Kortárs irodalom...

elfow témája a 'Irodalom' fórumban , 2010 Szeptember 29.

  1. elfow

    elfow Állandó Tag

    Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

    A Canadahun nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iránymutatást adni - olyan tartalmú anyagot, ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor, ha van szükséges legális engedély rá.
    Adminisztrátor

    Minden, ami kortárs műnek számít, (határok nélkül)... saját verseket ne ide tegyetek.

    Az irodalmi alkotások, versek, prózai művek, szépirodalmi alkotások műfaji korlátok nélkül... esztétikai igényesség, érték -érzékenység figyelembevételével.

    Célom: - a kultúra-művészetek ápolása, a magyar és világirodalom jelentősebb, és ifjabb kortárs nemzedékének bemutatása.
    Alkotásaik felmutatása, továbbadása.
    -Mi (ki) is számít kortárs irodalmi alkotásnak (alkotónak) ?
    - tágabb értelmezésben kortárs irodalom a II. világháború utáni irodalom...
    - jelen kortárs: - a jelenleg is élő alkotók műveit öleli fel. Amennyiben kérdésetek lenne, kérem, privátban kérdezzetek. Köszönöm.

    Kellemes feltöltődést, "búvárkodást", kikapcsolódást... mindenkinek!
     
    skolikagnes és Melitta kedveli ezt.
  2. elfow

    elfow Állandó Tag

    Závada Péter - Szinopszis

    [​IMG]


    Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
    Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
    Múltunk lakik ma minden létigében.
    Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

    Platánfa ága csüng a vén ereszre.
    Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
    Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
    Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

    De minden olvadást fagyok követnek:
    A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
    - eltűnt időnkben mennyi révület!
    És mennyi szép remény zenéje benned!

    Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
    hogy is mehetne bármi nélküled?


    (Forrás: Holmi 2010/9.)
     
  3. Ile57

    Ile57 Állandó Tag

    [​IMG]


    Tóth János:

    Őszi hangulat





    Őszi hangulat kuporgó lelkemre száll,
    Elsárgult száraz gazzá lett a nyár.
    Szívemben hideg forgószelek,
    Röpítik, ejtik az érzéseket.
    Mint botokkal vert vénséges diófa
    Állok emlék leveleken, kifosztva.
    A magány röppen mellém, s károg,
    Reményem mállik, mint esőben a vályog.
     
  4. elfow

    elfow Állandó Tag

    "Vigaszta-ló!

    Ma egész délelőtt lovacskáztam. Mindig felvidít, még akkor is, ha valami nagyon rosszul sikerül, mert Léda mellett csak a jelen pillanat létezik. Most meg aztán annyira aranyos és szófogadó volt, hogy aki látta, csak hüledezett. És tényleg a legszebb, amikor futva jön felém. Persze még nincs előtte igazán tekintélyem, vele egyidős és kissé dominánsabb csikónak néz, ha rajta ülök, és befordítom a fejét, harapja a lábamat. De nagyon-nagyon figyel rám, és alapvetően jól érzi magát velem. Már csak nekem kell megtanulni, hogy határozott legyek, hogy ne féljek már akkor is, ha csak gyorsít, és ne potyogjak le. El kéne döntenem, hogy nem félek leesni, a homok jó puha."

    ***



    Kiss Judit Ágnes

    A BOLOND CSERMÁKNÉ


    (Malom utca, majd Arany János utca 9.)


    A Csermák Janót mindenki szerette a faluban, pedig nem idevalósi volt, gyöttment, ahogy mondjuk, városi, de nekünk valóbb ember még nem települt a faluba. Itt volt a műhelye, kocsikat szerelt, azt mondják, csodás keze volt. Legjobban a villanyos részekhez értett, de egy halom rozsdás roncsból is olyan kocsit rakott össze, hogy az még évekig gurult.
    Nem csapott be senkit, gyorsan dolgozott, nem is drágán, ami az ő szakmájában aztán ritkán mondható. Hallgatófajta ember volt, de igen tréfás, ha egyszer-egyszer megszólalt, olyat mondott, hogy hetekig beszélte a falu.
    Akinek segíteni kellett, hívhatta, bár kölcsönt nem szívesen adott. Akinek beszélgetni támadt kedve, meglátogathatta a műhelyben, kiönthette neki a szívét, az nem mondta tovább senkinek, mintha mély kútba dobta volna az ember a szavait. Úgy befogadta hamarosan a falu, hogy még neve is lett, úgy mondták róla, hogy a Jámbor Csermák.
    Az én keresztlányom, a Kicsi András Lina, aki a Gergely unokatestvéremnek, az édesanyám legkisebb öccsének, az Imre bátyámnak a legkisebb fiának volt a legkisebb lánya, az hozta ide, aztán itt is esküdtek meg.
    Öröm volt rájuk nézni, ahogy szeretik egymást. Nagyszájú, rátarti lány volt a Lina, de ettől a Csermák Janótól úgy meg volt szelídülve, hogy alig ismertünk rá. A Csermák Janó meg olyan férj volt, hogy ha a sebre rakod, begyógyítja. Mintha beleszületett volna a faluba vagy egyenest a családba, már vőlegényként tudta, ki kinek honnét a rokonja. Úgy is szólított minket, engemet is Veron keresztanyunak, mint a Lina.
    A feleségével meg olyan volt, mint valami gavallér. Ha bárhol járt, ajándékokat hozott neki, rásegítette a kabátot, előreengedte az ajtóban, csókolta a kezét, virágszálamnak hívta. Igaz, szép lány is volt a Lina, fehér bőrű, szőke, mint a tej. A Janó még a házimunkát is kivette a kezéből.
    Irigykedtek is az asszonyok a Linára, mert az ura, ha kellett, főzött, ha kellett, a boltba járt, de ha szóvá tették a Janónak a dolgot, csak mosolygott, hogy szívesen csinálja. Dolgozott is, hogy ellássa az asszonyt mindennel. A Linának bundája volt, meg nyáron Jugóba jártak a tengerhez.
    A férfiak mondták is eleinte a Csermák Janóra, hogy papucs, merthogy így kényezteti az asszonyt. De az nem sértődött meg érte, csak mosolygott arra is, hogy azt mondja, „az ilyen asszonyt meg kell becsülni”. És ha bármit mondtak a feleségére, csak annyit válaszolt: „a Lina úgy jó nekem, ahogy van”. És ezt valahogy olyan szigorúan mondta, hogy a férfiak jobban bekumták a szájukat, mintha rájuk lármázott volna.
    Aztán láthatták is, hogy a Csermák Janó nem papucs, mert az ő asszonyaik mindig visszaszóltak, ha tehették, a Kicsi András Lina meg, aki lánykorában a legnagyobb lepcses volt, a szavát se emelte soha az ura ellen. Ha a Lina valami olyat akart, amivel a Csermák Janó nem értett egyet, csak annyit mondott: „nem lesz az jó neked, édesem”, vagy azt mondja, „nem kívánom én azt neked, virágszálam”. Arra a Lina úgy elhallgatott, mint a jó házőrző a gazdája szavára.
    Mikor aztán a gyermekek meglettek, akkor járt igazán a falu a Csermákék csudájára. Amíg a Lina a gyermeket várta, a Csermák Janó nem hagyott neki végezni semmi dolgot. Tél volt, de narancsot meg banánt hozott neki, ha egész délután kellett is érte sorban állnia. Aztán éjszaka meg dolgozott, hogy a munkával el ne maradjon.
    Aztán mikor megszületett a fiú, a Peti, aztán két esztendőre rá a lány, az Emőke, a Csermák Janó mindent elvégzett a gyermekek körül is, éppen csak hogy meg nem szoptatta őket. Öltöztette, pelenkázta, az esti fürdetést ki nem engedte volna a kezéből. És ha a gyermekek már aludtak, őt meg a Lina elengedte egy fröccsre a Hérig Dezső kocsmájába, s az emberek kezdtek volna csúfot űzni belőle, hogy nemcsak apja, de szárazdajkája is a gyermekeknek, rájuk nézett avval a furcsa színű szemével, ami hol kék volt, hol zöld, ha megharagudott, leginkább sárga, és csak annyit válaszolt azon a szelíd hangján: „de hát ez nekem jó! Nem teszek én semmit – azt mondja –, amit nem örömmel teszek.”
    Ha meg már nagyon bosszantották, hát ilyesmivel intette le őket: „A feleségemért, a kislányomért és a fiamért – azt mondja – megteszek szívesen bármit – azt mondja –, mert az én feleségem és az én gyermekeim.” Az emberek aztán jobbnak látták elhallgatni, mert mondom, ilyenkor volt benne valami különös, a nézésében, mintha tudása volna.
    Meg is tett értük mindent, ahogy mondta. Olyan szépen, okosan beszélgetett a fiával, mintha az is meglett ember volna. A kislányt meg úgy kényeztette egyenesen, mint egy igazi hercegnőt. Ha az kért tőle valamit, még meg is hajolt előtte, „igenis, kis hercegnőm”, mondta mindig, a kislány meg nevetett.
    De a Linának se lehetett oka panaszra. Az ura még az utcán is ölelte, fogta a kezét tízesztendei házasság után is, mintha még mindig menyasszony-vőlegény volnának. Furcsálltuk kicsit, de inkább úgy néztek rá az emberek, mint az eleven csodára, na. Azt is eltűrték neki, hogy olyan templomos, pedig asszonynak való az is, de a Csermák Janó ha csak elment a templom előtt, betért, aztán imádkozott egy verset a feszület előtt, úgy ment tovább a dolgára.
    Hogy mégse nézték le a férfiak, az a beszédje meg az ereje miatt volt. Mert ha akarta, emelő nélkül fordította hanyatt a kocsikat, hogy a hasuk meg a négy kerekük nézett az égre, mint a döglött bogárnak, meg hogy olyan rettenetesen bírta az italt.
    Ritkán láttuk inni, leginkább csak szüretkor meg disznótorban, de a Hérig Dezső mesélte róla, hogy mikor már mindenkinek gömbölyödik a talpa meg kásásodik a szava, a Csermák Janó csak ürítgeti a poharakat, egyre nagyobbakat hallgat ugyan, meg fémesedik a szeme, de ha megszólal, nem változik a beszédje, és éppolyan szálfaegyenesen megy ki az ajtón, mint ahogy bejött rajta.
    A Lina nem bánta az ivását néhanapján, de a dohányzását nem szerette, hát a Csermák Janó le is tette a cigarettát. S ha kérdezték, hogy csinálta, azt válaszolta: „Én a feleségemet, a kislányomat és a fiamat – azt mondja – nem mérgezem se füsttel, se haraggal, hát abbahagytam.”
    A férfiak csak legyintettek rá, de a lelke mélyén irigyelte valamennyi, hogy alig iszik, nem is dohányzik, aztán mégis inkább férfi, mint ők valamennyien együttvéve. A többi asszonyok meg, urambocsá, állva pisáltak utána. Nem mintha olyan szép ember lett volna, mert szépnek nem volt mondható, hanem hogy olyan erős volt meg szelíd, meg ügyesen gyarapította a vagyonát is.
    Azt is csoda, hogy nem irigyelte tőle a falu, de ha bármelyik csak pedzegetni kezdte, hogy a Csermák Janó hogy megtollasodott, akkor mindig volt, aki megvédje, hogy megdolgozik érte becsülettel. És ami igaz, az igaz, sokszor éjszakáig, hajnalig égett a lámpa a műhelyében.
    Az asszonyok mind rá bezzegeltek az uruknak, hogy: „A Csermák Janó mért tudja bálba vinni a Kicsi András Linát?” meg hogy „A Csermák Janónak mért nem törik le a keze szára, ha az udvart kelletik felsöpörni?” Sokan nem is bánták volna, ha kapnak a Csermák Janóból legalább egy éjszakára valót. De hiába kacsingattak rá, nem kellett annak a Linán kívül senki, nem adott okot az embereknek a féltékenykedésre.
    Hogy meg nem utálták a folytonos bezzegelés miatt, annak meg csak az lehetett az oka, hogy olyan készséges volt mindenkivel, meg olyan jámbor, mint akinek nincs semmi tudománya abban, hogy így istenítik. És a Hérig Dezső kocsmájában a jóról is, a rosszról is beszámolt fröccsözés közben, ha kérdezgették.
    Nekik volt először parabólaantennájuk is, ma már inkább az a csoda, ha egy ház tetején nem billeg az a lavór, meg videjó magnetofónjuk is. Hozta haza a városból a sok filmet az asszonynak. Jártak is a szomszédok hozzájuk videjózni. Egyszer engem is meghívtak, de olyan sok szörnyűséget mutattak, amiket életemben nem láttam. Csupa szörnyalakok, amik álmában rémisztgetik az embert, meg annyi vér, mint egy disznóölésen. Hozzá meg valaki mondta a szöveget olyan egyforma hangon, hogy jaj – azt mondja –, gyilkos, segítség. De nem úgy, mint az igazi filmeken, hanem csak úgy felolvasva, mint az elemi iskolában. Hát nem mentem többet, aztán meg hogy másnak is lett olyanja, el is múltak a közös nézegetések.
    Talán kompútert is ő vett a faluban a fiának először. A Csermák Peti meg egészen az őrültje lett, főleg azoknak a kompúteres játékoknak, amikben harcolni kell mindenféle torzszülöttekkel meg gépemberekkel, olyanokkal, mint az oltárképen, amin a Szentmihály arkangyal viaskodik a pokolbéli fenevadakkal. A könyvtárban is folyton játszanak a gyermekek, mondja a Gizella, hogy iskola után már mennek föl az interneccre, alig lehet őket hazazavarni. Csoda, hogy meg nem bolydítja az eszüket, azt mondja.

