Nézlek

Ordít az éj, ragyogva ülsz helyettem
magányunkban, s légröptű angyalok
ölelik át lelkedet.
Imát mormol a némaság, sóhajtása
kétes válaszokat tömjénez.
Derékaljad hideg lepedője gyűri
egyedüllét álmodat.

Megszületett az éj gyermeke,
s ím, nekemdől a hajnal.
Fáradt kezeimet pókhálóként
fonják át a szavak.
A gúnyolódó hold is elbújt már,
a remény napja mögött szégyenli magát,
de nem láthatom, mert szemedben
még ott guggolnak a csillagok.