Érdekességek a történelemből

Létrahuszár írta:

A kocsi szekér


A középkorban a fő közlekedési útvonalunk a Budáról Bécsbe vezető út volt, amely mentén I. Károly a futárok kiszolgálása végett lóváltó állomások létesítésére kötelezte a településeket. A forgalmat Mátyás idejében előbb a kocsiposta-hálózat megszervezése, majd az uralkodói székhely Bécsbe történt áthelyezése jelentősen megnövelte. Az út menti falvakban, városokban patkoló kovácsok, szekérjavítók álltak a kereskedők és utazók rendelkezésére. Az út áthaladt Kocs falun is, ahol a XV. században találékony és ügyes mesterek rájöttek a szekér jobbá tételének nyitjára.
A középkori szekerek felépítménye rá volt építve a tengelyekre, ezért amikor kanyarodtak, a merev első kerekek a fordulás irányába csúsztak, a hátsók kissé kifaroltak. Ez az egyszerű manőver megterhelte a szekeret húzó állatot, a hajtót és a tengelyt is. A kocsi mesterek újításként elválasztották a kocsitesttől az első tengelyt, amely egy csapszeg segítségével arra fordult, amerre a kocsi kanyarodott. A „fergettyű” által a szekérkocsizás lényegesen könnyebbé vált. A magyar kocsi sajátos jellemzője volt az, hogy három, könnyű hámmal ellátott ló húzta.
A rossz minőségű utakon lassan zötyögő szekerek utasai igencsak rázkódtak, ezért aki hosszabb útra ment, lóháton közlekedett. A kocsigyártó mesterek a vasalkatrészeket minimálisra csökkentették, a kerekeket nem vasalták, ennek köszönhetően az utazási idő a harmadára csökkent. A szekerek egyforma átmérőjű kerekei helyett előre kisebbeket, hátulra nagyobbakat készítettek, s így a kocsin ülők kevésbé érezték az út egyenetlenségeit.
A kényelmesebb és a gyorsabb haladás igénye egy újabb megoldást szült: a kocsi felépítményét teljesen elválasztották a tengelyektől, s a kettőt kötelekkel, szíjakkal kötötték össze. Ez a kocsi az úthibák okozta kellemetlenségeket hintázással mérsékelte, megszületett a hintázó szekér, vagyis a hintó. Száguldani nem lehetett vele, de a korábbiaknál kényelmesebben utazni igen.
A Római Birodalom útjain forgó első tengelyű szekerek és szíjjal felfüggesztett felépítményű kocsik egyaránt közlekedtek, de készítésük technikája Róma bukása után feledésbe merült, s a középkorban újra fel kellett találni. S ez a kocsi mesterek érdeme, akiknek szekerei, hintói meghódították egész Európát.

Kattints a kibontásához...

Döbbenet hogy 1000 évre elfelejtődött egy egyszerű kocsi.
Persze az utak is elkoptak...

A perdöntő párviadalok alkonya


A középkorban a perdöntő párbajokat egyfajta istenítéletnek tekintették, noha a végeredmény nem a véletlenen, hanem a felek ügyességén múlott. Úgy vélték, hogy az Isten azt segíti győzelemre, akinek igaza van. Ezzel az eljárással kapcsolatban a IX. században megváltozott az egyház álláspontja, s azt hirdették, hogy „Bajra ne ítéltessék senki, mert az ártalmas mindazok lelkének, akik megengedik, mindazoknak, akik vívják”. A viadaloknak először I. Miklós pápa (858—867) próbált meg véget vetni, rendelkezése azonban csak 1215 után kezdett fokozatosan érvényesülni. A végleges tilalmat a tridenti zsinat mondta ki 1563-ban.
Hazánkban Zsigmond idején már tilos volt a bajvívás. Ennek ellenére is előfordultak bajvívások, de azokat nem bíró rendelte el, hanem a felek állapodtak meg egymás között. Ezzel kapcsolatban az 1405-21 között összeállított budai jogkönyv kimondta, hogy a párbajban szerzett sebesülés miatt nem lehet bíróhoz fordulni.
Mátyás király jelentős mértékben korlátozta a perdöntő küzdelmeket. Egy 1471-ben hozott határozatával csak olyan személy számára engedélyezte a viadalt, aki nemest gyilkolt meg, és az ártatlanságát nyomozással nem tudták kideríteni. Mivel ezek a bizonyítási eljárások egyáltalán nem garantálták, hogy az igaz ügyet képviselő nyeri meg a pert. Ennek ellenére 1477-ben Mátyás rendelt el párviadalt egy hatalmaskodási ügyben, a következő évben pedig Guti Ország Mihály nádor. 1486-ban eltörölte a perdöntő bajvívást, „kivéve azt az esetet, ha a per eldöntésére minden más bizonyíték hiányzik”. Hatalmaskodás esetén és birtokperekben azonban nem lehetett alkalmazni. A szigorú tilalmak ellenére egy-egy párbaj még a XVI. században is előfordult. 1540-ben például Szapolyai János király ilyen viadal megtekintése közben lett rosszul.

