Sci-fi világa
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Tarja Kauppinen beszámolója az Exporól!
Az úgy volt, hogy eredetileg nem terveztem menni a Fantasy Expóra. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy van egy adott mennyiségű energiám, amelyet el kell osztanom az írás és a szereplés között, és ha az egyikre sokat fordítok, akkor a másikra kevesebb marad. Márpedig jelenleg az írás abszolút prioritás – a jelenleg alatt értve azt, hogy kb. a 2023-as Könyvhét óta. Ezt az időszakot ugyanis folyamatos írással töltöm, tavaly nyár óta nagyon ritka az olyan nap, hogy ne ülnék le írni, és ha ki is marad egy-egy nap írásilag, kutatómunkát vagy más, az írást elősegítő tevékenységet ezeken a napokon is végzek. Lényeg a lényeg, azért tűntem el ennyire, azért nem szerepeltem sehol tavaly nyár óta, mert minden erőmet az írásra fordítottam. (Nem is hiába, a Ködcsempész folytatásai ugyanis remekül haladnak - erről többet egyelőre nem árulhatok el, az ütemtervet azonban sikerül tartanom.) Aztán kaptam egy rendkívül megtisztelő meghívást a Fantasy Expóra, hogy vegyek részt a Galaktika "Irodalmi hősök ruhatára" című kerekasztal-beszélgetésén Varga Csaba Béla és Szélesi Sándor társaságában, Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztőjének moderációjával.
Lássuk hát, hogyan is nézett ki a rendezvény a kulisszák mögül!
A Fantasy Expót idén február 17-én tartották, a Ferencvárosi Művelődési Központban. Aki próbált már Budapest belvárosában egy teltházas rendezvény közelében parkolni, az átérezheti a problémát, amellyel a helyszínre érve szembesültem, mivel azonban előrelátóan egy jó húsz perccel korábban indultam, belefért a kavargás. Ráadásul szerencsém is volt: a művház melletti utcában, a kórháznál épp állt ki valaki előttem, így gyorsan elfoglaltam a helyét. Első akadály sikerrel abszolválva – helyeseltem magamban, miután két tucat oda-vissza araszolással bepasszintottam az autót egy autó+20 cm-es helyre.
Épp manővereztem, amikor hívott Sásdi Tamás haverom, a Könyv-történet bloggere (a továbbiakban Alvarando) – azon emberek egyike, akikkel korábbi regényeim kapcsán ismerkedtem meg, és idővel barátok is lettünk. (Mivel úgyszólván bizalmatlan személyiség vagyok, ilyenből nincs sok, az a néhány ember viszont annál értékesebb.) Szóval, mire leparkoltam, Alvarando is előkerült, és hozott két történelmi szakkönyvet, amelyekkel mindig bőségesen ellát engem.
Meg esernyőt is, bár az ekkor pont nem kellett. Egész nap ilyen hol esik, hol nem idő volt, amíg begyalogoltunk a művházba, addig pont nem kellett kinyitnunk az ernyőket.
A művház előtt már láttuk, hogy hűha, ez a rendezvény tényleg teltházas. Tudjátok, milyen az, amikor szó szerint lépni sem lehet az emberektől? Na, hát ez olyan volt. Szerencsére a bejutást nagyon flottul megoldották: külön helyen volt a regisztráció a "staff"-nak és a civilieknek, úgyhogy az előbbi ajtón belépve azonnal ki is pipálták a nevemet a szereplők listáján, majd megkaptam a szép, kék, résztvevői karszalagomat. (Amelyet meg akartam őrizni emlékbe, bele is raktam levétel után a Ködcsempészbe, de mire hazaértem, kiesett, vagy nem tudom, a lényeg az, hogy sehol sem találom, amit nagyon sajnálok. Ha mégis előkerülne, befotózom, és utólag belerakom ebbe a bejegyzésbe.)
Közben Alvarando is jegyet váltott, amit szintén hamar meg tudott tenni, mert a rendezvény lévén egésznapos, a többség nem délután 4-kor érkezett. Belépve első utunk a ruhatárhoz vezetett, ahová beadtuk a kabátjainkat, és nagy örömünkre ott várt ránk a galaktikás csapat: Attila, Csaba, Sándor, és Hanna, a kommunikációs lány. Mindennek már csak azért is megörültünk, mert amikor kisvártatva rá akartam írni egy további ismerősömre, Basa Katira, hogy hol van, kiderült, hogy nincs net, mert nagyon le van terhelve a hálózat – nem is találtuk volna meg Katit, ha egy kedves idős úr, aki bemutatkozott ugyan, de a nagy zajban sajnos nem értettem a nevét, meg nem mutatja.
