Krimik, bűnök, kalandok.

Most megkezdek egy olyan sorozatot amely az irodalom egy kissé háttérbe szorított de, talán az egyik legnépszerűbb zsánere.
Kezdem egy skandináv krimi sorozattal.
Hiszek az olykor indokolatlannak tűnő hype erejében. No, nem azért, amiért a legtöbben gondolnák, és nem feltétlenül éppen azon kultúrtermék nagyobb népszerűsítése miatt öröm, amit gátlástalanul reklámozni akar. Nem, a hype igazi ereje abban rejlik, hogy nem csak magára a hirdetés tárgyára, de annak teljes környezetére is ráirányítja a figyelmet. Amikor megjelent a Harry Potter-sorozat, egy egész generáció fedezte fel hatására nem csak az olvasás szeretetét, de az olyan korábbi fantasy sorozatokat, mint a Gyűrűk Ura, vagy épp a Narnia krónikái.

Bármennyire furcsa, még A szürke ötven árnyalatát övező hype-nak is megvan a maga pozitív vonatkozása, hiszen bár rendkívül fals módon ábrázolta a BDSM típusú szexuális viselkedésformákat, és az abban résztvevőket, kétségtelenül rajta tartotta a fókuszt, így lehetőséget adva arra, hogy az emberek közelebb kerülve az igazsághoz, pro és kontra érveket hallgathassanak meg. Hasonló történt 2005-ben is, mikor megjelent Stieg Larsson nagy sikerű trilógiájának első része, A tetovált lány. Más kérdés, hogy mind Larsson, mind a skandináv krimi őrületének fellobbanása azért számtalan más okra is visszavezethető.

Gyűjteményes, angol nyelvű kiadásForrás: pinterest.com

De ki ez a Stieg Larsson?​

Annak ellenére, hogy regénytrilógiája révén 2008-ban például a világ második legolvasottabb szerzője volt, sorozatából pedig máig csaknem 90 millió példány kelt el világszerte, Larsson, mint maga az ember mintha mégis egyfajta talány maradt volna. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a szerző sajnálatos módon 2004. novemberében mindössze 50 évesen szívinfarktust kapott, és meghalt.

Az eredetileg 10 kötetesre tervezett Millenium-trilógia első három kötete ugyan már javában szerkesztés alatt volt, ám az első kötet csak közel egy évvel az író halála után jelent meg. Akkor azonban iszonyatos piachódításba kezdett, de erről később.​

Larssonról érdemes egyébként elmondani néhány tényt, például azt, hogy 12 évesen kapott első írógépén az amerikai sci-fi nagy szerelmeseként fantasztikus történetek írásával szórakoztatta magát, később pedig társszerkesztője lett a Sfären című sci-fi irodalmi fanzinnak, folyamatosan eljárt sci-fi irodalomtörténeti konferenciákra, és 1978-tól 1980-ig a skandináv SF Szövetség elnöki tisztjét töltötte be, miközben több, rövid tudományos-fantasztikus története is megjelent nyomtatásban.

Nézetei és érdeklődése akkor változott, amikor belépett hazája Kommunista Munkáspártjába, majd ennek szellemében 1977-ben a Kelet-afrikai Eritreába ment, ahol a Népi Felszabadítási Front szolgálatába állt, majd Svédországba való visszatérésekor grafikusként és fotósként kezdett dolgozni. Hektikus pályájának következő lépése már a szélsőjobboldali és rasszista szervezetek dokumentálása volt, svéd demokraták előéletének kutatása. Larsson megszállott lett, kitartásának köszönhetően számos ellenséget szerzett magának, de szenvedélyessége nem csökkent akkor sem, mikor a teste jelezte, hogy nem jó irányba halad. Halála előtti években iszonyatos mennyiségű kávét ivott, és cigarettát szívott el egy nap, emellett ritkán érkezett, olyankor is leginkább gyorséttermi ételeket fogyasztva.

A skandináv krimiíró, aki nem is skandináv krimit írt​

A tetovált lány megjelenése és sikere gyakorlatilag piaci versenyt teremtett, és megpróbálta letaszítani a trónról az addig uralkodónak számító amerikai típusú krimiket. Larsson trilógiájának sikere magával vonta a többi skandináv írót, akik szinte mindegyike olyan országokba jutott el, melyekben korábban nem mutatkozott igény a művészetükre. A különös az egészben az, hogy ezek az írók már gyakorlatilag jóval Larsson előtt alkottak, és hazájukban messze nem számítottak ismeretlen névnek, ám tematikájuk gyakorlatilag Larsson sikerének köszönhette a kiteljesedését.

Pedig Hanning Mankell már 1991-ben elővezette Kurt Wallander nyomozót, Jo Nesbo 1997-ben lépett színpadra Harry Hole nyomozóval, hogy csak két példát említsek, de Larssonnak köszönhető az, hogy a műfaj követőkre talált, és mintegy önálló zsánerré terebélyesedett olyanok belépésével, mint amilyen a sikeres Q-ügyosztály filmek alapjául szolgáló regényeket jegyző Jussi Adler-Olsen is.​

Azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Millenium-trilógia köteteit, rá kell jönnünk, hogy valójában nem is feltétlenül illeszkednek abba a tematikába, amit ma skandináv kriminek hívunk, sőt, inkább meglehetősen egyedi és különleges elegyet képeznek a műfaj amerikai vonulatával. A szikár, olykor már-már száraznak ható stílus, a sötét hangulat gyakorlatilag egy hard boiled krimi sajátja, valami olyasmi, aminek az alapjait Dashiell Hammett, Raymond Chandler, és James M. Cain rakták le, ám témaválasztását tekintve valódi, színes kavalkád kel életre azelőtt, aki kézbe veszi a köteteket.


A magyar kiadás az Animus kiadó jóvoltábólForrás: instagram.com

Mitől különleges a Millenium-trilógia?​

Ahogy fentebb is írtam, a hatások, és azok arányos elosztása miatt. A hard boiled stíluson és hangulaton kívül itt van az egyik főszereplőnk, Lisbeth Salander, aki mintha csak William Gibson valamelyik neonfényes cyberpunk regényéből lépett volna ki, és itt van társa, a lecsúszott és meghasonlott újságíró, Mikael Blomkvist, aki épp csak egy lépéssel jár a Humphrey Bogart-féle tipikus noir hős előtt, egyedivé pedig az teszi, hogy semmilyen szempontból sem hős alkat. Bár éles eszű, és nagy kitartású, olykor kifejezetten lassú és pipogya, mintegy antitézise Salander rendkívül összetett jellemű, kőkemény hackerének.

A témák keveredése pedig sokszínű, mint egy kaleidoszkóp, és tartottam is tőle első olvasáskor, hogy a sok bába közt elvész a gyerek, de Larsson folyamatosan képes volt egységes színvonalon tartani a viszonyokat. Van itt horrorelem, némi kimondatlan okkultizmus, amiről a 90-es évek eleji black metal-mozgalom óta tudjuk, mennyire mindennapos elem a skandináv kultúrában, aztán van egy kis politika, némi mérgező korrupció, szexuális erőszak és aberráció, no meg egy csipetnyi techno-thriller jelleg, hála Lisbeth Salander hivatásának.​

A témaválasztások helyénvalók és aktuálisak, manapság, a MeToo-mozgalmak, az adatlopásokkal kapcsolatos botrányok korában talán még inkább, mint tizennégy éve, a megjelenésekor, ám míg a legtöbb skandináv krimi esetében az ehhez hasonló motívumok inkább színezőjelleggel, vagy katalizátorként működnek a történetekben, addig kijelenthető, hogy A tetovált lány és folytatásai esetében a történet középpontjában még csak nem is az egyébként felderítésre váró gyilkosságok állnak, hanem maga, a gyarló világunkat mozgató mechanizmusok. Larsson sokat tudott ezekről, megszállott kutatásai, melyek többek közt a máig lezáratlannak tekinthető Olof Palme-gyilkosság kapcsán is folytatott, láttatták vele a társadalom valódi arcát, ő pedig élete művében elmesélte nekünk, mit látott.

Irodalmi panteon​

A sors tragédiája, hogy Larsson nem érhette meg az elképesztő sikert, de amennyire az életét érintő történetekből számomra kiderül, még az is nehezen eldönthető, miként reagált volna rá.

90 millió eladott példány két tucat nyelven, és további 1 millió a történelemben elsőként elektronikus könyv formátumban az Amazon Kindle boltjában igazi irodalmi szupersztár státuszba emelte volna, az pedig valahogy nem Stieg Larsson stílusa.​

Ami viszont biztos, hogy a hype ezúttal jó helyre lőtt, a Millenium-trilógia rövid, ám annál egyedibb története a XXI. századi krimiirodalomnak, mely nem csupán létfontosságú társadalmi, szociológiai és politológiai jelenségekről volt képes hitelesen mesélni, de mindemellett ráirányította a világ figyelmét a skandináv országok szórakoztatóirodalmi piacára. Ezzel pedig mindenki nyert, de leginkább mi olvasók, úgyhogy ha kedveled a rejtélyeket, és a sötét tónusú sztorikat, de még nem kóstoltál bele Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist világába, itt az ideje próbát tenni vele.
Kovács Krisztián

setni írta:

Most megkezdek egy olyan sorozatot amely az irodalom egy kissé háttérbe szorított de, talán az egyik legnépszerűbb zsánere.
Kezdem egy skandináv krimi sorozattal.
Hiszek az olykor indokolatlannak tűnő hype erejében. No, nem azért, amiért a legtöbben gondolnák, és nem feltétlenül éppen azon kultúrtermék nagyobb népszerűsítése miatt öröm, amit gátlástalanul reklámozni akar. Nem, a hype igazi ereje abban rejlik, hogy nem csak magára a hirdetés tárgyára, de annak teljes környezetére is ráirányítja a figyelmet. Amikor megjelent a Harry Potter-sorozat, egy egész generáció fedezte fel hatására nem csak az olvasás szeretetét, de az olyan korábbi fantasy sorozatokat, mint a Gyűrűk Ura, vagy épp a Narnia krónikái.

Bármennyire furcsa, még A szürke ötven árnyalatát övező hype-nak is megvan a maga pozitív vonatkozása, hiszen bár rendkívül fals módon ábrázolta a BDSM típusú szexuális viselkedésformákat, és az abban résztvevőket, kétségtelenül rajta tartotta a fókuszt, így lehetőséget adva arra, hogy az emberek közelebb kerülve az igazsághoz, pro és kontra érveket hallgathassanak meg. Hasonló történt 2005-ben is, mikor megjelent Stieg Larsson nagy sikerű trilógiájának első része, A tetovált lány. Más kérdés, hogy mind Larsson, mind a skandináv krimi őrületének fellobbanása azért számtalan más okra is visszavezethető.

Gyűjteményes, angol nyelvű kiadásForrás: pinterest.com

De ki ez a Stieg Larsson?​

Annak ellenére, hogy regénytrilógiája révén 2008-ban például a világ második legolvasottabb szerzője volt, sorozatából pedig máig csaknem 90 millió példány kelt el világszerte, Larsson, mint maga az ember mintha mégis egyfajta talány maradt volna. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a szerző sajnálatos módon 2004. novemberében mindössze 50 évesen szívinfarktust kapott, és meghalt.

Az eredetileg 10 kötetesre tervezett Millenium-trilógia első három kötete ugyan már javában szerkesztés alatt volt, ám az első kötet csak közel egy évvel az író halála után jelent meg. Akkor azonban iszonyatos piachódításba kezdett, de erről később.​

Larssonról érdemes egyébként elmondani néhány tényt, például azt, hogy 12 évesen kapott első írógépén az amerikai sci-fi nagy szerelmeseként fantasztikus történetek írásával szórakoztatta magát, később pedig társszerkesztője lett a Sfären című sci-fi irodalmi fanzinnak, folyamatosan eljárt sci-fi irodalomtörténeti konferenciákra, és 1978-tól 1980-ig a skandináv SF Szövetség elnöki tisztjét töltötte be, miközben több, rövid tudományos-fantasztikus története is megjelent nyomtatásban.

Nézetei és érdeklődése akkor változott, amikor belépett hazája Kommunista Munkáspártjába, majd ennek szellemében 1977-ben a Kelet-afrikai Eritreába ment, ahol a Népi Felszabadítási Front szolgálatába állt, majd Svédországba való visszatérésekor grafikusként és fotósként kezdett dolgozni. Hektikus pályájának következő lépése már a szélsőjobboldali és rasszista szervezetek dokumentálása volt, svéd demokraták előéletének kutatása. Larsson megszállott lett, kitartásának köszönhetően számos ellenséget szerzett magának, de szenvedélyessége nem csökkent akkor sem, mikor a teste jelezte, hogy nem jó irányba halad. Halála előtti években iszonyatos mennyiségű kávét ivott, és cigarettát szívott el egy nap, emellett ritkán érkezett, olyankor is leginkább gyorséttermi ételeket fogyasztva.

A skandináv krimiíró, aki nem is skandináv krimit írt​

A tetovált lány megjelenése és sikere gyakorlatilag piaci versenyt teremtett, és megpróbálta letaszítani a trónról az addig uralkodónak számító amerikai típusú krimiket. Larsson trilógiájának sikere magával vonta a többi skandináv írót, akik szinte mindegyike olyan országokba jutott el, melyekben korábban nem mutatkozott igény a művészetükre. A különös az egészben az, hogy ezek az írók már gyakorlatilag jóval Larsson előtt alkottak, és hazájukban messze nem számítottak ismeretlen névnek, ám tematikájuk gyakorlatilag Larsson sikerének köszönhette a kiteljesedését.

