A tűz
Talán a régen talán nem volt egyszer egy ember. Ez az ember az egyik estén elhatározta, hogy kimegy a kertbe és szalonnát süt. Tüzet gyújtott a kertben. Gyönyörűen égett a sok fa, annyira gyönyörűen, hogy életre kelt a láng. Neki is születtek gondolatai, félelmei, álmai. Vágyakozott a sütőhelyen kivülre. Élvezte a hold sugarát, táncolt a boldogságtól, az ember pedig sütötte a szalonnáját. A hideg estében jólesett neki a tűz meleg simogatása.
Hirtelen mind a ketten úgy érezték, sosem lehet vége boldogságuknak, elfogultak voltak, elképzelni sem tudtak erősebb örömöt. Azt hitték, ez a legnagyobb, ami létezhet. Persze így van ez mindennel: amíg nem tapasztaljuk meg az erősebbet, nem hiszünk a létezésében. Nem is gondolták abban a pillanatban, hogy egyszer vége szakad ennek az egésznek, és minden olyanná lesz, mint amilyen ez előtt volt. Mert miért is gondoljanak a rosszra, amikor itt a jó. Egyetlen pillanat is tud adni sok mindent. És a semmi is ér valamit. A tűz boldogsága sehogyan sem magyarázható ember számára, talán csak a gyerekek értik meg, akik, mint a lángok, keveset láttak még. A tűz alig ismeri a fájdalmat, egyetlen fájdalmát, a vágyakozásét, elhomályositja a többi érzés.
Aztán megsült a szalonna. A tűz kezdett kisebb lánggal égni. S ekkor hideg villámként nyilallott belé a gondolat: Lehet, hogy meg fog halni. Mert miért bízzon az emberben, hogy tesz rá új fát és nem locsolja le vízzel, miért bízzon a levegőben, hogy hoz friss oxigént, miért... Maga sem értette, honnan e fájdalmas gondolat, hisz semmi oka nem volt erre a feltételezésre. Mégis egyre kisebb erővel táncolt. Az ember megette a szalonnáját, de nem tett a tűzre újabb fát. Úgy érezte, hogy a tűz nem ad akkora boldogságot. Hirtelen felrémlettek rossz emlékei, fájdalom töltötte meg a levegőt. A tűz is érezte ezt, és egyre jobban félt attól, hogy meg fog halni, vagy így, vagy úgy. Káromolta az embert, hogy bár általa született, miatta is kell meghalnia. Hogy miért nem élhet ő tovább? Hisz mindenkinek van joga élni. Annyira félt, minden gondolata ez volt, a táncot is abbahagyta, már csak parázslott, egyre hidegebb lett odakint. Magányosnak érezte magát az ember, fázott is, úgy döntött, bemegy.
A tűz akkorra elaludt. Az utolsó pillanatban fájdalmasan felvilágított, magába szívta a külvilág jó és rossz páráit, majd végleg eltűnt. Volt értelme ennek a tűznek? Hisz a szalonnát talán nyersen is meg lehet enni, az ember pedig rájött, milyen magányos is ő.
Talán a régen talán nem volt egyszer egy ember. Ez az ember az egyik estén elhatározta, hogy kimegy a kertbe és szalonnát süt. Tüzet gyújtott a kertben. Gyönyörűen égett a sok fa, annyira gyönyörűen, hogy életre kelt a láng. Neki is születtek gondolatai, félelmei, álmai. Vágyakozott a sütőhelyen kivülre. Élvezte a hold sugarát, táncolt a boldogságtól, az ember pedig sütötte a szalonnáját. A hideg estében jólesett neki a tűz meleg simogatása.
Hirtelen mind a ketten úgy érezték, sosem lehet vége boldogságuknak, elfogultak voltak, elképzelni sem tudtak erősebb örömöt. Azt hitték, ez a legnagyobb, ami létezhet. Persze így van ez mindennel: amíg nem tapasztaljuk meg az erősebbet, nem hiszünk a létezésében. Nem is gondolták abban a pillanatban, hogy egyszer vége szakad ennek az egésznek, és minden olyanná lesz, mint amilyen ez előtt volt. Mert miért is gondoljanak a rosszra, amikor itt a jó. Egyetlen pillanat is tud adni sok mindent. És a semmi is ér valamit. A tűz boldogsága sehogyan sem magyarázható ember számára, talán csak a gyerekek értik meg, akik, mint a lángok, keveset láttak még. A tűz alig ismeri a fájdalmat, egyetlen fájdalmát, a vágyakozásét, elhomályositja a többi érzés.
Aztán megsült a szalonna. A tűz kezdett kisebb lánggal égni. S ekkor hideg villámként nyilallott belé a gondolat: Lehet, hogy meg fog halni. Mert miért bízzon az emberben, hogy tesz rá új fát és nem locsolja le vízzel, miért bízzon a levegőben, hogy hoz friss oxigént, miért... Maga sem értette, honnan e fájdalmas gondolat, hisz semmi oka nem volt erre a feltételezésre. Mégis egyre kisebb erővel táncolt. Az ember megette a szalonnáját, de nem tett a tűzre újabb fát. Úgy érezte, hogy a tűz nem ad akkora boldogságot. Hirtelen felrémlettek rossz emlékei, fájdalom töltötte meg a levegőt. A tűz is érezte ezt, és egyre jobban félt attól, hogy meg fog halni, vagy így, vagy úgy. Káromolta az embert, hogy bár általa született, miatta is kell meghalnia. Hogy miért nem élhet ő tovább? Hisz mindenkinek van joga élni. Annyira félt, minden gondolata ez volt, a táncot is abbahagyta, már csak parázslott, egyre hidegebb lett odakint. Magányosnak érezte magát az ember, fázott is, úgy döntött, bemegy.
A tűz akkorra elaludt. Az utolsó pillanatban fájdalmasan felvilágított, magába szívta a külvilág jó és rossz páráit, majd végleg eltűnt. Volt értelme ennek a tűznek? Hisz a szalonnát talán nyersen is meg lehet enni, az ember pedig rájött, milyen magányos is ő.
