Nagy a szánk, szájaskodunk, nekimegyünk mi bárkinek, és ha kell, megmutatjuk Brüsszelnek is...Mit is..? Azt, hogy nagy a szánk, azt, hogy szájaskodni a végtelenségig képesek vagyunk. Csak ki ne kelljen menni a pályára.
Mert, ha kimegyünk, akkor a brüsszeliek netán a második félidőben összekapják magukat egy negyedórára, és mi meg jöhetünk büszkén haza a négygólos vereséggel. Büszkén és erősen. Egészen a következő megmérettetésig. Az meg majdnem mindegy, hogy hol lesz, mert a végeredmény megint az lesz: csak a szánk járt.
Ebben a minapi andorrai vereségben kicsiben benne van az elmúlt Fidesz-korszak valamennyi bája, hazugsága, összes csalárdsága, s azok lelepleződése, továbbá e lelepleződés hiábavalósága is. Egy olyan szféra látványos kudarcáé, amelybe nyolc éve tömik a pénzt. Felfoghatatlanul sok pénzt öntögetnek bele, tíz-és százmilliárdokat, évről évre egyre többet.
Meg fog döbbenni az a valaki, ha majd egyszer majd összeadja azt az öt legfontosabb forrásból származó összeget, amely a labdarúgásba áramlik. A közismert tao több mint 250 milliárdja, az ettől elkülönítetten működő stadionépítési őrület százmilliárdjai, a költségvetésnek erre a célra biztosított külön forrásai, a szponzori pénzek, a mesterségesen megemelt közvetítési díjak együttesen ezer milliárd körüli összeget tereltek át - hová is?
Abba a szférába, ahol a sikertelenség, a nemzetközi versenyképtelenség, a rendszeresen lelepleződő alkalmatlanság kombinálódik a napi szintű politikai beavatkozás nérói méretű őrületeivel. Ahol a kedvező hatalmi pozícióba kerülő helyi kis-Néróknak egyik évről a másikra lehet NB-I-es csapatuk, s ezért rendre olyan településeken épül lázasan a stadion, ahol a befogadóképesség az ottani lakossági létszámmal sincs is arányban. Nem baj. Ha a Főnöknek lehet NB-I-es házi játékszere, akkor miért is ne lehetne még bármely magyar településen hasonló? ha egyszer az Itteni Főnöknek is ugyanaz a hobbija, mint a Stadionberuház Kivitelezése Legfőbb Ellenőrének. Kerül, amibe kerül.
Ezek a pénzek végül is újraelosztásra kerülnek, valakiké mégiscsak lesznek, ennyi milliárdot még a világ legügyesebb mészárosa sem tud csak magának bespájzolni. Szétosztják, szétterül a -nem túl tágas -klientúra feje felett, s aztán egymás közt újra elosztják. Legfeljebb, időnként őrjöngeni kezd az a néhány tízezernyi fanatikus, aki még mindig érdeklődik a hazai foci iránt. Ők aztán tényleg szemtanúi lehetnek a végeredménynek. Annak, hogy a tényleges focitudásra, a versenyképes teljesítményre mindez az égvilágon semmiféle pozitív hatással nincs. Sőt, mintha fordított lenne az arányosság: minél több a pénz, annál kisebb a teljesítmény. Minél nagyobb a klientúra megélhetési tortája, annál kevesebbet kell érte felmutatni.
Lehet, nem is a fociról van szó, hanem csak a pénzről, csak az elvihető milliárdokról, semmi másról. S talán nem is vennénk mindezt észre, ha néhanapján az előtérbe tolt játékosok ne lennének rákényszerülve arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt, s nemzetközi keretek között legyenek kénytelenek játszani. Ilyenkor ugyanis hamar kiderülhet, hogy a Brüsszellel való megmérkőzésre semmi esélyünk nincs, mert a mi szintünk Málta, Andorra, meg a Feröer-szigetek lennének. Az ám! Lennének, mert a tegnapi naptól kezdve bárki világosan láthatja, hogy ezen a szinten is nehezen élnénk meg.