Pedig Hanning Mankell már 1991-ben elővezette Kurt Wallander nyomozót, Jo Nesbo 1997-ben lépett színpadra Harry Hole nyomozóval, hogy csak két példát említsek, de Larssonnak köszönhető az, hogy a műfaj követőkre talált, és mintegy önálló zsánerré terebélyesedett olyanok belépésével, mint amilyen a sikeres Q-ügyosztály filmek alapjául szolgáló regényeket jegyző Jussi Adler-Olsen is.​

Azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Millenium-trilógia köteteit, rá kell jönnünk, hogy valójában nem is feltétlenül illeszkednek abba a tematikába, amit ma skandináv kriminek hívunk, sőt, inkább meglehetősen egyedi és különleges elegyet képeznek a műfaj amerikai vonulatával. A szikár, olykor már-már száraznak ható stílus, a sötét hangulat gyakorlatilag egy hard boiled krimi sajátja, valami olyasmi, aminek az alapjait Dashiell Hammett, Raymond Chandler, és James M. Cain rakták le, ám témaválasztását tekintve valódi, színes kavalkád kel életre azelőtt, aki kézbe veszi a köteteket.

A magyar kiadás az Animus kiadó jóvoltábólForrás: instagram.com

Mitől különleges a Millenium-trilógia?​

Ahogy fentebb is írtam, a hatások, és azok arányos elosztása miatt. A hard boiled stíluson és hangulaton kívül itt van az egyik főszereplőnk, Lisbeth Salander, aki mintha csak William Gibson valamelyik neonfényes cyberpunk regényéből lépett volna ki, és itt van társa, a lecsúszott és meghasonlott újságíró, Mikael Blomkvist, aki épp csak egy lépéssel jár a Humphrey Bogart-féle tipikus noir hős előtt, egyedivé pedig az teszi, hogy semmilyen szempontból sem hős alkat. Bár éles eszű, és nagy kitartású, olykor kifejezetten lassú és pipogya, mintegy antitézise Salander rendkívül összetett jellemű, kőkemény hackerének.

A témák keveredése pedig sokszínű, mint egy kaleidoszkóp, és tartottam is tőle első olvasáskor, hogy a sok bába közt elvész a gyerek, de Larsson folyamatosan képes volt egységes színvonalon tartani a viszonyokat. Van itt horrorelem, némi kimondatlan okkultizmus, amiről a 90-es évek eleji black metal-mozgalom óta tudjuk, mennyire mindennapos elem a skandináv kultúrában, aztán van egy kis politika, némi mérgező korrupció, szexuális erőszak és aberráció, no meg egy csipetnyi techno-thriller jelleg, hála Lisbeth Salander hivatásának.​

A témaválasztások helyénvalók és aktuálisak, manapság, a MeToo-mozgalmak, az adatlopásokkal kapcsolatos botrányok korában talán még inkább, mint tizennégy éve, a megjelenésekor, ám míg a legtöbb skandináv krimi esetében az ehhez hasonló motívumok inkább színezőjelleggel, vagy katalizátorként működnek a történetekben, addig kijelenthető, hogy A tetovált lány és folytatásai esetében a történet középpontjában még csak nem is az egyébként felderítésre váró gyilkosságok állnak, hanem maga, a gyarló világunkat mozgató mechanizmusok. Larsson sokat tudott ezekről, megszállott kutatásai, melyek többek közt a máig lezáratlannak tekinthető Olof Palme-gyilkosság kapcsán is folytatott, láttatták vele a társadalom valódi arcát, ő pedig élete művében elmesélte nekünk, mit látott.

Irodalmi panteon​

A sors tragédiája, hogy Larsson nem érhette meg az elképesztő sikert, de amennyire az életét érintő történetekből számomra kiderül, még az is nehezen eldönthető, miként reagált volna rá.

90 millió eladott példány két tucat nyelven, és további 1 millió a történelemben elsőként elektronikus könyv formátumban az Amazon Kindle boltjában igazi irodalmi szupersztár státuszba emelte volna, az pedig valahogy nem Stieg Larsson stílusa.​

Ami viszont biztos, hogy a hype ezúttal jó helyre lőtt, a Millenium-trilógia rövid, ám annál egyedibb története a XXI. századi krimiirodalomnak, mely nem csupán létfontosságú társadalmi, szociológiai és politológiai jelenségekről volt képes hitelesen mesélni, de mindemellett ráirányította a világ figyelmét a skandináv országok szórakoztatóirodalmi piacára. Ezzel pedig mindenki nyert, de leginkább mi olvasók, úgyhogy ha kedveled a rejtélyeket, és a sötét tónusú sztorikat, de még nem kóstoltál bele Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist világába, itt az ideje próbát tenni vele.
Kovács Krisztián

Kattints a kibontásához...

Ez a trilógia azóta már 7(hét) részesre bővült egy író társak működése nyomán.
4. David Lagercrantz: Ami nem öl meg
5. David Lagercrantz: Mint az árnyék
6. David Lagercrantz: A lány, aki kétszer élt
7. Karin Smirnoff: A lány, akinek semmi sem drága

Vannak persze elemző művek is a krimikről .
Először egy régebbi és kissé (vagy nagyon is ) elavult nézetű művet ajánlok. Keszthelyi Tibor: A detektívtörténet anatómiája
A művében
27 pontban fogalmazza meg a jó krimi kritériumait:

1. A főhős különc férfiú, nem állami szolgálatban álló rendőr-bürokrata, hanem műkedvelő, akinek tetteit nehéz felfogású rajongója jegyzi föl. (Dupin és a narrátor)

• A tévesen gyanúsított figura bűnösségét látszólag minden bizonyítaná (indítóok, lehetőség a bűn elkövetésére, alibi hiánya, stb.)
• A tett színtere hermetikusan elzárt – rejtély, hogyan távozott a tettes. (kémény szűk, ajtók belülről zárva, ablakok leszögezve)
• Szokatlan, meglepő eszközökkel történő megoldás. (Extrém gondolatmenet az extrém elkövetőhöz /orángután/)
• A főhős lepipálja a rendőrséget.
• Pszichológiai okfejtés alkalmazása a főhős vagy a narrátor által. (A matróz csapdábacsalása)
• Elrejtett tárgyaknak, bizonyítékoknak és nyomra vezető dolgoknak a legmeglepőbb s egyben legnyilvánvalóbb helyen történő meglelése. (Majomszőr, szög)
• A bűnös a legkevésbé gyanúsítható személy.
• Az olvasónak a nyomozóéval egyenlő esélyeket biztosít a rejtély megoldására, ezért minden áruló jelet világosan és pontosan közöl.
• Az olvasóval szemben csak olyan trükköket és csalásokat alkalmaz, amelyeket a tettes a nyomozóval szemben.
• Tilos a szerelem. A történet nem egy szerelmespár, hanem nyomozó és tettes “fogócskája”.
• Sem a detektív, sem más hivatalos nyomozó közeg nem lehet a tettes.
• Logikus következtetés vezet a leleplezéshez. Megengedhetetlen a véletlen vagy az alá nem támasztott beismerés.
• A detektívtörténet kötelező bűnesete a gyilkosság.
• A feladott rejtély megoldásában nem játszik közre semmilyen természetfölötti erő vagy körülmény.
• A tettesnek a történet egyik többé-kevésbé fontos, az olvasó által jól ismert szereplőjének kell lennie.
• Titkos társaságok, alvilági egyesületek gonosztettei nem képezik a detektívregény tárgyát.
• Nincs helye a krimiben az irodalmiaskodó leírásoknak, a kimunkált, pepecselő jellemrajznak, a légkör szépirodalmi eszközökkel történő színesítésének. (határeset…)
• A gyilkosság elkövetésének módja és a nyomozás módszere mindig ésszerű és tudományos szempontból is helytálló. (határeset…)
• A szemfüles olvasó számára már hamar nyilvánvalóvá válhat a megoldás.
• Tilos a balesettel, öngyilkossággal magyarázott rejtély. (az öngyilkosságot Dupin is kizárja, bár az orángután tombolását vehetjük balesetnek…)
• A bűntett indítóoka mindig magánjellegű.
• A tettesnek bűnhődnie kell, nem pusztán erkölcsi okokból, hanem egyszerűen azért, mert a befejezetlen kaland hiányérzetet okoz.
• Az olvasó feszültsége abból a vibrálásból ered, amely a gyilkos tevékenysége (bűnjelek, rendezetlen információk halmaza) és a nyomozóé (rendbe állított információk) között keletkezik. A tudat vibrálása addig tart, amíg a kettő közti ellentmondás mozgásteret enged a fantázia számára. A leleplezés szünteti meg ezt a feszültséget.
• A reális és az irreális vegyítése voltaképpen négy leegyszerűsített receptre történhet. * 1: Regény és novella: reális jellemek reális körülmények között. * 2: Kalandregény: abszurd jellemek valós körülmények között. * 3: tündérmese: irreális jellemek irreális körülmények között. * 4: detektívtörténet: valós jellemek abszurd körülmények között.
• A ponyvaszerzőkkel szemben a színvonalas detektívtörténetek szerzői nem ragaszkodnak kétségbeesetten a valóság illúziójához. (Az orángután nem feltétlenül reális)
• A fantasztikust és az irreálist a krimi írójának ki kell egyensúlyoznia a valóság elemeivel, hogy az olvasó azonosulhasson műve főszereplőivel. Szerencsés egyensúly, ha a helyzet egésze ugyan abszurd, de részleteiben mégis hihető. (Minden logikus, azt leszámítva, hogy csinál-e ilyet egy orángután)
• “Az, hogy szívesen olvasunk kitalált detektívtörténetet, nagy részben azon alapul, hogy szeretjük a valószínűtlenséget. Amikor A-t meggyilkolják, és B meg C felettébb gyanús, valószínűtlen, hogy az ártatlanka D lenne a tettes. Mégis ő az. Ha E tökéletes alibivel rendelkezik, valószínűtlen, hogy ő követte el a bűntettet. Mégis ő követte el. Amikor a nyomozó összeszed egy kis kormot, valószínűtlen, hogy ilyen jelentéktelen nyomnak valamilyen fontossága lehet. És mégis van. Hamarosan és joggal eljut az ember arra a pontra, amikor az a szó, hogy valószínűtlen, kezdi elveszteni a tartalmát… Olyasvalami, hogy valószínűség, csupán a történet végén létezik.” (J. D. Carr) (Vallomások)

Ross Macdonald – eredeti nevén Kenneth Millar – egy amerikai detektív-regényíró volt, aki az ún. „kemény-krimi” (hardboiled) egyik meghonosítója, Chandler, Hammett és Spillane mellett.
Végh György magyar műfordító írta még 1975-ben Ross Macdonaldról: „Julian Symons, egy angol krimitörténész szerint minden lehetőség megvan Ross Macdonaldban, hogy Hammett és Chandler vonalát sikeresen folytassa, sőt, valamivel többet is elérjen. Eddigi legjobb könyveivel bebizonyította, hogy van olyan jó író, mint Chandler, és ez nem üres dicséret. Akárcsak mestereinél, Ross Macdonaldnál is elmosódik a határ a bűn és a bűn üldözése között. Magándetektívjét, Lew Archert, a leghíresebb amerikai detektívfigurák között tartják számon.”

Legnépszerűbb karaktere, bár úgyszólván egyetlen igazi sorozatkaraktere Lew Archer öltönyös magándetektív volt, aki egy Nyugat-Los Angeles-i lakásban él és egy lenyitott tetejű Fordban furikázik a bűnösök után. A karakter azonban nem simán alakult ki.
Lew Archer egy életunt, kissé cinikus fickó, valamennyiben hasonló Chandler Philip Marlowe-jához, de nincs olyan kemény és romantikus is: az élet dolgaival reális, a maszkja mögött érzékeny lélek lakozik, aki ösztönszerűen segít bármilyen áldozatnak (főleg gyerekeknek), olyan, aki beleérzi magát azok bőrébe, akikkel valami szörnyűség történt. A külsejéről egyik regényben így beszél az egyik szereplő: „– Hat láb két hüvelyk, egy kilencven – ismételte meg. – Szép nagydarab ember. Csodás kék szemek. Vagy talán szürkék, Mrs. Hallman? Önnek tudnia kell.”
Macdonald 1965-ben az amerikai krimiírók szövetségének (MWA) elnöke volt. A brit krimiírók szövetségétől 1964-ben megkapta az Ezüst Tőr, majd 1965-ben az Arany Tőr díjat. 1974-ben az amerikai krimiírók szövetségétől megkapta a krimiírás Nagymestere Díját. 1982-ben pedig Samus Díjat, a "The Eye"-t kapta meg a magándetektíves életművéért. Macdonald egyaránt bírta a krimirajongó olvasók és a műfaj irodalmi kritikusainak elismerését. Egyébként felesége, Margaret Millar is kiváló krimiíró volt.
A Lew Archer-sorozat mind a 18 regénye olvasható magyarul.
A kemény krimi magányos nyomozója mindig bátor, okos, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Olyan valaki, aki foglalkozásánál és őszinteségénél fogva látja a körülötte lévő világ minden hibáját, rohadtságát és szennyét, sőt, azt is, hogy nem lehet rajta változtatni, mégis nekiindul, teljes erőből, elszántan és makacsul, hogy életeket tegyen rendbe, igazságokat mondjon ki és piszkos pillanatokat tisztítson meg. Így talán sikerül neki jobbra változtatni a világ egyetlen, látszólag jelentéktelen szeletét. Elég őrjítően tisztán látó ahhoz, hogy állandóan cinikus legyen. Elég romantikus lelkületű mégis, hogy élete árán is megpróbáljon segíteni egy csomó ismeretlen, saját sorsát összegabalyító, önmagát sem ismerő embernek, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek, vagy legalább esélyt kapjanak arra, hogy szemb enézzenek a dolgaikkal. Olyan modern lovag, aki - sokszor az alkoholba kapaszkodva, lenézve, megverten, vagy becsületét megőrizve, mégis megalkuvásra kényszerülve - önzetlenül jó, s akiből mindenfajta büszkeség vagy túlzott önbecsülés hiányzik.
Az ilyen nyomozó első tökéletes prototípusa Hammett Sam Spade-je (pl. A máltai sólyomban), a második pedig Chandler Philip Marlowe-ja (pl. az Örök álomban). Sokan teremtettek és teremtenek ma is hasonló detektívhőst, ám mindannyian e két szerző köpönyegéből bújtak elő. Nem mindegy azonban, milyenné formálták saját szereplőjüket. Lawrence Block Matthew Scuddere például "sötét lovag": alkoholizmusa már betegség, cinizmusa már realitás, magányossága menthetetlen, becsületessége kérdéses (főleg önmaga számá ra), a világról pedig azt állítja, nem érdekli (pedig mégis)... Ross Macdonald Lew Archere jobban hasonlít a két nagy elődre, de - talán, egy egész kicsit - több okkal reménykedik abban, hogy van értelme annak, amit tesz. Legalább néha, rövid jelenetek erejéig boldogabb a regények hangulata is. Macdonald egy Marlowe-val és Spade-del egyenlő hőst alkotott, nem pedig egy utánzatot. Ugyanígy saját a világ is, amiben sok a napfény a levegőben, de még több az árnyék a sorsokon.