Mátyás maga döntötte el, ki legyen a felesége


V. László 1457-ben, Hunyadi László lefejezése után Prágába menekült, és magával hurcolta Mátyást. Az uralkodó hirtelen meghalt, s a rab sorsa a cseh kormányzó, Podjebrád György kezébe került. A kormányzó megegyezett Mátyással, hogy váltságdíj fejében szabadon bocsájtja, s ezt Podjebrád lányának, Kunigundának és a fogolynak az eljegyzésével erősítették meg. Az ifjú szabadulásának módjáról Vitéz János váradi püspök tárgyalt a kormányzóval.

Az ifjú Hunyadi menyasszonyáról itthon az anyja és a nagybátyja, Szilágyi Mihály állapodott meg Garai Miklós nádorral 1458 januárjában, akinek megfogadták, hogy a Hunyadi László kivégzésében bűnrészes uraknak, köztük Garainak is megbocsájtanak, tisztségeiket, javaikat megtarthatják, ők viszont támogatják Mátyás kiszabadítását és királlyá választását. Noha bizonyára tudtak Podjebrád és a 15 éves Mátyás egyezségéről, az ifjú nevében megígérték azt is, hogy feleségül veszi Garai Annát, László volt menyasszonyát. A megállapodás betartására fogadalmat tettek, de kikötötték, hogy az esküjüket a pápai követ és az esztergomi érsek előtt meg kell erősíteni. Ez azonban elmaradt. Mátyás király lett, de Garai Anna nem lett a felesége.

Az ország legtekintélyesebb urai, köztük Szilágyi Mihály és Szilágyi Erzsébet fegyveresek kíséretében indultak el még januárban Csehországba. A küldöttségnek a magyar-morva határon lévő Strážnicében adtak át a váltságdíj kifizetése után Mátyást, akinek a házassági ígéretét ünnepélyesen írásba foglalták, s azt a magyar követség is megerősítette. Az okirat szerint a kormányzó barátságosan bánt a fogollyal, aki ismerte Kunigundát, látta „az ő alakjának, arcának és testének épségét”. A kormányzó megígérte, hogy egy éven belül átadja lányát Mátyásnak, aki királynévá koronáztatja, majd a 12. életévének betöltése után feleségül veszi. Ha a frigy elmaradna, Mátyás százezer aranyforintot lesz köteles fizetni a kormányzónak. Végül az időközben királlyá koronázott Podjebrád 11 éves lányát csak 1461 májusában adták át a magyar küldöttségnek Trencsénben, s onnan vitték Budára, ahol megtartották az ünnepélyes eljegyzést. Az esküvő ekkor még nem jöhetett szóba, mert az egyházi törvények szerint a lányok csak a tizenkettedik életévük betöltése után köthettek házasságot. Az ara uradalmakat, udvartartásának kiadásaira évi hétezer aranyforintot kapott. Magyarul tanult, készült a királynéi méltóságra, s a nevét Kunigundáról Katalinra változtatta. A jegyesek 1463 májusában fényes ünnepség keretében kötöttek házasságot Budán. A királyné hamarosan áldott állapotba került, s 1464. február végén fiút szült, de a király rövid ideig örülhetett, mert a gyermek is, és a királyné is meghalt gyermekágyi lázban.
Věnceslav Černý: Podjebrád Katalin elutazása hazájából Magyarországra:

Corvinák

Az 1460-as években kezdte a könyveket gyűjteni, amelyek a budai palota Dunára néző oldalán, a királyi kápolna mellett lévő szobákban kaptak helyet. A kézzel írt, díszes kötésű, latin, görög és héber nyelvű műveket egyrészt intarziás szekrényekben, másrészt vörös függönyökkel védett, nyitott polcokon tárolták, az lapjukra fektetve. A könyvtárszobák mennyezetére csillagos eget festettek. A könyvtárra Taddeo Ugoleto ügyelt, ő irányította a budai palotában dolgozó másolókat, fordítókat, könyvkötőket és beszerzőket. Mátyás megbízásából számos kötet készült firenzei műhelyekben.
A 2000-2500 kötetből álló gyűjteményt csupán a pápáé múlta felül. A kódexeket még Mátyás fia, Corvin János is csak az országnagyok beleegyezésével vehette ki.
II. Ulászló és a fia, II. Lajos számos könyvet elajándékozott, s ezek egy része a bécsi udvarba került. Az állomány zömét I. Szulejmán vitte magával Isztambulba. A törökök nem sokra becsülték a számukra érdektelen könyveket, a tárolásukkal nem törődtek, ezért a zömük tönkrement. Mintegy 220 corvina maradt fenn, többségükben azok, amiket a Jagellók ajándékoztak el. Hazánkban 55 corvinát őriznek.
(A corvina-kifejezés 1869-ben született a pest-budai szerkesztőségekben, midőn a lapok az Abdul Aziz szultán diplomáciai ajándékaként hazatérő négy Mátyás-kódexről tudósítottak”
a kötéstáblák centrumába a király címerét préselték.)
1. képhez: Ezt a kötéstípust kifejezetten a budai királyi könyvtár számára fejlesztette ki az Itáliából érkezett könyvkötő.
2.-hoz: A bársonykötéseket Budán olykor zománcberakással díszített, aranyozott ezüstcsatokkal látták el.
3.-hoz: Pietro Ransano Magyarországról szóló történeti műve eredeti kéziratának címlapján Mátyás és a felesége látható.

