(The Woman and the Roses)
Előttem lebegsz,
mint a lila nő a Chagall képen.
Úgy képzellek el ruhátlanul,
rózsák közt nappal és éjjel.
Csak úgy,
mint egy könnyed virág,
mint egy sóhaj,
mely folyton mellbe vág,
mikor rád gondolok
akarva akaratlan.
Csak vagyok
s csak vagyok...
Nem is tudom,
vagyok egyáltalán?
Biztosan, mert kín gyötör,
Mely megöli, pusztítja lelkemet,
közben meg felemészt a magány,
a sírba visz, a föld alá döngöl engemet.
Mert előttem lebegsz, lebegsz...
Szüntelen...
Vajon meddig, meddig
bírom ezt?
Előttem lebegsz,
mint a lila nő a Chagall képen.
Úgy képzellek el ruhátlanul,
rózsák közt nappal és éjjel.
Csak úgy,
mint egy könnyed virág,
mint egy sóhaj,
mely folyton mellbe vág,
mikor rád gondolok
akarva akaratlan.
Csak vagyok
s csak vagyok...
Nem is tudom,
vagyok egyáltalán?
Biztosan, mert kín gyötör,
Mely megöli, pusztítja lelkemet,
közben meg felemészt a magány,
a sírba visz, a föld alá döngöl engemet.
Mert előttem lebegsz, lebegsz...
Szüntelen...
Vajon meddig, meddig
bírom ezt?