    Hát, hogy a Lina eszét mi bolydította meg, azt már senki meg nem mondja, de talán tízesztendős se volt még a kisebbik gyermek, amikor a Lina úgy megváltozott. Ha csak szóltak hozzá, összerezzent, főleg, ha az ura volt az. Ha nem ismertem volna a Csermák Janót, hogy milyen jámbor ember, azt kellett volna gondoljam, veri a Linát, azért ijedezik tőle az asszony.
    Hozzánk sokat jártak, mondom, keresztlányom volt a Lina, hát kezdettem is vallatni, hogy: „Ki bánt, mi bánt, kislányom, látom rajtad – mondom neki –, hogy valami bajod van, Veron keresztanyudnak igazán elmesélheted.” Sokáig csak a vállát vonogatta, de hogy annyit faggattam hétről hétre, hát egyszer csak hozzám hajolt, és azt suttogta: „A Janó.”
    „Mi bajod van neked a Janóval – mondom neki –, hát nincs még egy ilyen ember a világon.” „Hát ez az, keresztanyu – mondja nekem, de olyan suttogva, hogy egész a fülemig kellett hajoljon –, hogy a Janó nem ember.”
    Úgy hátrahőköltem a hangjától, mintha szalmiákszeszt dugott volna az orrom alá. „Hogy érted te azt, kislányom – kérdeztem tőle –, hogy nem ember?” „Hát úgy – vette még halkabbra a hangját –, hogy robot. Emberformája van, de gép.”
    Szerettem volna tréfára fogni a dolgot, de láttam az arcán, hogy komolyan beszél, meg is rémültem tőle. „Miket beszélsz már, kislányom, butaságokat”, mondom neki, de a Lina már sírta is el magát, és hajtotta a fejét az ölembe, egészen úgy, mint kislány korában. „Jaj, nénje – sírta –, hát nem látja, hogy igazat beszélek?” Kérdeztem, honnan veszi ezt, mert láttam már, hogy másképp megvigasztalni nem tudom, csak ha hagyom, hogy kibeszélje magát. Mintha zsilipet húztam volna fel evvel a kíváncsiskodással, úgy kezdett ömölni a Linából a szó.
    „Hát nézzen csak rá, keresztanyu – azt mondja –, eleven embernek nincs ilyen színű szeme, hogy mikor kék, mikor zöld, mikor meg sárga.” Aztán azt mondja: „Nézett már keresztanyu a szemébe? Úgy néz az emberre, hogy nem is rá néz, hanem egyenesen bele a zsigereibe, mint a röngengép. Nem is állom a tekintetét, ha rám néz – azt mondja –, hazudni sem tudnék neki, mert mindig tudja, mit gondolok, a fejembe is belelát. Meg az se normális, hogy mindig úgy beszél, mint aki belelát a jövőbe, de meg is történik, amit ő előre megmond. Merthogy úgy csinálja, hogy irányítani tudja a dolgokat.”
    „Aztán az se emberi, hogy nem hat rá az ital, sose láttam berúgva, de senki se. Már direkt küldöm a Hérig Dezsőhöz, hogy hátha egyszer olyan igazán részegen állít haza, aztán kiderül, hogy mégiscsak ember, de tisztára gép, mondom, keresztanyu, hazajön, hogy bűzlik a bortól, de mintha csak magára öntené, nem a torkán lefelé, más ember esne össze, zuhanna az ágyba, ez meg megy a műhelyébe, aztán dolgozik, mint a gép.”
    „Aztán a doktornál voltál-e már, Lina?”, csúszott ki a számon, de arra a Lina már ugrott is fel, mint akit a kánya csípett meg. „Nem vagyok én bolond – rikácsolta –, hát azt gondolja keresztanyu, hogy én bolond vagyok?” És már fordult is volna ki a konyhából. Úgy kaptam utána, és csavartam egyet a szón, hogy „dehogy gondolom én azt, kislányom, azért mondtam, hogy hátha a Sennyei doktor úr tud segíteni az uradnak, hogy mégis ember legyen belőle”, mondtam neki gyorsan, mert akkor már láttam, hogy egészen bolond. „Sokat tud ám Sennyei doktor, menj el hozzá a Janóval”, tódítottam, de ettől rémült csak meg igazán a Lina.
    „De Veron nénje – azt mondja –, a Janónak nem szabad megtudnia, hogy én rájöttem, meg is ölne, hogy kitudtam a titkát!” „Ejnye, kislányom, miket beszélsz – mondom neki, mert már tényleg megijedtem –, még hogy a Janó bántana, egy ujjal sem nyúlna hozzád sosem, hát jobban szeret az életénél.” „Nem szeret az – mondja erre dacosan a Lina –, csak azért tart ilyen kedvesen, hogy megszültem-nevelem neki a gépgyermekeit.” Azzal fakadt is megint sírva, de akkor már úgy rázta a zokogás, hogy attól kezdve nem is értettem, amit beszél. Egészen el voltam rémülve, hogy már a gyermekeket is minek nem nézi, de megszólalni nem mertem.
    A Lina lassan összeszedte magát, megtörölte a szemét-orrát, menni készült, merthogy a Janó gyanút fog, ha soká elmarad. „Egyet ígérjen meg, keresztanyám – kapta még el a kezemet a kapuban –, hogy amit keresztanyámnak elmondtam, soha senkinek tovább nem mondja.” „Dehogy mondom én, Lina, hogyan mondanám – motyogtam –, nem vagyok én pletykafészke.” Közben arra gondoltam, még csak az kéne, hogy kiderüljön, bolond van a családunkban, hát hogy nézne ránk a falu.
    A Lina azzal el is ment, de hogy úgy kipanaszkodhatta nekem magát, egyre többet jött, ha épp felfedezett megint valamit abban a szerencsétlen Csermák Janóban, amiért robotembernek hiheti. Ha már suttogóra fogta a hangját, meg kifelé forgatta a szemeit, mindjárt sejthettem, hogy az uráról fog beszélni.
    Azelőtt csak úgy emlegette, az én édes jó Janóm, most meg csak úgy: ez az én férjem. „Tudja-e, keresztanyu, hogy ez az én férjem nem is vizel? Ha elvagyunk otthonról, én folyton a benzinkutat vagy valami csárdát lesek, hogy pisilni megálljunk, ennek meg egész nap nem kell, hiába issza a Slusszgoldot. Otthon is csak azért megy a vécére, hogy én rá ne jöjjek, hogy nincsen neki vizelete.”
    Eleinte még próbáltam meggyőzni szép szóval, hogy az a szegény Csermák Janó éppolyan ember, mint a többi, csak épp különb a legtöbbnél, de csak olaj volt a tűzre. Egyszer épp azt mondtam neki, hogy „ne viccelj, te lány – mondom neki –, hát csak megcsináltál két gyermeket ezzel a Janóval, hát láttad, hogy éppolyan férfi, mint a többi, nekem ne mondjad, hogy nem volt neked férfid a Janó előtt, mert én a keresztanyád vagyok, én ismerlek”.
    Erre csak feljajdult a Lina, hogy „Hát éppen ez az, keresztanyu, hogy nem olyan ez, mint a többi férfi. Az mind a saját élvezetét lesi, ahogy normális, az asszony meg, ha úgy sikerül, hát hoppon maradhat. A férfi mind olyan, mint a gyorsvonat, mi meg csak mint a kis erdei vicinális. De ez az én férjem, ez nem olyan, ennek nem jó sose, csak mindig nekem legyen jó, azt akarja, hogy elkábítson egészen, és ne vegyem észre, hogy robotember. Ha meg azt mondja, hogy neki is jó volt, az meg tisztára hazugság.”
    „Már hogy lehetne hazugság, kislányom – mondom neki –, asszonyok egymás közt csak megbeszélhetjük az ilyet, mert hát egy asszony tud hazudni az ilyesmiben, ha elég ügyes, de egy férfit elárul, ami jön belőle.” Olyan mérges lett erre a Lina, mint egy pulyka, rázni kezdte a vállamat is. „Hát ezt magyarázom, nem érti, kereszt? Hogy ebből az én férjemből – azt mondja – nem jön semmi az égvilágon, bárhogy nézem-tapogatom! A gyermekeket se ember módjára csinálta, csak fiatal voltam meg szerelmes, aztán el tudta csavarni az eszemet, hogy nem vettem észre korábban!”
    Na ettől aztán én is megijedtem, mert ilyet az életemben soha nem hallottam, és mi tagadás, kezdtem én is furcsán nézni a Csermák Janóra. Megkérdeztem volna én szívesen, mert hát olyan asszony vagyok, hogy ami a szívemen, a számon, de hát egy idegen férfitól mégse kérdez ilyesmit az ember, ha divatja van is, hogy mindenki felhajtja a takaróját, hogy bárki alálásson.
    De hogy így nem hagyott nyugodni, egy este odafordultam az uramhoz, az élt még akkor, Isten nyugosztalja, le volt már oltva a lámpa, nem is bántam, mert éreztem én, hogy úgy pirul az arcom, mint lánykoromban. Aztán megkérdeztem tőle, hogy lehet-e olyan, hogy egy férfiembernek úgy jó a házasélet, hogy nem jön belőle semmi se.
    Az uram fordult egyet az ágyban, csak úgy nyekergett alatta, hallottam, meg hogy nagyon szuszog meg fújtat erre a kérdésre. Nem is válaszolt egyenesen, csak a megdöbbenés bukott ki belőle, hogy: „Meg vagy te húzatva, Veron – azt mondja –, vénasszony létedre ilyenekkel foglalkozol?”
    El is hallgattam nagy rémülten, hogy úgy legorombított. Csak annyit motyogtam, hogy ő olyan olvasófajta ember, aztán hátha hallott róla, de nem válaszolt. Már azt hittem, hogy alszik, mikor mégis megfelelt arra, amit kérdeztem. „Van olyan – azt mondja csendesen –, hogy a fejében éppolyan jó, csak nem jön belőle semmi, de azt tanulni kell. Talán a kínaiak tanítják.” Már a nyelvemen volt, hogy akkor miért épp a kínaiaknál lesz annyi gyermek, az meg a semmiből nem foganhatik, de nem mertem szájaskodni. Örültem, hogy megfelelt, meg hogy mégsem robotember a Csermák Janó, csak éppen tanult ember az ilyesmiben.
    Amíg én őrizgettem a Csermák Lina titkát, híre ne menjen, hogy megbolydult az esze szegénynek, bizony kiderült, hogy ugyan hiába őrzöm én a család becsületét, mikor maga a Lina meséli úton-útfélen mindenkinek, hogy az ő ura robotember, a fajtája el akarja foglalni a világot, és azért jött, hogy szaporítsa a robotembert a földön.
    Leszólította az asszonyokat a boltban, hogy elmondhassa, mire jött rá megint azzal a zavaros agyával, mert minden nap felfedezett valami újat a Csermák Janón, amivel bizonyíthatja, hogy csakugyan robotember.
    Amíg tisztességgel tartotta otthon a családját, nevelte a gyermekeit, addig csak mosolygott rajta a falu. Kezdték úgy emlegetni a háta mögött, hogy a bolond Csermákné. De senki a szemébe nem merte mondani, hogy bolond, mert csak meglátta valakin, hogy eszementnek tartja, már kárált, mint a tyúk, ha elveszik alóla a tojást, hogy: „Azt hiszik, bolond vagyok? Azt hiszik, bolond vagyok?”
    Aztán odahaza is kezdett egyre furcsábban viselkedni. Eleinte csak különös szemmel nézett a gyermekeire, aztán kezdett rájuk is olyanokat mondogatni, hogy a Peti azért játszik folyton a kompúterrel, mert úgy beszélget a maga fajtájával, az Emőke meg magától tanult meg olvasni-írni, senki se tanította, az iskolában meg egy hang tanulás nélkül fújja a leckét, hát ez se normális dolog. Ha a tanítónő dicsérte a kislányt, a Lina csak motyogott valami ilyesfélét maga elé, hogy „tudtam, tudtam”.
    Végül már el se látta a gyermekeket, maradt minden a Csermák Janóra, akinek hamar a fülébe jutott, hogy miket mond róla az asszony. A Hérig Dezső kocsmájában állandó téma lett a férfiak között, sajnálták is a Csermák Janót, meg azért káröröm is vegyült a szavukba, hogy lám a kutya is jódolgában vész meg, kellett neki így ajnározni a Kicsi András Linát, meggárgyult a nagy jólétbe, a nagy szerelembe.
    A Csermák Janón semmi változás nem látszott, csak lefogyott kissé, úgy kezdett lötyögni a bőrében, mint a kölyökkutya, meg még jobban megsápadt az az amúgy is áttetsző bőre. De ha szóvá tették neki az asszony bolondériáját, ugyanazt mondta, amit mindig: „Én a Linát így szeretem, ahogy van.”
    Pedig hát egyre nehezebb lehetett neki szeretnie, mert a Linának egyre zavarosabb lett a szeme is, a szava is, a viselkedése is. Mindenki beszélte, hogy a bolond Csermákné megmossa a kenyeret is, mert azt hiszi, meg van mérgezve, a bolond Csermákné nem hagyja, hogy az ura hozzányúljon, a bolond Csermákné nem szól a gyermekeihez.
    A gyermekek úgy meg voltak rémülve, hogy állandóan sírtak, az iskolában a sok ronda kölyök még csúfolta is őket, hogy „dilinyós gyereke, dilinyós gyereke!” Kérdezgették ők az apjukat, hogy mi lelte az anyut, de az csak mindig azt mondta: „Anyu most beteg, de majd meggyógyul.” Próbálta tenni előttük is, talán önmaga előtt is, hogy semmi baj nincsen, minden rendbe jön, és olyan lesz, mint régen.
    Aztán egyik nap úgy esett be hozzám a Lina, mintha kergetnék, a szeme csupa könny, de száján olyan ravasz mosoly, mint aki rájött valami nagy turpisságra.
    „Keresztanyu, Veron keresztanyu – kaparászta az ablakomat –, rájöttem ám, és magának meg is súgom, mert maga velünk van!” Kimentem hozzá az udvarra, mert bejönni nem akart, azt mondta, poloska van a házamban. Meg is nehezteltem rá, hogy ilyet mondott, a mi házunkban még a háború alatt se volt poloska, bolha az igen, de poloska soha, aztán azt az uram magyarázta el, hogy a kihallgatókészüléket mondják poloskának.
    Aztán ott az udvarban a Lina magához húzott, suttogni kezdte a fülembe, hogy azt mondja, megvan a bizonyíték.
    „Visszaköltöztem melléje az ágyba – azt mondja –, hagytam, hogy meg is öleljen, egész odabújtam, bele a nyakába, mintha én is ölelném – azt mondja –, de csak figyeltem. És akkor a szaga elárulta. Fémszaga volt a nyakának – azt mondja –, ahol a legvékonyabb a bőre, ott olyan a szaga, mint a fémnek, mikor áteresztik rajta az elektromosságot. Ismerem én ezt a szagot a műhelyéből nagyon jól – azt mondja –, tudom, milyen, hát ez a saját szaga volt, nekem elhiheti, kereszt, hallottam is, hogy surrog az áram a nyakában. Kerestem a verőeret, de nem ér van ott, nem is lüktet, hanem egy huzal, egy olyan vastag kábel, amiben az áram folyik.”
    Válaszoltam volna, de levegőt venni se hagyott, mondta tovább, mint akinek nagyon sietős. „Most már a forradást is tudom a nyakán, keresztanyu, amiről mindig azt hazudta, hogy operálni kelletett gyermekkorában, hát a rospicot kellett operálni, ott varrták össze a bőrét a sok drót meg kábel fölött, hogy engem megtévesszenek. De engem nem ejtenek át, és majd meglátják, hogy igazam van.” Azzal el is sietett, kicsit meggörbedve, ahogy az utóbbi időkben járt, meg motyogva maga elé.