Kiss Ernő altábornagy mentegombjának története
„A lövés a szívemben visszhangzik tovább”
Kiss Ernő altábornagy nem halt bele az első lövésbe, amely a vállát érte. Huszármentéjének gombja ekkor lepattant, és a sírt ásni kirendelt fogva tartott ’48-asok egyikének lábához gurult. Így kezdődött Kiss Ernő altábornagy mentegombjának története, amely azóta öröklődik nemzedékről nemzedékre az arra érdemesek körében.
A napsütésbe tartom a legalább két centiméter átmérőjű malachitot, amely szinte ragyog az aranyfoglalatban. Kádár Ferenc keramikusművész, operaénekes ujjáról lehúzva nyújtotta át, hogy közelebbről szemügyre vehessem. Ő szintén operaénekes édesapjától – a temesvári operaház igazgatójától – örökölte 1975-ben. – Meg kellett esküdnöm, hogy akármilyen nehézségbe ütközöm az életem folyamán, nem adhatom el – meséli a művész, aki ilyenformán a negyedik örököse a gyűrűvé alakított mentegombnak. Az elődök azt is meghagyták, hogy mindig csak ahhoz kerülhet, aki megérdemli és megbecsüli; amennyiben a leszármazottak nem felelnek meg ezen kritériumoknak, akkor olyan is kaphatja, aki nem rokon.
Így került harmadik őrzőjéhez, Kádár Ferenc édesapjához.
– Kezdjük azonban a történet elején. Az aradi tizenhármak közül Kiss Ernő altábornagy három másik társával – Lázár Vilmos ezredessel és Dessewffy Arisztid, valamint Schweidel József tábornokokkal – együtt katonatisztként szolgált az osztrák hadseregben. Mivel nem keveredtek közvetlen harcba a császári - királyi reguláris csapatokkal, kötél helyett golyó általi halálra ítélték őket. Ahogy a napfényben forgatom a féldrágakövet, feltűnik rajta a hajszálrepedés. Ez az alig észrevehető sérülés árulkodik arról, hogy 1849. október 6-án Kiss Ernő megmenekülhetett volna a haláltól.
A sortűz eldördülte után három főtiszt holtan bukott arcra, de Kiss Ernő csupán féltérdre rogyott, mivel a golyó a vállán érte, lázas betegsége miatt magára terített mentegombján pedig gellert kapott a rá kilőtt golyó.
A törvény szerint ha az első alkalommal nem sikerült a kivégzés, meg kellett kegyelmezni az elítéltnek. Ez azonban sem a sortüzet vezénylő tisztet, sem Haynaut nem érdekelte, aki mellesleg nagy pénzadósságától is megszabadult Kiss Ernő halálával, ugyanis dorbézolásait többször a gazdag, örmény származású altábornagytól felvett kölcsönből fedezte. Eszünkbe juthat az esetről Hunyadi László kivégzése is, akinek szintén kegyelem járt volna az első sikertelen próbálkozás után, nyakára mégis négyszer sújtott a hóhér – idézte fel a történteket Kádár Ferenc.
Egyes visszaemlékezések szerint Kiss Ernő maga vezényelte a második sortüzet. Az osztrák élelmezési őrmester, Sylvester Lajos elmondása alapján – aki maga is szemtanúja volt az eseményeknek – a kivégzőosztag katonája odalépett a térdelő altábornagyhoz és közvetlen közelről, a füléhez tartva a puskát lőtte agyon, amitől feje teljesen szétroncsolódott. Az ekkor még a cellájában tartózkodó Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevelében a lövésről úgy emlékszik meg, mint ami a szívében visszhangzott tovább. Miközben a kivégzést végrehajtották, a szintén az aradi várbörtönbe zárt ’48-as bizottmányi tagokat kirendelték sírgödröt ásni. Köztük volt a gomb első tulajdonosa is. Miután eléje gurult, a szájába vette, úgy menekítette meg. Szabadulása után gyűrűbe foglaltatta, a foglalatba pedig a következőt vésette:
„1849. október 6. Kiss Ernő mentegombja.”
A mentegomb jó kezekbe került, ám az altábornagy testét sem hagyták méltatlan módon a kivégzés helyszínén elföldelni. Másnap, az éjszaka leple alatt tisztiszolgáját, Kovács Mihályt a parancsnokához való hűség és mélységes ragaszkodás arra indította, hogy felettébb kockázatos vállalkozásba fogjon. Kádár Ferenc szavai szerint az osztrák önkény tobzódásának legsötétebb korszakában lopta ki szeretett parancsnokának még el nem temetett holttestét bocsárdi Vörös Márton segítségével, a kivégzés egyik szemtanújával. A sírást elfojtani alig tudó két ember az őröket lefizetve kicipelte a tetemet, és a kint hagyott kétkerekű taligára téve a Thököly téri templommal szemben lévő utcába, bérelt szállásukra vitte. Itt megmosdatták, fehér lepedőbe csavarták, majd összerakták és átkötötték a közeli lövéstől szétroncsolódott koponyáját.
– Gondoljunk csak bele, milyen lelkiállapotban lehettek – tűnődik Kádár Ferenc, miközben a történetet mesélve az ő hangja is többször elcsuklik.
Miután egy egyszerű fakoporsóba helyezték, a temetőőrt busásan lefizetve temették el egy B. B. monogrammal megjelölt sírba. A hűséges tisztiszolga később innen is kiásta, és Katalinfalvára vitte, ahol egyházi szertartással a templom alatti családi sírboltba fektették. Végső nyugalomra azonban 1872-ben lelt; október 6-án a család kérésére a mártír földi maradványait ugyancsak Kovács Mihály szállította Németelemérre, ahol gyászszertartással október 7-én a Szent Ágoston tiszteletére felszentelt, római katolikus templom szentélye alatti kriptában helyezték el. Kovács Mihály a saját életét is kockára tette, mivel képtelen lett volna megbékélni azzal, hogy kivégzett parancsnoka holttestével is méltatlanul bánjanak. Lojalitása és áldozatkészsége nem maradt hála nélkül. A főtiszt egyik lánya, Bobor Györgyné Kiss Róza jóvoltából a földesúri leszármazottak élete végéig tisztességes kegydíjat folyósítottak neki. Kilencvenévesen hunyt el; még részt vett az aradi Szabadság-szobor leleplezésén 1890. október 6-án, melynek talapzatán az ő arcképe is megtalálható dombormű formájában.
Kiss Ernő vértanú földi maradványai tehát hosszú időt és sok kockázatos vállalkozást követően méltó helyre kerültek, mentegombját pedig azóta is nagy becsben tartják. Kádár Ferenc szerint bizonyára előfordult, hogy elődei szorult helyzetbe jutottak, hiszen a két világháború, Trianon, majd a kommunizmus évei alatt – főleg Erdélyben – nem volt könnyű sorsuk. A magyar lelkű emberek értékrendje azonban még rendben volt, a gomb így a mai napig megvan.