S ugorjunk egy nagyot: ugyanez a szélhámoskodás ural lassan itt mindent. A külügyi kapcsolatoktól a gazdasági teljesítőképeségig, az oktatási szféra leépülésétől az egészségügy széteséséig, az alulfinanszírozott/kifosztott önkormányzati létezéstől a 3-as metró körüli szemérmetlen játékokig. Csupa-csupa Andorra, bármerre nézünk.
Keleti nyitás, sok-sok pénzen, amiből annyi valósul meg, amennyit az a nyolcezernyi kínai behozott az országba, akikkel megvetették a letelepedési kötvényeket. (S aminek a százmilliárdja eltűnt egy-két baráti off-shore-cég zsebeiben.)
Látványos gazdasági felemelkedés, aminek következtében a nemzetközi versenyképességi rangsorban feltarthatatlanul csúszunk lefelé.
Nagy garral átszervezett és központosított oktatás, amelynek köszönhetően nemcsak a nemzetközileg mérhető teljesítményünk hanyatlik, hanem az egész szférának olyan elviselhetetlen lett az alaphangulata, hogy két év alatt többen és többször tüntettek, mint az elmúlt negyedszázad során.
Média... Százmilliárdokért átalakított terület, haveroknak átjátszott, majd államosított, szakmailag tönkretett és példátlanul primitív propaganda-gépezetté lealacsonyított alrendszer. De-hol a pénz?
Egészségügy? Ne is folytassuk... Csupa-csupa Andorra. Nekimegyünk, mindent átalakítunk, minden pénzt újraosztunk, büszkék és bátrak vagyunk, erősek és önbizalommal telítettek. Egészen addig, amíg ki nem kell futni a valódi versenypályára. Onnét már csak a pávatáncra telik. S végül még a pávatollakat is valaki más fogja eladni helyettünk. Például-Andorrának.
Mai magyarok-mikor tértek észhez? Hány Andorra kell ahhoz még?
Kéri László
Mert, ha kimegyünk, akkor a brüsszeliek netán a második félidőben összekapják magukat egy negyedórára, és mi meg jöhetünk büszkén haza a négygólos vereséggel. Büszkén és erősen. Egészen a következő megmérettetésig. Az meg majdnem mindegy, hogy hol lesz, mert a végeredmény megint az lesz: csak a szánk járt.
Ebben a minapi andorrai vereségben kicsiben benne van az elmúlt Fidesz-korszak valamennyi bája, hazugsága, összes csalárdsága, s azok lelepleződése, továbbá e lelepleződés hiábavalósága is. Egy olyan szféra látványos kudarcáé, amelybe nyolc éve tömik a pénzt. Felfoghatatlanul sok pénzt öntögetnek bele, tíz-és százmilliárdokat, évről évre egyre többet.
Meg fog döbbenni az a valaki, ha majd egyszer majd összeadja azt az öt legfontosabb forrásból származó összeget, amely a labdarúgásba áramlik. A közismert tao több mint 250 milliárdja, az ettől elkülönítetten működő stadionépítési őrület százmilliárdjai, a költségvetésnek erre a célra biztosított külön forrásai, a szponzori pénzek, a mesterségesen megemelt közvetítési díjak együttesen ezer milliárd körüli összeget tereltek át - hová is?
Abba a szférába, ahol a sikertelenség, a nemzetközi versenyképtelenség, a rendszeresen lelepleződő alkalmatlanság kombinálódik a napi szintű politikai beavatkozás nérói méretű őrületeivel. Ahol a kedvező hatalmi pozícióba kerülő helyi kis-Néróknak egyik évről a másikra lehet NB-I-es csapatuk, s ezért rendre olyan településeken épül lázasan a stadion, ahol a befogadóképesség az ottani lakossági létszámmal sincs is arányban. Nem baj. Ha a Főnöknek lehet NB-I-es házi játékszere, akkor miért is ne lehetne még bármely magyar településen hasonló? ha egyszer az Itteni Főnöknek is ugyanaz a hobbija, mint a Stadionberuház Kivitelezése Legfőbb Ellenőrének. Kerül, amibe kerül.