    Éjfél után jött érte a mentő.
    Az este lefeküdtek rendesen az urával egymás mellé, aztán a Csermák Janó arra ébredt, hogy a Lina egy konyhakéssel nyisziteli a nyakát. Alig tudta kicsavarni a kezéből, verekedni kellett vele a nagy erejű Csermák Janónak, aztán utána riasztotta őket. Valami inekciót szúrtak bele, de ahhoz is le kellett fogni, aztán már megszelídült. Hagyta, hogy betereljék az autóba, ment, mint a vágóhídi borjú. Csak motyogott maga elé, míg a Csermák Janó ölelte a vállát.
    A gyermekek ott álltak a kapuban, pityergett mind a kettő, nem mertek hangosan sírni. A szomszédasszony, a Zsoltáros Nemes Margó ment át vigyázni rájuk, amíg a Csermák Janó haza nem jön. Az ő sebét is össze kellett varrni, bár azt mondják, nagy szerencse, hogy verőeret nem talált a kés.
    A Lina aztán három évig volt a zárt osztályon, aztán hazaengedték, de akkor már nagyon ki lett cserélve. Igen magába forduló lett, a házat tisztára elhanyagolja, úgy néz ki, mintha nem is lakna benne senki, de ha rendesen szedi az orvosságait, el lehet vele beszélgetni szépen.
    Mikor bevitték, eleinte tisztára vad volt, a Csermák Janót a közelébe nem engedte. Ha csak meglátta, azt kezdte mondogatni, hogy: „Fém volt, fém volt, nekem ne mondja senki se, láttam, ahogy szikrázott!” Ha meg igen sok inekciót adtak be neki, akkor meg csak ült, csorgott neki a nyála, a gyermekeket be sem eresztették hozzá.
    A Csermák Janó egy jó darabig hűséges maradt hozzá, aztán visszaköltözött a szülővárosába, már meg nem mondom, honnan való volt. Az anyja nevelte egy ideig a gyermekeket, aztán végül elvált a Kicsi András Linától, és megházasodott újra egy városi asszonnyal, két gyermekük is lett. Az Ági Simon Pali mesélte, hogy találkozott velük valami forgatagban direkt Pesten.
     
