alapvető és meghatározó okait.
*
Az EU jelenlegi megközelítésének hatékony alternatívája hét pillérre támaszkodhatna.
- Először is, az EU-nak és a világ többi részének jelentős számú menekültet kellene befogadnia biztonságos és rendezett módon, közvetlenül a frontországokból, ami jóval elfogadhatóbb lenne a közvélemény számára, mint a jelenlegi zűrzavaros helyzet. Ha az EU olyan kötelezettséget vállalna, hogy évente csak 300 ezer menekültet fogadna be, és amihez a világ más országai is csatlakoznának, akkor a valódi menedékkérők elég jónak ítélnék meg esélyeiket az Európába jutásra ahhoz, hogy ne a menedékjog elveszítésével járó illegális utat válasszák. Ha ez még azzal is kiegészülne, hogy a nagyobb mértékű segélyek révén a frontországokban javulnának az életkörülmények, akkor nem is volna menekültválság. A gazdasági migránsok problémája azonban ezzel sem oldódna meg.
- Ezzel eljutunk a második ponthoz: az EU-nak vissza kell szereznie a határai feletti ellenőrzést. Annál szinte semmi sem rémiszti meg jobban a közvéleményt, mint amikor kaotikus jeleneteket lát. Tizenöt hónappal a válság akut fázisának kezdete után továbbra is zűrzavaros a helyzet Görögországban és a Földközi-tenger térségében. Több mint 50 ezer menekült nyomorogva él rosszul szervezett, sebtiben felhúzott táborokban szerte Görögországban.
© MTI / EPA / Jánisz Koleszidisz
A közvélemény látja az erről szóló képsorokat, és azon csodálkozik, hogy a gazdag és hatalmas EU nem képes a háború elől menekülő gyermekek és asszonyok alapvető emberi ellátását sem biztosítani. Mindeközben a világ legfejlettebb hadiflottái képtelenek megmenteni a Földközi-tengeren átkelőket. A vízbe fúltak száma 50 százalékkal nőtt idén. A helyzet cinikus magyarázata – miszerint az EU elrettentő célzattal szándékosan engedi, hogy ilyen katasztrófa alakuljon ki – még aggasztóbb.
Ezt a helyzetet azzal lehetne azonnal javítani, ha Görögország és Olaszország elegendő támogatást kapna a menedékkérők ellátására, ha a hadihajók elsődleges feladata a menekültek felkutatása és mentése lenne, nem pedig a határok komolytalan „védelme”, illetve ha végrehajtanák azt a korábbi ígéretet, amely szerint 60 ezer menedékérőt telepítenének át Görögországból és Olaszországból az EU más tagállamaiba.
- Harmadrészt, az EU-nak elő kell teremtenie azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek biztosítják az EU előtt tornyosuló kihívások kezelését. Évek óta az EU-nak egyre több kötelezettséget kellett finanszíroznia a rendelkezésre álló források csökkenése mellett. 2014-ben a tagállamok és az Európai Parlament abban állapodott meg, hogy csökkentik az EU költségvetését, és annak felső limitjét a tagállamok GDP-jének csekély, 1,23 százalékos szintjében határozták meg a 2020-ig terjedő időszakban. Ez tragikus következményekkel járó hiba volt. Ekkora méretű költségvetéssel az EU nem marad fenn.
Évente legalább 30 milliárd euróra lenne szüksége az EU-nak ahhoz, hogy egy átfogó menedékjogi tervet tudjon kidolgozni. Ezekre a forrásokra mind az unión belül – a hatékony határőrizeti és menedékjogi szervek létrehozására, a tisztességes befogadási feltételek és menedékjogi eljárások, illetve az integráció lehetőségnek biztosítására – mind az unión kívül szükség van, hogy támogatni lehessen a menekülteket befogadó országokat, és elősegítsék a munkahelyteremtést szerte Afrikában és a Közel-Keleten. A megfelelő méretű határőrizeti és menedékjogi szervek működtetése egyedül 15 milliárd euróba kerülhet.