Mivel időben érkeztünk, volt még egy fél óra kezdésig, nem számítva a csúszást, márpedig úgy tűnt, hogy legalább negyedórás csúszás lesz. Ezt nem bántam különösebben, mert úgyis el kellett mennem a mellékhelyiségbe, itt viszont hosszú sor kígyózott. Beálltam a végére, és érezvén, hogy szédülök, magam elé képzeltem egy négyzetet, mint Hastur ott az elején abban a pincében. Sajnos azonban túl nagy volt a tömeg és túl zárt volt a tér, így a négyzetlégzés sem segített. Tudtam jól, hogy másodperceim vannak hátra az ujjzsibbadásig, az utána következő fázist, a nehéz légzést pedig igazán nem kéne megvárni, mert akkor már nem hogy színpadra nem fogok tudni menni, de haza is bajosan.
Mi tévő legyek?
Lepergett előttem az életem, ami komikusnak hangozhat egy ilyen banális, vécénél sorban állás kontextusában, de akit kerülgetett már pánikroham tömegben, az átérezheti a helyzetet. A fejem máris zúgott, tekintetem a kijáratot kereste. A Tóúrnő nevére, mi tévő legyek?!
Öten álltak előttem, jól van, mondom magamban, akkor most lehet, hogy veszítek öt olvasót, vagy szerzek öt haragost, de nincs más választásom.
– Bocsánat, mindjárt színpadon kell lennem – szabadkoztam az igazsághoz híven, az élre törve; senki sem vette zokon, nagyon rendesek voltak, innen is köszi, hogy előreengedtetek! Cserébe tényleg gyors voltam.
Ennyit a vécézésről, ígérem, több ilyen nagy izgalom nem lesz.
Egy kis izgalom azonban rögtön utána ért, amikor is a ruhatárhoz visszatérve nem találtam ott senki ismerőst. Már majdnem megijedtem megint, amikor előkerült Alvarando és Csaba, meg aztán Attila és Hanna, végül pedig Sándor is, és megbeszéltük, hogy tényleg csúszás van, meg konstatáltuk, hogy elég könnyű itt elveszíteni egymást. A lelkükre kötöttem, hogy ne menjenek sehová, azzal felkerestem Basa Katiékat a könyves teremben, és vettem egy illatmécsest meg egy medált, majd visszatértem a főfolyosóra, megint bolyongtam egy sort a többieket keresve, de most már nem ijedtem meg, végül bele is botlottam Csabába, aki elővett két ködcsempészes könyvjelzőt, amelyeket dedikáltam, majd az időközben előkerülő Alvarando le is fotózott minket.
– Most már ne tűnjünk el – mondta valamelyikünk, azzal sarkon fordult, és beleolvadt a tömegbe.
Mi, többiek közben a színházterem bejáratánál várakoztunk, megnéztük addig az előző műsorszám végét, amely valamiféle táncos előadás volt – ehhez nem értek túlzottan, meg le is kötöttek már az olyan tecnikai részletek, mint például hogy merre van a feljáró a színpadra, és hová tegyük a cuccainkat. Míg ezen tanakodtunk, a táncos előadás véget is ért, és felkonferáltak minket, úgyhogy gyorsan Hanna kezébe nyomtam a táskámat meg az ernyőmet, azzal elindultunk a backstage felé a színházterem jobb oldalán vezető rámpán. Ó, nem is mondtam még: a nagyszínpadon voltunk, mert van ám elvileg ennek a művháznak egy kisszínpada is. Az intézmény honlapja szerint a színházterem (mármint ez az ominózus) nézőtere 311 fős, no, hát ez majdnem tele is volt. Nem panaszkodhattunk!
Miután felmentünk a színpadra, minden sokkal egyszerűbb lett.
Kaptunk négy széket, és négy mikrofont – fejenként egyet. Leültünk, mögénk vetítették a rendezvény kreatívját (csak utólag láttam a fotókon, hogy ez mennyire jól nézett így ki), a színpad jobb oldalán, srégen felénk pedig volt egy számláló, amely mutatta, hogy mennyi időnk van még. Ez nagyon praktikus volt, és néha frusztráló is, amikor például még egy csomó mondanivalóm lett volna, de a számláló már csak három percet mutatott. Na, akkor inkább illedelmesen befogtam.
Lényeg a lényeg, hogy hihetetlenül jól sikerült. Azért hihetetlenül, hogy ne írjak várakozáson felül-t, elvárásaim ugyanis nem nagyon voltak. Mármint nem gondoltam azt, hogy nyökögni vagy cincogni fogok, vagy őzök, vagy nem jut eszembe semmi értelmes, vagy beszakad a tető, vagy megtámadnak bennünket az idegenek. Szóval, igazából csak tényleg, minden a lehető legjobban alakult. Mivel nem tudtam, mekkora a színházterem (jártam már itt korábban, de az rég volt, és nem is nagyon néztem körül), számomra meglepetést okozott nemcsak a nézőtér mérete, hanem az is, hogy tényleg, majdnem minden széken ültek, sőt, a szélén még álltak is. Ráadásul a közönség nagyon figyelmesnek bizonyult: nevettek a poénjainkon, az első sorban ülők arcán élénk figyelem tükröződött (távolabbra nem láttunk rendesen a világítás miatt), és amikor a végén kérdezhettek, akkor is volt nagyon jó és releváns aktivitás.
