Népművészet - paraszti építkezés.

Lenke témája a 'Építészet' fórumban , 2003 Október 10.

  1. Lenke

    Lenke Vendég

    Így oktatott bennünket Magyaró Kerekén a vén ács, Szűcs András Öreg.
    Munkatársunk, az építőművész, Medgyaszay Istán kivallatta Mákón a vidék legügyesebb ácsmesterét, Pete Ferkő földmívest. Ez már újabb módi épitkezés.



    Fát, mondám, hatvanat hordtak egy házhoz. Fűrész nem volt, hát fejszével neki s elrótták, ügyesen, gerezdbe. A faluban Peti Palinak vót csak fűrésze, ő hozzá jártak deckát vágatni, ő csinált fakó kereket is, meg egy-egy rongyos koporsót.
    Küvet se tettek alája s lerakták a talpfákat. Kamara esett utca felül, ablak a kertnek, hogy ne lássa az ispán, mit dolgozik a jobbágy. A fákat (gerendákat) mind kieresztettük a szegelleten, nem csaptuk le falmentin. A talpat nem fecskefarokra róttuk, mint ma, hanem gerezdre mindig az alsót. (Fecskefarkot nem is lehet, csak négyszögletes fára). A többi fa gömbölyű maradt, héjját se nyúztuk le. Forgattuk a fát, vékonyt vastagra raktunk és megest, különben felment vón’ vagy alatt maradt volna. (A gerenda vékony végére a másik gerenda vastag végét, és viszont). Igy lett meg sorra: tornác talp, ajtótalp, hátulsó talp, kamaratalp, pitvarajtótalp, házajtótalp és az első ablak talpa. A boronafa adta ki a falat; rakták egy öl, vagy egy öl és egy sukk magasságra. A küszöböt kiadták a talpfák. Jó hatalmas tölgyfák kerültek még akkor a Havasról. Ablaknak s ajtónak sasfákat raktak; a talpfába sast csak az ajtónak róttunk. A sas- lyukba bétettük a sas makkját, ami megvolt vagy három coll. A sas vésésibe (csatornaszerüleg a sas egyik oldalán) raktuk a behegyezett gömbölyü boronákat, tiz tizenkét darabot raktunk egy oldalba. Ablakszemődök már kitelt a hosszú boronából, a könyöklő is kitelt, amibe a béhegyezett kis sasok adták a két ablaksast. A béhegyezett sasokat olyik ember be is fúrta és kőrisfa-szeggel szegezte be. A boronákat fenyűfából vagy bikkfából szerettük. Az ajtószemöldök fölött még két rend hosszú boronával megkerültük az egész épületet. Régen volt fa bőven, nem kellett cédula, nem igen tódtak, de ha tódtak, a’ vót a boronatódás: két erős faszeggel eresztették össze, úgy, hogy még az alsó hosszú boronába is ment szög, jó egy sukkos. A tornác?… Hát négy–öt lábfa, egyformán elosztva, úgy, hogy lábfa a bejáró ajtó iránt ne legyen. A lábfákra ment, felül, egy lábfagerenda, ügyesen megkézvonózva, megszegelletezve.
    De még a házon munka van. A borona tetejébe jött a mestergerenda, a ház közepin végig, jó öt öles; ha nem vót elegendő hosszú gerendánk, tódtuk, de csak falközön. Mer’ e’ mán gerenda volt, megfaragva fejszével, négy szegelletre megsimítva kézvonóval. Erre raktuk, keresztbe, a folyógerendákat, szalmásházon ritkásabban, csak vagy hatot; most félölenkint szokás, mer’ a decka most két öles. Nem mondtam még: a folyógerendák kimentek a lábfagerendára. A folyógerendák fölébe, az oldalfalakra, meg az első falra, meg a hátulsó falra, jött egy sor koszorugerenda, akit megtódni nem volt szabad sohase. Igy lett két hosszú koszorúfa, meg két kurta koszorúfa, összeróva négy végin, bészegezve a gerezdbe is, négy szöggel. Most fészket csináltunk a koszorújába, úgy, hogy a szarufa álla a fészekbe üljön; a szarufa vége meg van ügyesítve. A szarufa három-négy öles, olyan magasra mégyen föl, mint amilyen széles a ház tornáccal együtt. Egy bokor (pár) szarufa két szarufából vagyon, összeköti üket a kakasüllő. Öt öles házra öt bokor jár, minden ölre egy. A két szarufa egybetámasztott felső végit összevésik, egyik a villa, másik a nyelv, erre mifelénk úgy mondják: koca meg bak. A kakasüllő a szarubokor felső fertály részébe van róva.
    A munka java, amikor a szarufákat húzzuk föl. A ház farától egy ölre, befele állítjuk az első bokor szarufát s ódalkötéssel marasztjuk meg. A ház farára jő a középső hegyes szarufa, a kicsi kakasüllőbe, aki félölre kinyúlik a szarufa csúcsa fölött; a ház farának két sarkára húzunk, nékitámasztva a kis kakasüllőnek, két szegelletszarufát, – a középső hegyes szarufa és a két szegellet-szarufa közé jő még egy-egy farszarufa, ezek is a kicsi kakasüllőre támaszkodnak. Eppeg így megyen a munka a ház másik farán is. Aztán beléceljük, egy-egy léc közibe eltér a lábunk, térdig; legalulra faragott lécet szegezünk, a legtetőre is jut ilyen léc. Az alsó léc a gyakatartóléc, mer’ aztán meggyakázzuk kereken a ház körül, két-két hüvelyknyire; a gyakákat a koszorú gerenda alá eresztgetjük. Aztán béfödjük. Merekével adogatnak föl jó bodros, összekapaszkodó borsószalmát, az jő alulra, meg is gázoljuk böcsületesen, aztán arra a búzaszalma. Béfödés után póznát teszünk rá, hogy a szél le ne hordja, károgót, mert arra pihennek a varjak.
    Már most bé is van födve, de se padlásolva nincsen, se tapasztva.
    Hát bépadlásoljuk: a folyógerendákra lapítjuk a deckát. Mert régen a deckát is csak fejszével csináltuk, mind csupa fejszével. Hasítottuk. A régi decka ma megjárja pallónak a patakon, amikor szénát hordunk haza. Erős jószág volt… A padlás tetejit bétapasztják. Sárt, lágy sárt nyomnak, megkeverik szalmával is. A borona-fákba vésővel hasadást csinálnak, abba osztég pockokat (kis ékek fából) vernek, megpockolják a házat. A sár meg van már tapodva, törekkel (apró szalmás pelyva), azt csapják a tapasztó emberek, mostanában cigányok. Jól oda kell verni a sarat, kűvül kezdve, – bévül a házban csak akkor, amikor kűvül megszárad. Aztán simítják, simítózsende (zsendely) élivel; aztán, amikor jól megszáradva meghasadozott a sár, akkor megsikárolják lóganéval összetapodott sárgafőddel. Kézzel sikárolják, tenyérrel, az asszonyok. Fehér agyagot, olyan kékesgyöngy szinű fehér agyagot oláhnék hordanak le a hegyből, Bocsból s adják pityókáér’, törökbuzáér, akkorákat, mint egy cipó, – avval fehérítjük a házfalat, söprűvel. Mer’ vót fene, meszelő, a régi világba!… A bocsi cipót megtörik, cseberbe, aztán elkeverik, míg olyan lesz, mint a mész, aztán verik, seprüvel, a ház ódalához.
    Hogy mibe került?… Manapság, szegény ember négy-öt esztendeig épít egy kétszázötven pengős házat. Nem hogy tempóznék véle, de csak akkor nyúlhat hozzá, amikor elád egy-egy kis malacot, vagy egy kicsi szénát. Hogy régen, miből álltuk?… Kiszámítsuk. Vagy negyven kézinapszám rámegyen. A födéshez is kell, teszem, husz-huszonöt ember. Tapasztásra rámegyen nyolc napszám, sikállásra vagy négy; a beverést, körülbelől egy nap egy asszony maga megteszi. Az ácsnapszám ma egy pöngő, az összerovás megvan hát harminc-negyven pöngő, de akkor egy öt öles házat négy ezüst pengő forintér’ vállalt föl egy ács. Igaz, adott mellé egy napszámost is a gazda, meg maga is segített, meg ételt is adott. Tizbül kiállottuk minden bajunkat. Igaz, akkor egy tehén tiz-tizenöt pengő volt, egy véka pityóka négy garas; egy rosz huszas volt egy férfinapszám, mert hogy egy rosz forint (váltó forint, 80 fillér mai értékben) három rosz huszasból állott ki.
    Mikor elvégeztük, adtak egy áldomást. Oláhéknál a pap csinál e’ kicsi könyörgést, amikor belémennek a házba.
    Amint összeróttuk a talpat, egy piculát tett alája Jószeg Veszelika, meg hét gerezd fokhagymát, – de el is égett, a háza! Nem vettem észre, hogy magyar ilyet tett vón’! Az egy Péter Bandi Pali, 48 után…
    A csűr? Az is csak ilyenformán, mindenféle módon. (85).
    Talpat leteszik, felrójják gerezdbe a boronákat, olyan magasra, hogy az ember eltérjen alatta, egyenesen állva, a marhája körül. Keresztgerendákat is teszünk rája, jó vastagot, hogy a gabonát megbirja a csűrpadláson. Ujra ró tovább, egy ölnyi nincs éppen, de jó öt sukkot, – mikor ezt eléri, akkor állít túl afelül harmadfél ölre vagy egy másik pajtát, s így lesz egész a csűr; vagy csak talpat állít s lábfákat rá, olyan magasra, mint az egész pajta, héjjával (hiú, padlás) együtt, e’ meg a félcsűr. Félcsűrön a lábfakötéses lábfára jön a vállgerenda. A vállgerendára, úgy, hogy átnyulik az ólhéjja (pajtahéjja, a pajta padlása) fölé, jön négy vastag koszorúgerenda úgy, hogy a két hosszú koszorúgerenda keresztülmegyen a csűr földje (a csűr nyitott része) s az ólhéjja fölött. A pajtaablak, a marhaetető, a csűr földjére nyilik. Egy böcsületes egész csűr megvan, hosszában, hat öles; a félcsűr négy-öt öles, ebbül a pajta legalább másfél öl a szélességiben. A tető pedig olyan magas, amilyen hosszú a csűr. A pajta kieresztett gerendáin áll a szekérszerszám, a gereblye, villa, meg mi egyéb. A gyaka alatt van az eszterha, (eresz, kieresztés) háznál csöpögőnek mondják.
    A szalmatető?… Az a finom, csak! Házon elszolgál száz-százötven esztendeig, tartja a füst, fejszével se győzzük szétvagdosni, amikor bontunk, Csűrön is eltart, de csak negyven-ötven esztendőt, mer’ hogy a csűrhéjjában nincs füst, aki aszalja.
    …Hát elsőben is, azon kezdem, akinek kicsi a módja. Az pince nélkül épít: pitart s házat amibe laknak, meg kamrát; a ház elibe tornácot, hogy esőben künn üldögélhessünk, meg nyárba künn hálhassunk.
    A munka azzal kezdődik, hogy lerakjuk a talpgerendákat; jó erőset keresünk, tölgyfából, szegletesre ácsoljuk; mindenik fal alá gyün egy-egy, ahogyan a fal éppeg van. Ezeket már most összevágjuk ott, ahun összetanálkoznak. Akkor már látni, milyen nagy lesz a ház, a pitar, meg a többi. Ezekre a talpfákra rakjuk a falat, boronákból. A boronákat fiatalabb fából válogatják, mer’ gyöngébbek is lehetnek; nem is ácsoljuk szegletesre, megmaradnak ahogy vannak, gömbölyüek. Ilyet rakunk a talpfára, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy, no most már elég is lesz. A felső, utolsó boronafára gyün a padlás.
    Igen, de hogy állanak meg az egymásra fektetett boronafák? Ippeg azt akartam mondani, hogy a szegelleten összevágják, de nem úgy nímet módra, hogy csak a szegelletig hagyják, hanem úgy, hogy mindenik fa túl ér a másikán: egyik békapaszkodik a másik vágásába, annak a vágásába megest a felette való. Úgy mondjuk ezt, instállom, hogy keresztbe rójjuk. Ha minden falat így csinálnánk, ugyan megjárnók, mer’ nem volna se ablak, se ajtó a házon. Azér’ ott, ahonnat ajtó lészen, kétoldalt ajtófélfát vagy úgy is mondják, hogy sast álligatunk. Ennek a sasnak két végire csapot hagyunk, a talpgerendába meg bevéssük a csaplyukat, oszt abba béültetjük a két ajtófélfát; a két félfára meg ültetjük rá az ajtó szemöldökfáját. Addig van felfele az ajtó. Mámost, hogy a boronafák az ajtófélfátul el ne szabadúljanak, az ajtófélfát hosszában bevéssük, oszt a vésetibe bésasoljuk a boronafákat. Így aztán jól bészorúl a boronafa lecsapott vége és olyan akurátus, hogy meg se mozgathassuk. Az ablakoknál csakis ilyenformán megy, csakhogy az ablakfélfát nem a talpgerendába csapoljuk bé, hanem várunk, amíg annyi boronafát rakunk, hogy már gondoljuk, no ez elég magos is lesz könyöklőnek. Ezt a felső boronafát az ablak helyén oszt megácsoljuk, hogy az ablak bélése jól bétanáljon; vésünk rá kétfelül csaplyukat, az ablakfélfát béültetjük, oszt rakjuk tovább a boronafákat. Ahonnat ablak van, oda mámost nem kell olyan bosszú boronafa, hanem csak a darabjából veszünk és megest bésasoljuk az ablakfélfa vésetébe; ha meg elértük a félfa felső csapját, bé ültetjük a boronafát. Ez az ablak szemöldökfája is. Mikor mán elég magasan vagyunk, rátesszük az utolsó gerendát külül, környöskörül a falakra. Ezzel oszt meg is van.
    – Aztán, még egyet. Azokat a gerendákat, ugy-e bár, nem teszik le csak úgy a fűre? Azt mondja el bátyó, amint legislegelül kezdik, amikor még csak a házhely van meg?
    Hát ahogy mondá, hogy ippeg csak a házhely van meg. Hát ezt má mi úgy szoktuk, hogy körülszemléljük az egész telket. Hol leszen jó helye a csűrnek? A gabonásnak? Hogy ne kellessék kapaszkodni a szekérrel, ha takarodáskor hozzák haza a gabnát, szalmát, szénát s mi egymást. Ha nem nagyon kapaszkodó a telek, legügyesebb mégis az utca felé építeni a házat, de olyanformán, hogy közbül legyen még a kis kert. Mikor már most kiszemeltük a házhelyet: meglépjük, hogy elég tágas legyen a bentájék, a szegelletjire cöveket verünk, oszt kisinorozzuk. Akkor mán gyühetnek az emberek, áshatnak. A kő falnak egy lábnyira kiássuk a földet, oszt rakjuk bé a követ a helyibe, sárral. Akinek nagy a módja, az mészbe, meg porondba (homok) rakatja, egyelesen (keverve). Így falazunk tovább, egészen addig, amíg gondoljuk, hogy no most már elég is lesz. Ha menedékes a házhely többet rakunk, ha igenyes, csak úgy derékig. Az egyik szegeletre, úgy könnyü (alkalmas) helyt, odafalazzuk a katlant is szilvaíznek. (A szilva lekvárt hivják Erdélyben szilvaíznek.) Azután rakunk lépcsőt a pitarajtó elé. Mikor már ez mind megvan, szépen elegyengetjük a fal tetejit, külül s bévül bévakoljuk, csak úgy a hézagokat, aztán felűtetjük rá a talpgerendákat, ezekre meg felűtetjük a boronafákat, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy no most mán elég is lesz. Így rakjuk a falat.
    Azokat a lejtős gerendákat, amire a zsuppot vagy zsendelyt rakják, azt szarufának hijják. Sok iskolát jártam, de azért máig se tudom, mért hijják a szarufát szarufának, mikor az nem szaru, hanem fa?
    – Hm, – mosolygott az ács, csak úgy a bajusza alá s megcsóválta tisztes ősz fejét. – Öreg rendü ember vagyok, de ilyet még nem kérdtek tűlem se. Mos mán látom, hogy csak olyan városi ács a tekéntetes úrfi. Hát ügyeljen, mondjam el ezt is. Ott hagytuk el, hogy a kész falra sárgerendát rakunk külül, környöskörül. Ezt meg azér híjják sárgerendának, mert ezt a fedélgerendát még bétapasztjuk sárral, a többit mán nem. Hát erre a sárgerendára rójjuk a folyógerendát, aki átfeküszik a tulsó falra is, oszt a padlást tartja. Azér’ bé is deckázzuk föjül, meg bé is tapasztjuk, de csak utóbb. A ház ezzel meg is van. Most gyün a fedél. Elsőben is, környöskörül, a külülső falak arányában, koszorut rakunk. A koszorúfákat ügyesen befészkeljük a szarufáknak. Zsupp alá meredekebbek a szaruk, zsendely alá lankásabbak, mert télviz idején a hó meg se akad ott. Az olyan pár szarut, aki egyik falról a tulsóra ér és magába is megáll, egy bokor szarunak mondjuk. Ezeknek a vége a tető gerincén túl kinyulik, úgy állanak ott sorjába, mint a fehérmarha szarva. Hát lássa, úrfi, ezér mondjuk, hogy szarvazzuk a házat, ezér hijjuk a szarufát szarufának!… Azontúl van még falszaru, a szegelleten; meg fattyúszaru, aki csak ehez szegeződik, csak darabja, csak a rövidje. A szarvakat fejül, ahun keresztbe vannak, összevésik, az alsó végüket pedig lekerekítik, ha nincs ippeg nagy dologidő, a kupás vésüvel vagy a fülessel ki is cifráljuk, oszt az egészet lécezik meg, oszt ezt zsendelyezik be. Hej, amikor még legény vótam, – és elmerült az öreg tekintete az üszkös parázsba, – akkor vigan ment az ilyes. Akkor kalákába dógoztunk.
    – Hát az hogy volt?
    – Akkor jobbak vótak az emberek. Az élet is könnyebb vót. Ha falubéli legényember menyecskét hozott a házhoz, oszt hogy jobban megtérjenek, új hajlékot akart építeni: elment a menyecske vagy egyik huga, megjárta a falubéli nyámságot (rokonságot), hogy gyüjjenek segélni, házat építeni. Megmondták, hogy szeredán, vagy akkor, amikor, oszt összegyüttek. Hordták a küvet, a fát, rakták a falat, ácsoltak, faragtak, oszt hogy esteledett, gyülőre hivá üket a menyecske az apai házhoz, estebédre. Dalloztunk, táncoltunk, másnap újrakezdtük. De más világ is vót az akkor! Fiatal házas vótam, azt tartották, ügyes legény vótam, meg a menyecske is szép piros vót, mint a nyiló rózsa. Ügyes fehér nép vót mindig. Olyan szaporán adogatta a merekével a zsuppot, amikor ezt a fészkünket raktuk, hogy alig hogy győztem a tetőre szórni? No lelkem, Katókám, igaz-e vagy se?
    – Hogy igaz-e, mán hogy ne vóna igaz, úgy emlékszem, mintha most látnám – éled föl az ángyó. – Nem is vót akkoriba olyan ács, mint kend! Most is látom, hogy villogott a szalu a kezében, akivel azokat a karókat, a gyakákat hegyezte! Hogy verte bé üket, milyen szaporán haladt a munka a keze alatt, egy szempillantás alatt környül vót verve véle az egész koszorú. Oszt a Bot Kelemen Ferkó, meg a Gyurka kománk felment kenddel a tetőre, igazgatták a zsuppot, a fehérnép meg adogatta, ki merekével, ki hosszú vellával. Csakugyan hogy arra gondoltam, hogy rakjuk a fészkünket. Alig tölt belé egy óra, felhánytuk a sok zsuppot. Kendtek meg tapodták, verték, oszt hogy a két póznát is (felkötötték a gerincre, hogy a szél meg ne bolygassa a munkánkat – úgy tetszik, mintha most látnám – felült Andris bátyó Ťa legöregebbikť, a tetőre és ott ivott áldomást az új házra, a bennlakókra meg a ki s bémenőkre… Hej, de nagy idő haladt el azóta!
    El a’ – sóhajt az öreg. – Hogy vége vót a kalákának, haza ment a nyámság. Akkor kezdődött csak az aprólékos munka, a bentájék (belső része a háznak). Elsőben is bétapasztottuk a házat külül belül. A boronafák nem tartják a sarat, hát léceket szegezünk azok ódalára úgy keresztbe, félen (ferdén) menőt. Bétapasztottuk a padlás deckáit is fejül, hogy fogja a meleget, meg hogy ne zakatoljon, ha jár valaki a hiuban, amikor törökbuzát, fuszujkát, meg más egyebet takarítunk bé. Itt tartjuk a szalonnát, a kolbászt is, hadd füstölődjék. Mer mi felénk nincsenek kémények, csak úgy a hiuba, a fedél alá, száll a füst a kemencékből, megjárja jól a hiú felső részit, oszt a zsupp között, a füstlyukakon kitakarodik. Azután megtapasztottuk a pitart, meg az elsőház fődjét is; bészegeztük bendővel, marhahólyaggal az ablakokat, csak úgy félfához, alul-fejül meg a boronafához, azontúl még meglyuggattuk árral a bendőt, hogy kiláthassunk. Akkoriba nem vót még mifelénk üveg. Manapság rakják bé a kész ablakokat, csak nyitogatni kell. Azér ha eltörik az ablakszem, nem veszünk újat, mer azért Kolozsvárra kell bémenni, hanem ahány darabba törik, annyi új bordát teszünk az ablakszárnyra, oszt azokkal közrefogjuk az üvegcserepeket. Az ajtót úgy csinátuk, hogy a vizifürésztől hoztunk deckákat, faszeggel összeszegeztük, oszt úgy akasztottuk bé. Ide a pitarba dufla ajtót tettünk s ez az innenső deckábul van, a külülfelül való csak léces. Úgy híjjuk, hogy cserint, olyik helyt cserény. Ez csak attul jó, hogy ha főznek, oszt erőssen meleg van, ki lehessen nyittani, de az aprójószág ne gyühessen bé. Mer akad olyan gúnár, aki olyan kiváncsi az eleség után, hogy kicsipkedi a kenyeret az asztalfiábul, ha nem veszik észre. Ugy-a! No mikor ez mán mind megvót, akkor csinálódott a kemence.
    Elsőben is alapítottunk tűszelyt (tűzhelyt) kőbül, osztán kijebb tűszelyfát tettünk két oldalt, ahogy itt van e, a szegeletjit összeróttuk, alája meg lábat faragtam. Az ilyen kemence, úgy mint itt is, elfogja a fél pitart, azér az alaptyát sem raktuk telistele, hanem a közit földdel tömtük meg, erre meg jó fajta kalotai kőbül kemence-boltot raktunk. Ez a falrakás ezzel a tüszelyfával, akin most ülök e, szinest van, hogy itt bécsusztassuk a cipókat. Ezt a kemencét e – és jól megböködte a boglyaformát, annak bizonyságául, hogy még erősen áll – ezt én fontam sövénybül, megtapasztottam pejvás sárral külül belül, de száját is hagytam, ahun a kenyeret vetik bé. Itt a szája előttjit, ahun az anyjuk az estebédet főzte, ezt meg szabad kemencének híjjuk. A tűz fölé, erre a vasrámára, plakten (platten) vasat tettem, oszt a sütőt kályhafiókkal (csempével) körül építettem. Ebbe sütik ünnepnapkor, meg ha egyéb vigasság vagyon a házba, a fonottas kalácsot, a bélest, a mézeslepényt, meg tudj’ isten mi mindenféle fehérnépnek való eleséget… Hát mit is hagytam el még, no? Hát amint mondám, bétapasztottunk mindent külül belül, alant, meg föjül a hiuba, oszt a menyecske néki kapott, oszt meszetelte ki csinosan, hogy olyan vót az egész ház, mint a patyolat; tul meg a padmalyt, a fal tövit és a tornác födjit vörös agyaggal békente, oszt meg is vót az egész.
    Így magyarázta meg a házépítést a két tapasztalt öreg ács.
     
  2. greenygirl

    greenygirl Állandó Tag

    Hát.. a legjobb volt a tanyavilág.. nem pedig ezek a mostani panelbörtönök-.-"
     
    khaty21, rayedwards és razor721 kedveli ezt.
  3. Elnar

    Elnar Állandó Tag

    *bólogat a hátsó sorból*
    Ráadásul nem csak lakni, de a környezet szempontjából is. Nekünk a tanyát hozzák fel példának, mint a funkcionalizmus alapját. Mert egy tanyán egyetlen szög sincs ok nélkül, így nem is terheli a helyet, ahol van. Arról pl. nem is szólva, hogy a tornác az egyik legjobb találmány a kerék óta. Nyáron árnyékol, télen beengedi a napot. /a szélessége hagyományosan pont annyi, mint amit ideálisnak kiszámítanak okos képletekkel/ Na igyen a "józan paraszti ész".
     
  4. Péva

    Péva Állandó Tag

    A LAKÓHÁZ TAGOLÁSA, ALAPRAJZA


    „es adutta vola neki paradisumut hazóá”– mondja az első összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd költőien szép sora 1195-ben. A lakóház szóösszetétel mindkét tagja, a ház és a lak is finnugor örökségünk, eredeti jelentésük ’otthon’, ’lakóhely’, ’lakóépület’. E rokon értelmű szavaink alakja szinte változatlan, de a bennefoglalt építmény óriási fejlődésen ment át az eredeti őshazában használt kéregből, állati bőrökből készített sátortól vagy földkunyhóktól a 20. századi összkomfortos házakig. S ez a fejlődés talán leginkább a ház alaprajzi formáiban tükröződik. Ez az oka annak, hogy a korszerű népi építészeti, régészeti, történeti kutatásokban az alaprajz elemzése központi szerepet kapott, s ezért kezdjük mi is a lakóépület bemutatását az alaprajzzal.

    A ház alaprajza sokat elárul a házfejlődés időbeli és helyi állapotáról, a lakáshasználatról, a házban folyó életről, a család összetételéről, gazdasági-társadalmi helyzetéről stb. Alakulását a lakók igényei, anyagi lehetőségei, az építőismeretek szintje mellett a helyi hagyományok és adottságok határozzák meg, különösen azok, amelyek a tüzelőberendezés-füstelvezetés, az építőanyagok, a falszerkezetek és részben a tetőszerkezetek terén mutatkoznak. Közülük is főként a tüzelőszerkezetek, az alaprajz és a falszerkezetek állandó kölcsönhatása dominál. A valóságban ezek az együttható tényezők elválaszthatatlanok.
     
    rayedwards, Bodka és tratak kedveli ezt.
  5. Péva

    Péva Állandó Tag

    ALAPRAJZI FORMÁK


    A ház helyiségeinek gyarapodása a 18. századtól igen nagy méreteket öltött. S mivel a ház növelése lineárisan történt, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon rendkívül hosszú épületek jöttek létre. A ház hosszúsága megnehezítette a háztartás üzemelését, ezért sok helyen a ház vonalát derékszögben megtörték, ami L alakú alaprajzot eredményezett. Ennek az alaprajzi változatnak az előzményeit a régészeti feltárásokból már a 15. századtól ismerjük mind az Alföldről (Nyársapát), mind a Dunántúlról (Sarvaly) (Bálint A. 1962; Holl I. 1979: 40–41). Az L alakú házaknak két fő típusa van, a tradicionális hajlított ház és a polgárosult utcafrontos épület.

    A hajlított ház rövid véggel, az első szobával fordul az utca felé, s a lakórészhez hátul, az udvart keresztezve csatlakoznak a kamrák és istállók. Legrégibb változatait a nyugat-dunántúli füstöskonyhás faházterületről ismerjük. Őrségben és Göcsejben az L-alak szárainak csatlakozásában gyakran fedett átjáró, ürög vagy közpitar nyílik a hátsó udvarra, megkönnyítve a közlekedést a kert felé. A hajlított ház korai, a 18. századból szép számmal adatolt változata a két szöglettel megtört, U alakú és négy oldalról határolt, ún. kerített ház, amelynek elterjedési területe az Őrségen, Burgenlandon át Ausztriában és Szlovéniában folytatódik (Simon F. 1971). A kerített ház utolsó magyarországi példányai Szalafőn (Vas m.), valamint a göcseji, vasi és az országos szabadtéri múzeumban láthatók.

    A nyugat-dunántúli hajlított házakhoz hasonló elrendezésű szilárd falú épületek a 19. század második felétől szórványosan az ország egész területén előfordulnak. A hátsó keresztszárnyban istálló, kocsiszín, magtár – a Dunántúlon pajta is – kapott helyet. Kialakulásuk a parasztgazdaságok kapitalizálódásának, az intenzívebbé váló állattartásnak és szemtermelésnek az eredménye.
     
    razor721, Bodka és tratak kedveli ezt.
  6. Péva

    Péva Állandó Tag

    Bodka kedveli ezt.
  7. zsuzsanna03

    zsuzsanna03 Állandó Tag

    Tornác, folyósó, gádor, ambítus, hambitus, ambis, hambit, gang


    [​IMG]

    Árkádíves udvari tornác (Csorna, Győr-Sopron m., 18. sz.)

    a lakóház vagy ritkábban melléképület homlokzata mellé épített, oszlopokkal, pillérekkel, boltívekkel alátámasztott fedéllel ellátott térség, amely emberi tartózkodásra, munkavégzésre vagy raktározási helyül szolgál.
    – A tornác szó az olasz terrazzóból származik esetleg a középfelnémet tërraz közvetítésével. 1507 óta ismert, széles körben elterjedt nyelvjárásainkban, de az irodalmi nyelv is használja. Eredetileg katonai műszó volt, a szinonim változatai egy részéhez hasonlóan, a várépítészetben az egyes védművek közötti, az időjárástól részben védett közlekedést biztosították tornác építésével.
    – A tornácnak mint építménynek, épületkiegészítőnek, többféle változata alakult ki. A mo.-i lakóház fejlődésében folyamatosan terjedőben volt használata, bár némely vidéken szinte napjainkban kezdenek tornácokat építeni. Pl. a Kisalföld falvaiban a hagyományos építő gyakorlat felbomlásáig nem is készítettek tornácot a házakhoz. Az Alföld némely vidékén, pl. a tanyákon a szegénység jele volt a tornác hiánya.
    – A tornác legegyszerűbb változataiban földbe ásott faoszlopok tartották a föléje kiugró tetőt. Általánosan a tornác a ház udvari homlokzatát teljes hosszában végig kísérte.
    Ennek két fő típusa ismeretes: 1. előfordult, hogy a tornác mintegy toldalékként egészítette ki a házat, ilyenkor a ház tetőszéke nem foglalta magában a tornácot. Számára külön tetőt építettek, amely a ház fedélszéke alá ért és tetősíkja laposabb volt;
    2. építészetileg szebb, gondosabb megoldás volt, ha a tornác úgy épült a házhoz, hogy a tetőszék kiugrott fölé, s azt szervesen az épület egészébe foglalta. A barokk, klasszicista tégla-, kő-, ill. vakolt oszlopos tornácnál és a korábbi hagyományokat őrző faépítkezési vidékeken,
    Erdélyben, Kárpátalján, a partiumi területeken és a szomszédságukban is ez volt az általánosabb megoldás. Másutt, főleg a 19. sz. végén, századunk elején a polgárosulási folyamatban tornácot építő rétegeknél a melléépítés, a külön tetősík alá vett folyosókiképzés vált általánosabbá.
    – A mo.-i építő gyakorlatban nem volt ritka, hogy a ház utcai rövid homlokzatára is folyosót, előtornácot építettek. Különösen kedveltnek mondható építésük Erdélyben, Székelyföldön, Borsod, Abaúj, Gömör, Zemplén vagy Heves, Nógrád megyékben. A legszebb, legrangosabb klasszicista előtornácok Békés m.-ben készültek, ahol a 18. sz.-i szlovák telepesek is különösen kedvelték alkalmazásukat. De a Dunántúl archaikus területein részben a → talpasházhoz kapcsolódva, vagy a Kisalföld zártabb, elmaradottabb körzeteiben (pl. a Nagyerdő területén) építettek előtornácot. Volt példa arra, hogy a paraszti szinthez közel élő tehetősebb kisnemesek kúriáit három, esetleg négy oldalról is tornáccal vették körül.
    – Általában a falusi környezetben élő nemesség építkezési formái és szintje a parasztihoz közel álló volt.
    – Az egyszerű faragatlan faoszlopos tornácoktól kezdve sokféle anyagú, technikájú és formájú alakváltozatot lehet felmutatni. A faragatlan faoszlopos, fagerendás tornácok országos elterjedettségűek. Erdélyben a vékony körkeresztmetszetűre faragott, tagolt fejezetekkel, lábazatokkal díszített, esztergályozott oszlopokat kedvelték. A Dunántúlra a bárdolt, szögletes formákkal faragott, tagolt oszlopok voltak jellemzőek. A kő- és téglapillérekkel készülő tornácnak is többféle típusa volt. Nemritkán a kő-, vagy téglapillér a lakóépület udvari homlokfalához kötötték be egyszerű harántívvel, ezt a formát a Balatoni felvidék, Balaton-mellék sok archaikus háza napjainkig megőrizte. Nem volt ritka a hagyományosan kővel, téglával építkező vidékeinken, hogy a tornác pilléreit, melyeknek középrészét oszlopszerűen lekerekítették, az oldalfallal párhuzamosan árkádszerűen átboltozták. A 17–18. sz. folyamán országszerte általános építő gyakorlatból származott, de néhány archaikus vidékünkön csak a múlt században, vagy az utóbbi évtizedekben kezdték meg alkalmazását.
    – A tornácok mennyezet része lehetett nyitott vagy különféle födémszerkezetek alkalmazásával zárt, fedett. Gyakori volt a sík tornácmennyezet vakolt, stukatúros kivitelben és a deszkamennyezet. A legfejlettebb árkádíves tornácoknál az egyes pillérállások mennyezetét leboltozták. A tornácok lehettek teljesen nyitottak, előfordult, hogy az egyes oszlopokat, pilléreket könyöklő gerendával kötötték össze, de gyakori volt a könyöklő gerenda magasságáig a tornácot lécezéssel, deszkázattal ellátni. Nemritkán az oszlop-és pillérközöket könyöklő magasságig felfalazták, esetleg e mellvédszerű fal belső oldalán ülőpadkát alakítottak ki. A deszkázott vagy falazott mellvédű tornácra rostélyos, deszkás ajtókon, félajtókon lehetett bejutni. Ezek a konyhai bejáratok verőcéihez hasonló kivitelben készültek.
    – A tornácok a népi építkezésben díszítő-térképző művészi törekvések középpontjába kerültek, s a magyar népi építészet a legszebb barokk, klasszicista, esetenként eklektikus formaképzésű épületrészleteit éppen a tornácok építésénél alkották, sokszor rendkívüli leleménnyel. Például szolgálhatnak a nagykunsági népi klasszicista oszlopok, amelyek java részét nem idomtéglákból falazták, hanem faoszlopokat szalmakötéllel csavartak körül és vakoltak be.
    – A 19. sz. második felében és századunkban gyakorivá vált a tornácok oszlop- és pillérközeinek beüvegezése, zárt terűvé tétele. Különösen a Dunántúlon gyakorta néhány oszlop- és pillérállás befalazásával kis oldalkamrákat képeztek ki, választottak el a tornác egészéből. A falun élő, de a hagyományos lakáskultúra kereteibe beilleszkedett értelmiségi elemek lakásainál a 19. sz.-ban szinte általánossá vált Alföld-szerte, hogy a tornác középső bejárati ajtó előtti részét szobányi szélességben kiugratták széles verandát képezve ki. Ez az építési mód mezővárosaink nagygazdái körében is elterjedté vált. – A 17. sz.-ban is már gyakran építettek gazdasági rendeltetésű épületek, istállók, kamrák, pincék épületei elé is tornácot. A közelmúlt néprajzi emlékanyagában azonban ez csak a kamrák esetében volt általános. A zsilipeléses technikával készített → gabonásoknál gyakran alkalmaztak homloktornácot. Egymástól távol eső területeken is nagy szerkezeti és formai hasonlósággal építkeztek, ami az ilyen épületek mély történeti gyökereit és egykori szélesebb körű elterjedését bizonyítja.
    Parasztpolgári szinten, kisnemesi körökben borházak, présházak is épülhettek tornácokkal.​




    [​IMG]

    Árkádíves, pilléres tornác falazott mellvéddel (Szentes, Csongrád m., 18. sz.)

    [​IMG]

    Faragott tornác (Magyarbikal, v. Kolozs m., 19. sz. vége)


    [​IMG]

    Tornác faragott kiskapuval (Zsobok, v. Kolozs m., 20. sz. eleje

    [​IMG]

    Tornác (Tihany, Veszprém m., 19. sz. második fele)
     

    Csatolt fájlok:

    Bodka és cipófej kedveli ezt.
  8. makkoserdo76

    makkoserdo76 Állandó Tag

    Vályogház, kemence, tornác, istálló nagyapán szülőháza. Nekem a békét jelenti...
     
  9. Péva

    Péva Állandó Tag

    Sztrinkó István népi építészeti munkái
    (az In memoriam Sztrinkó István. Folklor és Etnográfia, 85. nyomán)

    1978 Bács-Kiskun megye népi építkezésének irodalma. A Kecskeméti Honismereti Kör Évkönyve, 1978. 61-72. Kecskemét
    1978 Primitív faltechnikák az illancsi tanyák népi építkezésében. Cumania, V. 143-157. Kecskemét
    1981 Népi építkezés és lakáskultúra a Tiszazugban. In: Szabó L. (szerk.) 10 éves a Tiszazug kutatása. 110-118. Szolnok
    1982 Népi építkezés Csépán. In: Barna G. (szerk.) Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből, I. Palóc kutatás tematikus monográfiák, V. 139-152. Eger–Szolnok
    1982 A réti mészkő a Duna–Tisza közi építészetben. In: Balassa I. – Ujváry Z. (szerk.) Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. 159-171. Debrecen
    1983 A lakodalom és a ház funkcionális összefüggései. In: Novák L. Ujváry Z. (szerk.) Lakodalom. Folklór és Etnográfia, 9. 373-380. Debrecen
    1984 Építkezés, házberendezés. In: Bárth J. (szerk.) Kecel története és néprajza 753-767. Kecel
    1984 Tűzhelyek a Duna–Tisza közi lakóházban. Cumania, 8. 437-470. Kecskemét
    1985 A Duna–Tisza közi népi építészetet alakító tényezők a 18–20. században. In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1984. 85-90. Kecskemét
    1987 Györffy István építkezésvizsgálatai az Alfdldön. Bellon T. Szabó L. (szerk.) Györffy István az Alföld kutatója és életművének irodalma. Nagykunsági Füzetek, 6. 48-55. Karcag-Szolnok
    1987 Népi építészet a Duna–Tisza közén. Studia Folkloristica et Ethnographica, 22. Debrecen
    1989 Kör alaprajzú épületek az Alföldön. Novák L. Selmeczi L. (szerk.): Építészet az Alföldön, I. Acta Musei de János Arany Nominati, VI. Az Arany János Múzeum Közleményei. 149-160. Nagykőrös
    1992 A magvar ház táji típusairól (Zentai Tünde: A parasztház története a Dél-Dunántúlon) Forrás, 12. sz. 95-96.
     
    Bodka kedveli ezt.
  10. Péva

    Péva Állandó Tag

    Forrás:

    NÉPI ÉPÍTÉSZET:




    Magyar Néprajz IV. Életmód (főszerk. Balassa Iván)


    Budapest 1997 Akadémia Kiadó

    Magyar népi építészet-Barabás Jenő-Gilyén Nándor


    Budapest 1987 Műszaki Könyvkiadó


    (felhasznált szakirodalom alapján)


    Részlet

    Alapozás, fundamentum:

    Az építmény alapozása statikai szempontból fontos építészeti elem, amely azonban a népi építészetben csak a 20. Században vált terjedt el. Sokáig az alapozás egyetlen módja volt a döngöltföld-alapozás, amelynek során a ház helyét jól megtisztították, kiegyengették, majd jól ledöngölték.(Szatmárban ledürückölték). Fejlettebb eljárás volt, amikor a fal szélességében árkot ástak, majd a kitermelt földet, visszalapátolták és ledöngölték. Több helyütt a kiásott földet törekkel keverték, meglocsolták és sorról sorra haladva visszarakták és erősen ledöngölték. Ez a technológia széles körben elterjedt volt, jellemző hogy a 20. Század elején a sár- és vályogfalu házak 92%-a ilyen alapozásra készült.
    A borona és zsilipelt favázas falszerkezeteknél kezdetleges alapozásnak tekinthető a talpfák alá helyezett köveket, tuskókat, cölöpöket. A vázszerkezetes falak esetében az oszlopokat egyszerűen a földbe mélyítették. Gömörben a földbe kerülő oszlopok végét elszenesítették, így konzerválva a földbe kerülő részt.
    A szilárdabb házalapok csak a 19. század végén és a 20. század elején kezdtek elterjedni, elsősorban az 1880-as évek építészeti szabályrendeleteinek hatására. A rendeletek csak lassan éreztették hatásukat és eleinte kő és téglatörmelék, majd kő és tégla került az alapozásba. A eleinte használt sár kötőanyagot csak a 20. század első évtizedeiben váltotta fel a cementbeton. Az 1920-as évektől már minden esetben hatósági engedély kellett a lakóházak építéséhez, amely előírta a szilárd alapozást. Így a földalapozású házak aránya 1970-ben már csak 21,5% volt. A falakat a 20. Század elejéig nem szigetelték, ezért a föld és sárfalak vizesek, nedvesek voltak és a földbe mélyített oszlopok hamar elkorhadtak.
    A 19.század elejéig nem szabályozta központi rendelkezés a lakóház elhelyezkedését a telken, ezért az épületeket mindig a telek lehető legmagasabb pontjára építették a gyakori árvizek és a magas talajvíz ellni védekezés céljából. A 19. Század közepétől tűzrendészeti és építészeti szabályok írták elő a lakóház és a melléképületek elhelyezkedését, amely alapján a lakóház padlószintjének minden esetben magasabban kell lennie az utca szintjénél.

    Falazatok: A szoros értelemben vett földfalak alaptípusai magyar nyelvterületen:
    a rakott és a gömbölyeges sárfal, a vertfal, a többrétegű fal, a gyeptégla fal,
    a vályogfal ésa favázas sárfal.
    A rakott sárfal az egyik legrégibb sárfal típus a magyar nyelvterület sík vidékein. Egyéb elnevezései: fecskefal, fecskerakásos fal és rakott fal. A falu határában vagy a telken ásott agyagos földet 40-50 cm vastagon elkerítették, ún. ágyást készítettek, amit szalmatörekkel, pelyvával, gyékény-és sárdarabokkal összekevertek, összegyúrtak, miközben vízzel locsolták. Ezután kapával megvágták, megforgatták és lovakkal vagy ökrökkel megtapostatták. A folyamatos munka érdekében több ágyást is készítettek, és a megdolgozott sarat éjszakára érni hagyták. A sarat a kijelölt és előkészített alapra háromágú vasvillával rakták fel. A sarkokon és a közfalak csatlakozásánál minden sor tetejére nádat vagy vesszőt fektettek, hogy megszilárdítsák a falat.
    A vastagabb rétegeket egy hétig hagyták száradni, mialatt az a saját súlyától kissé megroggyant és alul kiszélesedett. A kiszélesedett részeket már a munka közben ásóval levágták és egyenesre faragták. Három réteg adta ki a lakóház átlagos falmagasságát. Az ajtók, ablakok helyét a keretek beépítésével kihagyták vagy utólag vágták ki a falból. Az elkészült falat egyenesre vágták, betapasztották és lemeszelték.
    A gömbölyeges sárfal a rakott sárfal egyik változata. A kialakított ágyásból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki a vasvillával, majd a földre leszórt töreken megforgatták, szikkadni hagyták és kézzel rakták a falat. Hasonlóképp a rakott sárfalhoz a göngyöleges sárfalat is szakaszosan építették majd a megroggyant alsó részt egyenesre faragták. Az Alföld déli részén az elnevezése csömpölyegfal és az Alföld északi peremén a sárgombócoknak gongyola, göngyöleg, gömölye a neve.
    A vertfal vagy tömésfal az egyik legkedveltebb és legelterjedtebb sárfal típus volt és készítése a modern építkezésben alkalmazott ún, zsaluzás elődjének tekinthető. Az agyagos, löszös földet növényi anyagokkal keverten vagy anélkül, nedvesen, de nem vizesen két vízszintes deszka vagy palló közé szorítják és keményre döngölik vagy tapossák. A zsaluzat rögzítésének kétféle módja: A Duna mentén és attól keletre a felépítendő fal mentén mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságban párosával oszlopokat ástak le a földbe, amelyek felső részét összekötötték. Az oszlopok közé egy-egy deszkát tettek, és az így kialakított formába döngölték bele a földet. Majd minden sor elkészülte után egyre feljebb emelték a deszkákat, amiket vagy az oszlopokhoz rögzítettek vagy a falon keresztbe tett karokkal támasztottak alá. A másik módszer amit főképp Fejér, Tolna, Somogy, Baranya és a Tiszántúl déli részén alkalmaztak abban tért el, hogy oszlopok helyett kalodának vagy járomnak nevezett szerszámot használtak a keret felállítására. A kaloda rendszerint fából, ritkábban vasból készült és a két vízszintesen felállított deszkát a kalodával támasztották meg.(Magyar Néprajz IV. 107. oldal ábrái)
    A vertfal készítésére a kötött, agyagos talajok a legalkalmasabbak, melyet felrakás előtt megforgattak és megnedvesítettek. A Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Nyírségben a föld közé növényi anyagokat (pelyva, törek) is kevertek. A zsaluzat közé hányt földet hegyes karóval megszurkálták hogy ne maradjon közte levegő, majd a döngölőfával vagy tömőfával keményre döngölték. A munkát mindig a két fal találkozásánál kezdték, hogy a sarkok jól összeálljanak. A közfalakat a fő falakkal egyszerre készítették, sorról-sorra haladva, a deszkákat mindig feljebb emelve. A falverést 3-6 ember végezte, akik egymás nyomába lépve dolgoztak. Az Alföldön ún, falverő bandák dolgoztak. Az ajtók, ablakok helyét a keretek beépítésével kihagyták. A fal felépítése után az egyenetlenségeket baltával és ásóval lemetszették majd a falat többszörösen tapasztották és végül lemeszelték. Egy közepes nagyságú ház fala 8-10 nap alatt készült el és 50-60 cm vastag volt. A téglakeménységűre összeszáradt falat a későbbiekben csak csákánnyal lehetett szétverni. A kiváló szigetelőképessége miatt a ház nyáron kellemesen hűvös volt, télen viszont jól tartotta a meleget. Ami miatt az Alföldön nem tudott elterjedni az árvízzel szembeni rossz ellenálló képessége volt. A faltípus elnevezései: a Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal, a Duna-Tisza közén a verett fal, és a Tiszától keletre nagy területen a vertfal elnevezés a használatos.
    A többrétegű fal nem tisztán agyagból, földből készült, de az építési módjának hasonlósága miatt a vertfal változatának tekinthető. A többrétegű fal zsaluzatának nem deszkát használnak, hanem karókkal megerősítet sövényfonást és a föld betömörítése után a zsaluzatot nem bontják el. A történeti forrásokból tudjuk hogy ez a falépítési technika a török elleni végvári harcok idején vált ismertté, mint a ,,magyar módra való” várépítés egyik eljárása.


    A gyeptéglafal olyan földépítkezési technika amelynek során a talaj minden előkészítés nélkül, természetes formájában kerül felhasználásra. Csak az Alföld déli részéről ismert technika. A falat tégla formájúra vágott gyeptéglákból építik fel. Igen régi technika, amely korábban széles körben elterjedt lehetett. Az így felépített építmény elnevezése a hantház.
    A vályogfal a 19. Századi földépítkezés legelterjedtebb formája volt a magyar nyelvterületen. Régóta használatos technika, de a magyar történetét vizsgálva a 16. Századnál korábbi adataink nincsenek. A keleti szláv eredetű vályog szó 1693-ban fordul elő először a magyar nyelvemlékekben, de régebbtől fogva ismert és használt építőanyag. A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Egy téglaégető felépítése nagy költségekkel járt, míg a vályog alapanyagához mindenki könnyen hozzáfért. Maga a készítési technika könnyen elsajátítható volt. A vályog készítéshez legjobb a szikes agyag. A települések szélein sorakozó vályogvetőkben vagy vályoggödrökben a sárkészítéshez felfogják a szükséges vizet az őszi és a tavaszi esőzések alkalmával, illetve a mélyebb gödrökben feljön a talajvíz is. A vályogot júliusban, augusztusban és szeptember elején vetik. A vályogvető egy fenekelt, fogóval ellátott ládaféle, amely különböző nagyságú volt, de a legtöbbször megegyezett a tégla méreteivel: 32x15x12 cm. A kiásott agyagot vízzel jól átáztatják majd törekkel vagy tört szalmával jól behintik. Ezután állni hagyják, majd jól megtapossák. Az összedolgozott öregsarat az előre megvizezett pelyvával behintet vályogvetőbe helyezik, majd a tetejét kézzel lesimítják. Ezután a vetőhelyre viszik és ott sorba rakva szikkadni hagyják.

    A vályogtégla helyi változata a mór vagy mórtégla elnevezéssel jelölt nyerstéglát amelyet finom szemcsézetű földből és agyagból készítettek hasonló eljárással, viszont növényi adalékanyagot ne adtak hozzá. Mórfalat a Kisalföldön és a Mosoni-síkságon használtak ahol a vályog egyáltalán nem terjedt el. A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelő falat adott és a belekevert növényi adalékanyagok miatt nem porladt el viszont a vízre nagyon érzékeny és a szilárdsága sem volt olyan erős mint a vertfalé. Elterjedésének oka az olcsó előállíthatósága és az hogy gyorsan felrakható. A vályogfal a Székelyföld kivételével mindenütt elterjedt volt.
    A favázas sárfal jellemzője az, hogy a sár és földfalazatok szilárdítására először vázszerkezetet készítettek. A sarkokra és a nyílászárókhoz oszlopokat ástak és az ágakkal megerősítetett favázba sarat vagy sárból készített sárgomolyagokat tettek. A Nyírségben az utóbbi technikát mereglyés falnak nevezik. Sajátos változata a Dél-alföldi oszlopos fal ahol a vázat alkotó oszlopok közét nem vékony karókkal töltötték ki, hanem vastag oszlopokat ástak le és a felső végüket a koszorú gerendához rögzítették. Amely így fontos szerepet játszott a tetőszerkezet súlyának a hordozásában is. Az elnevezése oszlopos ház, oszlopos fal, csömpölyeg fal.

    FÁBÓL KÉSZÜLT FALAK:
    A faházakhoz főleg tölgyfát használtak. Bükköt és a gyertyánt is használtak de ezek gyorsabban korhadtak. A 18. században a nagyobb méretű épületfákat a magashegységekből tutajokkal úsztatták le.
    A magyar nyelvterületen a fából készült falnak két fő technikai változata terjedt el: a boronafal és a zsilipelt fal.
    Boronafal: A faltípus alapját vastag tölgygerendák alkotják, amelyeket a sarkain nagy kövekre vagy tuskókra fektetnek és erre vízszintesen fekszenek az egyes gerendák a boronák.
    A boronafal magyar nyelvterületen elsősorban az Északi-középhegységben, a Felső-Tisza-vidéken és a dunántúli-dombság vidékén alakult ki.

    A 18. Századi hatósági korlátozások után a lakóházak már nem épülhettek borona technikával, de a csűrök, pincék és istállók falazatában tovább élt a technika. A borona szó szláv eredetű és csak a 15. Században fordul elő gerenda jelentéssel. Valószínűsíthetően a magyarság már az ugor korban is ismerhette a boronafal technikáját.
    Zsilipelt fal: Zsilipelt fal esetén a talpfákba vagy a földbe ásott oszlopok egymásba forduló oldalába végigfutó függőleges vájatot vésnek és ezekbe a hornyokba illesztették bele az egyenlő hosszúságú, fejszével hasított deszkákat, a pallókat. Amint a falmagaságot elérték, az oszlopok felső végét egy ún. koszorúgerendával lezárták és a falazatot kívülről-belülről lemeszelték. Ezt a technológiát a Dél-Dunántúlon zsilipelt falnak, Palcföldön, Zemplénben és Gömörben rovásos falnak nevezték. A zsilipelt fal elterjedési területe: Palócföld, Erdély és Somogy és Zala megyék. A zsilipelt faltechnika a boronafal visszahúzódás után jelent meg.
    Ez a komolyabb szaktudást igénylő technika a 19. század végére fokozatosan visszaszorult, de a disznóólak, kamrák, ólak stb melléképületek építésénél még megtalálható a zsilipelt technika.

    GERENDAVÁZAS FALAK:
    A gerendavázas falszerkezeteknél a tetőzet terhét a ház négy sarkára, illetve a közéje eső falszakaszokra állított, felül koszorúgerendához erősített gerendaváz tartja. Attól függően, hogy a teherhordó szerkezet építésekor az oszlopokat közvetlenül a földbe mélyítik vagy pedig a ház alapját adó talpgerendába csapolják be, megkülönböztethetünk cölöpvázas és talpas vázszerkezetet. A régészeti adatok szerint a cölöpvázas szerkezet a régebbi típus, amelynél a földbe ásott oszlopok, az ún. ágasok adták a váz szilárdságát. A cölöpvázas szerkezet sokszor együtt járt a szelemenes tetőszerkezettel.
    A talpas vázszerkezet később alakult ki. Nyugat-Európában csak a 11-12. Században jelenik meg. Magyarországi elterjedése a késő középkorra tehető. A talpas vázszerkezet csak komoly ácsszerkezeti ismeretekkel és ácskötésekkel építhető fel. Talpas vázszserkezet esetén a teherhordó szerkezet alapja a tuskókra , kövekre fektetett, talp vagy talpfa. Az oszlopokat a sarkokra, illetve a nyílászárók helyére és a harántfalak csatlakozásaiba illesztették. A talpas vázszerkezet keményfából készült, mert az ellenállóbb a nedvességgel szemben. A talpas vázszerkezet elterjedési területe az Északi-középhegység, Dél-Dunántúl és Székelyföld. A 19. században visszaszorult a használata, de a csűrök, talpas hombárok, kamrák, présházak esetében megfigyelhető ez a technológia.

    SÖVÉNYFAL: Két altípusát különböztethetjük meg, a talpas-vázas és a vázas sövényfalt. Építési technikájának lényege az, hogy az előre elkészített és összecsapolt talpas vázszerkezet talpfáiba és koszorúgerendáiba arasznyi távolságra lyukakat fúrtak, majd azokba karókat illesztettek. A hézagokat vízszintesen vagy függőlegesen vékony ágakkal, vesszőkkel befonták, majd az így kialakított falat kívülről sárral betapasztották. A Dunántúlon, a Duna-Tisza közén, a Dél-Alföldön és a Székelyföldön a sövényfal, süvényfal, sövény elnevezés az általános. Északkelet-Magyarországon az elnevezés paticsfal, patics, pacsit az elterjedt. A Drávaszögben, Dél-Hevesben, Pest és Bácskiskun megye egyes vidékein valamint Székelyföl déli területein a fonott fal, a fonyás és a fonás kifejezések terjedtek el. Dél-Dunántúlon főleg Baranyában a rekesztett fal , rekesztés terminológiát használják. A sövényfal az egyik legrégibb és legáltalánosabban elterjedt faltechnika. Európa szint minden vidékén ismerték. A magyarság már a honfoglalás előtt ismerte. Általánosan alkalmazott technika volt nálunk az Árpádkorban és a középkorban. Tűzveszélyessége miatt a földesúri-hatósági tiltások végül a visszaszorulását eredményezték. A későbbiekben csak a gazdasági épületek, ólak stb. kerítésének falazataként találkozhatunk vele.


    NÁDFAL: A nádfal nem volt túl hosszú élettartamú,viszont az anyaga olcsó volt és könnyen el lehetett készíteni. A 18-19. században, főleg azokon a vidékeken ahol a vizeket még nem szabályozták, különösen előnyös építőanyag volt a nád, mert árvíz esetén amely kimosta a tapasztást, vagy a nádfalat, az épület vázfala megmaradt és az árvíz levonulta után csak a nádfalat és a tapasztást kellett pótolni, a helyben található, könnyen megmunkálható anyagokkal. A 19. század második felében bekövetkező árvízmentesítő munkálatok következtében a vizenyős területek jelentősen visszaszorultak, ezért a nádházak építése is a minimálisra csökkent. A 19-20. század fordulóján már csak az Ecsedi-lápon, a Sárréten, a Hortobágy vidékén, a Nagykunságban, a Berettyó mentén, a Drávaszögben és a Fertő mentén ismerték és használták a nádfalat.

    TÉGLAFAL: A tégla használata az ókori civilizációkban alakult ki és Európába római közvetítéssel érkezett. Hazánkban csak a 12-13. században jelent meg, de csak a nemesség építészetében. A téglafal megjelenése a népi építészetben, csak a 19. század második felére tehető. A nagyüzemi téglaégetés megjelenése előtt, a helyi téglaégetők adták a téglamennyiség jelentős részét.

    KŐFAL: A kő alkalmazása természetföldrajzilag erősen meghatározott. A kő kitermelése, megmunkálása, kifaragása, komoly szakmai hozzáértést és specialisták, ui. a kővágó, a kőfaragó ipar kialakulását feltételezi. Mindezek az egyéb falazó anyagokhoz képest, jóval drágábbá teszik a kő felhasználását. A 19-20. század fordulóján a jelentősebb kőépítkezésű területek a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység nyugat-délnyugati része, a Börzsöny és a Pilis vidéke, a Zempléni-hegység középső része és a Bakony, a Mecsek környéke, az Aggteleki karszt és környéke, és Erdélyben a Mezőség egyes vidékei. A kőházépítkezésnél elsősorban a könnyen megmunkálható, bányászott kőtípusokat alkalmazták. Mint például a különböző mészkőfajták, a vörös homokkő, a riolit, a tufa, a trachit és a márga. Bár ismeretesek olyan vidékek, ahol a kövek minden kötőanyag nélkül, saját súlyuk megtartó erejével álltak a falban, általában sár vagy homokos-meszes habarcs tartotta össze a kőfalakat.

    VEGYES FAL: A vegyes fal technológiája a nép építkezés gyakorlatában a 19. század második harmadában jelent meg. A legelterjedtebb a vályog és a tégla kombinációja. Ilyen esetben a falban soronként váltották egymást. Egy sor tégla és egy vagy két sor vályog. A kötőanyag a híg sár volt. A tégla-vályog vegyes fal jellegzetes elterjedési területei: a Bácska, a Kisalföld, az Alföld síkvidéki területei, és a Felföld egyes kistájai.

    KÖTŐANYAGOK: A legelterjedtebb kötőanyag a híg sár és az agyag. Korszerűbb kötőanyagok a habarcs vagy malter. Ez a homok, a mész és a víz megfelelő elegyével készül. A keverési arány: két vödör mész és ugyanennyi homok, csomómenetesen elkeverve.

    VAKOLATOK: A földalapú lakóházak falazatának tapasztása, vakolása és meszelése a 19.században vált általánossá. A tapasztás régebbi technológia és kézzel végezték. Ezzel szemben a vakolás újabb, a vályog és a téglafalakhoz kapcsolódó technológia, amit szakiparos végzett speciális szerszámokkal, mint pld a vakolókanál simító stb…

    PADLÓZAT: A padló szavunk szláv jövevényszó. Jelentése az idők folyamán megváltozott mert, eredetileg a padlás deszkázatát jelentette. A 20. Század közepéig a döngölt földpadló volt a domináns a népi építészetben. Elkészítésekor a ház földjét sárga agyaggal feltöltötték, ledöngölték és trágyás sárral letapasztották. Mindennap, söprögetés után , ún. vizesnyolcas mintával díszítették. A népi építészetben a deszkapadló a 19. század második felétől kezdett elterjedni, főleg a módosabb paraszti rétegek használatában.
    Elsőként a tisztaszobát burkolták le, majd a 20. században már a többi szobát is. A nagyobb téglagyárak környékén elterjedt volt a téglapadló is.

    FÖDÉM: Magyarországon csak a 16. században jelenik meg a födémszerkezet. A mennyezet szavunk finnugor eredetű és a 16. századtól használjuk a mai jelentésében. Korábban a mennyezetes ágy felső kárpitját nevezték így. A födém nyelvújítás korabeli műszó, amelyet nem használnak a népnyelvben. A födém jelölésére a szláv eredetű pad és padlás, illetve a plafon szavak szolgáltak, amely a polgári-városi kultúrából került átvételre. A födém elterjedése összefüggött a lakóhelyiségek füsttelenítésével. Eleinte csak a szobát padlásolták le és a pitvar, a konyha és a kamra továbbra is mennyezet nélkül maradt. A gazdasági építmények többsége még a 20. Században is lepadlásolatlan volt. A mennyezet elterjedésével kialakult a két légterű lakóház és így elvált egymástól a lakó és a tetőtér. Így könnyebbé vált a lakótér fűtése és a padlástér kialakításával, lehetővé vált a tetőtér hasznosítása tárolás céljára. A mennyezet szerkezetileg két részből áll, az alapját képező és terheit viselő gerendaszerkezetből és a tulajdonképpeni födémből. Magyar nyelvterületen a 19. század közepéig jellemző a mestergerendával és keresztgerendákkal kialakított sík födémszerkezet, amely a falakra támaszkodva viselte a tulajdonképpeni födém és tetőszerkezet terhét. Annak ellenére hogy ez utóbbival nem alkotott szoros szerkezeti egységet.
    A mennyezet legfontosabb eleme a mestergerenda, amely a ház legsúlyosabb, legvastagabb gerendája volt. Tölgyfából bárdolták. Később fenyőfából is fűrészelték. Az írott források először 1564-ben említik a mestergerendát. Az elnevezés általános de egyéb elnevezései is ismertek. Pld. az Alföldön sokfelé nagygerendának, a Bükk hegység vidékén ormosnak, Szlavóniában idegnek nevezték. Ritka volt az egy darabból készül mestergerenda, általában két-három volt egy házon amelyek végeikkel a ház végfalára, illetve a közfalra támaszkodtak. A mestergerenda a ház legértékesebb eleme volt és ezért a ház lebontása után is megőrizték vagy újra beépítették. Az Északi-középhegységben, a Tisztál egyes vidékein és Szlavóniában a mestergerendát belülről, a lakótérből is alátámasztották. Ezt a tartóoszlopot palócvidéken boldoganyának vagy boldogasszony fájának, az Alföldön oszlopnak vagy ágasnak, Szlavóniában pedig idegágasnak nevezték. A palóc lakóházak esetében, amikor két oszlop is állt a házban, az ablak felé eső neve volt a boldoganya, míg a tűzhely felé eső neve volt a bálvány.
    A Dunántúl délnyugati és középső részein a mestergerendát nem hosszában, hanem keresztirányban fektették fel a falra. Ezekre az ún. kereszt-mestergerendákra azért volt szükség hogy a nagy belső légterű, hosszanti irányban kiterjedt füstösházak födémét statikailag megerősítse. Jellemző volt Vas, Somogy, Zala és Veszprém megyékben, illetve a Zobor-vidéken és Erdély egyes településein.
    A mestergerendát díszítették, faragták és feltüntették rajta az építő, az építtető vagy a tulajdonos nevét, az építés dátumát vagy vallásos tartalmú jókívánságokat.
    A mestergerenda a 20. Század elejére eltűnt az újabb építésű parasztházakból, mert a szilárdan megépített falak és a tartós, erős anyagból készített födémgerendák már ne igényelték az alátámasztást.

    TETŐZET: A magyar parasztházakban kétféle tetőszerkezetet alkalmaztak, az ún. ágasfás- szelemenes és a szarufás tetőszerkezetet. Szelemenes tetőszerkezet esetén a tető súlyát nem az építmény falai, hanem egy független függőszerkezet hordozza. A szarufás tetőszerkezetnél a tetőt kizárólag a fal támasztotta alá.
    Szelemenes szerkezet:
    A szelemen szó szláv eredetű és első előfordulása 1135-ből ismert. A szelemen elnevezése Csíkban rúd, Szabolcsban gerincgerenda, Hevesben ormos vagy vezérág, Érmelléken pedig oromfa. A szelemenes építkezés az Árpád korban és a 14-17. században is jellemző volt.
    A szelemenes tetőszerkezet három fő típusa a hosszúágasos- szelemenes, a félágasos- szelemenes és az ollóágasos- szelemenes.
    -Az ágasfás szelemenes szerkezet az Alföldön és peremterületein elterjedt a 18. század közepéig. A gyöngébb teherbírású sár, sövény és nádfalak esetén alkalmazták.
    -A félágasos-szelemenes szerkezet kisebb elterjedésű. Megjelenése összefügg a szilárd falazatok építésével és a hosszúágasnak alkalmas faanyag fogyásával. A 19. században terjedt el, de sehol nem vált általánossá.
    -Az ollóágasos-szelemenes szerkezet elsősorban a Nyugat-Dunántúlon jelent meg a 18. században. Kelet felé terjedve az Alföldön a Tiszáig kiszorította a 19. század végére a hosszúágasos szerkezetet.

    Szarufás szerkezet: A szarufás, a szelemenesnél magasabb építészeti szaktudást és több fát igénylő szerkezet. A szarufás szerkezet lényege, hogy a fordított V-alakban összekapcsolt szarufák a tető terhét a falakra vezették át. A szarufás szerkezetet elsősorban a borona, a gerendavázas falszerkezeteknél, a kő, a vályog és a téglafalaknál alkalmazták. Elterjedési területei Észak-Magyarország, Erdély és a Tiszántúli területek és a Dunántúl délkeleti területei. Erdélyben archaikus ez a szerkezet forma, mert a többi területen csak a 19. századtól terjedt el. 1900-ra a szarufás szerkezet az egész országban ismert volt.
    A szarufás szerkezet egyéb elnevezései: szalufa, szarvazat.
    A szelemenes szerkezet egyéb elnevezései: ragfa, horogfa, födélfa,kaprior.
    Egyéb kevésbé elterjedt tetőszerkezet típusok még: a székes tetőszerkezet, a jármos tetőszerkezet, a bogárhátú tető és a félhajas tető.

    TETŐFORMÁK: A magyar nép építészetben a tetőzet két alapformáját különböztethetjük meg, a nyeregtetőt és a kontyolt vagy kontyos tetőt.
    A nyeregtető az 1900-as évek elején már a legelterjedtebb forma a magyar nyelvterületen.
    A nyeregtető két ferde és lejtős, felül élben vagy gerincben összekapcsolódó tetősíkból áll.
    A kontyostető négy ferde tetősíkkal lezárt tetőforma. A kontyostető a 19. század végéig a Dél-és Dél-Nyugat Dunántúl, Északkelet Magyarország, az Alföld keleti pereme és Erdélyben elterjedt forma. A keleti országrészeken, az alkalmazása összefüggött a taposott szalmatető alkalmazásával.
    Meghatározó tényező a tető hajlásszöge és a magassága. Az Alpok vidékén a tető hajlásszöge eléri az 50-60 fokot. A Balkán-félszigeten és az Al-Duna vidékén a 20-25 fokos tetősík a jellemző. A Kárpát-medencében a 30-45 fokos lejtés az általános. Kivéve az erdélyi és a vele szomszédos erdőháti, beregi, szatmári és tiszaháti területek ahol az 50-60 fokos magastető az általános.
    A tető magassága függött a tetőfedő anyagoktól is. A legmeredekebb a szalmatető és a zsúptető volt, mert ezek hajlamosak voltak a beázásra. A nád és a zsindely kisebb lejtést kívánt és a cserép és a pala a legkisebbet. Ezért a 19. század második fele óta folyamatosan csökkent a magyar falusi lakóházak tetőmagassága.

    OROMZAT: Az oromzat az épület rövidebb oldalának a homlokzatnak a felső része. Elnevezése tájanként eltérő: Erdélyben-bütü, a Nyugat-Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon-tűzfal, aDunántúlon-csúcsfal és homlokfal, Kalocsa vidékén-humlok,
    Nógrádban és a Duna-Tisza közén-fürfal vagy fürgát, a Dél_alföldön-házvég vagy végfal, a Közép-Tisza-vidéken és a Tiszántúlon-vértelek, a Felvidéken-vért és front, a Dél-Dunántúlon-üstök,és a Bácskában-kibli. A 19. század végétől országosan elterjedt a tűzfal elnevezés.



    TETŐFEDÉS: A szalmatető különböző változatai a gabonatermelés fellendülésével terjedtek el a 12-13. században. A zsindelyfedés a 15. századtól adatolható. A cserép és palatetők a 19. Században kezdenek elterjedni a gyúlékony anyagú egyéb tetőfedő anyagokat kiszorítva.
    A tetőfedés előkészítő munkálata a tető belécezése. A fedélfákra és a szarufákra léceket erősítenek hogy a tetőszerkezetet fedőanyaggal borítják. A fedőanyag meghatározta, hogy milyen távolságra legyenek egymástól a tetőlécek. A tetőléceket korábban fűzfagúzsokkal, majd később fa vagy vasszegekkel erősítették a szarufákhoz.
    Nádtető: A nád szára szilárd, a vizet jól taszítja és kiváló hőszigetelő. A nádtető készítők paraszt specialisták az ún. nádazók. A nádkévéket egymás mellé a tövével lefelé, régebben fűzfagúzzsal, később dróttal szorosan egymás mellé és a tetőlécekhez kötözték. Eztuán egy speciális fogazott eszközzel az ún. nádverővel a nádszálakat elegyengették. A felrakott nádtető 30-40 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át és kiválóan hőszigetelt. A Nádtető a későbbi javításokkal, az ún. duggatásokkal több generációt is kiszolgált.
    Szalmatető:
    Típusai:
    1) A gabona szalmája összetörve (kinyomtatva vagy kicsépelve)
    -szalmaboglyával fedett épület,
    -taposott szalmatető,
    2)a gabona szalmáját töretlenül hagyva (kézi csépléssel)
    - teregetett vagy felvert zsúptető,
    -kévés vagy kötött zsúpfedés,
    A teregetett vagy felvert zsúpfedés készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalma, amelyet a nádtetővel azonos módszerrel használnak. A kévés vagy kötött zsúpfedésnél kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szárú rozsszalmát használnak. Alkalmazása szoros összefüggést mutat a rozstermesztés és a kézicséplés elterjedési területeivel: az Alföld körüli peremvidékek, a középhegységek területei és Észak-Magyarország.
    A kévés zsúptető készítésénél a kalászánál megkötött szalmacsomókat kettesével vagy négyesével, a kalászával felfelé fordítva a lécekre fektették és néhány szál szalmából font kötéllel a lécekhez kötötték. A jól megkötött zsúptető tartós és jó hőszigetelő volt. Az egyenes és hosszú rozsszárak jól levezették a vizet. A zsúptető javításokkal 30-40 évig is kitartott. Javításkor mindig csak a megrongálódott kévét kellett kicserélni. A kézicséplés visszaszorulásával és a tartós és egyre olcsóbb égetett cserép megjelenésével a zsúptető használata fokozatosan háttérbe szorult.

    Fazsindelytető: A fazsindely első magyarországi említése 1500-ból való de valószínű, hogy városokban, kastélyokban már korábban is alkalmazták. A 19. század közepéig országosan ismert, de igazi elterjedési területe Erdély és az Északi hegyvidék. A hegyvidékeken iparszerűen űzték a zsindelyhasítást és a zsindelyszegkészítést. A 19. század második felétől a Duna és a Tisza kikötőiben épült fűrészmalmok nagy mennyiségben és olcsón állították elő a fazsindelyt. A lucfenyőből, esetleg bükkből hasított 40-80 cm hosszú zsindely egyik oldala hornyolt volt, amibe a tetőn a másik zsindely vékonyabb oldala illeszkedett. A mérethez igazított tetőlécekre faszögekkel majd később vasszögekkel rögzítették, úgy hogy a felső sorok fedték az alsókat. Amellyel így tökéletes vízzáró réteget hoztak létre.

    Palatető: A természetes pala ritka előfordulása, nagy súlya és drágasága miatt elsősorban a falusi középületeken, módosabb parasztházakon, városi és mezővárosi polgárházakon fordult elő a Bükk hegység vidékein. A kibányászott szabálytalan alakú palát (kőzsindelyt) egymással takarva, alulról fölfelé szegezték több rétegben a tetőre.


    Cseréptető: Magyar nyelvterületen az első említése 1637-ből származik. A mezővárosokban, városokban és a főúri építkezésben korábban is, a népi építészetben azonban csak a 19. század vége felé terjed el. Alkalmazását elősegítették a tűzrendészeti szabályok. Illetve az árvízmentesítések és a gabonakonjunktúra után beszűkültek a nádtermő helyek és a cséplőgépek megjelenésével nem volt elég rendelkezésre álló töretlen szárú zsúpnak való szalma. A 19. század végén és a 20. század elején a sima, lekerekített ún. hódfarkú cserepet használtak. A 20. század közepétől a hornyolt cserép kezdett elterjedni.
    A tetőlécezés után a cserepeket alulról fölfelé haladva, a cserepek felső végén kiképzett akasztók segítségével rakják fel a tetőt úgy, hogy az alsó végükkel takarják az alattuk lévő sort. A hódfarkú cserépen nem volt horony ami a vízszigetelést biztosította volna, ezért azt két rétegben rakták. A tető gerincén az ún. kupás cseréppel zárták le, amiket a szél és a víz ellen leszögeltek és le is cementeztek.
     
  11. sebi53

    sebi53 Állandó Tag

    A népi építészetben nagyon érdekes dolgok vannak, azonban sokan úgy alkalmazzák, hogy nem veszik figyelembe a saját életmódjukat, mert a jelenlegi életmódunk kialakítására ez nem alkalmas, csak akkor, ha sok pénze van valakinek és a szükségesnél nagyobb épületet tud magának építeni. Én építőipari végzettségű ember vagyok, sok mindent láttam már.
    Láttam például olyat, hogy vályog házban kicserélték a fa ablakokat műanyagra és a penész megjelent az épületben.

    Üdv

    Sebi

    Ha akartok gyakorlati kérdést feltenni nekem, válaszolok rá, sok mindent láttam már a kivitelezésben, s nem csak papíron láttam épületet, mint sok tervező....
     
    Bodka kedveli ezt.
  12. Péva

    Péva Állandó Tag

    Kedves Sebi53!
    Én a 80-as években részt vettem (Bács-Kiskun megyében) a még meglévő népi építészeti emlékek felmérésében. Sajnos a kezdeti lendület megakadt... Csak egy kis könyvecskét jelentettünk meg, szerencsére egy van még nekem.
    Ha mesélnél bármi érdekességet, amit a régiek már alkalmaztak, s ami gyakorlatban ma is használható lenne, ha egy cseppet odafigyelnénk, amikor építkezésbe fogunk. S nem csak a drága szaklapokat "majmolnánk"...
    Én nagyon szívesen olvasnám írásod, s ha valami eszembe jut, vagy fellelek, idehozom.
     