Miért nem lett Cillei Erzsébet Mátyás felesége?

A középkorban a királyi és főúri családok tagjainak házasságkötését általában politikai, vagyoni érdekek vezérelték. Így volt ez Hunyadi fiúk esetében is. Brankovics György szerb fejedelem unokáját, Cillei Erzsébetet először Hunyadi László jegyezte el, vélhetően 1448 tavaszán. Néhány hónappal később, a rigómezei csata után azonban a fejedelem elfogatta Hunyadi Jánost, és szabadon engedése fejében ott kellett hagynia Lászlót túszként, s a házassági szerződést is meg kellett erősítenie. A politikai helyzet változása folytán 1450-ben a fejedelem nehéz helyzetbe került, szabadon engedte Lászlót, az eljegyzés semmissé vált. A következő évben a két fél ismét tárgyalni kényszerült, és megállapodtak abban is, hogy Mátyás feleségül veszi az akkor még tízéves Cillei Erzsébetet, a hatalmas birtokokkal rendelkező Cillei Ulrik lányát, és az ara jegyesség alatt a Hunyadi családnál fog élni. A házasságkötés végső időpontjául 1453 december 6-át tűzték ki, ám a politika újból közbeszólt. Két évvel később ismét szerződésbe belefoglalták a leendő frigyet, s utána a menyasszony a kor szokása szerint Vajdahunyadra költözött a Hunyadi családhoz. Mátyás ekkor valószínűleg a királyi udvarban szolgált apródként. Lehetséges, hogy az esküvőt is tartottak, de ez formális ceremóniánál nem jelentett többet, hisz a vőlegény csak 12 éves volt, az ara pedig még abban az évben magas lázzal járó betegségben meghalt.

A Mátyással foglalkozó történeti munkák Cillei lányát természetesen nem tekintik Mátyás feleségének.

Miért fejezték le Hunyadi Lászlót?


Hunyadi Jánosnak, az ország főkapitányának a halála után V. László Cillei Ulrikot nevezte ki a megüresedett tisztségbe. A törökverő idősebb fia, László azzal a kikötéssel jelent meg az országgyűlésen, hogy nem kell számot adnia az apja által kezelt uralkodói vagyonokról., és cserébe megígérte a királyi tulajdonú Nándorfehérvár átadását.
A király 1456. november 8-án 4000 fegyveressel hajón érkezett a vár átvételére. Kíséretében természetesen ott volt Cillei Ulrik is. Hunyadi László és Szilágyi Mihállyal sajkán vitte be a királyt és előkelő kíséretét a várba, de a katonák előtt bezárták a kaput. Másnap Hunyadi összekülönbözött Cilleivel, és a kardjával leszúrta. Ezután felszólította a megrettent uralkodót, hogy nevezze ki őt országos főkapitánnyá. Ez meg is történt.
V. László hazafelé tartva megállt Temesváron is, ahol Hunyadi László anyjának kénytelen volt megesküdni, hogy nem áll bosszút Cillei haláláért, és a Hunyadi fiúkat testvéréül fogadja.
Hunyadi László és öccse 1457 tavaszán Budán tartózkodott. Az uralkodó a kényszerből tett esküjét érvénytelennek tekintette, s az alkalmat kihasználva mindkettőjüket elfogatta. Lászlót március 16-án éjjel a Szent György téren lefejeztette, Mátyást pedig fogolyként hurcolta magával Bécsbe, onnan pedig Prágába.
(Madarász Viktor: Hunyadi László siratása)