Szóval ez az előadás minden szempontból remek volt. Elég alaposan körbejártuk a témát, az irodalmi hősök ruhatárát, vagyis azt, hogy milyen ruhákkal, fegyverekkel stb. látjuk el a karaktereinket, és miért. Alighanem mindegyikünknek lett volna még mondanivalója róla, és olyanokat is érintettünk, mint például hogy honnan jönnek a karaktereink - itt elmondtam többek között, hogy kiről mintáztam Ködcsempészt (grimdark, Delta Vision kiadó: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/) és Leident (széppróza, Napkút Kiadó: https://napkut.hu/tarja-kauppinen-a-rendszer-ellensege-1372). Nem árulom el, de a videóban benne van! A videófelvételt, amint megkapom, be fogom linkelni ide.
Amikor lejárt az időnk, szinte sajnáltam, hogy le kell jönni a színpadról. Még csináltunk egy fotót a számlálóval, amin rajta volt, hogy Galaktika, meg hogy 17:46, aztán levonultunk. A színházterem kijáratánál is készítettünk egy csoportképet, aztán mindenki ment, amerre látott, illetve én először a könyves terembe, ahol leültem az ismerősök standjához egy kicsit kipihenni a fáradalmakat. Közben az éhség is megérkezett: az izgulás miatt alig ettem aznap, és most, hogy túl voltunk a megmérettetésen, végre ez is oldódott. Szerencsére van a közelben egy Aldi vagy Lidl, szóval valami kék bolt, meg egy kínai, bár este 6 után már nem volt túl sokféle kaja, de vettem elvitelre egy adag valamit, aztán dolgunk végezetten hazamentünk.
Az úgy volt, hogy eredetileg nem terveztem menni a Fantasy Expóra. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy van egy adott mennyiségű energiám, amelyet el kell osztanom az írás és a szereplés között, és ha az egyikre sokat fordítok, akkor a másikra kevesebb marad. Márpedig jelenleg az írás abszolút prioritás – a jelenleg alatt értve azt, hogy kb. a 2023-as Könyvhét óta. Ezt az időszakot ugyanis folyamatos írással töltöm, tavaly nyár óta nagyon ritka az olyan nap, hogy ne ülnék le írni, és ha ki is marad egy-egy nap írásilag, kutatómunkát vagy más, az írást elősegítő tevékenységet ezeken a napokon is végzek. Lényeg a lényeg, azért tűntem el ennyire, azért nem szerepeltem sehol tavaly nyár óta, mert minden erőmet az írásra fordítottam. (Nem is hiába, a Ködcsempész folytatásai ugyanis remekül haladnak - erről többet egyelőre nem árulhatok el, az ütemtervet azonban sikerül tartanom.) Aztán kaptam egy rendkívül megtisztelő meghívást a Fantasy Expóra, hogy vegyek részt a Galaktika "Irodalmi hősök ruhatára" című kerekasztal-beszélgetésén Varga Csaba Béla és Szélesi Sándor társaságában, Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztőjének moderációjával.
Lássuk hát, hogyan is nézett ki a rendezvény a kulisszák mögül!
A Fantasy Expót idén február 17-én tartották, a Ferencvárosi Művelődési Központban. Aki próbált már Budapest belvárosában egy teltházas rendezvény közelében parkolni, az átérezheti a problémát, amellyel a helyszínre érve szembesültem, mivel azonban előrelátóan egy jó húsz perccel korábban indultam, belefért a kavargás. Ráadásul szerencsém is volt: a művház melletti utcában, a kórháznál épp állt ki valaki előttem, így gyorsan elfoglaltam a helyét. Első akadály sikerrel abszolválva – helyeseltem magamban, miután két tucat oda-vissza araszolással bepasszintottam az autót egy autó+20 cm-es helyre.
Épp manővereztem, amikor hívott Sásdi Tamás haverom, a Könyv-történet bloggere (a továbbiakban Alvarando) – azon emberek egyike, akikkel korábbi regényeim kapcsán ismerkedtem meg, és idővel barátok is lettünk. (Mivel úgyszólván bizalmatlan személyiség vagyok, ilyenből nincs sok, az a néhány ember viszont annál értékesebb.) Szóval, mire leparkoltam, Alvarando is előkerült, és hozott két történelmi szakkönyvet, amelyekkel mindig bőségesen ellát engem.
Meg esernyőt is, bár az ekkor pont nem kellett. Egész nap ilyen hol esik, hol nem idő volt, amíg begyalogoltunk a művházba, addig pont nem kellett kinyitnunk az ernyőket.A művház előtt már láttuk, hogy hűha, ez a rendezvény tényleg teltházas. Tudjátok, milyen az, amikor szó szerint lépni sem lehet az emberektől? Na, hát ez olyan volt. Szerencsére a bejutást nagyon flottul megoldották: külön helyen volt a regisztráció a "staff"-nak és a civilieknek, úgyhogy az előbbi ajtón belépve azonnal ki is pipálták a nevemet a szereplők listáján, majd megkaptam a szép, kék, résztvevői karszalagomat. (Amelyet meg akartam őrizni emlékbe, bele is raktam levétel után a Ködcsempészbe, de mire hazaértem, kiesett, vagy nem tudom, a lényeg az, hogy sehol sem találom, amit nagyon sajnálok. Ha mégis előkerülne, befotózom, és utólag belerakom ebbe a bejegyzésbe.)
