Varga Csaba kutatásaiból (
forrás:http://www.okotaj.hu/szamok/33-34/ot33-04.htm):
"V a r g a C s a b a
A MAGYAR NYELV EREDETE
Írástörténészként az írásbeliség történetét (írásjel-készleteket és írásmódokat) kutatván fedeztem fel, hogy egykoron rövid szavak tartoztak a jelekhez. Olyannyira összetartoztak, mint nap és nyár, észak és dél. Természetes tehát, hogy e titokzatos ős-szavak nyomába eredtem. Ám a kikerekedő tájképen igen csak elámultam: nemcsak az ősi jelekhez jutottam közelebb, hanem kiderült az is, hogy az ősi írásjelekhez kitalálásukkor tapasztott szavak az emberiség legmeghatározóbb, legelterjedtebb alapszavai *
*Ez az írás
A magyar nyelv története című, hamarosan kiadásra kerülő könyv egyes részeinek kivonatolása.
KÉT AXIÓMA
Írástörténeti kutatásaim kezdetén
kilenc axiómát fogalmaztam meg, hogy útjelzőül szolgáljanak a távoli múlt ismeretlen tájain jártamban. Közülük a sorban a IX. axiómába foglaltakat kell itt leginkább megszívlelni, és egy pillanatra sem feledni.
(1)
IX. axióma: Ha működik egy szabály, akkor létezik
Tehát ha egy szabály – szigorúbb formában: törvény – általánosan érvényesül, akkor nem kételkedhetünk abban, hogy valóságos az a kapcsolatrendszer, amelyben megnyilvánulását tapasztaljuk. Ez nem semlegesíthető megállapítás. Úgyanis ha csak egy kicsit is bizonytalan lenne, akkor például a fizika tudománya fabatkát sem érne.
Az írástörténeti axiómák közül az V. is vonatkoztatható szavakra, mely így hangzik: "Ha két jelkészletet azonosnak látunk, akkor nem két jelkészletet látunk, hanem egyetlenegy jelkészletet látunk két példányban leírva." Ez jelen témánkra átigazítva:
(2)
V. axióma: Ha két szót azonosnak hallunk-értünk, akkor nem két szót hallunk, hanem egy és úgyanazt a szót halljuk kétszer kiejtve.
Ám itt nagy akadályba ütköztünk: a szóegyezésekkel kapcsolatban oly erősek a hiedelmeink, hogy e témát külön is meg kell vizsgálnunk.
MIKOR EGYEZIK KÉT SZÓ?
Hogy két szó azonos, tehát egy (egyazon) szó legyen, ahhoz két feltételnek kell teljesülnie
egyszerre:
a) a hangzásnak meg kell egyeznie,
b) és egyúttal a jelentésnek is azonosnak kell lennie.
Csak e két feltétel együttes teljesülése esetén mondható el két szóról, hogy nem két szó, hanem egyetlenegy szó az, kétszer kiejtve. Ha tehát a piacon azt mondom a néninek, hogy "füge", s ő fügét ad, nem sárgarépát, vagy tojást, akkor biztos lehetek benne, hogy az ő "füge" szava és az én "füge" szavam egy és úgyanaz a szó.
A SZAVAK VÉLETLEN EGYEZÉSÉRŐL
"Óh, kétszáz véletlenül egyező szó bármely két nyelvben található!" Ha létezik ostoba tudományos dogma, akkor ez az a javából. Amolyan ráolvasással való ördögűzés. Egyszerű számításokkal bemutatom a fenti, oly gyakorta hangoztatott állítás (vágy) bámulatosan balga voltát. E kis számolgatás eredménye olyan lesz számunkra, mint amikor elvágják a táltos paripa bokáján a béklyót. (Nem állhatom meg, mert tanulságos: ez a "bék", az a "bék", amely a "béke" szóban is a lényeget adja: "kötés".)
Nézzük az átlagos, négy hangból álló szavak véletlen egyezésének esélyét:
a) Vegyünk alapul egy 25 betűből álló ábécét.
b) Alkalmazzuk továbbá azt a megszorítást, hogy egyetlen hang sem ismétlődhet a szóban.
A kérdés ekkor: Hány négy hangból álló szó állítható elő 25 hangból?
A négy hangból álló szó első helyére tehát 25 féle hang kerülhet. A második helyre azonban már csak eggyel kevesebb hangot tehetünk, azaz csak 24-et, hogy kizárjuk az ismétlést. Hasonló módon a harmadik helyre már csak 23, a negyedikre 22 hang kerülhet. Eszerint a négy hangból álló lehetséges szavak száma:
25 x 24 x 23 x 22 = 303 600
Ám még nem értünk a számolás végére, mert láttuk, hogy szóegyezés akkor és csakis akkor mondható ki, ha a
két szó hangra is, és egyúttal jelentésre is azonos. A jelentés azonban a fenti számításban még nem szerepel.
Vajon hány jelentése lehet egy szónak? Például mit jelenthet ez az ismeretlen szó:
sriv?
Bármit az ég világon, ami jelentés csak létezhet. Nagyon lebecsüljük az emberi értelmet, ha azt mondjuk, hogy tízezer jelentése lehet, de vegyük ennyinek. Tehát a 303 600 még beszorzandó tízezerrel:
303 600 x 10 000 = 3 036 000 000
Vagyis négy hangból álló szavak véletlen egyezésének esélye egy a három milliárdhoz. A lottó telitalálatra ennél hétszer nagyobb az esélyünk!
Öt hang esetén a véletlen egyezés esélye:
1 : 63 756 000 000. Hét hang esetén:
1 : 24 227 280 000 000. Azaz egy a 24 trillióhoz!
Ezek oly hatalmas számok, hogy törölhetjük szótárunkból a véletlen egyezés lehetőségét. Tehát a számítással nem hogy számottevően csökkentettük az "Óh, kétszáz véletlenül egyező szó bármely két nyelvben található!" ördögűző ráolvasásban szereplő 200-as számot, hanem eredményünknek köszönhetően egyenest kijelenthetjük:
(3)
A véletlen szóegyezés maga a csoda.
Természetesen a lehető legelképesztőbb véletlenek (csodák) is bekövetkeznek néha, de épp ritkaságuk miatt nem kell figyelnünk rájuk.
A helyzet azonban koránt sem ennyire egyszerű nagy időtávok esetében. Mert az egyezés megfoghatóságát rontja a kiejtés általános sokszínűsége, valamint a helyesírások és ábécék (a hiedelmekkel ellentétben koránt sem túl lassú) változékonysága. Vagyis ha lényegesen eltérő időpontokban leírjuk úgyanazt a szót, a két íráskép szinte biztosan eltérő lesz. Ám ez a nehézség is kezelhető, ha áttekintjük és megértjük a torzító hatásokat.
FONETIKUS ÍRÁS MÁRPEDIG NEM LÉTEZIK
Teljességgel érthetetlen hiedelmünk az is, hogy fonetikusan írunk.
Vajon miért nem üt szöget a fejünkbe, hogy akkor viszont miért a helyesírásért vívott nyolc-tíz évnyi küzdelem az iskolákban? Ha "fonetikusan" írnánk (ahogyan az gondoltatik), akkor elég lenne megtanulni egy ábécét (mi több: bármelyiket), ez egy hét, és ripsz-ropsz, már kész is, mehet egy életen át az írás: "ki mint hall, úgy ír". De kell-e bizonyítani: az a diák, aki fonetikusan ír, biztosan elégtelent kap dolgozata helyesírására. ("Åotjåortå a fist å sunkåot". Nos? Mert hogy ez már eleve leírhatatlan így a mai magyar ábécével. Vagyis úgyanazt mindenki úgyanúgy írja le, de saját kiejtésével olvassa fel.) Ebből következően:
(4)
A "fonetikus" írás csak azt az egyszerű megkülönböztetést jelzi, hogy hangokat jelölő jelek láthatók a papíron, és nem például szótagjelek, vagy szójelek, ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy úgy írnánk le mindent, ahogyan halljuk. Ezt nagyon össze tetszettek keverni eddig.
Tehát eleve arra kell számítanunk, hogy nem úgy ejtették ki a szavakat egykoron, ahogyan azt
ma a régi írásokat böngészvén
visszamenőlegkikumuláljuk a betűkből. Mert mi a mai szokásaink szerint
látjuk a papíron lévő betűsorozatokat. Aki ezt nem veszi figyelembe, nem juthat messzire.
A KIEJTÉS SOKSZÍNŰSÉGE ÉS AZ ÁBÉCÉ VÁLTOZÉKONYSÁGA
Ha régen leírtak például egy kórógyi kiejtésű szót az akkori latin ábécével és helyesírással, akkor a szót jelképező betűhalmazra – ahogyan mondani szokás – az anyja sem ismerne rá. Kezdjük egy példával e csapda megértését. Ötszáz év szempontunkból nem nagy idő. Íme, egy idézet egy 1536-ban leírt szövegből (tessék csak nekigyürkőzni!):
Elég ijesztő annak, aki böngészni kezdi, holott csak az ábécé és a helyesírás módosulásával szembesült: a szöveg hibátlan,
ma is friss magyar szöveg. Úgyanez, pontosan úgyanez a szöveg
maibetűvetői szokások szerint leírva:
"Lássatok hogy meg ne csalassatok, mert sokan jönnek én nevemben mondván, hogy ők volnának a Krisztus, és az idő elközelgett volna, de ne menjetek azok után. Mikoron kegig
(pedig) hallandotok hadakat és háborúságokat, ne rettenjetek meg. Mert szükség hogy ezek először meglegyenek…"
Helyesírási megjegyzés: A magánhangzó fölé húzott vonal azt jelzi, hogy a hang után még egy
n hang is ejtendő. Sokâ = sokan, utâ = után, môdván = mondván. Az efféle hangkihagyás, hangugratás – sokszor jelöletlenül is – igen jellemző volt a régi helyesírásokra.
És minél távolabb megyünk az időben, a mai és az akkori papíron lévő
látványokközötti eltérés fokozatosan egyre nagyobb annál, mint ami a két írás között látható.
AZ IDŐ NYILÁNAK MEGFORDÍTHATATLANSÁGA
A papírra vetett SAILA szó mai
szemünknek – mert a leírt szó csakis a szemünknek szól! – erőst idegen, ismeretlen szónak tűnik. Ám ha tudjuk, hogy e szó ama szép növény neve, amelyet ma ZSÁLYÁ-nak nevezünk, azonnal "képbe kerülünk". És itt jön a megszívlelendő érdekesség:
a) Teljesen tiszta tehát, hogy akkoron mindenképpen a
ma ZSÁLYÁ-nak ejtett szót írták le.
b) De az, hogy SAILÁ-t írtak, nagyon keveset mond arról, hogyan ejtették ki a ma ZSÁLYÁ-nak ejtett szót.
Ekként el kell fogadnunk az új gondolatot: Nem tudhatjuk meg, hogy pontosan hogyan ejtették akkoron azokat a szavakat, amelyek papírra körmölve maradtak meg.
Csak azt mondhatjuk meg, hogy az akkor és úgy leírt szót ma hogyan ejtjük ki.
(5)
Tehát nem fordíthatjuk meg az idő nyilát, a mából nem következtethetünk a múltra. (Ez következik abból is, hogy a múlt nem ismerhető meg tetszőleges részletességgel.)
Vagyis szóegyeztetéseinkben csak akkor lehetünk eredményesek, ha a múltból közeledünk a mához. Ellenkező esetben kutatásainkkal csak kis körön belül bolyongunk, a lényeg megértésének legkisebb reménye nélkül. (Immár vagy 150 éve.)
A KŐKOR SZAVA: A KÉP
Ha pedig a régen leírt betűkből nem deríthető ki, miként ejtették ki pontosan a belőlük akkoron összetákolt szót, akkor miként közelíthető meg a régi szó? Itt mintha végleg talajt (múltat) vesztenénk. Pedig akad fogódzó, mégpedig a nyelvészetben minden eddig figyelembe vettnél is pontosabb. Ez pedig a szóba rejtett kép. Mert minden egyes szavunk: kép. És mert:
(6) a régiségben mindent, de mindent annak látványa alapján neveztek meg.
(Ha szavakról beszélünk: már maga a "kiejtés" kifejezés is kép: kiejtjük a szót a szánkból, mint kezünkből a bögrét.)
Ezzel egy eddig fel nem használt harmadik erős fogódzót illesztettünk a szóhoz, és ez a szent hármasság jött létre: 1. a szó mindenkori hangzása (változó), 2. a szó leírt alakja (változó), 3. a szó által megadott kép (örök érvényű). Tehát ez utóbbi a legbiztonságosabb fogódzó."