Ezek a pénzek végül is újraelosztásra kerülnek, valakiké mégiscsak lesznek, ennyi milliárdot még a világ legügyesebb mészárosa sem tud csak magának bespájzolni. Szétosztják, szétterül a -nem túl tágas -klientúra feje felett, s aztán egymás közt újra elosztják. Legfeljebb, időnként őrjöngeni kezd az a néhány tízezernyi fanatikus, aki még mindig érdeklődik a hazai foci iránt. Ők aztán tényleg szemtanúi lehetnek a végeredménynek. Annak, hogy a tényleges focitudásra, a versenyképes teljesítményre mindez az égvilágon semmiféle pozitív hatással nincs. Sőt, mintha fordított lenne az arányosság: minél több a pénz, annál kisebb a teljesítmény. Minél nagyobb a klientúra megélhetési tortája, annál kevesebbet kell érte felmutatni.
Lehet, nem is a fociról van szó, hanem csak a pénzről, csak az elvihető milliárdokról, semmi másról. S talán nem is vennénk mindezt észre, ha néhanapján az előtérbe tolt játékosok ne lennének rákényszerülve arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt, s nemzetközi keretek között legyenek kénytelenek játszani. Ilyenkor ugyanis hamar kiderülhet, hogy a Brüsszellel való megmérkőzésre semmi esélyünk nincs, mert a mi szintünk Málta, Andorra, meg a Feröer-szigetek lennének. Az ám! Lennének, mert a tegnapi naptól kezdve bárki világosan láthatja, hogy ezen a szinten is nehezen élnénk meg.
S ugorjunk egy nagyot: ugyanez a szélhámoskodás ural lassan itt mindent. A külügyi kapcsolatoktól a gazdasági teljesítőképeségig, az oktatási szféra leépülésétől az egészségügy széteséséig, az alulfinanszírozott/kifosztott önkormányzati létezéstől a 3-as metró körüli szemérmetlen játékokig. Csupa-csupa Andorra, bármerre nézünk.
Keleti nyitás, sok-sok pénzen, amiből annyi valósul meg, amennyit az a nyolcezernyi kínai behozott az országba, akikkel megvetették a letelepedési kötvényeket. (S aminek a százmilliárdja eltűnt egy-két baráti off-shore-cég zsebeiben.)
Látványos gazdasági felemelkedés, aminek következtében a nemzetközi versenyképességi rangsorban feltarthatatlanul csúszunk lefelé.
Nagy garral átszervezett és központosított oktatás, amelynek köszönhetően nemcsak a nemzetközileg mérhető teljesítményünk hanyatlik, hanem az egész szférának olyan elviselhetetlen lett az alaphangulata, hogy két év alatt többen és többször tüntettek, mint az elmúlt negyedszázad során.
Média... Százmilliárdokért átalakított terület, haveroknak átjátszott, majd államosított, szakmailag tönkretett és példátlanul primitív propaganda-gépezetté lealacsonyított alrendszer. De-hol a pénz?
Egészségügy? Ne is folytassuk... Csupa-csupa Andorra. Nekimegyünk, mindent átalakítunk, minden pénzt újraosztunk, büszkék és bátrak vagyunk, erősek és önbizalommal telítettek. Egészen addig, amíg ki nem kell futni a valódi versenypályára. Onnét már csak a pávatáncra telik. S végül még a pávatollakat is valaki más fogja eladni helyettünk. Például-Andorrának.
Mai magyarok-mikor tértek észhez? Hány Andorra kell ahhoz még?
Kéri László