  13. Péva

    Péva Állandó Tag

    A „mezítlábas Notre-Dame”

    Bár alig nagyobb, mint egy kisebb parasztház, mégis így nevezik a Vásárosnaménytől pár kilométerre keletre lévő, a 2001-es árvíz pusztítása után gyönyörűen újjáépült Tákos paticsfalú, zsindelytetős református templomát. És a jelző nem túlzás, méltán hasonlítják az apró beregi református templomot Európa talán leghíresebb templomához: belső tere ugyanis lenyűgöző élmény.<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
    De kezdjük a furcsa jelzővel, hogyan is lett „mezítlábas” a templom? Azt tartják róla, hogy: "a nép emelte magának fából és sárból", abban az időben, amikor Mária Terézia rendelkezései megtagadták a követ és a téglát a reformáció híveitől. A tákosiak megmutatták, hogy akkor is szép templomuk lesz. <o:p></o:p>
    Miből is építhettek az emberek 1700-ban, amikor a templom épült, meg 1766-ban, amikor a napkeleti, illetve 1784-ben és 1808-ban, amikor a napnyugati rész bővült? A királynői utasítások ellenére megépítették abból, ami adva volt bőven a beregi embernek: fából és sából, mint a fecske a fészkét.<o:p></o:p>
    Mocsaras, agyagos, erdős területen épült a falu, így az emberek vesszőt szedtek, amelyből sövényt fontak. Majd agyagos földet áztattak be, törekkel pelyvával megszórták, és mezítláb megtaposták. Ebből vetették a vályogtéglát, amivel aztán a sövényt két oldalról megtapasztották. Ezt hívják paticsfalnak – meséli ízes beregi tájszólással Baráth Menyhértné, Erzsi néni, aki immár hat éve a templomba érkezők vezetője. A paticsfal miatt a tákosi templom Európában egyedülálló. „Bátran mondhatjuk, hogy a tákosi templom a világörökség egy icike-picike része” – teszi hozzá a templomos néni büszkeséggel a hangjában.<o:p></o:p>
    A templom malomköveken állt, erre kerültek rá a nagyméretű talpgerendák. Favázas rendszerben épült, a vázak közötti részt paticsfal tölti ki. 1784-ben a templomot nyugat felé kibővítik, elkészül a "renováta". A mennyezeti kazettán olvashatjuk: "RENOVÁTA: ANNO 1784." Ez a rész is gerendavázas, de többszöri romosodás után egy-egy oszlop közét vályoggal falazták vissza. A templom egészében a középkori gótikus építészet stílusjegyeit hordozza magán. <o:p></o:p>
    A templom döngölt agyag padlózata felett, szinte kézzel elérhető magasságban lebeg a kazettás deszkamennyezet. Lándor Ferenc, Erdélyből származó asztalosmester, „mennyfestő” készítette a napkeleti rész kazettáit 1766-ban, fel is véste az egyikre nevét. „Én Asztalos Lándor Ferenc Tsináltam Jóisten Segedelme Által.” De ezzel nem elégedett meg, egy gyönyörű gyalut is rajzolt fölé. Hátha valaki nem tudja elolvasni, az következtethet: Gyalu? Az csak asztalosmester lehet!<o:p></o:p>
    Teremtemplom, keleten poligonális sokszög végződésű. A tetőszék kötési rendszere, kötőelemei és csomóponti jelet a középkori faépítészet egy kései példája. A bejárat előtt a lekontyolt nyeregtetős cinterem foglal helyet. A templom paticsfala ellenére is dacol az idővel, "állja a sarat", pedig lassan közeledik 250. évéhez. <o:p></o:p>
    A festett fakazettás mennyezete, berendezése, szószéke, karzata adja az igazi értékét, s emeli olyan hírnévre, hogy ország-határainkon túlról is egyre többen jönnek megtekinteni ezt a kis templomocskát. A színes mennyezet készítője a nevét egy kazettán megörökítette: "ÉN, ASZTALOS LÁNDOR FERENC CSINÁLTAM A JÓ ISTEN SEGEDELME ÁLTAL, BARÁTH MIHÁLY EGYHÁZFISÁGÁBAN. ANNO 1766. DIE 30 JUNY." Az építtető nevét is megtaláljuk a mennyezeten: "AZ TÁKOSI NEMES REFORMÁTA, SZENT EKLÉSIA ÉPÍTTETTE EGYENLŐ AKARATBÚL, AZ EKLÉSIA PÉNZIBŰL, ISTEN SEGEDELME ÁLTAL." A karzat mellvédjén, melyet egy másik gyülekezettől kaptak ajándékba a tákosiak, olvasható a következő felirat: "A. O. 1779. 10 JULY." <o:p></o:p>
    A berendezések közül kiemelkedik a fedeles stallum vagy papi szék (készült: 1767), ahol a mindenkori református lelkész családja foglalt helyet. A falu nemes családjai a templom legelső soraiban saját széket készíttettek maguknak. Megtalálható a Buday László 1766-ban, a Dancs Imre 1767-ben készített családi széke.<o:p></o:p>
    Dancs Imre székén található egy faragottfestett kerecsensólyom, ami a magyarság közkedvelt szimbólumának, egy turulmadárnak felel meg. Buday László széke egyszerűbb, puritánabb kiképzésű. A falusi kántortanító széke 1766-ban készült, mellvédjén a "paradicsom" jelképei láthatók: életfa, alma, körte, dinnye és allegorikus gyümölcsábrázolások. A bejáratnál lévő pad előlapján ismétlődik az életfa motívum. A mester a szószéken nyújtotta tudása legjavát. Arányos, szépen tagolt, hangvető koronáján bibliai idézet is van, 1766-ban készült. A mennyezet kazettái között nincs két egyforma. Az 1766-ban festett táblákon produkált művészetével Asztalos Lándor Ferenc mesterségének csúcsára jutott. <o:p></o:p>
    Remekművében a kései reneszánsz virágos-gránátalmás úrhímzésre emlékeztető motívumkincse fedezhető fel, amelyben igazán otthon érezte magát. A vázákból virágok nőnek ki, amiket indák, szívek, tulipánok, levélkék, futó "S" motívumok vesznek körül. Fő jellemzőjük, hogy tengelyesen szimmetrikusak. Két-három táblán felfedezhető egy aszimmetrikus, barokk csigavonal is. Az egész olyan, mint egy tavaszi virágos, sziporkázó rét. A színpompás mennyezet és a berendezés jól érvényesül az egyszerű, fehérre meszelt falak között. A fehér fal a népi puritánság jelképe. A templom padozata a korábban épített részen tégla, a nyugati irányú bővítésnél döngölt agyag. <o:p></o:p>
    Ajtaja kívül lécbordázatos, hátlapját egyetlen fából faragták ki. Kovácsoltvas zára eredeti. Meredek tetejét zsindely fedi. Az asztalosmesternek nemcsak a templomban végzett munkája maradt fent. Ő készítette a csetfalvai (Kárpátalja) református templom mennyezetét, a lónyai református templom hangvető koronáját és a korábban már említett, a vásárosnaményi Beregi Múzeumban található - Tákosról bevitt -, 1787-ből származó tulipános ládát is.1767-ben Lukács János ácsmester segédeivel megépíti a nagyon szép, tizenhat méter magas fatornyot, amely szoknyával, galériával és vízcsendesítővel ellátott torony volt<o:p></o:p>
    Galéria részén fordított fűrészelt tulipán motívumok vonultak végig, alsó szintje eredetileg nyitott volt, a toronytörzset pedig zsindellyel borították. A torony már a két világháború között is nagyon rossz állapotban volt, foltosan hiányzott zsindelyfedése függőleges irányból enyhén megdőlt. Az 1948. december 31-ei jeges árvíz után végleg veszélyessé vált, így 1949-ben szükségszerűen febontották. Kokas Sándor csarodai ácsmester még ebben az évben ennek bontási anyagából épített egy derékszögű négyszög alaprajzú, egyszerű gúla fedésű haranglábat. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1962-ben és 1968-ban megújította a zsindelyfedést. Az 1980-tól 1985-ig tartó restaurálás folyamán helyreállították az 1767-ben készült harangtornyot a még meglévő rajzok alapján, tehát a ma látható alkotás gyakorlatilag rekonstrukció, mely megőrizte a torony eredeti faanyagának egy részét.<o:p></o:p>
    <o:p> </o:p>
    Forrás
    takos.hu
    geographic.hu<o:p></o:p>
     
    Bodka és tratak kedveli ezt.
  14. Szalo

    Szalo Új tag

    A régi ember mindenek mestere volt, lásd a régi szekerek összetett szerkezete, a komplex szerszámok, és ezt minden témában. Volt válasza az élet minden kérdésére. Szeretném, ha nekem is lenne, és tovább tudnám adni HITELES módon a gyermekeimnek is.
     
    Bodka kedveli ezt.
  15. dimary

    dimary Állandó Tag

    Népi építészet Magyarországon

    Szentendrei skanzen 1
     

    Csatolt fájlok:

    Bodka kedveli ezt.
  16. dimary

    dimary Állandó Tag

    Népi építészet Magyarországon

    Szentendrei skanzen 2
     

    Csatolt fájlok:

    Bodka kedveli ezt.
  17. dimary

    dimary Állandó Tag

    Népi építészet Magyarországon

    Szentendrei skanzen 3
     

    Csatolt fájlok:

    Bodka kedveli ezt.
  18. Cepy

    Cepy Állandó Tag

    Sziasztok!

    A párommal mi is most vettünk vályogházat, és egy picikét meg is jártuk vele.
    Mindenkinek azt ajánlom, hogy hívjon szakembert, mert egy "felületes" átnézéssel beletenyerelhetünk a rosszba... :(
    Viszont nagyon kellemes kisugárzása van, és nagyon jól érzi benne magát mindenki! ;)
     
  19. palika36

    palika36 Állandó Tag

    Parasztház

    Sziasztok!
    Ajánlom figyelmetekbe Ütő Endre honlapját,

    A házról

    aki Fejér megye legrégebbi ma is lakott parasztházának tulajdonosa, lakója. (Mellesleg az Operaház nyugállományú, címzetes igazgatója)
    Az a véleményem, hogy ilyen házban lakni életforma változást is
    jelent, (mármint annak, aki eddig másban lakott) hiszen a rengeteg előnye mellett lehetnek hátrányai is, (helyiségek mérete, elosztása, tisztán tartása, természetes megvilágítás mértéke stb.)
    Ezért nekem bármennyire is tetszik a népi építészet, nem hiszem hogy hosszú távon tudnék élni egy ilyen házban.
     
    Bodka kedveli ezt.
  20. gyutacs

    gyutacs Állandó Tag

Megosztás