Aerensiniac
Kitiltott (BANned)
Különösebb forrást nem találtam legnagyobb sajnálatomra, de a téma alapjait meg tudom írni. A kihalás elmélet tudtommal Ian Malcolm nevéhez fűződik aki a káosz elméletek területén munkálkodott (ismerős lehet a jurassic parkból).
Az elmélete szerint ha pusztán a számokra hagyatkozunk akkor: A bolygónkon pillanatnyilag 50 millió különböző faj él. Erről úgy gondoljuk hogy rendkívül nagy mértékű változatosság, mégsem hasonlítható a bolygó múltjához. A tudomány jelen állása szerint körülbelül 50 billió fajnak adott otthont bolygónk ezidáig.
Ez azt jelenti hogy minden ezer fajból csupán egy mardt életben mára. Következés képpen 99.9%a a valaha létezett fajoknak halott.
Ha figyelembe vesszük hogy ebből a számból a tömeges kihalások pusztán 5%ot tesznek ki (Pl dinoszauruszok eltűnése) akkor arra a következtetésre jutunk hogy a kihalás egy folyamat amely mindig jelen van.
Ehhez kapcsolódott a fejlődési séma:
1. "A káosz küszöbétől távol eső konzervatív területen az egyes elemek lassan összeolvadnak, elveszítik egyedi jellegüket."
2. "Az önszerveződés a komplexitás irányába fejlődik, miközben a rendszer a káosz pereme felé halad."
3. "A közbeeső fázisban a viharos gyorsasággal fejlődő komplexitás elrejti a rendszeren belül a bármely pillanatban elszabaduló káosz kockázatát."
4. "A kaotikus küszöbhöz közeledve az egyes elemekben megmutatkoznak a belső konfliktusok. A rendszer instabil, és potenciálisan halálos területre lép."
5. "A káosz küszöbén minden megtörténhet. Nem elhanyagolható az életben maradás kockázata sem."
6. "A különböző területeken egyidejűleg omlik össze a rend. Az életben maradás az egyének és a csoportok számára egyaránt valószínűtlenné válik"
7. "A destruktív elemek eltávolításával esély nyílik a részleges újra stabilizálódásra. Az életben maradás bizonyos mértékben a véletlen szerű események függvénye lesz."
Gyakorlatilag tehát a rendszer sematika azon elvei testesülnek meg itt, melyek szerint minden komplex rendszer egy egyszerűbb rendszerből fejlődött ki. Továbbá minden rendszer elér egy olyan küszöböt (káosz küszöb) a fejlődése során amely után kérlelhetetlenül belső ellentétek alakulnak ki benne.
Ez a későbbiekben a fejlődés előrehaladtával a rendszer széteséséhez vezet és (jobb esetben) újabb egyszerű rendszerek születését eredményezi (rosszabb esetben totális pusztulás).
Az a szép ebben az elméletben hogy metafizikai igazság.
Anyagra épp úgy vonatkozik mint élőlényekre, sőt akár pszichológiára.
Megfigyelhető az emberiség történelmében minden nagyobb összeomlás előtt is, ahogy ma is amikor a bürokráciára gondolunk és azon belül az egyes szerveket ellenőrző szervek, ellenőrző szerveiről beszélünk.
(Tételesen minden egyes szerv működhet tökéletesen. Ha csak kettő tagot nézünk annyit látunk hogy egy szervet ellenőriz egy másik, azonban ahogy haladunk kijjebb és adjuk hozzá a tagokat az információ áramlása "A" szervből mondjuk "K" szervbe hihetetlenül akadozva az optimálistól messze távol elmaradó sebességgel történik ha egyáltalán sikeres.
Kijelenthető hogy bár minden szerv tökéletesen működik és végzi a feladatát, a rendszer egészének teljesítő extrém méretekben rontják. A befektetett energia többszöröse a kinyertnek.)
Egy érdekes mondás miszerint a tervező nem akkor érte el a tökéletességet amikor már nem tud mit hozzáadni a rendszerhez, hanem akkor amikor már nem tud mit elvenni belőle.
Ezzel a hasonlattal pedig ráléptünk a szellemi fejlődés nyomvonalára is.
Szerény véleményem szerint pont ez az amiért a tudomány hosszú távon önpusztító felfogás. A progresszív gondolkodás, miszerint a kérdéseket meg kell válaszolni jobban magában rejti a káosz küszöb elméletét mint bármi más.
Gondoljunk csak bele például hogy mennyi erőt ölt bele a materializmus abba hogy kijelentse nem létezik isten. Ma ott tartunk hogy az egyetlen amit kijelenthetünk hogy soha nem leszünk képesek bizonyítani ezt a kijelentést.
Dimenziók nyíltak meg előttünk, időt és teret két külön fogalomnak soroljuk, és egyre több az olyan jelenség ami nem magyarázható pusztán kémiai folyamatokkal vagy matematikai egyenletekkel.
Minduntalan a buddhizmus jut eszembe amikor ezzel a témával foglalkozom, ahol a cél elérése a 0.
A mai kor és tudomány sokkalta stabilabb lenne mind társadalmi, mind pedig elméleti szempontból ha a kérdéseire nem folyamatosan a választ keresné, hanem megállna hogy megnézze miből származik a kérdés.