  5. elfow

    elfow Állandó Tag

    Novella a kötetből...

    Kogartgaléria VerebicsK..jpg

    Kiss Judit Ágnes - Démon

    Rókafej a késõ tavaszi éjszakák egyikén jelent meg az életében, mikor már langyosak az esték, a levegõ csak hajnalra élesedik, és az embert, mint a citromot, facsarják a vágyai. A hónapok óta beléfagyott magány olyan súllyal ült rajta, hogy azt hitte, összeroppantja. Napok óta munkaképtelen volt a savanyú kielégületlenségtõl. Nem tudott egy épkézláb sort leírni, a mondatok üresen kopogtak a klaviatúrán, és este önfertõzõ gerjedelemmel kúszott az ágyba. Egyszerre fázott és izzadt. Lába közé gyûrte a paplant, érezte, amint a hûvös vászon hozzádörzsölõdik. Annyira vágyott egy másik testre maga mellett, hogy hangosan felnyögött.
    A következõ pillanatban ott volt mellette Rókafej. Csak a körvonalait látta a sötétben, szinte észrevétlenül siklott a takaró alá. Hosszú, nedves orrával végigszimatolta. Teste megtévesztõen emberinek tûnt, gyakorlott mozdulattal markolt bele szeretõje pizsamanadrágjába, akinek minden feszültsége szétmállott az ujjai között. Reggelre nyoma veszett, újdonsült kedvese napokig erotikus álomnak gondolta, és jókedvre derült, ha eszébe jutott. Aztán türelmetlenség fogta el, mikor eszébe jutott, végül éppúgy sóvárgott utána, mintha hús-vér lény lett volna.
    Akkor Rókafej újra eljött, hosszú, nedves orrával szaglászta, végignyalogatta. Most már ismerõs volt a teste. A keze olyan forró, hogy szeretõje elolvadt a simogatástól. Lihegésük nehéz párával töltötte be a házat, végül Rókafej a mellére húzta a fejét, és a haját cirógatta, míg el nem aludt. Reggelre megint eltûnt, és a szeretõ elnézõ mosollyal vette tudomásul, hogy agyára ment a magány, és visszatérõ szexuális álmai vannak, mint egy kamasznak.
    Belátta már, kicsit furcsa és túl plasztikus álom ez, de nem számított semmi, csak az, hogy éjjel végre tudott élvezni, és nappal dolgozni. Hálás volt az álomlénynek, bárki is az. Ekkor kezdte Rókafejnek nevezni, és lassan mindennapossá vált a párnába fojtott sóhaj: „Rókafej!”, ami után megérezte a nedves, hosszú orrot, a forró nyelvet valahol a testén. Rókafej hallgatott a nevére.
    Aztán már hívnia sem kellett. Bebújt az ágyba, Rókafej megvárta, amíg szeretõje zaklatott pulzusa megnyugszik, és már ott is volt, hogy újra felzaklassa. Késõbb hozzászoktak ahhoz is, hogy égve hagyják a villanyt, Rókafej hagyta, hogy szeretõje nézze, és õ sem vette le róla átható, zöld tekintetét. A fogai félelmetesen élesek voltak, mégis gyengéden harapdált. A fejét leszámítva teste minden porcikája emberszerû volt. Együttléteik során kiismerte Rókafej hajlatait, aki engedte neki, hogy simogassa, akár õ mászott rá, akár õt húzta magára. A hangját sosem hallotta, csak a sóhajtásait, és reggelre mindig észrevétlenül távozott.
    Már benn jártak a nyárban, mikor egy reggel rögtön ébredés után kiment a kertbe. Rókafej a hintaágyon hevert és cigarettázott, egyik lábát a hintaágy támláján nyugtatta. Amikor meglátta szeretõjét, kurtán felnevetett. Ez volt az elsõ hang, amit hallott a rókaszájból. Felült, elnyomta a cigarettát, és besétált a házba. Azonnal utánament, de Rókafej nem volt sehol.
    Furcsamód nem lepõdött meg annyira, amennyire megmagyarázhatatlan volt az esemény, de azért rutinszerûen megmérte a vérnyomását. Alacsonyabb volt a szokásosnál, errõl eszébe jutott, hogy még nem vette magához napi kezdõ koffeinadagját, és elsétált a sarki boltba, Juszefhez, frissen pörkölt kávéért.
    Juszef mosolyogva fogadta: „hogy áludtad magad?”, tempós mozdulataival kiszolgálta, utánaintegetett. Hazament, megitta a kávét, nyugtázta vérnyomása normalizálódását, megállapította, hogy egészséges, Rókafej pedig kivételesen nála maradt reggelig, aztán eltûnt, miért baj ez, és újult erõvel a munkába merült. A mondatok egészségesen csörgedeztek elõ, mint a reggeli elsõ vizelet, és õ elégedett volt a nyári délelõttel, a kávéval és önmagával.
    Rókafej pedig mintha érezte volna, hogy szeretõje elfogadja a jelenlétét, egyre többször maradt nála napközben, nesztelenül sétált a házban, kiült mellé a kertbe a hintaágyra, és cigarettázott vagy olvasott, falta a könyvtárát, ahogyan éjjel a testét. Nem zavarta, meg sem szólalt, de a jelenléte megtermékenyítõ volt. Könnyedén ment az írás, lelkesen dolgozott, eltelve a nyárral és önmagával.
    „Kicsit megváltozott a stílusod”, nézett rá a szemüvege fölött a fõszerkesztõ. „Én nem mondom, hogy rosszabb lett, bár nekem jobban tetszett a régi fanyar irónia a cikkeidben, ez az álmodozó lírautánzat nem nagyon fér a mûfajba. Most vagy megújítod ezzel a szakmát, vagy kisodródsz a pálya szélére.” És mosolygott. Majomfeje volt.
    Most döbbent rá, hogy amióta Rókafej vele él, minden emberben ott látja az evolúciós õst, a majmot. Majomszabású emberek néznek rá az utcán éppúgy, mint odahaza a tükörbõl. õ pedig utálta õket, és Rókafej keskeny arcára vágyott.
    A fõszerkesztõ szavaira most megsértõdött. „Az írásaim én vagyok, te nem tudsz írni, csak ne szólj bele, aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul”, kiviharzott a szerkesztõségbõl a visszadobott cikkel együtt.
    õ nem vett észre semmi lényegi változást. Csak a kávémennyiség tûnt fel, amit fogyasztott. Illetve az, hogy az aromatartó fémdoboz mindig üres, hogy hetente megy Juszef boltjába újra megtölteni. Figyelni kezdte, mennyit iszik: naponta négy, aztán hat csésze, aztán már bögre, már nem tejjel, nem cukorral, hanem forrón, keserûn, feketén. Aztán már folyamatos kávéivás a nap, mégis mintha álomban lebegne, amit nem tud kitisztítani a fejébõl.
    „Kiáludtál?” – kérdezte Juszef, és fürkészõn, majdnem gyanakodva pillantott rá a pult mögül. Bólogatott mosolyogva, de egyre bûntudatosabban, mintha hazudna. És egyre kevésbé tudott tagadni.
    „Bétég vádzs?” – tudakolta Juszef. – „Rosszul érzel mágád?” Olyan közelrõl nézett az arcába, ahogy csak az arabok tudnak. Érezte, hogy elpirul, pedig nem volt semmi baja, csak az az álomszerû lebegés, a folytonos vágy a kávé és Rókafej szerelme után. Juszef hirtelen elkapta a kezét. õ visszarántotta volna, de Juszef nem engedte. Lehalkította a hangját. „Baj van neked, én látok – suttogta –, szeretõ, aki nem ember.” Körülnézett, mint aki attól retteg, valaki meghallja, amit mond, kijött a pult mögül, kulcsra zárta a boltajtót. Mikor visszafordult, rettegés ült az arcán.