Bár 30 milliárd euró hatalmas összegnek tűnhet, azonban jóval kisebbnek látszik, ha az elhúzódó válság politikai, humánus és gazdasági költségeit nézzük. Fennáll például az a valódi veszély, hogy a nyitott belső határok schengeni rendszere felbomlik. A Bertelsmann Alapítvány becslése szerint Schengen megszűnése önmagában évente 47 és 140 milliárd euró közötti veszteségét okozna az EU GDP-jében. (A Bertelsmann Alapítvány számításai szerint Schengen megszűnése 10 év alatt mintegy 470 milliárd euróval, vagy évi 47 milliárd euróval csökkentené az EU GDP-jét. A pesszimistább forgatókönyv szerint az importárak 3 százalékkal emelkednének. Az összesített GDP-kiesés mértéke így 10 év alatt 235 milliárd euró lenne Németországban, 244 milliárd Franciaországban, míg az EU-ban 1,4 ezer milliárd, vagyis 140 milliárd euró évente.)
A jelenlegi megközelítés azon alapul, hogy az EU költségvetéséből mindig csak minimális összegeket csoportosítanak át, és aztán arra kérik a tagállamokat, hogy járuljanak hozzá a különböző dedikált pénzügyi eszközökhöz (Turkish Facility, illetve Trust Fund for Syria), amelyek a Törökországnak nyújtandó pénzügyi kompenzációt, illetve a szíriai válságra válaszul a nemzetközi szervezetek és a térségbeli országok uniós támogatását szolgálják. Ezek az alapok azonban csak átmeneti megoldást jelenthetnek, mivel se nem fenntarthatóak, se nem elég nagyok ahhoz, hogy megfelelően finanszírozzanak olyan erőfeszítéseket, amelyek nagyobbak és kiterjedtebbek a rendelkezésre álló eszközök mértékéhez képest.
Ezek az alapok hatásos eszközök lehetnek rövid távon ahhoz, hogy átcsoportosítsanak forrásokat, és lehetővé tegyék azt, hogy a tagállamok több forrást nyújtsanak egy adott speciális célra. Ám ezek az alapok rávilágítanak a jelenlegi rendszer alapvető hiányosságára is, nevezetesen arra, hogy minden lépésnél a tagállamok éppen adott jóindulatától függenek.
Annak érdekében, hogy rövid távon a szükséges forrásokat elő lehessen teremteni, az EU-nak jelentősebb összeget kellene elkülönítenie erre a célra. Ez viszonylag kisméretű uniós költségvetéssel megtámogatott jelentős adósságfelvétellel biztosítható, ahelyett, hogy évről évre nem elegendő összegeket különítenek el erre a célra.
Jelenleg az EU amellett áll ki, hogy viszonylag alacsony összegű adósságokat halmoz fel költségvetésének mérete miatt, ezért az uniós költségvetés esetében tőkeáttételt kell alkalmazni, ahogy minden szuverén kormányzat teszi a világban. Az évente biztosított csekély források helyett, a program elején befektetett nagyobb összeg segítségével az EU hatékonyabban tudna reagálni a menekültválság legveszélyesebb következményei közül néhányra, illetve meg tudná előzni a legsúlyosabb következményeket is. Toldozgatás-foltozgatás helyett, határozott forrásbefektetéssel van csak esély a válság kezelésére.
A válságba beletartozik a tagállamokban kialakult bevándorlóellenes hangulat is, amely erősítette az autokrata politikai pártokat, illetve fokozta azok reménytelenségét, akik tragikus helyzetükben Európában szeretnének menedéket találni, de jelenleg a közel-keleti befogadó országokban a társadalom perifériájára szorultak, vagy görögországi tranzitállomásokon rekedtek.
© AFP / Oliver Bunc
Ha jelentős kezdeti befektetéseket hajtanának végre a határvédelemben és a tengeri mentőműveletek vonatkozásában, valamint a menedékjogi eljárások és a menekültek tisztességes és emberséges oltalma terén, akkor talán mód nyílna arra, hogy a gazdaság, a politika és a szociális szféra dinamikája a xenofóbia és az elégedetlenség felől olyan konstruktív fejlemények felé mozduljon el, amelynek mind a menekültek, mind a befogadó országok haszonélvezői lennének. Hosszú távon ez csökkenti majd azt az összeget, amelyet Európának a menekültválság kezelésére, illetve az abból történő kilábalásra kell költenie.