Különbségek helyett hasonlóságokat kellene keresnünk.
Az elmélete szerint ha pusztán a számokra hagyatkozunk akkor: A bolygónkon pillanatnyilag 50 millió különböző faj él. Erről úgy gondoljuk hogy rendkívül nagy mértékű változatosság, mégsem hasonlítható a bolygó múltjához. A tudomány jelen állása szerint körülbelül 50 billió fajnak adott otthont bolygónk ezidáig.
Ez azt jelenti hogy minden ezer fajból csupán egy mardt életben mára. Következés képpen 99.9%a a valaha létezett fajoknak halott.
Ha figyelembe vesszük hogy ebből a számból a tömeges kihalások pusztán 5%ot tesznek ki (Pl dinoszauruszok eltűnése) akkor arra a következtetésre jutunk hogy a kihalás egy folyamat amely mindig jelen van.
Ehhez kapcsolódott a fejlődési séma:
1. "A káosz küszöbétől távol eső konzervatív területen az egyes elemek lassan összeolvadnak, elveszítik egyedi jellegüket."
2. "Az önszerveződés a komplexitás irányába fejlődik, miközben a rendszer a káosz pereme felé halad."
3. "A közbeeső fázisban a viharos gyorsasággal fejlődő komplexitás elrejti a rendszeren belül a bármely pillanatban elszabaduló káosz kockázatát."
4. "A kaotikus küszöbhöz közeledve az egyes elemekben megmutatkoznak a belső konfliktusok. A rendszer instabil, és potenciálisan halálos területre lép."
5. "A káosz küszöbén minden megtörténhet. Nem elhanyagolható az életben maradás kockázata sem."
6. "A különböző területeken egyidejűleg omlik össze a rend. Az életben maradás az egyének és a csoportok számára egyaránt valószínűtlenné válik"
7. "A destruktív elemek eltávolításával esély nyílik a részleges újra stabilizálódásra. Az életben maradás bizonyos mértékben a véletlen szerű események függvénye lesz."
Gyakorlatilag tehát a rendszer sematika azon elvei testesülnek meg itt, melyek szerint minden komplex rendszer egy egyszerűbb rendszerből fejlődött ki. Továbbá minden rendszer elér egy olyan küszöböt (káosz küszöb) a fejlődése során amely után kérlelhetetlenül belső ellentétek alakulnak ki benne.
Ez a későbbiekben a fejlődés előrehaladtával a rendszer széteséséhez vezet és (jobb esetben) újabb egyszerű rendszerek születését eredményezi (rosszabb esetben totális pusztulás).
Az a szép ebben az elméletben hogy metafizikai igazság.
Anyagra épp úgy vonatkozik mint élőlényekre, sőt akár pszichológiára.
Megfigyelhető az emberiség történelmében minden nagyobb összeomlás előtt is, ahogy ma is amikor a bürokráciára gondolunk és azon belül az egyes szerveket ellenőrző szervek, ellenőrző szerveiről beszélünk.
(Tételesen minden egyes szerv működhet tökéletesen. Ha csak kettő tagot nézünk annyit látunk hogy egy szervet ellenőriz egy másik, azonban ahogy haladunk kijjebb és adjuk hozzá a tagokat az információ áramlása "A" szervből mondjuk "K" szervbe hihetetlenül akadozva az optimálistól messze távol elmaradó sebességgel történik ha egyáltalán sikeres.
Kijelenthető hogy bár minden szerv tökéletesen működik és végzi a feladatát, a rendszer egészének teljesítő extrém méretekben rontják. A befektetett energia többszöröse a kinyertnek.)
Egy érdekes mondás miszerint a tervező nem akkor érte el a tökéletességet amikor már nem tud mit hozzáadni a rendszerhez, hanem akkor amikor már nem tud mit elvenni belőle.
Ezzel a hasonlattal pedig ráléptünk a szellemi fejlődés nyomvonalára is.
Szerény véleményem szerint pont ez az amiért a tudomány hosszú távon önpusztító felfogás. A progresszív gondolkodás, miszerint a kérdéseket meg kell válaszolni jobban magában rejti a káosz küszöb elméletét mint bármi más.
Gondoljunk csak bele például hogy mennyi erőt ölt bele a materializmus abba hogy kijelentse nem létezik isten. Ma ott tartunk hogy az egyetlen amit kijelenthetünk hogy soha nem leszünk képesek bizonyítani ezt a kijelentést.
Dimenziók nyíltak meg előttünk, időt és teret két külön fogalomnak soroljuk, és egyre több az olyan jelenség ami nem magyarázható pusztán kémiai folyamatokkal vagy matematikai egyenletekkel.
Minduntalan a buddhizmus jut eszembe amikor ezzel a témával foglalkozom, ahol a cél elérése a 0.
A mai kor és tudomány sokkalta stabilabb lenne mind társadalmi, mind pedig elméleti szempontból ha a kérdéseire nem folyamatosan a választ keresné, hanem megállna hogy megnézze miből származik a kérdés.
Különbségek helyett hasonlóságokat kellene keresnünk.