    Hadarva beszélt, a szokásosnál is csúnyább akcentussal, alig lehetett értelmet adni a szavainak, és ami érthetõ volt, az is hihetetlen. Hogy démon kerítheti az embert a hatalmába. Férfit is, nõt is. Embertestû, állatfejû. Ha magányosan vágyakozik. Lehet macska vagy róka, néha még madár is. Kilesi a vágyadat, elhatalmasodik az életed fölött, míg senki mást nem akarsz. Elõbb éjjel jön, aztán nappal is. Nehéz elûzni, elpusztítani szinte lehetetlen. Kiszívja belõled, ami ember. Abból él. Nem vámpír, nem a véredet, a lelket csak észrevétlenül, míg álom lesz a napod. Kívánod a kávét, de nem térsz magadhoz. Egyszer csak soha többé. Elõször zöld lesz a vizelet reggel, sötétben világít. Aztán sárga a vér. Aztán nem leszel többé te, csak csomó vágy. Akkor eldob, elhagy, mert nem vagy már ember, belõled szívni. És gyötrõdsz. õ nem öl meg, te ölöd magad. Mindig.
    „Juszef, neked elment az eszed!” – rázta le magáról a kezét. „Te nem mondod Juszef házug! – kapott újra utána a boltos. – Én ismerem téged, ismerem rókaszellem, macskaszellem, madárszellem is! Te iszod kávé, nevet, mint részeg, mint hülye! Vége lesz neked, ha nem hiszel.” Ezt már szinte kiabálta utána, mert az feltépte az ajtót, és szinte futott haza a frissen pörkölt kávéval.
    Rókafej a kertben ült, cigarettázott, és szeretõje kéziratait olvasgatta. Jöttére fölnézett, zöld szemében vágy villant, és magához rántotta a hintaágyra. õ érezte, ahogy a rettegés, amit Juszef szavai ébresztettek benne, szétolvad Rókafej szájában, és kiáltozni kezdett az élvezettõl.
    Juszef nem beszélt többet a rókadémonról. Azt is lehetne mondani, hogy mogorva lett, ha nem látni a szemében minden találkozáskor a szánalmat. Szó nélkül adta oda a kávét, de apró ajándékokat csempészett mellé. Kesu- vagy makadámdiót, pisztáciát. Amikor rákérdezett, Juszef zavarba jött. „Véd kicsi tõle” – motyogta, lesütötte a szemét, és nem hagyta sem visszaadni, sem kifizetni a kis csomagot.
    Még akkor sem szólalt meg benne a vészcsengõ, amikor áttették a közéleti rovattól az unalmas kulturálishoz. A fõszerkesztõ egyre gyakrabban nézett rá sajnálkozva, aztán egy nap megkérte, hogy ezentúl inkább csak az olvasói levelekre válaszoljon, és érdeklõdött, a tisztelt kolléga nem gondolt-e arra, hogy átmenjen egy színes magazinhoz.
    Bámulta fõnöke majomfejét, és az utálat mellett akkor elsõ ízben szólalt meg benne a félelem, elõször halkan, aztán egyre hangosabban. Hogy valami történik, amit már nem tud uralni, nem vett észre semmit, csak a langyos indián nyarat, a vörösbe forduló vadszõlõt a ház falán, és Rókafej cigarettacsikkjeit a hamutartóban. Sohasem érzett dohányszagot Rókafejen.
    Hajnalban nem gyújtott villanyt, amikor kibújt mellõle a takaró alól, és elbotorkált a fürdõszobáig. Ott sem kereste a kapcsolót. Ahogy a lehúzó után tapogatózott, a kagylóban zöldesen felfénylett valami. A vizelete. És ahogy Rókafej keze szokott, tarkóján lassan kúszva elindult felfelé a rettegés.
    Lihegett a futástól, ahogy bezárta maga mögött a boltajtót, és nekivette a hátát. A kis csengõ csilingelt egy darabig. „Hogy ûzzem el?” – kérdezte elfulladva. Juszef hosszan nézett rá, aztán lázasan pakolni kezdett az egyik polcon. Kisebb-nagyobb zacskókat hajigált elé a pultra, majd odalépett látogatójához, megmarkolta a vállát olyan durván, hogy már fájt. „Kesudió egyél – parancsolta –, sózva, pörkölve, amennyi bírsz. Míg ki nem üti a bõrödön.”
    Pénzért kotorásztott a zsebében, de Juszef a fejét rázta. „Nem fizessed. Egyed” – vágta oda nyersen, és elfordult. „Miért segítesz nekem, Juszef?” – kérdezte tõle szégyenkezve. Juszef nem fordult vissza. „Testvérem volt – mondta –, kicsibb nálam. Neki volt. Macskafejû. Megölte. Akaszotta magát miatta.” Rázni kezdte a vállát a hangtalan zokogás.
    Hetekig ette a kesudiót, míg az olaja gennyes, sárga pattanásokká nem gyûlt a bõre alatt az arcán, a hátán, mindenütt. Akkor Juszef elment hozzá hófehérbe öltözötten. Mogorvább volt, mint addig bármikor. Vízipipát hozott, rózsaízû dohányt, ylang-ylang olajat és tömjénillatú füstölõt. A vízipipába tejet töltött, és nem engedte megtörni a csendet, amíg el nem szívták a rózsás dohányt. Meggyújtotta a füstölõt, aztán leült vele szemben, kigombolta az ingét. Arabul dúdolt valamit, hörögve törtek fel belõle a torokhangok. Olajat öntött a kezére, és bedörzsölte vele a másik testét. Mikor a mellbimbójához ért, az összerándult, de õ zavartalanul folytatta, lassú, elnyújtott mozdulatokkal a hasán a derekáig. Akkor megtörölte a kezét.
    Elöntötte a rémület, amikor Juszef jobbjában borotvapenge villant. Kiáltani akart, de a boltos a szájára tette a kezét. Már nem tudta, hogy verejték vagy könny folyik végig az arcán, vagy az olaj, ahogy a penge a bõréhez ért, és végigkarcolta körben a nyakát. Érezte lecsordulni a vért a vállán. Lenézett. Sötétsárga volt, mint a vizelet. Felkiáltott, eltakarta az arcát, és a földre zuhant a füstölõk közé.
    Mire magához tért, besötétedett. Nyakából már nem szivárgott a vér, vékony, piros hímzõfonál volt rákötve, követte körben a vágás helyét. Juszef rádobta az ingét, és amíg az lassan öltözött, mogorván pakolta össze a vízipipát és a rózsaízû dohányt, az ylang-ylang olajat és a tömjénillatú füstölõt. Mire fölkelt, Juszef már indulásra készen állt az ajtóban. õ kezet akart nyújtani neki, de a boltos hirtelen magához rántotta, és hosszan, nagyon hosszan megcsókolta. A másik sem elhárítani, sem viszonozni nem tudta. Otthagyta köszönés nélkül, hallani lehetett, ahogy becsapódik utána a kertkapu. A hintaágy lengett, mintha ülne benne valaki.
    És éjjel újra megérezte maga mellett Rókafej testét, ahogy hozzásimul, de most nem a vágy öntötte el, hanem a kétségbeesés, hogy hiába volt a vízipipa, a rózsaízû dohány, az ylang-ylang olaj és a tömjénillatú füstölõ, a vágás körben a nyakán és a piros fonál. „Takarodj! – üvöltötte. – Nem akarlak többet, nem érted?” Most szólt hozzá elõször. Rókafej felnevetett kurtán, gúnyosan, és újra hozzásimult. Forró volt a teste, mint mindig, de szeretõje most megpróbálta ellökni magamtól. Birkózni kezdtek az ágyon. Rókafej hihetetlenül erõs volt, hol õ gyûrte maga alá szeretõjét, hol az került fölülre. A fogai szeretõje arca elõtt csattogtak. „Tudom, ki vagy” – sziszegte Rókafej képébe –, „rókaszellem vagy, és a lelkemet akarod, de én nem adom meg magam neked!”
    Pirkadt már, mire sikerült kilöknie Rókafejet az ágyból. Akkor az eltûnt nyomtalanul, csak a vörös szõrszálak maradtak a párnán a dulakodás nyomaként.
    Remegõ lábakkal támolygott ki a fürdõszobába. Nem gyújott villanyt. A vizelete egészségesen és sárgán csordogált elõ, és õ sírva fakadt a megkönnyebbüléstõl.
    Még mindig gyenge volt, mikor kilépett a kertbe. Az erõs szélben lengedezõ hintaágyat belepte a korai hó, és hirtelen olyan ébernek érezte magát, mint utoljára azon a késõ tavaszi éjszakán. Felnevetett, gúnyosan, aztán kihozta a konyhából az aromatartó fémdobozt, és szórni kezdte a finomra õrölt kávét a novemberi szélbe.
     