Minden Archer-regény tele van tökéletesen átélhető jelenetekkel, elfelejthetetlen szereplőkkel, feldühítő, elringató vagy céltalan párbeszédekkel, buta titkokkal, érthetetlen szomorúságokkal és féktelen örömökkel. Vagyis sok szempontból olyan, mint az élet. Igaz, a könyvek Amerikában játszódnak, mégis találkoztam már olyan emberrel, akinek az "arca egy középkorú gyerek arca. Jól szabott, drága öltönye alatt könnyen kilyukasztható páncél gyanánt viselte a hájrétegeket." (Fekete pénz) Vagy aki "Az a fajta lány volt, aki suttogva mond igencsak harsány dolgokat." (A Wycherly-család) Jó, egyikőjük sem volt olyan gazdag, mint a regényszereplő. Mégis, ez is mutatja, hogy Macdonald alakjai félelmetesen valóságosak, semmi sem áll tőlük távolabb, mint hogy krimi-papírfigurák legyenek.

Amikor az első Archer-regényeket olvastam, még nagyon zavart, hogy itt mindig gazdagokról van szó. Pénzük, mint a pelyva, ők meg elrontják az életüket és rossz sorsukon nyafognak... Nem kell dolgozniuk, így az idegeikkel foglalják el magukat... Aztán rájöttem, talán ez Macdonald legnagyobb írói trükkje. Tény, hogy nyomozónk a napos, luxussal teli és látszatra vidám Dél-Kaliforniában él és többnyire itt talál rá ügyfeleire is, akik szinte mind borzasztóan gazdagok. Ám először is sokkal élesebben látszanak a problémák körvonalai, ha a lelki defekteknél nem lehet a nyomorúságos szegénységre hivatkozni. A lélek bonyolult valami: önmagában nem leszel boldogabb sem a pénztől, sem a pénz hiányától. Legalább is mintha ez derülne ki Archer eseteiből.

Másodsorban így könnyű olvasóként először eltávolítani magunktól a könyv szereplőit, hogy aztán, amikor hirtelen magunkra ismerünk bennük, annál jobban belénk vágjon a könyv. Ha odajutok, hogy magamban ítéletet mondok valamelyik szereplőről, Macdonald hirtelen, egy fél mondattal elbizonytalanít, és rögtön l átszik, semmi sem egyszerű, senkit sem lehet teljesen megismerni, biztosan megítélni. Például dühítően szemérmes és habozó az ügyfél, aki nem és nem hajlandó elmondani a teljes igazságot, a gyanúját, közben mégis azonnali eredményt akar a nyomozásban. S mulatságos Archer reakciója a buta kérdésre. "- Annyira reménytelennek látja? - Végül is annyira nem. Lehet, hogy összefutok valakivel az utcán és mindjárt bevallja." (Fulladásos halál) Csakhogy a következő mondatokból kiderül, hogy Archer bánja a megjegyzést, szereti és sajnálja a nőt. Én meg kinevettem az előbb... Vajon hasonló helyzetben én elmondanék mindent? Ugyanez az eszköz egy későbbi regényben, keserűbben, a gyilkos leleplezésekor: "- Szégyenbe hoz a szomszédok előtt - tiltakozott elkeseredett hangon. Én voltam az egyetlen, aki végignézte, amint a távozó rendőrautó felverte a járda szélére a viz et." (Veszélyes ellenfél) Csattanós, de annyira elborítva szánalommal, hogy nehéz nevetni.

Ráadásul az sem egészen igaz, hogy a könyvekben csak gazdagok szerepelnének: már a korai regényekben is (pl. A barbár part) megjelennek az amerikai (kis)polgárok, a piti bűnözők és a maffiafőnökök is, erős kontrasztot nyújtva egymásnak, a későbbi regényekben (pl. A dollár túlsó oldalánban vagy az Eltűntnek nyilvánítvában) pedig szerteágazó, problémás nagycsaládok ügyeit teszi rendbe Archer, s gyakorlatilag a társadalom egészével találkozik a nyomozás során. A Búcsúkeringőben például senki sem az, akinek látszik: a tisztes polgárok tisztességtelenek, a fiatalkorú bűnözők ártatlan gyerekek, a tolvajok jótevők, s a nyomozás egyszerre folyik előkelő családi villában és lakókocsitel epen, huszadosztályú motelekben és egy szigorúan őrzött szanatóriumban. Minden regényben közös, hogy Archernek iszonyú időtávolságokon, húsz, harminc, negyven éveken kell átnyúlnia nyomozás közben, mert a titok mindig a múltban van: mindenkinek van takargatnivalója, s a sok lényeges és lényegtelen eltitkolás végül olyan katasztrófát eredményezhet néhány generációval később, amire a magukat bölcsnek, a titkolózást jótettnek tartók nem is gondoltak. Akkor áll össze a kép, ha elmondhatjuk, hogy kezd "összeérni múlt és jelen". (Fekete pénz) A cél az igazság, de még inkább a bizalomra és nem hamis illúziókra épülő nyugalom.
Kíméletlen társadalomábrázolás és társadalomkritika, bölcsen jellemzett szereplők és megértő, elfogadó szánalom ugyanúgy jellemzi a regények világképét. Remek aforizmákat lehetne kigyűjteni belőlük, ha valaki elhatározná, hogy ilyen módon tönkreteszi őket. Például: "Nincs olyan fekély Dél-Kaliforniában, amit a vízszintemelkedés meg ne gyógyíthatna. Csak túl sok az Ararát, én meg nem vagyok Noé." (Fulladásos halál) Vagy: "Az amerikaiak nem öregszenek, csak egyszer fogják magukat és meghalnak." (A csontketrec) Vagy: "minden magányosság másféle. (...) Amit magunknak teremtünk, az a legjobb." (Áldozat kerestetik) Ám e mondatok jóval többek bölcs mondásoknál, helyükön, a szövegben mindig legalább kétféleképpen értelmezhetőek, s egyszerre oldják és növelik a cinikus hangulatot.

Minden mondat összetéveszthetetlenül Macdonald-féle. Sokat merít Raymond Chandler regényeinek költőiségéből, abból a technikából, ahogy a Marlowe-tört énetek jellemeznek és bölcselkednek. De a két szerző összekeverhetetlen. Az Archer-könyvekben sok fejezet kezdődik vagy végződik tájleírással, ami mindig szép, mégis elkeserítő képet ad. Például: "Csillagokat pillantottam meg odafenn, lent pedig az éjszakai város mezejét; mintha fénykerítések osztották volna fel, s közöttük, az ágyásokban még további csillagok sarjadnának." Vagy: "a sötétség egyre lejjebb szállt, és a tenger egyre közelebb emelkedett hozzá". (Csipkerózsika) Ugyanilyen egyediek a jellemzések, a képnél, szónál sokszor fontosabb a hangulat: "Kiszabadította lábát a székből, és keresztültrappolt a szobán, mint egy pattogó kis kék-fehér pacni." (A Wycherly-család )

Mesteriek a fejezetvégek is, sokszor egy csattanóval, néha pedig eg y erős érzelemmel érnek véget (ezért nagyon nehéz abbahagyni egy Ross Macdonald regényt). Ez például a nálunk legújabban megjelent könyv, A Galton-ügy egyik fejezetzárása a gazdag öreg nőről, aki meg akarja kerestetni rég elveszett fiát. "Félig kihajolt a székéből, hogy elérje az elektromos csengőgombot, a mellette álló asztalon. Rajta tartotta az ujját, míg meg nem érkezett az ebéd. Elég feszült öt perc volt." A vége csattanó. Benne van Archer cinizmusa, ahogyan külső szemlélőként figyel egy idegesítő, zsarnoki vénasszonyt, de a megértése is, hiszen az idős hölgy ugyanilyen makacs kitartással kergeti az álmot is, hogy a fia életben lehet. És Archer az utóbbi makacsságot már tiszteletreméltónak tartja, s épp indul majd nyomozni az ügyben. Másik példám egy érzelmes fejezetvég, egyúttal egy közhely ironikus kifordítása is: "Öklével odavágott az ablaküvegnek, ahol a tükörképe volt, de nem annyira erősen, hogy ki is törje." (A fúriák)
Minden Macdonald-regényre igaz tehát, hogy egyformán tökéletes és különleges benne a szuggesztív hangulat, a szereplők jellemzése, a teljes világábrázolás és a burjánzó, lebilincselő stílus. Ráadásul a történetek hihetetlenül bonyolultak, de nagyon világosan kiderül minden az olvasás folyamán. Szerintem a megoldást lehetetlen kitalálni, legfeljebb részigazságokig és tippekig lehet eljutni, de aki rejtvényfejtő krimiolvasó, az sem csalódhat, mert a mozaikkockák összerakosgatása is agytornát igényel. Aki azonban nem detektívregény-mániákus, csak jó könyvre, irodalomra vágyik, az is kedvét lelheti Ross Macdonald műveiben. Raymond Chandler írta Erle Stanley Gardnernek egyszer: "Ha valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, irodalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból, megindító hangból, gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakadhat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával. És ehhez Te értesz mindennél jobban és mindenkinél jobban." Tökéletesen egyetértek Chandlerrel (nagyon szeretem Gardnert). De azt hiszem, írhatta volna ezt Ross Macdonaldnek is.
Ui: A Raktárban megtalálhatod a magyarul is megjelent Archer-regények címeit. A tizennyolc könyvből eddig tizenötöt adtak ki nálunk könyvformában. A záróidézet ebből a cikkből való. A szövegben szereplő idézeteket a következők fordították: Bartos Tibor, Falvay Mihály, Gáspár Andrea, Gy. Horváth László, Hamp Károly, Ross Károly, Tandori Dezső, Veres Júlia, Macdonald-fordító még Takács Ferenc. Azt hiszem, ezek szinte kivétel nélkül fantasztikusan jó fordítások, szerencsénk van, hogy a változó borítók és kiadók ellenére ilyen igényes magyar változatokban olvashatók Ross Macdonald regényei.
(krimibirodalom, katherine,s bookstore )

Gaston Louis Alfred Leroux egy francia újságíró és regényíró volt. Normandiában nőtt fel. Párizsban jogot tanult, majd elverte apja után maradt örökségét.

(1868-1927)​

1907-ben jelent meg a Le mystère de la chambre jaune c. (a sárga szoba rejtélye) regénye, ami óriási sikert aratott. Leroux az élete során 9 novellát és 32 regényt adott ki és egyet befejezetlenül hagyott.
Az Európa kiadó a következő ajánlót adta a regényhez: „Titokzatos gyilkossági kísérlet hozza lázba Párizs közvéleményét. Meg akarták ölni a hírneves Stangerson professzor gyönyörű lányát, aki apjával kísérleteket folytatott az anyag felbomlásával kapcsolatosan.
A francia bűnügyi rendőrség mesterdetektívje haladéktalanul megkezdi a nyomozást, de megjelenik a helyszínen az író és a zseniális rendőrriporter, Rouletabille is. Megfejthetetlennek tűnő talányt kell megoldaniuk: hogyan tudott a merénylő a tökéletesen zárt szobából eltűnni: Miért akarták meggyilkolni a híres professzor lányát? Ki követte el a gaztettet? Mi az oka annak, hogy az életben maradt áldozat végül a bámulatosan ügyes kamasz detektív, Rouletabille oldja meg.”
John Dickson Carr lelkesen írta a regényről A három koporsóban: „ez a legjobb detektívtörténet, melyet valaha is írtak”. Carr lelkesedésének oka, hogy a gyilkossági kísérlet egy „bezárt szobában” történik, s ezen történetek legnagyobb kiagyalójának máig Dickson Carr számít. Végh György is méltatta a regényt: „G. Leroux: A sárga szoba titka c. regénye az egyik leghíresebb «belülről bezárt helyiség» problematikájú könyve. Bukfences, fejetetejére állított megoldásában benne van dióhéjban szinte az egész Agatha Christie.”
A Népszava napilap 1926. január 3-i száma írta róla: „Gaston Leroux érdekes francia irodalmi jelenség. À grand-guignol mestere. Mestere annak, hogy miképen lehet egyszerű és hétköznapi jelenségek mögé borzalmas, idegrázó kívánságot a végtelenségig felcsigázó érdeklődésre igényt tarló hátteret adni, titokzatosságot, amiről a történet előremenetelekor mindinkább föllebben a fátyol, ami már a fölizgatott idegek lecsillapítására is szükséges.”
Ezek közül mi csak egy művéről emlékezünk meg, mely világhírűvé tették Leroux nevét: Le fantôme de l'Opéra, (az operaház fantomja) 1910. áprilisában jelent meg könyv alakban (a La Gaulois lap már 1909. szeptemberétől elkezdte közölni folytatásokban és 1910 januárjában fejezte be).
Az 1990-es magyar kiadás fülszövege írja: „Elképzelhető-e mármost, hogy létezik az operaház fantomja? És ha igen, ha hús-vér ember, hogyan és miért került a régi Párizs titokzatos, föld alatti labirintusában? És mit akar ez a hús-vér árnyalak az operaháziaktól? Miféle borzongató viszony fűzi a szépséges Christine Daaéhoz, és mi köze "a zene angyalához"? S vajon ez az angyal is hús-vér ember-e? És ami a legfontosabb: föld fölött és föld alatt miféle angyal viaskodik miféle démonnal, és diadalmaskodik-e az angyal a démon felett?”
Talán még egy műve amit most megemlítek.