Ennek finanszírozásához előbb vagy utóbb új európai adókat kell kivetni. Az addig is jelentkező igényeket részben a már létező uniós pénzügyi eszközök – Fizetési Mérleg Támogatás, Makropénzügyi Támogatás és az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (EFSM) – fel nem használt hiteleiből lehetne fedezni. A fenti eszközökben összesen több mint 50 milliárd euró értékű fel nem használt hitel érhető el. Ezeket a pénzügyi eszközöket újra kell tervezni, és mandátumukat ki kell bővíteni, ami jelentős ellenállásba ütközik majd. A fenti összeg azonban jól mutatja, hogy az EU mekkora mértékű fel nem használt pénzügyi kapacitással rendelkezik.
Az euróválság tetőpontján a tagállamok képesek voltak megteremteni a politikai akaratot arra, hogy olyan új eszközöket hozzanak létre, amelyek erősítették az EU pénzügyi erejét. A később Európai Stabilitási Mechanizmussá (ESM) váló EFSM, egy év alatt mintegy 500 milliárd euróra növelte az EU hitelfelvételi kapacitását, ami azt bizonyítja, hogy ha megvan a szükséges akarat, akkor megoldhatóak a nehézségek. Ezeknek az eszközöknek esetében azonban három korlátozó tényező áll fenn: jórészt kormányköziek, valamint a tagállamok, nem pedig az EU költségvetésének garanciáján alapulnak, ugyanis az uniós büdzsé túl kicsi ahhoz, hogy egy ekkora mértékű hitelfelvételt lehetővé tegyen. Másrészt a tagállamok részéről történő egyhangú felhatalmazást követelik meg, illetve harmadrészt lényegében arra találtattak ki, hogy pénzt hitelezzenek más tagországoknak, ahelyett hogy az EU nevében tényleges pénzköltést tennének lehetővé.
Ebből a helyzetből egyetlen kiút látszik: a megoldás mellett elkötelezett tagországok olyan koalíciója, amely nem igényel egyhangú döntést.
Ezek a kezdeményezések az EU költségvetésének mélyebb reformját idézhetik elő. Ezért tűnt biztatónak tavaly Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter páneurópai üzemanyagadóra tett javaslata. Nem sokkal később azonban világossá vált a kezdeményezés korlátja, amikor Schäuble az EU ki nem használt kölcsönfelvételi kapacitásának hasznosítása ellen emelte fel szavát.
Tagadhatatlan, hogy most az Európai Unió lényege és léte forog kockán. Felelőtlenség és a kötelességek elhanyagolásának megbocsájthatatlan bűne lenne, ha anélkül hagynánk szétesni az EU-t, hogy nem próbáljuk meg az uniós pénzügyi források hasznosítását. Nemzeti vészhelyzetek esetén a kormányok kötvényeket bocsátottak ki. Mikor kellene az EU-nak felhasználnia a jórészt érintetlen hitelfelvételi kapacitását, ha nem egy olyan pillanatban, amikor az unió léte került végzetes veszélybe? Ennek a lépésnek további előnye lenne, hogy biztosítaná az európai gazdaság szükséges élénkítését is. Miután jelenleg a kamatráták történelmi mélyponton vannak, így most különösen kedvező alkalom kínálkozik az adósságfelvételre.
- Negyedrészt, a válságot arra lehetne felhasználni, hogy a határok védelme, a menedékkérelmek elbírálása és a menekültek elhelyezése terén közös európai mechanizmusok alakuljanak ki. Történt már előrelépés ezen a területen: az Európai Parlament júliusban elfogadta az Európai Határ- és Parti Őrség létrehozására vonatkozó jogszabályt. A Dublin III. szabályozás – amely meghatározza, hogy melyik ország felelős a menedékkérők ügyének elbírálásáért és azok befogadásáért – azonban megakadályozza, hogy szolidaritás alakuljon ki az EU-tagállamok között, hiszen a terhek legnagyobb részét arra az országra helyezi, ahol az adott menedékkérő elsőként lépett be az unióba. Ezt a szabályozást szükséges lenne újratárgyalni.
Ezen a téren egy európai megoldás körvonalazódik Görögországban, ahol az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) de facto megvizsgálja a menedékkérelmeket annak érdekében, hogy ezzel segítse a túlterhelt görög hatóságokat. Egy egységes európai menedékjogi eljárás nem ösztönözné többé a menedékkérőket arra, hogy egyszerre több tagállamban is menedékjogért folyamodnak, illetve erősítené a tagállamok közötti bizalmat is.