    Juniper, Melitta és KABRI kedveli ezt.
  6. göröngy

    göröngy Állandó Tag

    [​IMG]
    Nagy Gábor ( Körmend, 1972.)

    Eleve

    Nem kérdeztelek őszintén soha,
    nem hittem, hogy őszinte vagy.
    Magamtól sem várhattam így sokat –
    ma már annyit tudok: Te vagy.
    Mi súlyosabb lehetne, nincs teher
    roskasztóbb: az én életem
    csupán a kérdés – a válasz lever:
    jussom múlt, legfeljebb jelen.
    Örök a lustán hömpölygő folyó,
    örök a hordaléka is.
    Lélegzőnél lévőbb az elfolyó,
    szemnél a gördülő kavics.
    Kidőlhet bár a százados platán,
    a lombja örök koszorú.
    Örök csillag-mécsek gyújtotta láng
    lobog – az ég nem szomorú.
    Titkot nem őriz a szív pitvara,
    csupán ha végleg elcsitul,
    s oly elszánásban költözik haza,
    hogy ritmusa a földbe hull:
    másként tehet az ember jót s nagyot,
    minden oda, por és hamu
    a szándék, mi kart-lábat mozgatott.
    Az idő nem véső: gyalu.
    Mert az ember ha nagy is, semmi még,
    létében teremti holtát,
    míg nem vallja e szörnyű semmiség
    eleve isteni voltát.
     
    Melitta kedveli ezt.
  7. elfow

    elfow Állandó Tag

    Kiss Judit Ágnes - P o r t f o l i ó


    Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon.
    Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat.
    Hogy mindig így maradjon, semmi
    Nem bizonyulna elég nagy árnak.
    Itt már zenészként lógok a hangszeren.
    Látod, zavar még mindig a pódium.
    Jó vicces lett, aholtanítok
    mesterien szigorú pofával.
    Láthatsz szinésznek , mert az is én vagyok
    más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon
    épp verset írok bamba képpel.
    Jól retusált, de hazug fotó mind.
    Vágyat sugárzom? Védelemért eseng
    kisgyermek énem? Ostoba álca csak.
    Így játszik az, ki megtanulta:
    meztelen önmaga úgyse kéne.
     
    Melitta és KABRI kedveli ezt.
  8. elfow

    elfow Állandó Tag



    Kiss Judith Ágnes - Üdvtörténeti lexikon

    Ha nő vagy férfiként szerethetsz
    Macsót, lovagot, szépfiút
    Végül úgyis a gyereked lesz.
    Öledbe vágyik s nincs kiút
    Ebből a kényszer anyaságból
    Szívedből szívja a tejet
    És mint vak kismacska nyivákol
    A férfi mind csak kisgyerek. Szavamon vettelek,
    Szavadon fogtalak.
    Ha megkötöttelek,
    Mégis eloldalak.
    Ne etess, ne altass,
    Jó hírrel ne álltass!
    Ne kérdezz, ne hallgass,
    Utadra ne állass!
    Se útonállónak,
    Se őrző angyalnak,
    Tarts meg oly szabadnak,
    Mint akik meghalnak!
     
    yaydeyo, Melitta, KABRI és 1 másik tag kedveli ezt.
  9. Ile57

    Ile57 Állandó Tag

    [​IMG][​IMG]

    [​IMG]

    Bertók László:Boldogság-dal

    Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
    csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
    Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
    s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
    Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
    és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
    Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
    egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
    A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
    Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!
     