A véres bábu / A gyilkológép​

A párizsi Szent Lajos-szigeten élő különc öreg órás kéményéből baljóslatú füst száll fel. Csak nem az órás lányának udvarlóját égetik el a kandallóban? Coulteray márkiné azt hiszi, hogy a férje a vérét szívja. De lehet-e valakinek távolról szívni a vérét? És hogyan működik a gyilkológép? Vannak-e vérlelék? Halálra lehet-e ítélni valakit, aki mások szeme láttára földarabol egy lányt? Örök életűvé tehető-e az emberi agy? – két összefüggő regényében ilyesféle kérdésekre keres választ az olvasó segítségével a francia „rémirodalom” nagy klasszikusa.

Dashiell Hammett
(1894-1961)​

Samuel Dashiell Hammett az amerikai detektív irodalmon belül a hard boiled irányzat egyik legmeghatározóbb alakja volt. Gyakorlatilag jelenleg is „élő” szerzőnek hat, munkái ma is rendre megjelennek. Sok aranykori, korában nagyon híres detektívíróval szemben az ő művei nem koptak meg, máig megőrizték élvezhetőségüket, olvasmányosságukat.
Mindenféle munkát elvállalt, mire 1915-ben kikötött a híres Pinkerton detektívügynökségnél, ahol nyomozóként dolgozott évekig.
Már korábbi hivatásánál is fogva, érdeklődése a detektívtörténetek felé fordult. Nem sok idő elteltével meg is jelent az Arson Plus c. novellája (Black Mask, Oct 1, 1923), még mindig Peter Collinson álnév alatt. A novella főhőse Continental Op, kissé elhízott, de ennek ellenére keménykötésű nyomozó, a San Francisco-i Continental Detective Agency [Kontinentális Detektívügynökség] nyomozója, akit gyakorlatilag „névtelen”, hiszen sohasem említi Hammett a nevét az írásaiban.
A történetekben ő a narrátor, aki elbeszéli az eseményeket. 1923 és 1930 között a Continental Op főhősével összesen 28 novellát és 2 regényt írt. Ezek mindegyike a Black Mask magazinban jelent meg, még a két regény is (csak azok mindegyike 4-4 részben). A sorozat első két novelláját nem a saját neve, hanem Peter Collinson név alatt közölte.
Volt még egy sorozatkaraktere, Samuel Spade, San Francisco-i magándetektív. Vele egy regényt és három novellát írt. „Samuel Spade-nek csupa V betűből állt az arca: kiugró, csontos álla, mozgékony szája, hátraívelő orrlyukai. Keskeny, egyenes vágású, sárgásszürke szeme fölött a V motívum sűrű szemöldökében folytatódott, amely hajlott orra felett két mély ráncból indult. Keseszín haja pedig – lapos, magas halántékáról – homloka közepén lejtősen nőtt össze. Külseje kellemesen emlékeztetett egy szőke sátánéra.”
Kétségtelenül A máltai sólyom Hammett leghíresebb regénye, sokak szerint a legjobb is, de úgy gondolom ezt a pozícióját leginkább John Huston valóban világhíres 1941-es filmjének köszönheti, amiben Humphrey Bogart játszotta Sam Spade-t. A máltai sólyomnál azonban kétségkívül jobb Az üvegkulcs c. regénye, és ettől meg Continental Op történetei jobbak, kezdve Véres aratás c. regénnyel. A két regényen kívül még pár Continental Op-novella tartozik Hammett mesterművei közé: mint pld. a Fly Paper (1929), Dead Yellow Women (1925) vagy a The Big Knockover (1927).
Keszthelyi Tibor írja Hammettról: „Figurái nem társalognak, morfondíroznak és elemeznek, hanem különösebb teketória nélkül következtetnek, és azonnal cselekednek. Az események színhelye nem a szépen bútorozott, polgári otthon, hanem az utca. Hőse nem műkedvelő úriember, hanem hivatásos magánnyomozó, olyasfajta férfi, mint maga a szerző: szegény, kicsit cinikus, de becsületes és főként rátermett. Nem a játék, nem a becsvágy, nem az unalom készteti kalandokra; egyszerűen ezzel keresi mindennapi betevő falatját. Hammett visszahelyezte a gyilkosságot olyan emberek környezetébe, akik valóban el szokták azt követni, éspedig valamiféle konkrét okból, nem pedig azért, hogy a tisztelt olvasó örömére egy hullát produkáljanak. A gyilkos fegyver sem párbajpisztoly többé, vagy a családi tőrgyűjtemény egy darabja, esetleg méreggel behintett rózsa vagy egyéb rafinált úri dolog, hanem az életben emberölésre ténylegesen használt eszköz. Az életből a könyv lapjaira tessékelt szereplők párbeszédeit sem szépítette, párolta, hanem nyers valóságában adta vissza. Monoton, majdhogynem brutális stílusban ír. Fő karakterei: a gyilkos és az embervadász mintha egyazon férfi arcának különböző szögekből látott profiljai lennének.” (1979)
Hammett két regényéből eredeti magyar képregény is készült a hatvanas években. A máltai sólyom c. képregényt Cs. Horváth Tibor és Sebők Imre alkotta meg, a Magyar Ifjúság közölte (1966/36-51. sz.). A Lobogó nevű hetilap 1967-ben közölte a Leszámolás c. képregényt 20 részben, Zórád Ernő rajzolta és Cs. Horváth Tibor szövegezte. A képregény elején az van, hogy Hammett Véres aratás c. regényéből készült, ez már csak azért is érdekes, mert magyarul könyv alakban ugyanezen a címen csak 1978-ban adta ki a Magvető kiadó (a kolofon szerint Szíjgyártó László 1977-ben fordította le). A magyar képregények rendszerint már magyarul megjelent regényekből vagy novellákból íródtak, így elég "rejtélyes" a képregény keletkezésének körülményei, hacsak nem tesszük fel, hogy a Véres aratás már 1967 előtt megjelent valamelyik magyar újságban sorozatban. A második emeleti angyal c. novellájából is készült képregény Az enyveskezű múzsa címmel: Kiss Ferenc írta és Topálovits Pál rajzolta (Füles Bagoly Extra, 2009 ősz)
Hammett mindössze öt regényt írt, az mind megjelent magyarul.
Az Agave kiadó eddig két Hammett novelláskötetet is kiadott: A férfi, akit Spade-nek hívtak (18 novella) és A tizedik nyom (7 novella). Ez utóbbi a 7-ből négy olyat is közölt, ami korábban már létezett magyar fordításban. Az Agave 100 c. gyűjteményes kötet (2008) bevezetőjében a kiadó azt ígérte: „Dashiell Hammett-től tavasszal jelenik meg az első novelláskötetünk, melyet még három követ majd…” – azaz négy novelláskötetet terveztek Hammettől, ebből eddig kettő jelent meg. Az Agave eddig 26 novellát közölt tőle, azaz elvileg van még 38 novellája Hammetnek, amiből tudnak válogatni a következő két kötetben. (nem jelent meg több)
(krimibirodalom)

setni írta:

Dashiell Hammett​

(1894-1961)​

Samuel Dashiell Hammett az amerikai detektív irodalmon belül a hard boiled irányzat egyik legmeghatározóbb alakja volt. Gyakorlatilag jelenleg is „élő” szerzőnek hat, munkái ma is rendre megjelennek. Sok aranykori, korában nagyon híres detektívíróval szemben az ő művei nem koptak meg, máig megőrizték élvezhetőségüket, olvasmányosságukat.
Mindenféle munkát elvállalt, mire 1915-ben kikötött a híres Pinkerton detektívügynökségnél, ahol nyomozóként dolgozott évekig.
Már korábbi hivatásánál is fogva, érdeklődése a detektívtörténetek felé fordult. Nem sok idő elteltével meg is jelent az Arson Plus c. novellája (Black Mask, Oct 1, 1923), még mindig Peter Collinson álnév alatt. A novella főhőse Continental Op, kissé elhízott, de ennek ellenére keménykötésű nyomozó, a San Francisco-i Continental Detective Agency [Kontinentális Detektívügynökség] nyomozója, akit gyakorlatilag „névtelen”, hiszen sohasem említi Hammett a nevét az írásaiban.
A történetekben ő a narrátor, aki elbeszéli az eseményeket. 1923 és 1930 között a Continental Op főhősével összesen 28 novellát és 2 regényt írt. Ezek mindegyike a Black Mask magazinban jelent meg, még a két regény is (csak azok mindegyike 4-4 részben). A sorozat első két novelláját nem a saját neve, hanem Peter Collinson név alatt közölte.
Volt még egy sorozatkaraktere, Samuel Spade, San Francisco-i magándetektív. Vele egy regényt és három novellát írt. „Samuel Spade-nek csupa V betűből állt az arca: kiugró, csontos álla, mozgékony szája, hátraívelő orrlyukai. Keskeny, egyenes vágású, sárgásszürke szeme fölött a V motívum sűrű szemöldökében folytatódott, amely hajlott orra felett két mély ráncból indult. Keseszín haja pedig – lapos, magas halántékáról – homloka közepén lejtősen nőtt össze. Külseje kellemesen emlékeztetett egy szőke sátánéra.”
Kétségtelenül A máltai sólyom Hammett leghíresebb regénye, sokak szerint a legjobb is, de úgy gondolom ezt a pozícióját leginkább John Huston valóban világhíres 1941-es filmjének köszönheti, amiben Humphrey Bogart játszotta Sam Spade-t. A máltai sólyomnál azonban kétségkívül jobb Az üvegkulcs c. regénye, és ettől meg Continental Op történetei jobbak, kezdve Véres aratás c. regénnyel. A két regényen kívül még pár Continental Op-novella tartozik Hammett mesterművei közé: mint pld. a Fly Paper (1929), Dead Yellow Women (1925) vagy a The Big Knockover (1927).
Keszthelyi Tibor írja Hammettról: „Figurái nem társalognak, morfondíroznak és elemeznek, hanem különösebb teketória nélkül következtetnek, és azonnal cselekednek. Az események színhelye nem a szépen bútorozott, polgári otthon, hanem az utca. Hőse nem műkedvelő úriember, hanem hivatásos magánnyomozó, olyasfajta férfi, mint maga a szerző: szegény, kicsit cinikus, de becsületes és főként rátermett. Nem a játék, nem a becsvágy, nem az unalom készteti kalandokra; egyszerűen ezzel keresi mindennapi betevő falatját. Hammett visszahelyezte a gyilkosságot olyan emberek környezetébe, akik valóban el szokták azt követni, éspedig valamiféle konkrét okból, nem pedig azért, hogy a tisztelt olvasó örömére egy hullát produkáljanak. A gyilkos fegyver sem párbajpisztoly többé, vagy a családi tőrgyűjtemény egy darabja, esetleg méreggel behintett rózsa vagy egyéb rafinált úri dolog, hanem az életben emberölésre ténylegesen használt eszköz. Az életből a könyv lapjaira tessékelt szereplők párbeszédeit sem szépítette, párolta, hanem nyers valóságában adta vissza. Monoton, majdhogynem brutális stílusban ír. Fő karakterei: a gyilkos és az embervadász mintha egyazon férfi arcának különböző szögekből látott profiljai lennének.” (1979)
Hammett két regényéből eredeti magyar képregény is készült a hatvanas években. A máltai sólyom c. képregényt Cs. Horváth Tibor és Sebők Imre alkotta meg, a Magyar Ifjúság közölte (1966/36-51. sz.). A Lobogó nevű hetilap 1967-ben közölte a Leszámolás c. képregényt 20 részben, Zórád Ernő rajzolta és Cs. Horváth Tibor szövegezte. A képregény elején az van, hogy Hammett Véres aratás c. regényéből készült, ez már csak azért is érdekes, mert magyarul könyv alakban ugyanezen a címen csak 1978-ban adta ki a Magvető kiadó (a kolofon szerint Szíjgyártó László 1977-ben fordította le). A magyar képregények rendszerint már magyarul megjelent regényekből vagy novellákból íródtak, így elég "rejtélyes" a képregény keletkezésének körülményei, hacsak nem tesszük fel, hogy a Véres aratás már 1967 előtt megjelent valamelyik magyar újságban sorozatban. A második emeleti angyal c. novellájából is készült képregény Az enyveskezű múzsa címmel: Kiss Ferenc írta és Topálovits Pál rajzolta (Füles Bagoly Extra, 2009 ősz)
Hammett mindössze öt regényt írt, az mind megjelent magyarul.
Az Agave kiadó eddig két Hammett novelláskötetet is kiadott: A férfi, akit Spade-nek hívtak (18 novella) és A tizedik nyom (7 novella). Ez utóbbi a 7-ből négy olyat is közölt, ami korábban már létezett magyar fordításban. Az Agave 100 c. gyűjteményes kötet (2008) bevezetőjében a kiadó azt ígérte: „Dashiell Hammett-től tavasszal jelenik meg az első novelláskötetünk, melyet még három követ majd…” – azaz négy novelláskötetet terveztek Hammettől, ebből eddig kettő jelent meg. Az Agave eddig 26 novellát közölt tőle, azaz elvileg van még 38 novellája Hammetnek, amiből tudnak válogatni a következő két kötetben. (nem jelent meg több)
(krimibirodalom)

Kattints a kibontásához...