A sokszorosan kikosarazott király


A megözvegyült Mátyásnak feleségre és trónörökösre volt szüksége, amelynek érdekében különböző, politikai érdekeket is figyelembe vevő elképzelések születtek. Egy évvel Podjebrád Katalin halála után, 1464-ben a király megbízottjai Milánóban jelentek meg, hogy megkérjék Ippolita Maria Sforza kezét a magyar királynak, de a frigyet a velencei diplomácia megakadályozta.

Lehetséges araként jött szóba Hohenzollern Albrecht herceg egyik lánya, Orsolya, esetleg a herceg testvérének, Frigyes brandenburgi választófejedelemnek a lányai (Dorothea, Margaret, Margarete) közül valamelyik. Bár a kötendő házasságról folytak tárgyalások, Mátyást kikosarazták. A főurak fellélegeztek, mert nem kellett tartaniuk a német befolyás erősödésétől.

Míg német földön visszautasításokban volt része, Ferdinánd nápolyi király 1465-ben maga ajánlotta fel az akkor kb. 15 esztendős lányának, Eleonórának a kezét, aki Mátyás második feleségének, Beatrixnek volt a nővére. Az ajánlatból nem lett házasság, valószínűleg azért, mert a lány nem nyerte el a vonzó külsejű nőket kedvelő király tetszését.

Néhány évvel később, 1469-ben a lengyel király udvarába utaztak a magyar követek. Hedvig hercegnő kezét kérték meg, de IV. Kázmér nem volt hajlandó a lányát feleségül adni Mátyáshoz. A krónikások szerint azért, mert Hedvig felmenői császárok és királyok voltak, a kérő pedig alacsony származású. Pár hónappal később ismét Frigyeshez menesztett lánykérő küldöttséget az uralkodó, noha házasodni csak két évvel később szándékozott a csehek ellen folytatott háború miatt. A választófejedelemnek szövetséget ajánlott, és feleségül kérte az egyik lányát. A leendő házasságról Boroszlóban tárgyaltak, de Frigyes elutasítóan viselkedett, s a házasságot végül nem támogatta.

A magyar uralkodó 1470 februárjában találkozott III. Frigyes császárral Bécsben, ahol nemcsak politikai kérdésekről tárgyaltak. Mátyás megkérte a császár ötéves lányának, Kunigundának a kezét. Frigyes halogatta a választ, ami sértette a kérő önérzetét, és még az ünnepségek vége előtt búcsú nélkül távozott a városból. E tettével viszont mélyen megsértette a császárt.

Mátyás szeretője, akinek a nevét is tudjuk


Mátyás király nem vetette meg a szerelmi kalandokat, amelyek örömeiről még a hadjáratok során sem mondott le. A korszak leghíresebb költője, Janus Pannonius, aki gyakran elkísérte az uralkodót a háborúkba, azt írta, hogy „a harc mezején sem felejt el ölelni”. Az elfoglalt sziléziai városok polgárai többször panaszolták, hogy lányaikat, asszonyaikat kerülgeti. Bécsben viszont egy olyan asszonnyal ismerkedett meg, aki nem csupán egy volt a sok közül.
A könnyen megszerezhető nőkről is híres Bécsbe 1470. február 11-én 1500 lovas kíséretében lovagolt be, hogy cseh királysága elismertetése végett találkozzon III. Frigyes német császárral. A fontos esemény alkalmából lovagi tornákat, táncmulatságokat és vadászatokat rendeztek. Mátyás az ott töltött egy hónap folyamán, valószínűleg egy táncmulatságon ismerkedett meg Hans Edelpecknek, a göttweigi apátság steini udvarbírájának a lányával, Borbálával. Lehetséges, hogy nem a bálban látta meg először a hajadont, hanem amikor a Bécs környéki erdőkben vadászat közben bajba jutott, s az Edelpeck család segített rajta.
A nőkkel szemben igényes uralkodónak megtetszett Borbála, bizonyára bele is szeretett, és magával hozta a budai várba. Kapcsolatukból 1473-ban megszületett Mátyás egyetlen gyermeke, Corvin János. Az uralkodóban állítólag felmerült a házasság gondolata, de az ország előkelői ellenezték a rangon aluli frigyet, s lebeszélték róla.
Viszonyuk 1476-ig, Beatrix Magyarországra jöveteléig tartott. Mátyás elhalmozta Borbálát ajándékokkal, ékszerekkel, megajándékozta egy besztercebányai házzal, amelyhez falvak és bányák is tartoztak. Itt lakott és itt nevelte a fiát az asszony egészen 1476-ig, s ez idő alatt a király többször meglátogatta. A második házasságára készülő király továbbra is szívén viselte az asszony sorsát, megvásárolta számára Alsó-Ausztriában az enzersdorfi várat, és férjről is gondoskodott. Borbála 1476-ban kötött házasságot Friedrich von Enzersdorffal, akitől további két gyermeke született. Az asszonyt 1484 novemberében, a Bécs elfoglalásáért folytatott háború idején látta viszont az uralkodó, amikor az enzersdorfi kastélyban időzött. Miután Mátyás elfoglalta Bécset, s oda tette át székhelyét, Borbála is Bécsbe költözött, a Szent Mária Magdolna ágostonos rendi kolostorba.
Corvin János anyja öt évvel élte túl Mátyást.

