József Attila: Íme, hát megleltem hazámat....
"A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…"
"A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…"
