Emesz Margit
Új tag
ÉLETEM…
Találkozás
Fiam született. Az ápolónő fehér pólyában tette elém.
„Hát szervusz – köszöntöttem. Én vagyok az anyád.”
Nesztelen vette a lapot, a zaklatást.
Az apró szobácskát homály uralta. Ablak, csak fenn a mennyezet alatt. Nagyobb
világosságnak hely nem jutott.
Így találkoztunk. A fiam és én.
Úton
Aztán elindultunk kéz a kézben. Nyárfa-sor-ködben erőlködtünk, vásott-lábon, a sárban.
„Meddig megyünk, még?
Meddig?”
Apám sem tudta, én sem mondhattam:
„Majd elfogy egyszer az országút, hisz itt járt az Orgonás.”
Láttam magam előtt a fehér pólyát, a félhomályt.
„Akinek nincs lova, járjon gyalog!” – szól az íratlan törvény –
Vaslajtorjára hágtunk, töröltük verejtékünket és köpdöstük fejcsóválva. De elégedetten,
merthogy gyalogoltunk, csak gyalogoltunk. Hogy megérkezzünk? Ereinkben lüktetett az
Orgonás éneke.
Ő kísértett és kérdezett:
„Mindenki a helyén?”
A vaskarikát, amely csak most izzó állapotban tágult a kerék nagyságára, gyorsan ráhelyezték,
minden oldalról feszítve. A kalapácsot a mester, villámgyorsan kezelte. A fa tüzet fogott.
Odazuhintottak egy kanna vizet. A kerék gőzt hányt, füstöt lökött.
Újból lobbant a tűz, majd újra a víz. Végül az utolsó gőz-bokor is szétlebbent.
Egy kannacsőből vékony vízsugár hullt a hűlő vasra, meg-megropogtatva életre kapott társát.
Fölnéztünk.
Fejünk fölött ludak húztak délre, szilvaágról pergett le a nyár.
Ősz jön. Szél süvít. Hallom az Orgonást. Rendet követel, életet ad. Meleg életet.
A félhomályból kivezet.
Találkozás
Fiam született. Az ápolónő fehér pólyában tette elém.
„Hát szervusz – köszöntöttem. Én vagyok az anyád.”
Nesztelen vette a lapot, a zaklatást.
Az apró szobácskát homály uralta. Ablak, csak fenn a mennyezet alatt. Nagyobb
világosságnak hely nem jutott.
Így találkoztunk. A fiam és én.
Úton
Aztán elindultunk kéz a kézben. Nyárfa-sor-ködben erőlködtünk, vásott-lábon, a sárban.
„Meddig megyünk, még?
Meddig?”
Apám sem tudta, én sem mondhattam:
„Majd elfogy egyszer az országút, hisz itt járt az Orgonás.”
Láttam magam előtt a fehér pólyát, a félhomályt.
„Akinek nincs lova, járjon gyalog!” – szól az íratlan törvény –
Vaslajtorjára hágtunk, töröltük verejtékünket és köpdöstük fejcsóválva. De elégedetten,
merthogy gyalogoltunk, csak gyalogoltunk. Hogy megérkezzünk? Ereinkben lüktetett az
Orgonás éneke.
Ő kísértett és kérdezett:
„Mindenki a helyén?”
A vaskarikát, amely csak most izzó állapotban tágult a kerék nagyságára, gyorsan ráhelyezték,
minden oldalról feszítve. A kalapácsot a mester, villámgyorsan kezelte. A fa tüzet fogott.
Odazuhintottak egy kanna vizet. A kerék gőzt hányt, füstöt lökött.
Újból lobbant a tűz, majd újra a víz. Végül az utolsó gőz-bokor is szétlebbent.
Egy kannacsőből vékony vízsugár hullt a hűlő vasra, meg-megropogtatva életre kapott társát.
Fölnéztünk.
Fejünk fölött ludak húztak délre, szilvaágról pergett le a nyár.
Ősz jön. Szél süvít. Hallom az Orgonást. Rendet követel, életet ad. Meleg életet.
A félhomályból kivezet.