Szép és művelt ara, gazdag hozománnyal

A nápolyi és a magyar uralkodóház közti családi kapcsolat létesítésének gondolata 1465-ben még nem volt Mátyás ínyére, mert Orsolya hercegnő nem nyerte el a rokonszenvét. Évekkel később, 1472-ben a pápa követe, Lorenzo Loverella ferrarai püspök állt elő ugyanezzel a tervvel, de ezúttal a menyasszonyjelölt Orsolya húga, Beatrix volt. A püspök javaslatát Ferdinánd nápolyi király jónak találta, s annak ellenére, hogy korábban két hercegnek is odaígérte Beatrixot, a frigy előkészítésére követet küldött Budára, akivel megszületett az egyezség a kötendő házasságról. Mátyás nem kapkodta el az egybekelést. 1474-ben küldte Nápolyba Handó György pécsi prépostot és Bánfi Miklóst, hogy eljegyzéssel biztosítsák számára a hercegnő kezét. Ferdinánd ezután levélben értesítette Mátyást az eljegyzés megtörténtéről. Amikor a király megtudta a hírt, a lengyelek által ostromlott Boroszlóban tartózkodott, s örömében egy órán át húzatta a harangokat, este pedig gyertyák és lobogó szurokhordók fénye ragyogta be a várost. A jegyesének szánt drága ajándékokat 1475 februárjában küldte el Nápolyba. Júniusban újabb követség ment Ferdinándhoz, akivel a házasságkötés véglegesítéséről tárgyaltak. Egy hónappal később Beatrix a pápának írt levelében már magyar királynénak nevezte magát.

1476 őszén Rüdesheimi Rudolf boroszlói püspök vezetésével 750 fős küldöttség vonult Nápolyba a 17 esztendős hajadonért. Itt a kor per procuramnak nevezett szokását követve előházassági szertartás keretében a király képviseletében az unokatestvére, Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda vette el Beatrixot. A menyasszony 1476. december 10-én érkezett Magyarországra. Mátyás Székesfehérvár előtt fogadta, ahol „a földön tizenhárom vég kék posztó volt kiterítve”, s azon vezették elé leendő feleségét, aki 14 évvel volt fiatalabb nála. A pompás fogadtatás még pompásabb ünnepséggel folytatódott. A következő napon a szép és művelt menyasszonyt királynévá koronázták. Az esküvő december 22-én zajlott le a budai Nagyboldogasszony-templomban, amelyet mesébe illő lakoma követett. Az asztalok finomabbnál finomabb ételektől roskadoztak, s „minden asztalnál külön pohárszék állott, mindegyiken ötven aranyozott ezüstkupa és serleg volt a többi ezüst evőeszközön kívül”. Ezzel véget ért Mátyás 12 évig tartó özvegysége.

Beatrix nem érkezett üres kézzel. Hozománya 170 ezer aranyforinttal és 30 ezer forint értékű ékszerekkel gyarapította a királyi kincstárat.

A vonzalom kölcsönös volt. Mátyás házasságuk első éveiben egyetlen éjszakát sem töltött a felesége nélkül, és igyekezett mindenben Beatrix kedvében járni. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy a királyné meddő, s emiatt a házaspár között kiéleződtek az ellentétek. Bár az udvari orvosok mindent megtettek a királyné meddőségének megszüntetéséért, fáradozásuk eredménytelen maradt.

Egy menyasszony, két esküvő

Sok középkori uralkodó csak az esküvője előtti napokban, vagy az esküvő napján találkozott először leendő feleségével. Ezt az ünnepi eseményt sok esetben egy másik menyegző előzte meg, amit per procuram házasságnak neveztek. Ilyenkor az uralkodót egy általa kiválasztott személy képviselte.
Hunyadi Mátyás is így kötött házasságot második feleségével, Beatrixszel, akinek az első esküvőjén Nápolyban a királyt az unokatestvére, Dengelegi Pongrác János helyettesítette.
A vőlegény és a menyasszony 1476. december 10-én találkozott egymással Fehérváron, ahol az arát 12-én királynévá koronázták. Az igazi esküvőt tíz nappal később tartották meg a budai Nagyboldogasszony-templomban.