- Ötödrészben, amikor a kérelmezők jogát elismerik a menedékjogra, szükség lenne egy olyan mechanizmusra, amely közös egyetértés alapján helyezi el a menekülteket Európán belül. Döntő fontosságú lesz az EU számára, hogy újragondolja a halva született letelepedési és áthelyezési programok végrehajtását. Az Európai Bizottság által júliusban beterjesztett új javaslatai már ebbe az irányba mutatnak. Az unió nem tudja kikényszeríteni, hogy a tagállamok vagy a menekültek részt vegyenek ezekben a programokban. A menekültek elhelyezésének önkéntes alapon kell történnie. Egy megfelelő mechanizmus révén világossá válhatnak a menekültek és a befogadó közösségek preferenciái, így a menekülteknek esélyük lenne oda kerülni, ahová szeretnének, és ahol szívesen látják őket. Az EASO által kidolgozott tervek ebbe az irányba mutatnak.
Fontos lenne, hogy ezeket a programokat az érintett közösségek magukénak tekintsék.
Polgármesterek szerte Európában jelezték készségüket arra, hogy tragikus helyzetben lévő menekülteket befogadjanak, azonban sokszor a nemzeti kormányzatok akadályozzák ezeket a törekvéseket. A köz- és a magánszféra által finanszírozott programok – amelyben egyének kis csoportja, közösségi szervezetek és cégek támogatják pénzügyileg és más módon, így például az oktatás és az álláskeresés terén az újonnan érkezőket – húzhatnak hasznot a polgárok kiaknázatlan jóakaratából szerte Európában.
A kanadai modell jó példával szolgálhat, bár az ország földrajzi kontextusa eltér Európáétól. Mindössze négy hónap alatt 25 ezer szíriai menekültet fogadott be Kanada, és a köz-, valamint a magánszféra együttműködésén alapuló programok, illetve helyi civil szervezetek segítségével integrálta őket. A kormányzat azt is bejelentette, hogy további 10 ezer szíriai menekültnek ad menedékjogot, így 2016-ban összességben 44 ezer menekültet fogad be. (Ugyanakkor Kanada évente összességében 300 ezer migránst fogad be, ami az EU esetében évi 4,5 millió migráns befogadásával lenne egyenértékű.)
A menekültek betelepítésére vonatkozó kanadai eljárás hosszú idő alatt finomodott, és még déli szomszédjának nagyon alapos biztonsági előírásainak is megfelel. A szíriai menedékkérők ügyének részletekbe menő elbírálását mintegy 500 konzuli és katonai tisztviselő hajtotta végre. A párizsi és brüsszeli terrorcselekmények ellenére is a közvélemény és a kanadai média is pozitívan fogadta ezeket az intézkedéseket. A siker meghatározó eleme volt az eltökélt politikai vezetés, a menekülteket befogadó helyi közösségekkel való szoros együttműködés, az alapos átvilágítási és letelepedési eljárások, valamint az elkerülhetetlen problémákkal való szembenézés. Hasonlítsuk össze a kanadai helyzetet az európaival, és képet kaphatunk arról, hogy az EU-nak milyen hosszú utat kell még megtennie.
- Hatodsorban az EU-nak a nemzetközi közösséggel együtt nagyvonalúbban kellene támogatnia a menekülteket befogadó, unión kívüli országokat, mint ahogy azt most teszi. A szükséges támogatás egyrészt pénzügyi jellegű, amivel az olyan országok, mint Jordánia megfelelő iskoláztatást, lakhatást, képzést és egészségügyi ellátást tudna biztosítani a menekültek számára.
Másrészt ez a támogatás a kereskedelmi könnyítések formájában valósulhatna meg, amivel az érintett országok mind a menekültek, mind saját polgáraik számára munkahelyeket tudnának biztosítani. Nincs értelme annak, hogy Európa több mint 200 milliárd eurót fordítson 2015-2020 között arra, hogy a saját területén belül kezelje a válságot – hiszen ekkora az az összeg, amelyet a tagállamok a tervek szerint menekültek befogadására és integrálására költenének el –, miközben az összeg töredékének külföldön történő felhasználása kezelhető mértékűvé tenné a migrációs helyzetet.
Hasonlóképpen, az EU-nak bőkezűbbnek kell lennie Afrika támogatásában is. Nyilvánvalóan nem elégséges, hogy a migráció kontrolljáért cserébe pénzügyi segélyt kínál fel, ahogy az az Európai Bizottság júniusi javaslatában olvasható. Ez a megközelítés csak arra jogosítja fel az afrikai vezetőket, hogy a migrációt Európával szembeni fenyegetésként kezeljék, ahogy azt Erdogan is tette. Ehelyett a valódi fejlesztési kérdésekre, a szabadkereskedelemre, jelentős mértékű beruházásokra és a korrupció felszámolására vonatkozó kötelezettségvállalásokra kellene a hangsúlyt helyezni.
Néhány európai vezető egy afrikai Marshall-tervre szólított fel. Ez egy nagyvonalú törekvés. Amikor azonban a konkrétumokról esik a szó, Európa nagyon messze van ettől a víziótól. A II. világháború után az Egyesült Államok éves GDP-jének 1,4 százalékát fektette négy éven át Európa újjáépítésébe. Az eredeti Marshall-tervnek megfelelő mértékű mostani uniós befektetés évente négy éven át mintegy 270 milliárd eurónyi összeget feltételezne. Ettől a mértéktől azonban nagyon messze vagyunk.
- A hetedik és egyben utolsó pillére a jelenlegi uniós irányvonal alternatívájának az, hogy az idősödő európai népesség ismeretében az EU-nak lényegében egy olyan környezetet kell kialakítania, amelyben a gazdasági migrációt, gyakorlatias módon, az európai népek érdekében lehetne felhasználni. Merkel kancellár tágra nyitotta a menekültek előtt Németország kapuit, azonban nagylelkű lépése nélkülözte a megfelelő átgondoltságot, nem vette figyelembe a döntése által kiváltott szívóhatást. A több mint egymillió menedékkérő hirtelen áradata túlterhelte a hatóságok kapacitását, és a közvéleményt a migránsok ellen fordította.
Az EU-nak most sürgősen korlátoznia kell az újonnan érkezők beáramlását, amit csak a gazdasági migránsokkal szembeni diszkriminációval tud megvalósítani.
A migráció által eredményezett elérhető előnyök jóval felülmúlják a bevándorlók integrálásának költségeit. A képzett gazdasági bevándorlók fokozzák a termelékenységet, növekedést idéznek elő, és a befogadó ország abszorpciós kapacitását növelik. Az eltérő származású emberek eltérő képzettséget, ismereteket hoznak magukkal, hozzájárulásuk főként azokból az innovációkból adódik, amelyeket a saját specifikus képzettségük révén képesek megvalósítani. Számos történeti bizonyíték támasztja ezt alá, kezdve a hugenották első ipari forradalomhoz való hozzájárulásával, azzal, hogy a szövést meghonosították Angliában. Minden ilyen bizonyíték azt a konklúziót erősíti, hogy a migránsok jelentős mértékben képesek elősegíteni az innovációt és a fejlődést, ha erre esélyt kapnak.
Ennek a hét elvnek, megvalósítása esetén, lényeges szerepe lehet a közvélemény félelmeinek csökkentésében, a menedékkérők kaotikus áradata megfékezésében, az újonnan érkezők integrálása biztosításában, valamint a közel-keleti és afrikai országokkal való kölcsönösen előnyös kapcsolatok kialakításában és Európa nemzetközi emberiességi kötelezettségeinek teljesítésében.
A menekültválság nem az egyedüli krízis, amellyel Európa szembenéz, azonban ez a legszorongatóbb. Ha pedig az unió jelentős előrelépést tudna elérni a menekültek ügyében, akkor az könnyebbé tenné a többi válság megoldását is, kezdve a folyamatos görög adósságválságtól, a Brexit okozta problémákon át, az Oroszország által jelentett kihívásokig. A nehéz feladvány minden egyes darabját a helyére kell tenni, ám a siker esélyei csekélyek. Amíg azonban esély mutatkozik egy olyan stratégiára, amely biztosíthatja, hogy fennmaradjon a békét garantáló és fontos morális elvek alapján működő Európai Unió, addig nem szabad feladni a reményt, addig érdemes nehéz döntéseket igénylő közös erőfeszítéseket tenni.
HVG
