KALAPBAN

KALAPBAN

Az inggomb akkorát pattant,
hogy lelőtte a nőt.
Kalapja repült
A nő megnyúlt arcát most is látom.
Jómagam tovább pattogtam. Cserbenhagyott
gázolás címén megpecsételődtem.
Lelkiismeretem megszólalt. „Mondd! Mi lesz a
nővel?”
Hebegtem, habogtam, ijedten tovább pattogtam.
Zavarom nőtt…kellett ez nekem?
Baj történt. Nagy baj. De hogyan is történhetett?
Jó tettes módjára visszatértem a tett színhelyére.
Uramisten! A megállóban…a kalapban…
ő,.. ő… az… a… Nézz hátra!
Mutasd magad te nő! Inkább ne! Talán én…
…mennék, ha mernék.
Szóval félek.
Árnyékom átlépve pattantam a kalap
széles peremébe. Benne, a mélyben, a mélyedésben
biztonságban lapultam.
- Szép a kalapod! –jegyezte meg egy szőke hang.
- Igen? Örököltem – mondta a vöröses hajú.
- Kalapot is lehet örökölni? – csalódott szőkén a másik.
- Miért ne?! Elképzeltem akkor, hogy a
lelőtt nő kalapja hogyan állhat nekem…
Itt találtam ezen a helyen…
Megborzongtam. Hát – akkor – valóban meghalt?
Ez a vörös tán mégis viccel!...
Szánalmas tettes vagyok.
Verítékes halántékkal, pimaszul kihallgattam a nőket.
Csak hallgatok.
A kalap peremében lassan kúszok.
S z é l r e h ú z ó d o k.
Kilesek. Majd belülre tovább nézek. A kalapban
arrébb madárpiszok díszeleg.
„Szerencsés lesz”- rebbent ijedten lelkem.
No és a tettes?!
Ki vállalja a felelősséget? A tettes, ki
tudja, hol, merre szerencséltet így másokat…
Bepiszkította áldozatom tiszta emlékét.
Többé nem jövök erre.
Többé nem jöhetek.