Hagyma a kincstárban

Mátyás király szerette a fokhagymát és a vöröshagymát is, ezért kért mind a kettőből 1483-ban felesége nővéréék ferrarai udvarától. Kapott is, a küldeménynek nagyon örült, megkóstolta, és nagyon ízletesnek találta. Az ehető ajándékot a kincstárába tetette, és megparancsolta a szolgáknak, hogy jól vigyázzanak a fejedelmi zöldségekre, s ha valaki mégis venné a bátorságot, és egyet is megkóstolna, annak útilaput köt a talpára.

A testi fogyatékosok gonoszok – vélte a művelt király

A testi hibával született csecsemőket sokan az ördög művének, a család büntetésének, közelgő háború vagy járvány előjelének gondolták. Még a széles körű műveltséggel rendelkező Mátyás király is bizalmatlan volt a torzszülöttek iránt. Biztosan olvasott a spártai testi fogyatékos kisdedek sorsáról, hallott arról, hogy az ilyen gyerekeket, felnőtteket kerülik az embertársaik, és gyanakodva, félve néznek rájuk. Mátyás úgy vélte, hogy a gonoszságukat fejezte ki a természet a küllemük elcsúfításával.

Diadalmenet koronázás nélkül

A magyar szokásjog szerint azt tekintették törvényes királynak, akinek az esztergomi érsek Fehérváron helyezte fejére a Szent Koronát. Hunyadi Mátyás királlyá választását (1458) követően ez nem történhetett, mert a királyi jelvény III. Frigyes birtokában volt.
Koronázás helyett nagyszabású ünnepi eseménysorozatot szerveztek, amelynek keretében a gyermekkirály diadalmenetben vonult be Budára. A város polgárai a falakon kívül fogadták. Az üdvözlés után megerősítette a zsidók, a városkapuhoz érve pedig Buda jogait. Innen a templomba vonultak, ahol hálaadó szertartást mutattak be. Ezután Mátyás ígéretet tett az egyház, a várkapuhoz érve pedig a nemesség szabadságjogainak betartására. Végül a palota dísztermében királyi méltóságának jeléül elfoglalta a trónra ült. A jeles nap alkalmából a városháza tömlöcéből szabadon engedték a rabokat.

Mátyásnak fizetnie kellett a Szent Koronáért

Habsburg Albert halála (1439) után az özvegy Erzsébet királyné udvarhölgye, Kottanner Jánosné segítségével megszerezte a Szent Koronát, amivel az özvegy elhunyt férje rokonához, Habsburg III. Frigyes német királyhoz (1440-1493, 1452-től császár) menekült. A királyi jelvény még Albert fiának, V. Lászlónak az uralkodása alatt (1444-57) sem került haza. Miután a rákosi országgyűlésre összegyűlt nemesek 1458. január 24-én a Duna jegén királlyá kiáltották ki Hunyadi Mátyást, 40 ezer forintot ajánlott fel Frigyesnek a koronáért. A császár az ajánlatot visszautasította, ezért Mátyást nem tudták a szokásjognak megfelelően megkoronázni.
A Szent Korona csak 1463-ban, 23 évi távollét után került vissza Magyarországra. Mátyás óriási árat, 80 ezer forintot fizetett érte, amelynek az előteremtése nem ment könnyen. Vállalta azt is, hogy ha fiú utód nélkül hal meg, a magyar trónt a Habsburgok öröklik.
A visszavásárolt Szent Koronát 1464 márciusában helyezték az uralkodó fejére Fehérváron. Erre nagy szüksége volt, mert nem örökösödési jogon, nem valamelyik európai uralkodóház leszármazottjaként került trónra Ő volt az első, akit a nemesség a saját soraiból választott ki a királyi méltóságra.

Egypercesek Mátyás idejéből
Még a nagybátyja is ellene fordult

Az ifjú Mátyás hatalomra kerülése után a központi hivatalok élén álló bárókat megfosztotta tisztségüktől, s helyükbe megbízható rokonait ültette, s általuk a királyi és az udvari bíróságok, valamint a kincstartóság irányítása az ő kezében összpontosult. Félreállította a nagybátyját, Szilágyi Mihályt is, aki a sértett, hatalmukat vesztett főurakkal, Garai László nádorral és Újlaki Miklóssal összefogva 1459-ben szervezkedni kezdett az uralkodó ellen. Mátyás a nagybátyját elfogatta, s az összeesküvők élére Újvári állt. Titokban követeket küldtek III. Frigyes német császárhoz, s felajánlották neki a magyar trónt. A császár serege élén be is jött az országba, 1459. februárjában Németújváron királlyá választották, majd Bécsújhelyen ünnepélyesen megkoronázták. Mátyás súlyos helyzetbe került, mert a Felvidéket Giskra hadai pusztították, délen pedig a török fenyegette az országot. Frigyes Fehérvár felé vonult, feldúlta a királyhoz hű településeket, és március elején Körmendnél legyőzte a Nagy Simon által vezetett hadat. Mátyásnak sikerült ígéretekkel megvesztegetnie több tekintélyes lázadót, és az április 12-én lezajlott körmendi csatában már az ő katonái diadalmaskodtak. Az ütközetben az összeesküvés egyik fő vezetője, Garai László meghalt, Újlaki Mátyás hűségére tért, Frigyes pedig kénytelen volt beletörődni, hogy nem ülhet a magyar trónra.

