Cinóbervörös

nézd… hangok, hangok,
hangokat facsar ki belőlem
szemed cinóbervörös súlya.
sivatagi homok száll fel
szívemről, lassan beindul
a szerkezet, rég használtam
-soha
ne mondd, hogy mindig,
mert túl magas a szikla,
melyről aláhull a szárnyát
tépett galamb,
túl rövid a lánc, nem elég
nemes az acél, mely
a fennekbe emeli.
s nem, nem nézek rád,
ne lássam saját vírusom,
s nem érek hozzád, míg…
de, te mélysötét vászonba
csavarod szívedet,
röntgen szemeim sem érzik
át érzelmeidet, mert
nem látlak;
milyen vagy belül?
nem látom;
szíved is olyan vörösen
ég mint a csillag
szemgödröd sötétjében?
nem érzem;
lelked kohói is úgy égetnek,
mint bőröd jázminillatú fennsíkjai?
nem tudom,
mi ez a fény valahol
a nyelvem, és talajt kereső
lábaim között?
nem értem;
honnan ered ha, úrnője
nem jelzi, van e forrása
a világnak?
mítosz vagy nekem,
hősi ének, legenda,
melyben hinnem kell,
valamiben mindig,
hogy el ne veszítsem
a morzsákat, hová
remegő kezem kapaszkodik…
minden vagy nekem,
most.
te vagy az élet, mit más
nem élt,
az álom, mit más nem
kívánt soha, a fény
mely sötétbe vezeti
a kalandort, s én…
szolga vagyok, szolgája
és ura vagyok saját szívemnek.
de
mellkasomba mélyesztem
ujjaim, talán ez tompítja
a csend okozta sérüléseket,
s téglát veszek kezembe,
felépítlek magamban, hogy
ne, vágjuk ki, hogy
ne vágjuk ki cinóbervörös
kendőbe borított szívünket.