Dashiell Hammettet általában a leghíresebb regényeiről szokás ismerni. A máltai sólyomról, amelyből Humphrey Bogart és Mary Astor főszereplésével klasszikus film noir készült 1941-ben. A Véres aratásról, amelyben először nyomoz regényméretű történetben az író névtelen, ám szívós és okos detektívhőse, a Continental Op. Vagy épp A cingár feltalálóról: legalább is Amerikában, ahol a Thin Man után kutató detektívházaspár kalandjairól nagysikerű hatrészes mozifilmsorozatot gyártottak a harmincas években. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy a Pinkerton-magándetektívből a hard boiled krimiirodalom iskolateremtő klasszikusává váló Hammett mindössze öt regényt írt: s ezek közül is Az üvegkulcsot szerette e legjobban.

Sokáig nehezen barátkoztam meg ezzel a könyvvel: ma viszont épp azért szeretem nagyon, mert annyira másmilyen, mint az író többi műve. Más a narrációja, más a cselekményszövése, más a hangulata. És így, önmagában különleges.

A Véres aratásban, Az átokban és huszonnyolc elbeszélésben feltűnő magándetektív, a Continental Op például mindig egyes szám első személyben beszél a kalandjairól, ám igen akkurátusan, pontosan és szenvtelenül. Ugyanígy személyes a narráció A cingár feltalálóban is, de emellett rendkívül ironikus. Az üvegkulcs ezzel szemben a realista távolságtartás mintapéldája. Főhőse, Ned Beaumont szinte minden ténykedéséről pontos listát kapunk – hogyan gyújt rá vékony, zöldpettyes cigarillóira, hogyan tesz a fejére idegen kalapokat, hogyan gyúl ki fény a szemében, és hogyan válik zavarossá a pillantása, amikor valamit titkol –, mégis, sokkal nehezebben tudunk hozzá közel kerülni. Egyrészt azért, mert a cselekmény váratlan vágásokkal és kihagyásokkal ugrál az időben előre. Másrészt, mert Ned részletesen bemutatott tetteinek, szenvedéseinek és próbálkozásainak fogalmunk sem lehet az okáról. Indoklás nincsen: úgy kell elfogadnunk Nedet, ahogy a többi szereplőnek is – meg kell bíznunk benne és elhinni, hogy tudja, mit csinál, s mindazt, amit tesz, a barátaiért teszi.

Ugyanakkor nincs meg a cselekményszövésben az az érzelmi indíttatás sem, ahogyan Sam Spade nyomoz az üzlettársa és (talán) barátja halála után A máltai sólyomban. Beaumont ugyanis egy rejtélyes haláleset ügyében kutat, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy a gyilkos a gyerekkori barátja, a politikus Paul Madvig. Ő volt az, aki dulakodás közben leütötte az utcán pártja támogatójának, a szenátornak a fiát, aki mellesleg Paul húgának titkos szerelme volt. Vajon végül tisztára mosni, megvádolni, vagy megmenteni akarja őt Ned? A történet több pontján is feltehetjük ezt a kérdést, miközben a bűnténybe belekeveredik egy sikkasztó szerencsejátékos, egy előkelő szenátor, egy szerelmes kislány, egy szélhámosnő, a helyi gengszterfőnök és egy nagyon okos úrileány is.

Ned Beaumont pedig csak halad előre. Utazik. Kalapokat szerez. Hisztérikus nőkkel vitázik. Különös segítőtársat talál. Sok pénzt nyer. Félholtra verik. Elfogják. Megszökik. Titkolózik. Feljelentést ír. Szemtanúja egy öngyilkosságnak. Egyesek szerint ő a gyilkos. S miközben harcot vív egymással a korrupció és a korrektség, a sajtó és a közvélemény, a barátság és az igazság, végül az is kiderül, miért lehetett az író kedvenc hőse Ned Beaumont.

Aki soványságával, szikárságával, vékony kis bajuszával, keresett eleganciájával és állandó sehová sem tartozásával, makacsságával és szenvedélyességével egy kissé még hasonlít is Hammettre: vagy legalább is arra az alakra, amilyennek ő láthatta magát. Bár e története magyarul mindössze egyetlen csúf címlapú kiadásban jelent meg egy híján negyven éve, feltétlenül érdemes az olvasásra. Hogy belőle egy új Hammettet ismerjünk meg – vagy megismerjük belőle Hammettet.
(katherines bookstore)

Peter Cheyney​

(1896-1951)​

Peter Cheyney egy kiváló angol bűnügyi szerző volt, aki leginkább amerikai stílusú hardboiled-regényeket és novellákat írt. Mára kicsit elfeledték, de életében a népszerűsége olyan nagy volt, hogy minden regénye millió feletti példányszámokban kelt el. 1936-tól haláláig mintegy 35 regényt és 150 novellát adott ki.
Végh György is dícsérgette: "1936: Az év detektív-hőse P. Cheyney Lemmy Cautionja: A közveszélyes ember. Cheyney filmvágásokkal, belső monológokkal dolgozik, Lemmy Cautionja, e whiskyt vedelő, tündérien fecsegő figura elbűvölő alak. Cheyney vezette be a detektívregényekbe a hollywoodi vampokat, a filmcsillagokat, ő egyben az új pikareszkregényszerű detektívtörténetek megalkotója is, és így írásai már a detektívregény és az „igazi” regény között vannak."
mikor megjelent 1936-ban az első bűnügyi regénye, This Man is Dangerous címmel. A regény főhőse egy Lemmy Caution nevű könyörtelen gépfegyveres FBI ügynök.
1936 és 1945 között 11 olyan regényt írt, aminek ez az FBI ügynök volt a főhőse. This Man Is Dangeroust a Poison Ivy követte, amit előbb a Detective Weekly 1937 áprilisi számában kezdtek el előbb sorozatban közölni, majd még ugyanebben az évben könyvformájában is megjelent. A 11 regény mellett 17 Caution-novellát is írt, melyek rendszerint előbb újságokban, magazinokban jelentek meg, majd összegyűjtve valamelyik válogatáskötetében is ki lettek adva.
a Nova kiadó 1940-ben egyszerre több Cheyney könyvet is kiad magyarul.
Lemmy Caution 1953-ban jelent meg először a filmvásznon, és Eddie Constantine játszotta az ügynököt a La môme vert de gris c. francia filmben, ami Poison Ivy feldolgozása volt. De ezt még további hét Caution-film követte. Az utolsó az 1965-ös Alphaville volt, amit Jean-Luc Godard rendezett. Mind a nyolc Caution-film főszereplője Eddie Constantine volt
Peter Cheyney regényeinek magyar kiadását a híres Nova kiadó vállalta fel (1924-1949 között működött). Cheyneytől nyolc regény van magyarul, azt mind a NOVA adta ki. Valamint a két magazin, az IPM és a Rakéta Regényújság is kiadott egy-egy Cheyney-regényt, de két olyan regényt fordíttattak le újból, melyeket már a háború előtt is kiadta a Nova.

Örkény István a Népszava 1948 egyik októberi számában már hosszabb cikket írt A hetedik halott címmel. Ez egy franciára fordított bünügyi regény címe is, amit a franciaországi vonatozása alatt olvasott. Persze az egész cikk nem több, mint a szépíró (már-már szokásos) kifakadása a bűnügyi regények ellen, és hallattlan népszerűségük ellen. A cikk első felében az olvasott Cheyney-könyvet, a második felében Cheyneyt ostorozza, akinek még az önéletrajzát is elolvasta.
Mindenesetre Örkény megelégedhetett, mert az elkövetkező tíz évben semmilyen bűnügyi témájú regény/novella nem jelenhetett meg, mindezek ellenére ez az időszak volt a magyar sajtó és könyvkiadás legsötétebb időszaka.
Cheyney többi sorozatkarakteréből is olvasható néhány magyarul, de főleg a novelláiból ismert sorozathősök ezek. Terence O’Day brit magándetektív egy regényében (One of Those Things, 1949) és két novellájában bukkan fel: az egyik O’Day-novella megtalálható magyarul. Cheyney egy sokat visszatérő karaktere volt Alonzo MacTavish, aki Charteris Angyalához hasonló kalandor, a legügyesebb ékszertolvaj. MacTavish bár egy regényében sem szerepelt, viszont 33 novellájának hőse volt: csak négy van magyarul. Abie Hymie Finkelstein a jóképű magándetektív négy novellában szerepelt: kettő van magyarul. Krasinsky felügyelő három történet hőse: egy van magyarul. Csak sajnálni tudjuk, hogy Julia Herron hősével 1945-ben írt történeteiből egy sincs magyarul. Cheyney ezekből hatot írt: Julie egy harmincöt éves, de még mindig nagyon vonzó, vörös hajú nő, aki mellesleg haditudósító...

Hiába a válság, vagy a vírus, az idén már 83. évét töltő Lőrincz L. László továbbra is Magyarország egyik legnépszerűbb írójának számít, kalandregényei több tízezer példányban kelnek el. Legújabb kötetében Leslie L. Lawrence-el ugyan nem, de egy misztikus, és egzotikus történettel okvetlenül találkozhatunk, ráadásul egyik népszerű nyomozója hosszú évek után tér vissza.

Szemirámisz elefántjai címmel 2022 május 9-én jelenik meg Lőrincz L. László legújabb regénye, melyben a 2010-es Hannahanna méhei után ismét visszatér John C. Lendvay professzor is, aki a történetek szerint az író legnépszerűbb főhősének, Leslie L. Lawrence-nek volt az egyetemi kriminalisztika professzora. Ez lesz a 13. John C. Lendvay-történet, alakja először az 1987-es A fojtogatók hajója című kisregényben tűnt fel.

s íme a fülszöveg: „John C. Lendvay (LESLIE L. LAWRENCE későbbi kriminalisztika professzora) magánzsaru, megbízást kap, hogy derítsen fel egy furcsa gyilkosságot, továbbá hogy szerezze meg megbízója számára a legendás SZEMIRAMISZ királynő elveszett varázskönyvét, amelynek a segítségével akár elefántok is „lebegtethetők” a levegőben. Hősünk kezdetben nem veszi komolyan az ajánlatot, mégis kénytelen lesz, mivel egy könyörtelen gyilkos sorra szedi áldozatait mindazok között, akik valaha is kapcsolatba kerültek a „varázskönyvvel”. John C. Lendvayt azonban nem olyan fából faragták, hogy megrettenjen néhány gyilkosságtól és a tettes után ered. A rémtetteket így sem sikerül megakadályoznia, ám egyre szorul a hurok az elkövető nyaka körül. Nyomozása közben meggyilkolják Mr. Mendozát, Zuckermayer rabbit és még másokat is, de hősünket ez sem rettenti el feladatától, pedig Ms. Mabel egyre újabb képeket vásárol az iroda falára, Ms. Dolly pedig véglegesen hozzá költözik. John C. Lendvay e megrendítő csapások ellenére is dacosan felemeli a fejét, s bár nem szívesen, de kipucolja a cipőjét és a félelmetes ellenség szemébe néz…”

Lőrincz L. László 2019 februárjában látott vendégül minket a házában. Sok mindenről szó esett, többek közt arról is, milyen töretlen munkatempóval dolgozik 80 év felett, amire azt felelte: “Hát, már mi mást csinálnék? Van egy alternatívája, kiülök az ablakba, és nézek ki a fejemből. Én ezt tudom csinálni, jól esik, szeretem, és amíg ez így van, addig miért ne csinálnám? Az a helyzet, hogy én nem szeretek horgászni, én írni szeretek. Jorge Amado, kiváló brazil író azt mondta, hogy „isten azért adta az embereknek a rumbatököt, hogy rázzák”. Hát én is rázom.”
A diadalmenet valahol 1983-ban, a Sindzse szeme című regény megjelenésekor kezdődött, a kalandregények izgalmát, és a keleti világ misztikumát. Onnantól pedig nem volt megállás, szerzőjét a máig egyik legolvasottabb magyar íróvá tette, akinek volt olyan regénye, mely 160 ezres példányszámban talált gazdára, művei pedig sokak számára jelentették a belépőt az olvasás világába.

A csütörtöki nyomozóklub bőszen robog tovább –​

Richard Osman második krimijében nem vacakol sokat, és rögtön a dolgok közepébe vág. Miközben a csütörtöki nyomozóklub épp ülésezik – és Joyce azon mereng, fogadjon-e örökbe kutyát, amihez Ron és Ibrahim igazán „hasznos” tanácsokat ad -, Elizabeth egy, a szupertitkos kémes életével kapcsolatos, frissen érkezett levélen töpreng. A levél feladója egy olyan férfi, akinek Elizabeth évekkel ezelőtt ott állt a koporsójánál… most meg arról értesíti, hogy jelenleg a közelben tartózkodik, és szeretne a nyugdíjas (kém)nővel találkozni. Találkozni vagy nem találkozni – a kérdés elég gyorsan eldől, és már be is indul a történet.


Őszintén bevallom, én az első részért, A csütörtöki nyomozóklubért annyira nem voltam oda – de valószínűleg a hatalmas felhajtás miatt, ami a regény megjelenését övezte. Agatha Christie-t emlegették a történettel kapcsolatban, az év legjobb könyvének kiáltották ki, holott akár a 2020-as, akár a 2021-es évben kapásból tudnék 3-4 olyan könyvet mondani, ami sokkal jobban tetszett, mint Osman regénye, mégsem volt akkora médiafelhajtás körülötte. Szóval, ha kisebb a hírverés, talán én is jobban szerettem volna a történetet, mert nem lettek volna olyan hatalmasak az elvárásaim vele kapcsolatban. Ráadásul én cseppet túlírtnak is éreztem a könyvet, annyiféle történetszállal, gyanúsítottal, majd tettessel, eltűnő és felbukkanó karakterekkel, hogy abból két egész sztori is kitellett volna. Viszont a nyomozóklub tagjait megkedveltem, így mégis kíváncsi voltam rá, hogyan folytatódik a történetük. És nem bántam meg, hogy elolvastam a folytatást.

Osman második könyvében is dúl a káosz – de itt valahogy sokkal rendezettebben, letisztultabban, átláthatóbban. Az előző történethez viszonyítva nem sok idő telhetett el – talán ez épp a következő csütörtöki klubgyűlés, amikor a történet kezdetét veszi, és ahol roppant fontos dolgok hangzanak el.

Fogadjunk-e idősen örökbe kutyát, ha az túlélhet minket – ez a kiindulási kérdés. A történet során aztán exhalottak és exférjek tűnnek fel, no meg igazi halottak, majd újabb exhalottak, van, aki kórházba kerül, Joyce förtelmes barátságkarkötőkkel zaklat boldog-boldogtalant, a csütörtöki nyomozók nyomoznak, gyémántok után kutatnak és bosszúhadjáratot terveznek. Az igazi nyomozók meg hol romantikáznak, hol végre nyomoznak – és mindezt átszövi az a humor, ami már az első kötetben is megjelent, itt valahogy mégis jobban működik.​

Bár egy sorozatnál sokszor a második kötet jóval gyengébb az elsőnél, számomra Osman könyveinél ez pont fordítva van. Talán, mert a szerzőt nem gyötörte írás közben a kétség, érdekel-e majd bárkit is a történet, amit kitalált, vagy mert már nem kellett a környezet és a szereplők aprólékos kidolgozására koncentrálnia, mintha elengedte volna a sztorit, hogy az hadd fussa ki magát szabadon – és ez nagyon jót tett a regénynek. Ami számomra a legszimpatikusabb volt, hogy többet kaptunk minden szereplő magánéletéből, és így közelebb kerülhettünk a karakterekhez. Joyce, aki kutyázna, miközben osztogatja a barátságkarkötőit, és végül nekiáll Instragramozni is – amiből majd a regény egyik legnagyobb (bár előre kitalálható) poénja születik. Ronhoz megérkezik az unokája, akit valami fura ötletből kiindulva szintén bevonnak a nyomozásba, és így Ibrahimmal hármasban kutatnak. Elisabeth és Stephen egyre nehezedő kapcsolatából is többet láthatunk – és hozzám pont azért került közelebb a volt kémnő karaktere, mert olvashattam arról, mennyire szereti demenciával küzdő férjét, és hogy bármit megtenne érte. Ehhez a pároshoz csatlakozik egyre többször Bogdan, a lengyel építési vállalkozó, aki szintén egyre szimpatikusabb karakterré válik.

A nyomozók, Chris és Donna – vagy, ahogy Elisabeth folyton figyelmeztet: Donna és Chris – magánélete is kibővül, valamint kapunk új karaktereket is: titokzatos alakokat az MI5-tól, exférjeket, kábszerárusokat, szerethető és utálható figurákat egyaránt. És most is több szálon fut a cselekmény, van nyomozni való bőven, ebben a részben azonban ezek jobban követhetőek, és szerencsére jobban össze is futnak, mint az első regényben. És lehet nagyon élvezni Joyce naplóbejegyzéseit, amelyek a legújabb sütiktől az Elisabethtel való utazáson át az Instagramos kalandjaiig tartanak, és nagyon szórakoztatóak.

Lehet kicsit megijedni – nem árulom el, miért -, majd szomorkodni, de lehet rengeteget nevetni is, vagy meghatódni azon, ahogy a nyomozóklub tagjai kiállnak egymásért. És még az – egyik – főgonoszon is lehet olykor szórakozni, mert néha valóban félelmetes, máskor meg egyszerűen csak idétlen. Vagy szánalmas.​

Richard Osman azt mesélte egy interjúban, senkinek sem árulta el, amikor elkezdte írni A csütörtöki nyomozóklubot. Mindig is akart írni egy krimit, tehát amikor jött egy ötlet, leült, meggyújtott egy gyertyát, aztán írt napi 1000 szót – titokban –, amíg el nem érte a 100.000 szót. Aztán megmutatta a sztorit a legbizalmasabb barátainak, és megkérdezte, mit szólnak hozzá. Már csak azért sem tette közzé a hírt, mert nem akarta, hogy mások úgy reagáljanak rá, hogy na, már megint itt egy celeb, aki könyvet ír. Kiadókhoz sem akart fordulni az ötletével, mivel ismerte ezt a világot, és sejtette, hogy úgyis leráznák. Abból meg nem derült volna ki, hogy jó-e az ötlete, vagy nem.

Szóval megmutatta a kéziratot néhány, számára fontos embernek, és mivel úgy vélte, épp elég megbeszélésen vett ahhoz részt, hogy tudja, mikor mondanak neki igazat, várta a véleményeket… Aztán a könyve egyszer csak megjelent Angliában, aztán Amerikában is, majd Kínában, és még további 14 országban, sőt, Spielberg cége, az Amblin is lecsapott a filmes jogokra.​

A forgatás elvileg jövőre kezdődik, a rendező Ol Parker lesz, aki a Marigold Hotelt és a Mamma Mia 2. részét rendezte. És ha Osmant megkérdezik, melyik színésznő játssza majd el például Joyce-t, értetlenül áll a kérdés előtt. Hiszen ki más játszaná el, mint maga Joyce – mivel számára ennyire élnek a szereplői.

A nyomozóklub ötlete egyébként akkor született meg, amikor az édesanyját, Brendát látogatta meg, aki Sussexben egy kis nyugdíjas közösségben él. Osman szerint a hely gyönyörű… és a legideálisabb hely egy gyilkosság elkövetéséhez. És ha már megtörtént… eltöprengett, vajon ki fogja kinyomozni. Így hát kidolgozta Joyce, Elizabeth, Ron és Ibrahim figuráját, csupa, a 70-es éveiben járó nyugdíjast, majd magát a klubot is, ahol mindenki rajong a gyilkosságokért. Osman olyan krimit akart írni, ami követi Miss Marple vagy a Kisvárosi/Midsomer gyilkosságok legjobb hagyományait, miközben a humor se marad el. A karakterek esetében pedig nem akart idealizált időseket ábrázolni, inkább olyanokat, akik még kedvelik a kalandokat, ragaszkodnak a barátaikhoz, vagy – Joyce esetében – még nem mondtak le a szerelemről sem.

És ez nem azt jelenti, hogy nem félnek a haláltól, vagy nem foglalkoznak időnként vele – hiszen ott van pl. Stephen, az egyre erősödő demenciával… És maguk a tagok is találgatták már, milyen sorrendben fognak majd meghalni. (Ron távozik majd először… aztán Elizabeth, akit valószínűleg úgyis lelőnek… Joyce és Ibrahim még kérdéses, mert egyikük se akar utoljára és egyedül maradni.) Osman az édesanyját is megkérdezte a halálról, és ő azt felelte, természetesen mindannyian gondolnak az elmúlásra, de kevésbé tartanak tőle, mint a fiatalok. Így Osman is úgy érezte, olyan idősekről szeretne írni, akik nem foglalkoznak annyit ezzel, inkább a saját dolgaikkal törődnek, és még az utolsó éveikben is keresik azt, ami boldoggá teszi őket.

Ha Elizabeth az energiabomba, és a regény motorja, akkor Joyce az, aki időnként finoman behúzza a kéziféket – és aki az író kedvenc karaktere a könyvekben. Osmant egyébként az szórakoztatta a legjobban, amikor belebújt a két nyugdíjas hölgy fejébe. És mivel a családjában több, nagyon-nagyon erős és nagyon-nagyon vicces nő volt, úgy érzi, súgtak neki, miközben a női karaktereket ábrázolta. Amit viszont mindkét regényben szerettem, az Osman visszafogott, mégis lendületes stílusa, és az a száraz humor, amit én kifejezetten imádok, és amit a fordító, Orosz Anna olyan kiválóan adott vissza.​

Vitkolczi Ildikó

Rejtő Jenő (született Reich, írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery) (Budapest, Erzsébetváros, 1905. március 29.[6] – Jevdakovo(wd), Kamenkai járás, Voronyezsi terület, oroszországi megszállt övezet, Szovjetunió, 1943. január 1.) magyar író, kabaré- és színpadi szerző, filmíró, a magyar szórakoztató irodalom népszerű képviselője és megújítója.
Humor és feszítő izgalom keveredik Az előretolt helyőrség című vérbeli Rejtő Jenő-regényben. Főhőse a Galamb nevű légiós, az afrikai kikötők félelmetes hírű verekedője, tulajdonképpen valamikor szép jövő előtt állott, de elszegényedett angol nemesifjú, aki nemcsak azért van benne minden verekedésben, mert a halált keresi - azért is, mert a sorozatos véletlenek folytán egy rejtélyes gyilkos nyomát kutatja, miközben ő maga is a gyilkosság vádjával hadakozik. Az izgalmas kalandok során megtudhatjuk, hogy a karóra nem feltétlenül az idő múlását hivatott szolgálni, és azt is, hogy a legváratlanabb helyzetekben fel-felbukkanó és furcsa módon mindig dalos kedvű szellemből lehet bátor és egyben bűbájos feleség is...

„Szerencsémre elkerültem a sznobizmusnak azt a formáját, amely a múltból elfogadja a szórakoztató olvasmányokat, a jelenből azonban csak a magasröptű irodalmat.” 135 éve, 1888. július 23-án született Raymond Chandler, a krimiírás amerikai klasszikusa, a kemény irányzat egyik legnagyobb alakja. Raymond Chandler 1888. július 23-án született Chicagóban Raymond Thornton Chandler néven. Élete első nyolc évét egy nebraskai városkában, Plattsmouthban töltötte. Alkoholista apja ekkor eltűnt, és tartásdíjat sem fizetett, ezért ír születésű anyja, hogy a lehető legjobb neveltetést biztosítsa fiának, angliai rokonaihoz költözött. Ügyvéd nagybátyja támogatásával jó londoni iskolába járhatott, két évig Németországban és Franciaországban is tanult nyelveket, 1907-ben az amerikai mellé a brit állampolgárságot is megkapta. Negyvenöt évesen kezdett detektívtörténeteket publikálni, miután áttanulmányozta Erle Stanley Gardner könyveit. Köztisztviselő lett az Admiralitásnál, de erre hamar ráunt, inkább beállt újságírónak, s emellett romantikus verseket költött. 1912-ben visszatért Amerikába, alkalmi munkákból élt San Franciscóban és Los Angelesben, közben kitanulta a könyvelést, és egy tejüzemben helyezkedett el. Az első világháborúban a brit kanadai expedíciós erőben harcolt, a háború végén a formálódó brit légierő kötelékében teljesített szolgálatot. Leszerelése után egy San Franciscó-i bankban dolgozott, majd ismét könyvelőként helyezkedett el, emellett a Daily Express munkatársa volt. ? Italozó életmódja miatt munkahelyeiről gyakran lógott, sehol sem tudott túl sokáig megmaradni. Önpusztító szenvedélyén az sem változtatott, hogy anyja halála után végre elvehette tizennyolc évvel idősebb szerelmét. 1922-ben egy olajcég könyvvizsgálója lett, és egy évtized alatt az alelnöki tisztségig vitte, vagyont szerzett, de 1932-ben alkoholizmusa miatt innen is elbocsátották. Ezután csak az írás maradt számára. Negyvenöt évesen kezdett detektívtörténeteket publikálni, miután áttanulmányozta Erle Stanley Gardner könyveit. Első műve (A zsarolók nem lőnek) 1933 decemberében, a Black Mask nevű magazinban jelent meg. Regényei mellett 1943-tól hollywoodi forgatókönyveket is írt, ami kényelmes megélhetést biztosított számára, kétszer Oscar-díjra is jelölték. A Gyilkos vagyok című 1944-es filmben – Billy Wilderrel közösen jegyezték – néhány másodperc erejéig ő maga is felbukkan, egy folyosón olvasgat. „Hollywood csodálatos. Aki nem szereti, az vagy őrült, vagy józan.” Angliai bevételei miatt 1946-ban vitája támadt az ottani adóhatósággal, emiatt két évvel később lemondott brit állampolgárságáról. Felesége 1954-ben bekövetkezett halála után még keményebben kezdett inni, 1955 februárjában öngyilkosságot is megkísérelt. Egy ideig Anglia és Amerika között ingázott, alkoholizmusa és kimerültsége miatt időről időre kórházban kezelték. 1959 februárjában még házassági ajánlatot tett irodalmi ügynökének, majd pár héttel később, 1959. március 26-án a kaliforniai La Jollában meghalt tüdőgyulladásban. Első regényében, az 1939-ben megjelent Hosszú álomban (más fordításban: Örök álom) bukkant fel legendás főhőse, a rendőrből lett magánnyomozó, Philip Marlowe, aki hűvös távolságtartásával és lenyűgöző nyugalmával hamar az olvasók kedvencévé vált. Chandler Alaposan lefitymálta a két apostol: Edgar Poe és Conan Doyle teljesítményét. Úgy vélte, hogy ennek a műfajnak nincsenek klasszikusai, nem lehetnek klasszikusai. Nem hitt a tradíciókon alapuló krimiírásban, miközben az eltelt évtizedek során ő maga is klasszikussá vált. Hét és fél regényt írt, mindegyik főhőse a kemény öklű, fanyar humorú magánnyomozó, aki mellesleg imád sakkozni, és nem idegen tőle T. S. Eliot költészete sem. Marlowe józan ítélőképességét az olyan femme fatale-ok sem tudják megzavarni, mint a Hosszú álom Carmen Sternwoodja, és képes visszautasítani egy jól fizető klienst is, ha erkölcsi kifogásai vannak a munkával kapcsolatban. A Hosszú álom után egy évvel, 1940-ben jelent meg a Kedvesem, Isten veled, 1942-ben A magas ablak, a következő évben az Asszony a tóban, 1949-ben A kicsi nővér (más fordításban: A hugica), majd négy évre rá az Elkéstél, Terry, Chandler talán legérettebb, legtöbbet dicsért regénye. Utolsó befejezett kötetét, a Visszajátszást 1958-ban adták ki. A regény írása közben Ian Flemingnek, a James Bond-regények szerzőjének unszolására interjút készített Lucky Lucianóval, a híres maffiózóval a London Sunday Times számára, de különböző okok miatt az írása nem láthatott napvilágot. Élete utolsó két évtizedében hét regényt írt. A nyolcadik, a Poodle Springs (magyarul: Philip Marlowe a nevem) című regényéből csak négy fejezetet tudott megírni, halála után a könyvet Robert B. Parker fejezte be. Írt huszonöt novellát is, négy elbeszélése magyarul A gyöngy bajjal jár című kötetben jelent meg. Chandler óriási hatással volt a bűnügyi irodalomra, gyors sodrású, cselekményes detektívregényei kíméletlenül mutatják be Los Angeles haszonleső, néha véresen kegyetlen világát. Ugyanakkor a ponyvairodalom éles szemű kritikusa is volt, amit esszéje bizonyít. 1946-ban megkapta az Amerikai Bűnügyi Írók kitüntetését, élete vége felé a szervezet elnökévé választották. Csaknem minden regényét megfilmesítették, a legismertebb A hosszú álom (1946) Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével. Érdekesség, hogy a forgatókönyv egyik társszerzője a későbbi irodalmi Nobel-díjas William Faulkner volt. A filmes szakmáról az írónak nem volt nagy véleménye, egy mondása szerint „Hollywoodban a jó forgatókönyv olyan ritka, mint a szűzlány.” Az HBO 1980-ban Chandler művein alapuló tévésorozatot készített (Philip Marlowe, Private Eye), amelyet idehaza Philip Marlowe esetei címmel sugároztak. 2022-ben Liam Neeson főszereplésével mutatták be a Marlowe című thiller-krimit, amely igazából nem Chandler egyik regényén alapszik, hanem átvette a Philip Marlowe személyét. 2011-ben, több mint ötven évvel haláluk után együtt temették újra Raymond Chandlert és feleségét, Cissy Chandlert San Diegóban. A Valentin-napi szertartás részeként a pár újraegyesüléséről szóló emléktáblát is elhelyeztek a síron, amelyen szerepel egy híres mondat is Chandler első regényéből: „A halott férfiak súlyosabbak, mint az összetört szívek.”
(cultura-MTI )

MA 170 ÉVES A VILÁGIRODALOM EGYIK LEGHÍRESEBB ALAKJA

BOLDOG SZÜLINAPOT SHERLOCK HOLMES!
A legendás detektív alakja először 1887-ben A bíborvörös dolgozószoba című novellában jelent meg, melyet a Beeton’s Christmas Annual hozott le az év karácsonyára. Az író kortársa, a legfiatalabb irodalmi Nobel-díjas szerző, Rudyard Kipling állítólag gratulációja után ennyit kérdezett: „Ez nem dr. Joe, az én öreg barátom?” Nos, valóban, Holmes alakjának forrás közös ismerősük, Doyle egyetemi tanára, Joseph Bell volt. Doyle az ő vonásait ötvözte Edgar Allen Poe A Morgue-utcai kettős gyilkosság című novellájában megismert C. Auguste Dupin nyomozóval és annak módszereivel. Többek közt Holmes hűséges társának, Dr. Watsonnak ötlete is innen származik, akit aztán a szabadkőművesek közé lépő író egy ott megismert barátjának, dr. James Watsonnak köszönhet.
Bár A bíborvörös dolgozószoba elképesztő sikert aratott, Doyle nem volt egészen biztos benne, hogy az írásban megtalálta, amit keresett. Továbbra is úgy tekintett rá, mint afféle hobbi, ami olykor még pénzt is termel, magát a detektívregény műfaját pedig nem tartotta igazán sokra. Így aztán 1890-ben Bécsbe utazott, hogy szemészeti tanulmányokat folytasson, és egy évvel később már Londonban praktizált, mint szemészorvos, és ahogy később visszaemlékezett: „Egy darab páciens nem lépett be azon az ajtón.” Így aztán tetszett neki, vagy sem, még több ideje maradt az írásra, mint korábban bármikor. Olyannyira, hogy Doyle, aki köztudottan imádta a rejtélyeket, végül aztán már több időt töltött teremtményével a papír fölé görnyedve, mint bárhol máshol. Ennek kapcsán 1891-ben ezt írta egy levélben anyjának: „Erősen gondolkozom Holmes meggyilkolásán… azt hiszem, sorsára hagyom. Nem hagy fontosabb dolgokon elmélkedni.”
Az elkövetkező két évben, hiába termelte a pénzt, és növelte az író hírnevét, Doyle egyszerűen meggyűlölte Holmes figuráját, és végül 1893-ban Az utolsó eset című novellában a „bűn Napóleonja”, James Moriarty professzor, Holmes legnagyobb ellenfele véget vetett a detektív pályafutásának. Legalábbis Doyle így gondolta. A rajongók, az olvasók azonban olyannyira felháborodtak mindezen, hogy a sajtó hathatós közreműködésével igyekeztek nyomást gyakorolni az íróra, támassza fel a nyomozót. Doyle engedett a lincshangulat közeli nyomásnak, és végül A lakatlan ház című novellában egy egészen frappáns megoldással visszahozta Sherlock Holmes-t, akit akkora már fél Anglia úgy üdvözölt, mint régi ismerőst. Nem hiába, Doyle kiadója többször szóvá tette, hogy Sherlock Holmes, vagy épp Dr. Watson névre érkező levelek tömkelegével kell megküzdeniük, melyek nem ritkán megbízásokat tartalmaznak egy-egy ügy megoldására.
Doyle rejtvények iránti rajongása nem csupán Holmes-novelláiban és regényeiben öltött testet. Két esetben saját nyomozása mentett meg egy-egy ártatlanul elítélt vádlottat a kivégzéstől, és miután a Hasfelmetsző Jack néven ismert sorozatgyilkos megkezdte ténykedését Londonban a század utolsó éveiben, a Scotland Yard Doyle-hoz fordult, hogy a novelláiban látott ördögi logikával segítsen megfejteni az esetet. Ráadásul nem ez volt az utolsó, hogy a hatóságok a segítségét kérték. 1926. december 3-án egész Angliát megrázta a hír, hogy ünnepelt krimiírónőjüknek, Agatha Christie-nek nyoma veszett. Christie három nappal később végül rejtélyes körülmények közt előkerült, ám a rendőrség ezúttal is kérte a kortársat, és műfaji riválist, Arthur Conan Doyle-t, hogy segítsen. Doyle ekkor már igen mélyen elmerült a spiritiszta tanok közt, emiatt kizárólag a természetfelettiben látta az ügy megoldását.
Doyle élete végéig összesen 56 novellát, és 4 regényt írt az általa gyűlölt Holmes karaktere köré, azt pedig felsorolni is lehetetlen, hogy a popkultúra legnépszerűbb detektívje milyen utat járt be azóta. Összesen több, mint 200 filmes és televíziós produkcióban jelent meg a nyomozó alakja, de még ma, közel 90 évvel Doyle halála után is naponta érkeznek Sherlock Holmes és Dr. Watson nevére címzett levelek a Baker Street 221. szám alá. Ezeket a leveleket a pontos címen manapság üzemelő bank titkársága minden esetben rendkívül udvariasan meg is válaszolja.
Kovács Krisztián

Nos a krimi egyik legnagyobb írója, habár valamiért hátrébb szorult.
Georges Simenon, a krimikirály
A francia detektívtörténet legkiemelkedőbb egyénisége kétségkívül a belga Georges Simenon, aki számos nagyszerűen megírt roman dur regénye mellett Jules Maigret felügyelő szellemi atyja is. A világirodalom egyik legtermékenyebb alkotója, Georges Simenon
„Amikor az ember a végére ér egy Simenon-regénynek, ha a regény rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle. Azt hiszem, ez a művészet, a kudarcnak diadallá, a csüggedésnek boldogsággá való átalakítása” – írta Simenonról a neves filmrendező, Federico Fellini, akivel barátok és levelezőtársak voltak. ?Lope de Vega modern utóda – kitalálták volna? – az a Georges Simenon, akinek Maigret-regényeiből a becslések szerint több, mint 700 millió példány kelt el szerte a világon. Simenon nemcsak magánemberként, íróként is különleges fazon volt (ha lehet ezt mondani); a mindmáig legsikeresebb belga prózaírónak 193 regénye látott napvilágot saját nevén, további száznál több különböző írói álneveken, és akkor még nem is említettük a hasonló nagyságrendekben mérhető novelláit, 1930-tól pedig saját néven több mint nyolcvan detektívhistóriát tett közzé. Ezeknek főhőse, kevés kivétellel Jules Maigret felügyelő (elsőnek a Pietre-le-Letton históriájában bukkan föl). 1989. szeptember 4-én bekövetkezett halála a legszebb írói vég: könyvírás közben esett ki örökre a kezéből a toll. „Minden figurámat úgy formálom meg, hogy súlya legyen, akár egy szobornak, és úgy, hogy a világon mindenütt bárki a testvérének érezze őt” – vallotta Georges Simenon belga író, Maigret felügyelő szellemi atyja. Simenon Liege-ben született 1903. február 13-án; a gimnáziumot félbehagyta, 16 éves korától dolgozott: volt péksegéd, könyvesbolti eladó, újságíró gyakornok – pályafutása azzal ért véget, hogy szatírát írt főnökeiről. 1922-ben Párizsba költözött, ahol irodai kifutóként dolgozott. Az írással ekkor kezdett komolyabban foglalkozni, napi 80 oldalas „sebességgel” ontotta a könyveket, minden műfajban, amit csak el lehetett adni: szentimentális és kalandregényeket, sőt útleírásokat is, a Larousse-ból merítve az információkat. A krimi műfajának atyja, Edgar Allen Poe a rejtélyt előtérbe helyező alkotás ihletője lett, noir követője, Dashiell Hammett az intellektuális feszültséget a naturalista cselekménysor izgalmával helyettesítette. Georges Simenon egy harmadik lehetőséget próbált ki: a széppróza felé tesz egy lépést. A jellemrajzban látja a műfaj lényegét, egy-egy karakterben találja meg a rejtélyt. Mindennapi tragédiákat dolgozott föl. Keszthelyi József A detektívregény anatómiája című kötetében kiemeli, hogy az író fel is hívja rá a figyelmet: „minden nagyságot nélkülöző tragédia volt” (Maigret); „tragikus és bolondos dolog is volt egyszerre” (A válaszút éjszakája); „nevetséges volt, egyáltalán nem tragikus” (A kétfilléres csapszék); „sem tekintély, sem nagyság nem övezte (az ügyet), szánalmas és nevetséges volt” (Bűntény Hollandiában). 1923 és 1933 között (állítólag 16 különböző álnév alatt) írt ponyvaregényei állandó anyagi biztonságot teremtettek számára, még jachtra is tellett. Ennek fedélzetén írta meg 1929-ben első Maigret-művét, A lett Pietr furcsa esetét. Nem egészen öt év alatt eljutott a tizenkilencedik regényhez, ekkor azonban ráunt, és nyugdíjba küldte hősét. Az olvasóközönség és a kiadók azonban kikövetelték Maigret „reaktiválását” és a folytatást. A Simenonra nyomást gyakorlók között volt a Nobel-díjas André Gide, a Gallimard Kiadó akkori lektora, aki Simenont a „XX. század Balzacjának” tartotta. Simenon második világháború alatti szerepéről megoszlanak a vélemények: egyesek szerint kollaborált a nácikkal, mások szerint épp ellenkezőleg – lényegében azonban csak azt tette, amit addig is: sikeres műveket írt. A második világháború után néhány évig az Egyesült Államokban és Kanadában élt, ekkor írta néhány legjobb könyvét, például a Levél bírámhoz és a Piszkos volt a hó címűt. 1950-ben második feleségével Svájcba költözött, de a házasság nem sikerült, az író visszaemlékezéseiben „pokoli szimfóniának” nevezte, s egyszer öngyilkosságot is megkísérelt. Megszállottja volt a szexualitásnak, s azt állította, hogy összesen tízezer nővel került közelebbi kapcsolatba. Volt úgy, hogy egy nap hárommal is, mert egyszerűen meg akarta érteni a nő szubsztanciáját. A teljes harmóniát végül második neje fiatal szobalányával találta meg, akivel Lausanne-ba költözött. 1972-ben abbahagyta a regényírást, s megírta elmélkedésekkel párosuló visszaemlékezéseit. 1977-ben irodalmi archívumát szülővárosa, Liege egyetemének ajándékozta, ahol létrehozták a Simenon Alapot és a szerzőnek szentelt kutatóközpontot. A következő évben egyik lánya öngyilkos lett, a súlyos megrázkódtatás után végleg visszavonult, csendben, nyugdíjas kishivatalnokként élt. Amikor 1940 nyarán gyomorpanaszaival orvoshoz fordult, azt jósolták neki, hogy csupán két éve van hátra. Valójában még negyvenkilenc, rendkívül termékeny esztendőt élt meg, és 1989. szeptember 4-én hunyt el. ? A regény hőse Népszerűségét két dolognak köszönhette: egyrészt több mint 400 regénye és novellája, amelyeket több mint ötven nyelvre fordítottak le, tanúskodik erről. Másrészt Maigret alakjával a kispolgári életvitelű, józan gondolkodású, ám a bűnösöket is bölcsen megértő átlagembert emelte irodalmi rangra. A detektívtörténet népszerűségéről vall, hogy Nicaraguában 1972-ben bélyegsorozaton örökítették meg az ismertebb mesterdetektíveket – köztük Simenont is. Maigret felügyelő 1966-ban szobrot kapott a holland Delfzijlben, és kedvenc ételeiről szakácskönyvet írt egy szemfüles francia újságíró, de maga az író is kiemelt elismerésben részesült: Simenon a párizsi rendőrség tiszteletbeli felügyelője lett. Maigret felügyelőt olyan népszerű színészek játszották filmen, mint Jean Gabin, Rupert Davies, Heinz Rühmann, Michel Simon. Maigret sikerét jelzi, hogy 1966-ban a belgiumi Delfzijl városkában szobrot állítottak neki. Magyarul az első Simenon-kötet 1938-ban jelent meg, első fordítója és propagálója a neves költő-műfordító Rónay György volt. Simenon A londoni férfi című könyve szolgált Tarr Béla 2008-ban bemutatott, azonos című filmjének alapjául. A magyar olvasók körében rendkívül népszerű Maigret-könyvek sikere töretlen, jelenleg az Agave Kiadó gondozásában jelennek meg az újabb történetek.
(Cultura magazin)

Krimikedvelőknek ajánlom.
Egy sorozat ami remélem minnél tovább fog tartani hisz esztétikailag nagyon szép és kemény borítójú.
Krimikönyvtár a sorozat címe. Eddig négy kötet jelent meg.