  10. elfow

    elfow Állandó Tag

    Baranyi Ferenc - Par Avion (Túl az éjszakán)

    [​IMG]




    5. Földim

    Folyóm, jóestét! - mondom ismerősen,
    s ő viszonzásul csobban egy nagyot,
    kalapomat megemelem és ő is
    megemel, ím, egy pörge kis habot.
    Barátom rég a Duna, jóbarátom,
    beszél, meghallgat, szóbaáll velem,
    mi mindent mond a végtelen s mi mindent
    mond el, kit szóra bírt a végtelen!...
    Költőt s folyót mélysége tesz rokonná,
    s mindkettő messzi kékségekbe vág...
    A Duna indul, várja már a tenger,
    köszön - s tűnődve hömpölyög tovább.

    Belgrád, 1968





    (Forrás:MEK)
     
    Melitta és KABRI kedveli ezt.
  11. elfow

    elfow Állandó Tag

    Baranyi Ferenc: Túl az éjszakán (antikvárium)

    BaranyiF.Túl azé.1.jpg B.F.Túl az éjszakán2.jpg
    B.F.Túlazé.3.jpg B.F.Túlazé.4.jpg
     
    pala55, Melitta és KABRI kedveli ezt.
  12. elfow

    elfow Állandó Tag

    Baranyi Ferenc - Utószó egy szerelemhez

    [​IMG]


    Nincs mit mondanom,
    nincs mit mondanod,
    ami régen megszakadt, azt
    nem folytathatod,
    szemed jégvirág borítja,
    már beléd nem láthatok.
    Nincs mit mondanod,
    nincs mit mondanom,
    párosan viselt magánynak
    dupla súlya nyom,
    szíved hangtalan parancsát
    többé meg nem hallhatom.
    Én már többé nem kereslek:
    rád találnom nem öröm.
    Te is engem csak - kerestél.
    De én azt is köszönöm.
    Mért, hogy a szerelmet mindig
    megalázza a közöny?
    Válni kell.
    Kolonc koloncot nem visel,
    önvédelemből hagylak el
    s fel nem cseréllek senkivel.
    Válni kell.
    Én nem hiszek - te nem hiszel,
    a szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el.
     
  13. elfow

    elfow Állandó Tag

    Tizenöt kortárs szerző ajánlotta fel műveit a 15 éves MEK-nek

    2010. szeptember 30.


    Tizenöt hazai és határon túli kortárs magyar szerző - szépírók, történészek, filozófusok - ajánlották fel egy-egy művüket az idén 15. születésnapját ünneplő Magyar Elektronikus Könyvtárnak (MEK).


    mek1.jpg


    <TABLE class=fidelio_kepdoboz_table_left cellSpacing=0 cellPadding=0><TBODY><TR><TD></TD></TR><TR><TD class=fidelio_kepalairas_table></TD></TR></TBODY></TABLE>(MTI) - "Ennek az ajándéknak egyik fontos üzenete, hogy nemcsak lejárt szerzői jogú, régi könyveket lehetséges beszerezni az e-könyvtárakba, hanem friss, ropogós, "még szagos" könyveket is, köztük sok fiatal szerző művét" - fogalmazott Kokas Károly, a MEK egyik alapítója, elnökségi tagja.

    A jubileum alkalmából Bartis Attila, Berg Judit, Bödők Zsigmond, Csányi Vilmos, Darvasi László, Heller Ágnes, Hévizi Ottó, Kenyeres Zoltán, Lőrincz L. László, Nemeskürty István, Nyíri Kristóf, Szilágyi Szabolcs, Vajda Mihály, Vekerdi József és Zimányi Vera ajánlotta fel egy-egy művét a már napi 60-70 ezer látogatót vonzó elektronikus könyvtár részére.

    Horváth Sándor Domonkos, a MEK Egyesület elnöke köszöntőjében felidézte az e-könyvtár "hőskorát", amikor még "tízujjas digitalizáció" folyt, és "minden sor mögül kiérződött a lelkesedés". Mint mondta, a MEK "mozgalmi jellege" azóta is megmaradt.

    Boka László, az OSZK tudományos igazgatója úgy vélte, hogy az olvasók e-könyvtárakhoz, illetve más digitális közvetítőkhöz és eszközökhöz való átpártolása visszafordíthatatlan folyamat, amivel szembesülnie kell minden írónak, kutatónak, könyvterjesztőnek és könyvtárnak.

    Kokas Károly felvetette annak gondolatát, hogy a könyvtárügy átfogó válsággal néz szembe napjainkban, miután az internet megjelenésével elveszítette az információgyűjtés és terjesztés "háromezer éves monopóliumát". "A könyvtárak most világszerte megpróbálják újra kitalálni magukat, és - ma már látszik - itthon ennek a folyamatnak volt fontos része a MEK elindítása" - fogalmazott.

    Kokas Károly kitért arra is, hogy szeretnének hagyományt teremteni 15 év - 15 könyv mottójú programjukkal: jövőre 16, két év múlva 17, majd mindig eggyel több kortárs könyvet szeretnének megjelentetni a MEK-en.

    A MEK Egyesület idén májusban ünnepelte az e-könyvtár létrehozásának 15 éves jubileumát. A Magyar Elektronikus Könyvtár jelenleg több mint nyolcezer címmel és négy határon túli szerverrel rendelkezik. A MEK részét képezi az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis (epa.oszk.hu), a Digitális Képarchívum (keptar.oszk.hu) és a Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu).


    (kultura.hu)
     
    H Lovas Erzsébet, Melitta és KABRI kedveli ezt.
  14. elfow

    elfow Állandó Tag

    Kukorelly Endre - Kicsit majd kevesebbet járkálok

    [​IMG]



    Kicsit majd kevesebbet járkáljon

    Lassacskán kialakulnak a dolgai.
    Nevezd alakulásnak.
    Ez alakulás.
    Szépen, hidegen, gonoszul, vadul.
    Itt lakik, így jön-megy, ez ő,
    az meg valaki más,
    még épül, de már rajta
    a tető.
    Ez van, ezek itt nincsenek,

    ezek és ezek fájnak,
    és ez egy seb volt. El van vakarva.
    Akármit megvesz, olykor megveszik,
    amit, ahogy kiván: előbb a vásár,
    csak aztán a kivánság,
    ez megy - mióta is? Egy idő óta.
    Van aki rászáll,
    egész kis tömeg,
    úgy, mint a mézre,

    várják, elvárják, végül is kivárják,
    és nem szállnak le róla.
    Előbb felel, mielőtt kérdezik,
    látja is, érzi jól, ha meg-
    felel nekik, nyugodtan hátralép.
    Lépjen csak hátra,
    úgysem engedik el. Ne még.
    No majd,
    előbb-utóbb, ám az még

    majd odább van.
    Áll, és úgy tűnik, hogy aligha fog talajt,
    mint keringőző párocskák a bálban,
    nem fogja meg senki, nem fogja semmi sem,
    nem zavarja, ha nézik. Bárki nézzen.
    Ez jó lehet. Jó és veszélyes.
    S bár elég sokat hagytak rá
    elég sokan,
    mégis nehezen hagyják ott, pedig,

    hiába, úgysem érik el. Ahol
    őt úgysem érik el. Semmi sem ér,
    nagyjából így el van rendezve az
    egész, egészen
    nélküle.
    Valami zakatol.
    Mintha zakatolna valami. Dobol a füle,
    dobol a szív, dobol a vér.
    Egyszer majd hová fog bámulni zavarába'?



    (kukorelly.irolap.hu)
     
    pulayr, Melitta és KABRI kedveli ezt.
  15. elfow

    elfow Állandó Tag

    Osztrák irodalmi elismerés Fodor Ákos költőnek

    FODOR_~1.JPG

    Fodor Ákos költőnek, műfordítónak ítélték oda a lírai kategóriában a Bank Austria Literaris elnevezésű osztrák irodalmi díjat.
    Az elismerést kelet- és délkelet-európai alkotók kaphatják meg.
    A prózai kategóriában a zsűri a litván Renata Serelytének ítélte oda az elismerést. Idén egy különdíjat is kiadnak, ezt az ukrán Borisz Herszonszkij kapta.

    Az összesen 150 ezer euróval járó irodalmi elismerést harmadik alkalommal osztják ki, a díjazottak október 7-én a Frankfurti Könyvvásáron is bemutatkoznak.

    Fodor Ákos (1945) költő, a haiku forma művelője, emellett zenés darabok, musicalek, operák és operettek szövegírója, de vers- és drámafordítóként is dolgozik.
    A zeneakadémián végzett, 1978 óta több mint tíz kötete jelent meg. Fodor Ákos 2007-ben az Artisjus Irodalmi Díj egyik kitüntetettje volt.


    (kultura.hu)
     
    aimeesaig, Melitta és KABRI kedveli ezt.
  16. elfow

    elfow Állandó Tag

    F.Á.röpülés.jpg


    Fodor Ákos
    Pont


    Nem út és nem cél:
    érthetetlen, gyönyörű
    helybenröpülés.
     
    Gnesa, aimeesaig, Melitta és 1 másik tag kedveli ezt.
  17. göröngy

    göröngy Állandó Tag

    Ruder Jana -Vagyok...

    ... mint a kútkáván felejtett üres pohár,
    fészkébe bújó apró kismadár,
    ki repülni fél...
    ...avaron síró halk zizegés,
    szalmaszálon futó remegés...
    ...s mint dallamot felejtő öreg gitár
    ki porosan sarokban áll...
    .... lassan elmeszesedő gondolat..
    elhalványult karcolat...
    vagyok
    mint fényétől megfosztott selyem,
    falról lehulló vakolat...
    örökös kárhozat.

    ( 2008.) Irodalmi portál
     
    barbarella, era666, Melitta és 1 másik tag kedveli ezt.
  18. elfow

    elfow Állandó Tag

    Ruder Jana - Anyámért

    [​IMG]



    Város zajában keresett menedéket
    a fojtogató csend elöl
    Nem lelte meg a kék madár tollát,
    volt sorban hátul
    és sokszor járt legelöl...

    Zsákutak szélén nem nyílt virág,
    világ bajára szúrta bánatát...
    A füstkarikákat még szépnek találta...
    engem hozott a világra!
    Aztán elsietett, mert én is csak sírtam
    anyatejért, melegért rimánkodtam...

    nem nézett vissza , mert ott járt már a tél...
    fagyott könnycseppekben, arcom küszöbén -

    Sütött a nap,vagy
    hó szitált, karácsonyok csengőjébe
    bújt el a bánat
    sokáig nem láttam anyámat.
    Arcomon szerelemvirágok pirultak,
    már éppen
    arattak...
    s felsírt egy kisgyerek,
    édesen szívta a mellemet...

    Messze a nagyvárosok égre nyúlt
    kéményei alatt
    Egymásnak estek a sejtek.
    Szilánkokra szakadt jövő,
    jött a félelem, mint idegen betörő -
    Kék foltok üvöltöttek a karján...
    Betakartam, kezembe vettem
    elgyötört bocsánatát...
    Ma érte égnek ablakomban a gyertyák...







    (origo-haz.hu)
     
    Melitta és KABRI kedveli ezt.
  19. elfow

    elfow Állandó Tag

    Olvasnivaló

    [​IMG]Kukorelly Endre: Anyuzás

    [​IMG]


    Olykor fölmegy az agyvizem anyukámtól. Aztán sürgősen lemegy, ez különben is így működik nálam, anyámmal kapcsolatban különösen így. Skorpió és Bika: döf egyet, sziszegek, már el is van felejtve. A következő döfődésig, mert lesz következő. Igazából mindig közös háztartásban éltünk, egy igazán szép, Szondy utcai, három szoba-cselédszobás lakásban. Volt idő, hogy tizenegyen laktunk kilencvennyolc négyzetméteren, az nem is tudom, milyen lehetett. Egy négy és fél éves kisfiúnak nyilván jó. Lonci néniék később elköltöztek, nagyapám meghalt, Julcsa, az egykori cselédlány férjhez ment, meghalt az apám, a húgom férjhez ment, meghalt a nagyanyám, ez cirka harmincöt év. Azóta az anyámmal kettesben lakunk.
    Három éve nem: eladtam a Szondyt, Szentistvántelepen vettem házat, kétszáznyolc lépésnyire a testvérem házától, anyám pedig hozzá költözött, nagyjából ez a helyzet. Főz valamit, akkor átsétálok. Átjön, főz valamit, megmondja a tutit, elszív egy cigarettát, befüstöli a lakást. Vagy enyhén mártír-testtartással tüntetőleg kiáll a hideg télikertbe, hogy ne füstölje be. Édes kis anyám. Gyakorlatilag láncdohányos.
    Nem nősültem meg, persze nem az anyám miatt. Mondom én. Persze, az anyja miatt, mondaná Sigmund Freud, viszont ezt nem S. F. írja, hanem én, és, nyugi, én jobban tudom. Bárkinél.
    Jól megvagyunk, sőt remekül, ha olykor nyilván fölmegy is az agyvizem anyukámtól. Megkérdezi, hogy mikor jövök haza, fogalmam sincs, válaszolom, nem bosszant, kérdezősködik, az normális, nem?, egyrészt együtt lakunk, másrészt így szokta meg, ha bosszankodom, akkor valami más miatt bosszankodom, és rajta vezetem le, mégis, ő az anyám, ugyebár. Na ugye. Anya csak 1.
    Nőügyben a teljes liberalizmust képviseli, baromira kedves a csajokkal, vadidegennel a legkedvesebb, csak ahogy meg(fele)ismer valakit, lanyhul a kedv. Olykor váratlanul kedves, vagy váratlanul nem, mindenképp hihetetlen jól kommunikál idegenekkel, egyszerűbb lelkeket rögtön megnyer, egyből eltalálja a regisztert, nem bír hibázni.
    Hosszú évekig a most hirtelen nem jut eszembe, melyik tömeggyilkosról (azt hiszem, Szamuely) elnevezett utcában dolgozott, egy totó-lottó-kirendeltséget vezetett a Csikágó kellős szélén, innen nézve életveszélyes helyen, soha semmi baj nem történt, imádták a helyi gengszterek. Abszolút hallás, pont úgy szól oda egy kétkezihez, ahogy kell. Bár fogalmam sincs, hogyan kell. Neked van? Ha nincs, és kíváncsi vagy, hallgasd meg anyukámat, ahogy tárgyal a csőszerelővel vagy egy kofával, hát úgy kell, de ne kísérletezz vele, vagy megy magától, vagy nem. Csak belülről megy.
    Az anyám tehetséges: azt hiszem, ez ide a legmegfelelőbb szó. 82 éves. Okos. Hülyeségeket beszél, de annyira szörnyű hülyeségeket, hogy rá se szólok. Semmi nem lett belőle. Nem mintha valaminek mindenképp kéne valamiből lenni, mégis ezt valamiért csak-csak leírtam, nem?
    Az én anyám, ez van, a tesóm anyja, a tesóm fiának a nagyanyja, és nagyon sokat segít nekünk. Ez lett. Jó kedélyből csinálja, csöppet sem önfeláldozásból. Semmi önfeláldozás meg anyai allűrök, nulla póz, folytonos és – nem tudom, pontos-e így – ösztönös, vele született és reflektálatlan irónia mindenféle érzelmi túlzásbavitellel szemben. Mondhatni nem törődik velem, amikor velem törődik, ezt igazából fogalmam sincs, hogyan csinálja.
    Nem nősültem meg, egy háztartásban éltünk. Nem miatta. Kedvére lenne ha megnősülnék, legszívesebben külön lakna tőlem. Meg a testvéremtől, minden kitől, nyilván az apámtól is külön élt volna, ha épp nem éltek volna együtt. Nem mintha nem éltek volna elég jól: eléggé tűrhetően megvoltak.
    Jön hazafelé, azt megérzem, belép a kapun, jön föl a lifttel a harmadikra, árasztja az energiát, energia-góc, valamiféle elektromos tér keletkezik körülötte, belép, bevágódik nem feltétlenül az ajtó, hanem bevágódik az egész hóbelevanc, és így. Valahogy. Apám temetésén sírt. Nézi a tévét, és félhangosan kommentálja. A hülye műsort. Hülye a műsor, az fix. Jó lába van az anyukámnak.

    Kukorelly Endre



    (ELLE 2003/12)
     
    DS65, tika6427, Melitta és 1 másik tag kedveli ezt.
  20. elfow

    elfow Állandó Tag

    F.Á.Kőszív1.jpg


    Fodor Ákos
    Óvaintés

    Ha fölfedeztél
    bármit, bárkit: ne hidd, hogy
    csak azóta v a n .
     

Megosztás