Nos hát, mint ígértem, lássuk akkor a bibliát, mint az igazság állítólagos forrását:
Kezdjük mindjárt a teremtéssel.
Mint azt az első fejezetek olvasása után észrevesszük, két teremtéstörténettel állunk szemben. Egyik a hatnapos, itt az emberpár a végén lett megteremtve, a „magunk képére és hasonlatosságára, hogy uralkodjék az ég madarain, a tenger halain, stb… A maga képére teremtette őket, férfiúvá és asszonnyá, mindent nekik adott, minden fát, maghozó füvet, eledelül.
Az állatoknak meg a zöld füvet…
Mindezek után pihenni vonult. Ez a sztori itt meg is áll.
A 2. fejezet 4. versének második sorától indul a második teremtéstörténet. Ebben van egy kissé érdekes verssor: „ember sem vala, ki a földet mívelje” – Hogy miért is érdekes: tudtommal az embernek nem az a funkciója, hogy „mívelje” a földet. Egyáltalán mi is az a „földmívelés”: az ember először eltávolítja a földről az eredetileg honos, - az odateremtett – növénytakarót, majd felszántja, beléveti a magját, amit a saját táplálására szán, majd kapálgatja, locsolgatja a területet, és megakadályozza, hogy az eredetileg ott honos, oda teremtett növényzet újfent birtokba vegye a területet. Ez a földművelés, tehát ez az ember rendeltetése… Kissé érdekes.
Folytassuk: megteremtetett az ember, azaz a férfi. Miután ez megtörtént, belehelyeztetett az éden kertjébe, hogy művelje (fentebb írtam, mit jelent) és őrizze. De hogy kitől, mitől őrizze, és főleg hogy miért… Nem értettem már akkor sem. Magyarázatot sem kaptam rá sosem, csak az elmeállapotomat kísérelték meg mindig kielemezni, mikor ezt szóvá tettem…
És most jön a vicc: a kert minden fájáról bátran egyél, egyet kivéve, nézzük csak:
Egyrészt: hogy is írta az előző fejezet: „néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.”
Itt meg: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz. – Értjük?
Elsőben minden fát, amin maghozó gyümölcs van, itt meg korlátozás.
Elsőben többes, másodikban csupán egyes szám.
Elsőben az egész FÖLD az övéké, az emberpáré és utódaié, másodikban csak az éden az emberé, azaz a férfié. Izé nem is az övé, neki csak művelnie és őriznie kell... Utódokról meg itt szó sincs...
De folytassuk: És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. – értjük, ugye? Legyen az embernek, aki itt nyilván a homo sapiens hímnemű egyede, hozzá illő társa. És mi jön, nézzük csak: „És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. …de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.”
Jó, mi: találjon az ember magához való társat a mezei vadak, meg az égi madarak között, miközben elnevezi azokat…
Álljunk is itt meg, és gondolkodjunk, a folytatás holnap következik.
Kezdjük mindjárt a teremtéssel.
Mint azt az első fejezetek olvasása után észrevesszük, két teremtéstörténettel állunk szemben. Egyik a hatnapos, itt az emberpár a végén lett megteremtve, a „magunk képére és hasonlatosságára, hogy uralkodjék az ég madarain, a tenger halain, stb… A maga képére teremtette őket, férfiúvá és asszonnyá, mindent nekik adott, minden fát, maghozó füvet, eledelül.
Az állatoknak meg a zöld füvet…
Mindezek után pihenni vonult. Ez a sztori itt meg is áll.
A 2. fejezet 4. versének második sorától indul a második teremtéstörténet. Ebben van egy kissé érdekes verssor: „ember sem vala, ki a földet mívelje” – Hogy miért is érdekes: tudtommal az embernek nem az a funkciója, hogy „mívelje” a földet. Egyáltalán mi is az a „földmívelés”: az ember először eltávolítja a földről az eredetileg honos, - az odateremtett – növénytakarót, majd felszántja, beléveti a magját, amit a saját táplálására szán, majd kapálgatja, locsolgatja a területet, és megakadályozza, hogy az eredetileg ott honos, oda teremtett növényzet újfent birtokba vegye a területet. Ez a földművelés, tehát ez az ember rendeltetése… Kissé érdekes.
Folytassuk: megteremtetett az ember, azaz a férfi. Miután ez megtörtént, belehelyeztetett az éden kertjébe, hogy művelje (fentebb írtam, mit jelent) és őrizze. De hogy kitől, mitől őrizze, és főleg hogy miért… Nem értettem már akkor sem. Magyarázatot sem kaptam rá sosem, csak az elmeállapotomat kísérelték meg mindig kielemezni, mikor ezt szóvá tettem…
És most jön a vicc: a kert minden fájáról bátran egyél, egyet kivéve, nézzük csak:
Egyrészt: hogy is írta az előző fejezet: „néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.”
Itt meg: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz. – Értjük?
Elsőben minden fát, amin maghozó gyümölcs van, itt meg korlátozás.
Elsőben többes, másodikban csupán egyes szám.
Elsőben az egész FÖLD az övéké, az emberpáré és utódaié, másodikban csak az éden az emberé, azaz a férfié. Izé nem is az övé, neki csak művelnie és őriznie kell... Utódokról meg itt szó sincs...
De folytassuk: És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. – értjük, ugye? Legyen az embernek, aki itt nyilván a homo sapiens hímnemű egyede, hozzá illő társa. És mi jön, nézzük csak: „És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. …de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.”
Jó, mi: találjon az ember magához való társat a mezei vadak, meg az égi madarak között, miközben elnevezi azokat…
Álljunk is itt meg, és gondolkodjunk, a folytatás holnap következik.
Utoljára módosítva:
