A Nap és a Szél versengése
<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"><title>Népi Kiskalendárium</title><meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 2.0 (Linux)"><meta name="AUTHOR" content="Ági"><meta name="CREATED" content="20070206;3290000"><meta name="CHANGEDBY" content="Ági"><meta name="CHANGED" content="20070212;23520000"> <style type="text/css"> <!-- @page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm } H1 { margin-top: 0cm; margin-bottom: 0cm; text-align: center } H1.western { font-family: "Sylfaen", serif; font-size: 14pt; font-style: italic; font-weight: medium } H1.cjk { font-family: "DejaVu Sans"; font-size: 14pt; font-style: italic; font-weight: medium } H1.ctl { font-family: "DejaVu Sans"; font-size: 12pt } P { margin-bottom: 0cm; text-align: justify } --> </style>
MESE-MESE-MÁTKA….
A Nap és a Szél versengése
Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a Nap meg a Szél versengéséből is. Réges – régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a Nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a Széllel ereszkedett szóba. Csakhogy a Szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni. Azonnal el kezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A Nap barátságosan köszöntötte, de a Szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
- Bizony – mondta -, akármilyen fenn hordod az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A Napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvölvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? – zúgott-morgott fölfuvalkodottan a Szél. – Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok, megpörgetem, amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se lett volna.
- Derék dolog – jegyezte meg a Nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak erősebb a karja, akinek a legharapósabb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! – hányta-vetette magát a Szél…
- Nem bánom – mondta a Nap. – De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? – Kérdezte a Szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. – Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van – egyezett bele a Nap.
A Szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekiiramodott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját. De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.
A Szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
- Jól van – mondta a Nap -, most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott, azután már nemcsak, hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert a napsütésben.
A Szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott, a Nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.