Közben Alvarando is jegyet váltott, amit szintén hamar meg tudott tenni, mert a rendezvény lévén egésznapos, a többség nem délután 4-kor érkezett. Belépve első utunk a ruhatárhoz vezetett, ahová beadtuk a kabátjainkat, és nagy örömünkre ott várt ránk a galaktikás csapat: Attila, Csaba, Sándor, és Hanna, a kommunikációs lány. Mindennek már csak azért is megörültünk, mert amikor kisvártatva rá akartam írni egy további ismerősömre, Basa Katira, hogy hol van, kiderült, hogy nincs net, mert nagyon le van terhelve a hálózat – nem is találtuk volna meg Katit, ha egy kedves idős úr, aki bemutatkozott ugyan, de a nagy zajban sajnos nem értettem a nevét, meg nem mutatja.
Mivel időben érkeztünk, volt még egy fél óra kezdésig, nem számítva a csúszást, márpedig úgy tűnt, hogy legalább negyedórás csúszás lesz. Ezt nem bántam különösebben, mert úgyis el kellett mennem a mellékhelyiségbe, itt viszont hosszú sor kígyózott. Beálltam a végére, és érezvén, hogy szédülök, magam elé képzeltem egy négyzetet, mint Hastur ott az elején abban a pincében. Sajnos azonban túl nagy volt a tömeg és túl zárt volt a tér, így a négyzetlégzés sem segített. Tudtam jól, hogy másodperceim vannak hátra az ujjzsibbadásig, az utána következő fázist, a nehéz légzést pedig igazán nem kéne megvárni, mert akkor már nem hogy színpadra nem fogok tudni menni, de haza is bajosan.
Mi tévő legyek?
Lepergett előttem az életem, ami komikusnak hangozhat egy ilyen banális, vécénél sorban állás kontextusában, de akit kerülgetett már pánikroham tömegben, az átérezheti a helyzetet. A fejem máris zúgott, tekintetem a kijáratot kereste. A Tóúrnő nevére, mi tévő legyek?!
Öten álltak előttem, jól van, mondom magamban, akkor most lehet, hogy veszítek öt olvasót, vagy szerzek öt haragost, de nincs más választásom.
– Bocsánat, mindjárt színpadon kell lennem – szabadkoztam az igazsághoz híven, az élre törve; senki sem vette zokon, nagyon rendesek voltak, innen is köszi, hogy előreengedtetek! Cserébe tényleg gyors voltam.
Ennyit a vécézésről, ígérem, több ilyen nagy izgalom nem lesz.
Egy kis izgalom azonban rögtön utána ért, amikor is a ruhatárhoz visszatérve nem találtam ott senki ismerőst. Már majdnem megijedtem megint, amikor előkerült Alvarando és Csaba, meg aztán Attila és Hanna, végül pedig Sándor is, és megbeszéltük, hogy tényleg csúszás van, meg konstatáltuk, hogy elég könnyű itt elveszíteni egymást. A lelkükre kötöttem, hogy ne menjenek sehová, azzal felkerestem Basa Katiékat a könyves teremben, és vettem egy illatmécsest meg egy medált, majd visszatértem a főfolyosóra, megint bolyongtam egy sort a többieket keresve, de most már nem ijedtem meg, végül bele is botlottam Csabába, aki elővett két ködcsempészes könyvjelzőt, amelyeket dedikáltam, majd az időközben előkerülő Alvarando le is fotózott minket.
– Most már ne tűnjünk el – mondta valamelyikünk, azzal sarkon fordult, és beleolvadt a tömegbe.
Mi, többiek közben a színházterem bejáratánál várakoztunk, megnéztük addig az előző műsorszám végét, amely valamiféle táncos előadás volt – ehhez nem értek túlzottan, meg le is kötöttek már az olyan tecnikai részletek, mint például hogy merre van a feljáró a színpadra, és hová tegyük a cuccainkat. Míg ezen tanakodtunk, a táncos előadás véget is ért, és felkonferáltak minket, úgyhogy gyorsan Hanna kezébe nyomtam a táskámat meg az ernyőmet, azzal elindultunk a backstage felé a színházterem jobb oldalán vezető rámpán. Ó, nem is mondtam még: a nagyszínpadon voltunk, mert van ám elvileg ennek a művháznak egy kisszínpada is. Az intézmény honlapja szerint a színházterem (mármint ez az ominózus) nézőtere 311 fős, no, hát ez majdnem tele is volt. Nem panaszkodhattunk!
Miután felmentünk a színpadra, minden sokkal egyszerűbb lett.
Kaptunk négy széket, és négy mikrofont – fejenként egyet. Leültünk, mögénk vetítették a rendezvény kreatívját (csak utólag láttam a fotókon, hogy ez mennyire jól nézett így ki), a színpad jobb oldalán, srégen felénk pedig volt egy számláló, amely mutatta, hogy mennyi időnk van még. Ez nagyon praktikus volt, és néha frusztráló is, amikor például még egy csomó mondanivalóm lett volna, de a számláló már csak három percet mutatott. Na, akkor inkább illedelmesen befogtam.
Lényeg a lényeg, hogy hihetetlenül jól sikerült. Azért hihetetlenül, hogy ne írjak várakozáson felül-t, elvárásaim ugyanis nem nagyon voltak. Mármint nem gondoltam azt, hogy nyökögni vagy cincogni fogok, vagy őzök, vagy nem jut eszembe semmi értelmes, vagy beszakad a tető, vagy megtámadnak bennünket az idegenek. Szóval, igazából csak tényleg, minden a lehető legjobban alakult. Mivel nem tudtam, mekkora a színházterem (jártam már itt korábban, de az rég volt, és nem is nagyon néztem körül), számomra meglepetést okozott nemcsak a nézőtér mérete, hanem az is, hogy tényleg, majdnem minden széken ültek, sőt, a szélén még álltak is. Ráadásul a közönség nagyon figyelmesnek bizonyult: nevettek a poénjainkon, az első sorban ülők arcán élénk figyelem tükröződött (távolabbra nem láttunk rendesen a világítás miatt), és amikor a végén kérdezhettek, akkor is volt nagyon jó és releváns aktivitás.
Szóval ez az előadás minden szempontból remek volt. Elég alaposan körbejártuk a témát, az irodalmi hősök ruhatárát, vagyis azt, hogy milyen ruhákkal, fegyverekkel stb. látjuk el a karaktereinket, és miért. Alighanem mindegyikünknek lett volna még mondanivalója róla, és olyanokat is érintettünk, mint például hogy honnan jönnek a karaktereink - itt elmondtam többek között, hogy kiről mintáztam Ködcsempészt (grimdark, Delta Vision kiadó: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/) és Leident (széppróza, Napkút Kiadó: https://napkut.hu/tarja-kauppinen-a-rendszer-ellensege-1372). Nem árulom el, de a videóban benne van! A videófelvételt, amint megkapom, be fogom linkelni ide.
Amikor lejárt az időnk, szinte sajnáltam, hogy le kell jönni a színpadról. Még csináltunk egy fotót a számlálóval, amin rajta volt, hogy Galaktika, meg hogy 17:46, aztán levonultunk. A színházterem kijáratánál is készítettünk egy csoportképet, aztán mindenki ment, amerre látott, illetve én először a könyves terembe, ahol leültem az ismerősök standjához egy kicsit kipihenni a fáradalmakat. Közben az éhség is megérkezett: az izgulás miatt alig ettem aznap, és most, hogy túl voltunk a megmérettetésen, végre ez is oldódott. Szerencsére van a közelben egy Aldi vagy Lidl, szóval valami kék bolt, meg egy kínai, bár este 6 után már nem volt túl sokféle kaja, de vettem elvitelre egy adag valamit, aztán dolgunk végezetten hazamentünk.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Adrian Tchaikovsky a botrány miatt érvénytelennek tartja a Hugo-díját
„Ezen információk alapján nem tekinthetem magam Hugo-győztesnek, és nem fogok hivatkozni a 2023-as díjátadó eredményére sem az életrajzomban, sem ezen az oldalon”– írja Adrian Tchaikovsky a saját weboldalán közzétett nyilatkozatban, amire a Spekulatív Zóna hívta fel a figyelmet. Az idő gyermekei-sorozatért 2023-ban Hugo-díjat kapott Tchaikovsky az elmúlt hetek eseményei nyomán szánta el magát erre a lépésre.
A gyanú, hogy kínai nyomásra cenzúrázták tavaly a Hugó-díjat, az egyik legrangosabb spekulatív irodalmi elismerést, akkor merült fel, mikor idén január 20-án nyilvánosságra kerültek a tavalyi év jelölési listái.
Ahogy arról mi is részletesen beszámoltunk, tavaly történt először, hogy nem az Egyesült Államokban rendezték a WorldCont, ahol a Hugót is átadják – a helyszín Kína volt. A nyilvánossá vált jelölési listákon viszont a jelölhetőségből való kizárást jelentő csillag szerepelt olyan szerzők neve vagy műve mellett, akik korábban kritizálták Kínát, a kínai vezetést, illetve kínai emigráns írók. Így csillagot kapott Rebecca F. Kuang Babelje és Neil Gaiman Sandman-sorozata is.
A botrány tovább dagadt, amikor kiszivárogtak a nyugati szervezők e-mailjei, amikben például arról írtak, hogy ki kell emelni minden olyan művet, ami Kínában problémás lehet.