Idén májusban jön a következő a szerző neve Dorothy L. Sayers.

S ha valaki eléggé megrögzött rajongó annak is tudok ajánlani könyvesbolti forgalomba NEM kerülő magánkiadású könyveket.

setni írta:

Krimikedvelőknek ajánlom.
Egy sorozat ami remélem minnél tovább fog tartani hisz esztétikailag nagyon szép és kemény borítójú.
Krimikönyvtár a sorozat címe. Eddig négy kötet jelent meg.
Csatolás megtekintése 1977429Csatolás megtekintése 1977430Csatolás megtekintése 1977431Csatolás megtekintése 1977433
Idén májusban jön a következő a szerző neve Dorothy L. Sayers.

Kattints a kibontásához...

A krimi klasszikusait hozza el az olvasóknak a General Press tavaly indított sorozata​

Tavaly ősszel indította útjára Krimikönyvtár sorozatát a General Press Kiadó, amely cím alatt akár jól ismert szerzők, akár hazánkban eddig méltatlanul mellőzött szerzők mára klasszikussá vált bűnügyi regényeit jelenteti meg. A sorozat harmadik része – Josephine Tey Az idő gyermeke című regénye – a napokban látott napvilágot, mi azonban a fókuszt most az első két kötetre helyezzük.

Mivel is indulhatna egy ilyen impozáns vállalkozás, mint a műfaj egyik megteremtőjével, Edgar Allan Poe-val. Az 1809-ben született, leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert szerző az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény „feltalálójának” is. Nyomozója C. Auguste Dupin, aki olyan hősök előfutárává vált, mint Sherlok Holmes, Poirot felügyelő vagy éppen Maigret. Dupin alakja három, rövidebb-hosszabb novellában tűnt fel – a most megjelent kötetben ezeket olvashatjuk. (Ilyen formában Poe nemcsak egy nagyszerű nyomozó figuráját teremtette meg, hanem neki köszönhetjük az első „sorozatot” is, amelynek történetei bár önmagukban is megállják a helyüket, egymástól teljesen függetlenek, a főszereplő személye mégis összeköti azokat.)

Az első novella a sorban, A Morgue utcai kettős gyilkosság (1841) talán a leghíresebb is egyben, amely részben a bravúros csattanónak is köszönhető. Egy reggel brutális, ám felettébb különös gyilkosság áldozataira találnak Párizsban: a rendőrség széttárt kezekkel, a fejét vakarva áll az eset előtt. Dupin azonban pusztán az elbeszélések alapján képes kikövetkeztetni az abszurditás határát súroló ügyet. Habár a történet éppen úgy indul, mint egy klasszikus bűnügyi történet, Poe, pontosabban a nyomozója hosszabb fejtegetésbe kezd, a matematika tudományával vonva párhuzamot. Ezek alapján a szerző kijelenti, hogy egy bűncselekmény felderítése semmiben sem különbözik az előbb említett tudományágtól, hiszen mindkettő alapja a logikus gondolkodás.

Az 1843-as Marie Roget titokzatos eltűnése valós események alapján íródott: a New York-i Mary Rogers esetét a szerző Párizsba helyezte. Dupin ezúttal is a logika mentén göngyölíti fel az ügyet, most az újságok írásait alapul véve. A sajtó ugyanis élénk érdeklődést mutat a pár nappal korábban eltűnt, majd a Szajnában holtan talált lány ügye iránt. A szó szoros értelemben vett nyomozásról itt sem beszélhetünk, Dupin ahhoz túlságosan belemegy az elemzésbe, ezáltal sokkal inkább útmutatóul szolgál az olvasónak, mintha csak azt akarná megtanítani neki, hogyan kell jól levonni a következtetéseket egy-egy cikk alapján. A legutolsó, jóval rövidebb Az ellopott levél a The Gift for 1845 folyóirat 1844 decemberi számában jelent meg először. Ebben a novellában nem történik gyilkosság, a nyomozás – mint ahogyan a cím is mutatja – egy eltűnt levél után folyik. Monsieur G. rendőrfőnök felkeresi Dupint, hogy segítsen megtalálni az ellopott, bizalmas információkat tartalmazó levelet (amely ilyen formában egy igen komoly zsarolás alapját is képezi). Azt is tudjuk, hogy ki a tettes, a novella a levél visszaszerzését mutatja be, amely – hasonlóan a korábbiakhoz – szintén Dupin logikájának köszönhető.

Mindhárom novella különböző stílusban íródott, más jellegű bűncselekményeket is állít a középpontba, amivel Poe nemcsak a műfajt, hanem annak több vállfaját is megalapozta. Igaz, ezek az írások nagyban különböznek attól, amit ma krimiként ismerünk, de ennek ellenére a bűnügyi történetek szerelmeseinek mondhatni kötelező olvasmány, hiszen ezek az írások mutatják be, honnan is indult hódító útjára a detektívregény, amely bár az elmúlt közel 200 évben több változáson is átesett, de ezekből az írásokból is látszik, hogy bizonyos elemek azóta is állandóak.

A Krimikönyvtár második kötete a hazánkban eddig teljesen ismeretlen Francis Duncan Gyilkosság karácsonyra című regénye. Duncan az 1918 és 1988 között élt brit szerző, William Underhill írói álneve volt, amelyet detektívregényeihez használt. (Érdekesség, hogy nem ez volt az egyetlen név, amelyen írásai megjelentek: romantikus műveit Hilary West, gyerekkönyveit Robert Preston néven jegyezte.) 1938 és 1959 között mintegy 20 bűnügyi történetet vetett papírra, köztük nyolc önálló regényt, és két sorozatot. Ezek közé tartozik a Mordecai Tremaine nyomozásait elbeszélő, hét kötetből álló széria is. Az 1949-es Gyilkosság karácsonyra ennek a sorozatnak a negyedik része.

A széria főhőse a kriminológia tudománya iránt igen nagy érdeklődést mutató Mordecai Tremaine, akinek folyton lecsúszik a cvikkere, és a bűnügyek mellett a romantikus történetek rajongója is. A most megjelent kötetből nagyjából ennyit tudunk meg róla, meg azt, hogy éles meglátásaival gyakorta segíti a rendőrség munkáját, noha – mivel ez nem hivatalos formában történik –, ennek kevés visszhangja marad. De ez számára jól is van így: neve ugyan néha megjelenik az újságokban, de nem akarja learatni a babérokat, a nyomozók pedig még örülnek is a plusz két szemnek és fülnek. A kötetek – hasonlóan Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie vagy éppen Georges Simenon műveihez – élvezhetőségéhez és érthetőségéhez nincs szükség a korábbi részek ismeretére, így nekünk, magyaroknak sem származik hátrányunk abból, hogy nem olvashattuk az előzőeket. (Ha csak azért nem, mert szívesen nyomoznánk még együtt a továbbiakban is Tremaine-nal, de ez már más kérdés.)

A Gyilkosság a karácsonyra című regényt leginkább Christie krimijeihez tudnánk hasonlítani, hiszen ugyanabból a receptből dolgozik, mint a műfaj koronázatlan királynője. A dúsgazdag Benedict Grame számára a legszentebb ünnep az évben a karácsony: ilyenkor meghívja vidéki kastélyába családtagjait, üzletfeleit, barátait, hogy közösen töltsék el a szeretet ünnepét. Nagy figyelmet szentel a karácsonyfának és az ajándékoknak egyaránt, ez utóbbiakat Mikulásnak öltözve rejti el az éjszaka leple alatt. Csakhogy az idei ünnep egészen máshogy alakul, ugyanis az ajándékok helyett egy holttestet találnak a fa alatt. De ki lehetett a tettes? Charlotte, a húg, akit Mordecai odafele jövet egy férfival látott meghitten beszélgetni egy kávézóban, holott a nő Grame szerint soha ki sem mozdul a házból? Roger Wynton, aki szerelmes Denys Ardenbe, Benedict üzletfelének és szerelmi riválisának, Jeremy Reinernek a nevelt lányába, de házasságuk nem jöhet létre a nevelőapa miatt? Gerald Beechley, akit bár a házigazda mindig is támogatott anyagilag, de kétes ügyletei okán szorul a nyaka körül a hurok? Vagy valaki egészen más?

A regény tehát egy tipikus whodunit-történet: Duncan egy tucatnyi embert zár össze egy házba, ahol megtörténik a gyilkosság, főhősünknek pedig rá kell jönnie a tettes személyére. Amiben ez a mű mégis különbözik a hagyományos értelembe vett krimiktől, hogy a szerző csavar egyet a nyomozás metodikáján. Mordecai – aki szintén meghívást kapott a karácsonyi mulatságra – nem hallgat ki embereket, nincsen ott a rendőri vallomástételek alatt, hanem pusztán az érintettekkel való beszélgetések és saját megfigyelései alapján oldja meg a rejtélyt. Amiből nem is egy akad, hiszen Duncan több alkalommal is képes meglepetést okozni az olvasójának. Mordecai a városba is kimerészkedik, szóba elegyedik az ottani lakosokkal, ezek pedig mind hozzásegítik őt a tettes kézre kerítéséhez.

A Gyilkosság karácsonyra tehát hangulatában megidézi a kor legjobb krimijeit, megad mindent, amiért az ilyen típusú történeteket szeretjük – ezért is érhetetlen kissé, hogy miért kellett több mint 70 évet várni Mordecai Tremaine magyarországi bemutatkozására. De ahogy mondani szokták, jobb később, mint soha, mi pedig csak reménykedhetünk abban, hogy Francis Duncan további művei is megjelennek a Krimikönyvtár sorozatban.

setni írta:

S ha valaki eléggé megrögzött rajongó annak is tudok ajánlani könyvesbolti forgalomba NEM kerülő magánkiadású könyveket.


Csatolás megtekintése 1977434Csatolás megtekintése 1977435Csatolás megtekintése 1977436

Kattints a kibontásához...

És ezekhez a gyönyörű könyvekhez hogyan lehet hozzájutni?

Hekate írta:

És ezekhez a gyönyörű könyvekhez hogyan lehet hozzájutni?

Kattints a kibontásához...

Nos egy e-mail címet tudok küldeni.

Q. Patrick / Patrick Quentin / Jonathan Stagge​

Q. Patrick, Patrick Quentin, és Jonathan Stagge álneveken alkotott egy írói team Amerikában: Hugh Callingham Wheeler (1912-1987), Richard Wilson Webb (1901-1970), Martha Mott Kelly (1906-2005), Mary Louise Aswell (1902-1984) - akik teljes mértékig összedolgoztak, együtt találva ki a rejtélyeket és oldva meg azt. A könyveket hol ezzel, hol azzal alkotott párban írták meg, de legfőképpen Wheeler és Webb volt aktív közülük.
A három álnév alatt összesen 38 detektívregény jelent meg: 12 Q. Patrick, 9 Jonathan Stagge és 17 Patrick Quentin név alatt. Már a számuk és a Duluth-regények okán is a Patrick Quentin maradt az elsődleges és legismertebb álnevük.
Magyarul 12 regényük jelent meg, amiből 7 különböző sorozataikba tartozik, míg 5 „független” regényük, és van egy novella is.
A háború előtt négy regény jelent meg magyarul a szerzőktől, s mind olyan, ami Q. Patrick név alatt lett megjelentetve (legalábbis a borítón, mert A tizennyolcadik éjszaka belső lapján szerzőként "Quentin Patrick" szerepel). Ezek mindegyikét a Palladis kiadó adta ki a Félpengős és Pengős sorozataiban. Bár mindhárom 1935-ben jelent meg, ezek így követték egymást a kiadásban: Az áruló bridzs-parti, Halál a galambducban és A tizennyolcadik éjszaka. A Rakéta Regényújság 3 regényét is közölte folytatásokban, a Magvető kiadó Albatrosz sorozatában 2, és a Pallas-Attraktor kiadó Klasszikus detektívregények sorozatában szintén 2 jelent meg. A sárga taxi kapcsán a regényújság már a 39. számban meghirdette a „Nyomon vagyok!” c. vetélkedőjét. Akik 3 rész leközlése után helyesen be tudták küldeni a gyilkos nevét és tettének indítékát, azok bekerültek a Petőfi Rádióban tartott vetélkedőbe. Rakéta a már korábban közölt Két feleség között közlésének megkezdése előtt is hasonló pályázatot hirdetett: „Nyomozzon együtt Trant főhadnaggyal!” szlogennel. Az 5. rész közlése után kellett beküldeni a gyilkos személyét, s a fődíj egy COLOR STAR színes televízió volt (ami akkoriban ez 5-6 havi kereset volt!).