Lakomák Mátyás udvarában

Mátyás királyt a széles körű műveltsége is kiemelte kora uralkodói közül. A rendszeres tanulás 14 éves korában, a trónra kerülésekor megszűnt, de tudását azután is gyarapította, amihez jó alkalmat nyújtottak a lakomák. Ünneplésre mindig találtak okot, s ezeken megjelentek a főpapok, a világi előkelőségek, s meghívott vendégként neves literátorok, tudósok.
Az ünnepi evészetek egy részét tudományos témák uralták, amelyeken az igényes társalgás sok új ismeret forrásául szolgált . Ha ilyenkor a vitás kérdéseket nem tudták eldönteni, könyveket hoztak elő, s azokra támaszkodva derítették ki, hogy kinek van igaza.
A lakomák másik részét a szórakoztatás jellemezte. Az asztaloknál ülőket zenészek, énekesek,
táncosok, bohócok, mutatványosok szórakoztatták. A magyar énekesek többnyire a török ellen viselt harcok hőseit, főként Hunyadi Jánost és Mátyást dicsőítették, s rigmusaikat lanttal kísérték.
Ha táncra került sor, bizonyára az uralkodó sem az asztal mellett üldögélve szemlélődött, hisz kiváló táncos volt. Állítólag egy alkalommal III. Frigyes császárt szórakoztatta egy magyar tánccal. Második feleségét, Beatrixet pedig Európa egyik legjobb táncosának tartották.

Villa helyett az ujjukat használták

Galeotto Marzio gyakran tartózkodott Mátyás király udvarában, akinek megörökítette szellemes, bölcs mondásait és cselekedeteit. Írt az udvari szokásokról is. Az étkezésekről többek között azt jegyezte le, hogy a szögletes asztaloknál „egy tálból esznek -nem mint nálunk, mindenki külön tálból-, és senki sem használ villát, mikor a falatot fölemeli, vagy húsba harap, ahogy .. Itáliában gyakran szokásos, Mindenki előtt van valamiféle kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva ujjaival teszi a szájába.” A villa nem volt ismeretlen a királyi udvarban.
A különféle húsokat kenyérbéllel sűrített, erősen fűszerezett mártásokban tálalták fel. A kedvenc ételek egyike a hízott páva húsa volt. A főzéshez olajat és vajat használtak.

Száz évvel ezelőtt ilyen játékok voltak a főváros egyik nagy üzletének kirakatában:
BOLDOG KARÁCSONYT!

A Rákosi-korszak görbe tükörben


Egy szegény asszony lótrágyát és agyagot gyúr össze, hogy húsvétra megszépítse a tiszta szoba földjét. Meglátja ezt az arra járó rendőr, és megkérdi:
- Mi lesz ebből?
- Húsvéti tojás – tréfálkozik az asszony.
- Ne nézze a hatóságot hülyének! Maga Rákosi elvtársról akar szobrot készíteni.
- Ennyiből?



Rákosi munkásnak öltözve ül a moziban. A film előtt fontos politikai eseményekről lát összefoglalót a közönség. Az egyik képsor a nép bölcs vezérét mutatja az új kenyér ünnepén, amint éppen hatalmas, kerek, nemzeti színű szalaggal átkötött kenyeret vesz át népviseletbe öltözött asszonyoktól. A közönség feláll, éljenzés és tapsvihar tör ki. Rákosi viszont nem éljenez, nem tapsol. Odaszól neki a szomszédja:
- Tapsolj, kopasz, mert elvisz az ÁVH!



Rákosi egy sertéstelepen tett látogatásáról minden újság beszámolt. Másnap az ÁVH az egyik lap főszerkesztőjét beviszi az Andrássy út 60.-ba, ahol remegve tudakolja, hogy miért vitték be. A kihallgató tiszt az orra elé teszi az újságot, melynek címlapja fényképén Rákosi a sertések között látható. A következő pillanatban a szerkesztő elsápad, mert a fotó alatt ez áll: „Rákosi elvtárs a disznók között. Balról a harmadik Rákosi elvtárs.”



A rendőröket arra tanítják, hogyan kell a fuldoklót kimenteni a vízből.
- Mit kell tennie, ha egy fuldokló kisfiút lát a Dunában? - kérdi az oktató az egyik rendőrtől.
- Beleugranék a vízbe, megragadnám a hajánál, és a partra húznám.
- Ön mit tenne, elvtárs, ha Rákosit látná fuldokolni? - kérdezi egy másiktól.
- Beleugranék a vízbe, és megvárnám, hogy kinőjön a haja.



A falu széli keresztnél álldogál a cigány. Az arra járó rendőr gyanúsnak találja, és megkérdi:
- Miben sántikálsz te itt?
- Én semmiben, csak imádkoztam Rákosi elvtársért.
- Imádkoztál te Szálasiért is.
- Hát persze. Fel is akasztották.