Tchaikovsky nyilatkozata végén minderre úgy reagált,
Utoljára módosítva a moderátor által:
Ha saját akkor szép gyűjtemény, nekem különböző kötetekben vannak meg .
Most olvastam egy nagyon jó véleményt a Dűne című műről!
Igaz ez egy angol nyelvű újra olvasás volt de, nem számít.
A helyzet az, hogy ez már a sokadik nekifutás. A sokadik értékelés, amelyet megírtam a Dűnéről. De ez lesz az utolsó. Miért? Mert ebben ismerem el az egyértelműt: ezt a regényt nem lehet tíz, száz vagy akár ezer szóval jellemezni. A Dűne egyszerre nagyon sok minden, ám ugyanakkor meglepően kevés. Épp ez az ellentmondásosság az, ami miatt lehetetlen lerendezni néhány szóval. Így meg sem próbálom. Inkább arról írnék, milyen élmény olvasni ezt a regényt.
1998. Ekkor szereztem tudomást a Dűne világáról, mikor kinyitottam egy gamer magazint (PC X), és ott egy kis mellékletben írtak a könyvről, valamint az 1984-es filmről. Unokatestvérem megszállottja volt a Dune stratégiai játékoknak, és 2001-ben láttam őt játszani az Emperor: Battle for Dune című játékkal (mely amellett, hogy szórakoztató, még tiszteleg is a Dűne univerzuma előtt). Ekkor határoztam el, hogy jó, amúgy is akartam valami eposzi könyvet olvasni, a könyvtárnak pedig bent volt a Dűne (a három kötetre bontott Szukits kiadás, filmborítós verziók). Kivettem mind a hármat, és kiolvastam őket. Az, hogy mennyire megfakultak a cselekményről az emlékeim, sokat elmond az élményről. Tizenegy évesen nem tudott úgy megfogni Herbert stílusa, mint ma. Azt viszont biztosan tudom, hogy David Lynch filmjét imádtam az elvontsága miatt. Talán ez a szeretet az, mely miatt ha hallok valahol a Dűnéről, rögtön a film zenéi ugranak be először. Az újraolvasás közben is gyakran eszembe jutott az OST. Tettem próbát a további kötetekkel is, de mindről homályosak az emlékeim. El kellett telnie több, mint húsz évnek, hogy a könyvet ismét a kezembe vegyem. Egy antikváriumban megvásároltam egy angol nyelvű példányt. Az újraolvasást ugyanis évek óta terveztem. Azt is tudtam, hogy mindenképp angolul szeretném. Most végre sort tudtam rá keríteni, és bár a vártnál lassabban haladtam vele, de az élmény ezúttal jóval intenzívebb volt. Most, a harmincas éveimet taposva már könnyebben elvarázsolt ez a történet.
A Dűne hiába science fiction univerzum, az elmesélt történet inkább emlékeztet egy mesére. Adott egy fiatal herceg, aki egy nép vezetőjévé válik, meghódítja saját királyságát és elvesz feleségül egy hercegnőt. Ez a történet alapvető váza. Erre épül fel Herbert sajátos karakterábrázolása: a herceg igazából egy antihős, aki nem válogat az eszközökben, és fokozatosan veszíti el szeretetre méltó vonásait. Magában hordozza a hőst és a gonosztevőt is, de igazából egyik irányba sem billen el. Hisz a Dűne nem a jó és a gonosz harca. Éppen ezért emlékeztet csupán egy mesére, de nem az. Éppen ezért nehéz szavakba foglalni ezt a történetet. Mert lehetne dobálózni olyan jelzőkkel, hogy „a maga idejében úttörőnek számított”, vagy „zsánerek közötti határvonalat képviselő klasszikus”, vagy „vérfrissítés az SF világában”, de ezek közül egyiket sem én találtam ki. Nem én mondtam, hanem előttem már sokatok leírta ezeket a mondatokat, és már elkoptatottnak érzem őket. Szóval a saját szavaimat fogom használni. A Dűne egy szerelmeslevél a fantasztikum világa felé. Olyan, mint a főhőse: nem alkuszik meg, nem hajol meg semmiféle elvárásnak. Egyetlen célt tart a szeme előtt: hogy egy olyan SF munka legyen, melyet elolvasva belehabarodsz az elképzelt világokba. Olvashatsz te Asimovot, Clarke-ot, Gibsont és egy csomó remek SF szerzőt, akik jóval földhözragadtabbak voltak. De olyat, mint a Dűne, nem találsz az életművükben. Ahogy senki máséban sem. Herbert vette a bátorságot, és anno szembement minden olyan elemmel, mely a sci-fit sci-fivé teszi. Ha nem a távoli jövőben játszódna, és nem sorakoztatna fel futurisztikus technológiákat és építkezne tudományos alapokra, akkor simán beleillene egy fantasynek is. Itt nem egy tudományos felfedezés kibontása és bemutatása zajlik, hanem egy messiástörténet bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Ugyanis Herbert inkább humán beállítottságú volt, mint reál. Ez az oka annak, hogy nem a természettudomány, hanem a társadalomtudományok szemszögéből közelíti meg a sci-fit. Filozófia, politika, antropológia, vallás… inkább ezek hatják át a Dűne univerzumot. Van csillagközi utazás, de ebben a regényben nem látjuk, hogyan néz ki. Tudjuk, hogy a bene gesseritek mesterségesen beleavatkoznak a genetikába, hogy világra hozzák a legfelsőbbrendű lényt, de az ábrázolásuk inkább teszi őket hasonlatossá a boszorkányokhoz, mint a genetikus mérnökökhöz. Ebben a világban a Kiválasztottat nem egy prófécia jövendölte meg, hanem „ki lett tenyésztve”. És ez csak pár példa, mely segít érzékeltetni a Dűne egyediségét.
Ez persze nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne. A könyv nagyon sok időt szán a fremen kultúra bemutatására, és emiatt joggal érezheti az olvasó azt, hogy a regény néhol leül és unalmassá válik. Akció nincs túl sok, Herbert stílusa pedig nem mindig követhető egyszerűen. Egy bekezdésben akár három különböző szereplő gondolataiba is bepillantást nyerhetünk, és nagyon sok információt kapunk kézhez, mindezt ráérős stílusban elregélve. Az emberek sokszor vonnak párhuzamot Tolkien és Herbert között, pedig szerintem érezhető a különbség. Tolkienról pl. tudjuk, hogy nem igazán rajongott a Dűnéért. Ugyan aki az egyiket szerette, talán könnyedén megkedveli a másikat is, de A Gyűrűk Ura és a Dűne csak annyiban közösek, hogy megreformálták a fantasztikumot. Ugyan tisztelem az aranykor SF szerzőit, de Herbert regényét sokkal irodalmibbnak érzem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem jobban, mint A Gyűrűk Urát. Én a Dűnét egy jobban megírt könyvnek tartom, mellyel személy szerint könnyebben is tudtam azonosulni. Aztán ki tudja? Talán ha egyszer újraolvasom Tolkien könyvét, máshogy fogok arra is tekinteni.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű: szerettem a Dűnét. Nagyon jó könyv, és nem lehet jelzőt találni rá, mennyire különleges, mennyire hangulatos. Nagyon nehéz nem beleszeretni, mert mindent tartalmaz, amit szeretek a könyvekben. Féltem az újraolvasástól, mert attól tartottam, hogy nem fog annyira tetszeni. Tévedtem. Sokkal jobban tudtam értékelni, mint gyermekkoromban. Ez egy csodálatos történet, és önmagában is teljes. Nem kell elolvasnod három könyvet ahhoz, hogy kézhez kapj egy nagy sztorit. A lényeg, hogy ha teheted, életed valamelyik szakaszában vedd kézbe, és olvasd el. Nem fogod megbánni. Az ilyen történetek miatt vagyok büszke arra, hogy fantasztikumrajongó vagyok.
(Szentinel)
Igaz ez egy angol nyelvű újra olvasás volt de, nem számít.
A helyzet az, hogy ez már a sokadik nekifutás. A sokadik értékelés, amelyet megírtam a Dűnéről. De ez lesz az utolsó. Miért? Mert ebben ismerem el az egyértelműt: ezt a regényt nem lehet tíz, száz vagy akár ezer szóval jellemezni. A Dűne egyszerre nagyon sok minden, ám ugyanakkor meglepően kevés. Épp ez az ellentmondásosság az, ami miatt lehetetlen lerendezni néhány szóval. Így meg sem próbálom. Inkább arról írnék, milyen élmény olvasni ezt a regényt.
1998. Ekkor szereztem tudomást a Dűne világáról, mikor kinyitottam egy gamer magazint (PC X), és ott egy kis mellékletben írtak a könyvről, valamint az 1984-es filmről. Unokatestvérem megszállottja volt a Dune stratégiai játékoknak, és 2001-ben láttam őt játszani az Emperor: Battle for Dune című játékkal (mely amellett, hogy szórakoztató, még tiszteleg is a Dűne univerzuma előtt). Ekkor határoztam el, hogy jó, amúgy is akartam valami eposzi könyvet olvasni, a könyvtárnak pedig bent volt a Dűne (a három kötetre bontott Szukits kiadás, filmborítós verziók). Kivettem mind a hármat, és kiolvastam őket. Az, hogy mennyire megfakultak a cselekményről az emlékeim, sokat elmond az élményről. Tizenegy évesen nem tudott úgy megfogni Herbert stílusa, mint ma. Azt viszont biztosan tudom, hogy David Lynch filmjét imádtam az elvontsága miatt. Talán ez a szeretet az, mely miatt ha hallok valahol a Dűnéről, rögtön a film zenéi ugranak be először. Az újraolvasás közben is gyakran eszembe jutott az OST. Tettem próbát a további kötetekkel is, de mindről homályosak az emlékeim. El kellett telnie több, mint húsz évnek, hogy a könyvet ismét a kezembe vegyem. Egy antikváriumban megvásároltam egy angol nyelvű példányt. Az újraolvasást ugyanis évek óta terveztem. Azt is tudtam, hogy mindenképp angolul szeretném. Most végre sort tudtam rá keríteni, és bár a vártnál lassabban haladtam vele, de az élmény ezúttal jóval intenzívebb volt. Most, a harmincas éveimet taposva már könnyebben elvarázsolt ez a történet.
A Dűne hiába science fiction univerzum, az elmesélt történet inkább emlékeztet egy mesére. Adott egy fiatal herceg, aki egy nép vezetőjévé válik, meghódítja saját királyságát és elvesz feleségül egy hercegnőt. Ez a történet alapvető váza. Erre épül fel Herbert sajátos karakterábrázolása: a herceg igazából egy antihős, aki nem válogat az eszközökben, és fokozatosan veszíti el szeretetre méltó vonásait. Magában hordozza a hőst és a gonosztevőt is, de igazából egyik irányba sem billen el. Hisz a Dűne nem a jó és a gonosz harca. Éppen ezért emlékeztet csupán egy mesére, de nem az. Éppen ezért nehéz szavakba foglalni ezt a történetet. Mert lehetne dobálózni olyan jelzőkkel, hogy „a maga idejében úttörőnek számított”, vagy „zsánerek közötti határvonalat képviselő klasszikus”, vagy „vérfrissítés az SF világában”, de ezek közül egyiket sem én találtam ki. Nem én mondtam, hanem előttem már sokatok leírta ezeket a mondatokat, és már elkoptatottnak érzem őket. Szóval a saját szavaimat fogom használni. A Dűne egy szerelmeslevél a fantasztikum világa felé. Olyan, mint a főhőse: nem alkuszik meg, nem hajol meg semmiféle elvárásnak. Egyetlen célt tart a szeme előtt: hogy egy olyan SF munka legyen, melyet elolvasva belehabarodsz az elképzelt világokba. Olvashatsz te Asimovot, Clarke-ot, Gibsont és egy csomó remek SF szerzőt, akik jóval földhözragadtabbak voltak. De olyat, mint a Dűne, nem találsz az életművükben. Ahogy senki máséban sem. Herbert vette a bátorságot, és anno szembement minden olyan elemmel, mely a sci-fit sci-fivé teszi. Ha nem a távoli jövőben játszódna, és nem sorakoztatna fel futurisztikus technológiákat és építkezne tudományos alapokra, akkor simán beleillene egy fantasynek is. Itt nem egy tudományos felfedezés kibontása és bemutatása zajlik, hanem egy messiástörténet bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Ugyanis Herbert inkább humán beállítottságú volt, mint reál. Ez az oka annak, hogy nem a természettudomány, hanem a társadalomtudományok szemszögéből közelíti meg a sci-fit. Filozófia, politika, antropológia, vallás… inkább ezek hatják át a Dűne univerzumot. Van csillagközi utazás, de ebben a regényben nem látjuk, hogyan néz ki. Tudjuk, hogy a bene gesseritek mesterségesen beleavatkoznak a genetikába, hogy világra hozzák a legfelsőbbrendű lényt, de az ábrázolásuk inkább teszi őket hasonlatossá a boszorkányokhoz, mint a genetikus mérnökökhöz. Ebben a világban a Kiválasztottat nem egy prófécia jövendölte meg, hanem „ki lett tenyésztve”. És ez csak pár példa, mely segít érzékeltetni a Dűne egyediségét.
Ez persze nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne. A könyv nagyon sok időt szán a fremen kultúra bemutatására, és emiatt joggal érezheti az olvasó azt, hogy a regény néhol leül és unalmassá válik. Akció nincs túl sok, Herbert stílusa pedig nem mindig követhető egyszerűen. Egy bekezdésben akár három különböző szereplő gondolataiba is bepillantást nyerhetünk, és nagyon sok információt kapunk kézhez, mindezt ráérős stílusban elregélve. Az emberek sokszor vonnak párhuzamot Tolkien és Herbert között, pedig szerintem érezhető a különbség. Tolkienról pl. tudjuk, hogy nem igazán rajongott a Dűnéért. Ugyan aki az egyiket szerette, talán könnyedén megkedveli a másikat is, de A Gyűrűk Ura és a Dűne csak annyiban közösek, hogy megreformálták a fantasztikumot. Ugyan tisztelem az aranykor SF szerzőit, de Herbert regényét sokkal irodalmibbnak érzem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem jobban, mint A Gyűrűk Urát. Én a Dűnét egy jobban megírt könyvnek tartom, mellyel személy szerint könnyebben is tudtam azonosulni. Aztán ki tudja? Talán ha egyszer újraolvasom Tolkien könyvét, máshogy fogok arra is tekinteni.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű: szerettem a Dűnét. Nagyon jó könyv, és nem lehet jelzőt találni rá, mennyire különleges, mennyire hangulatos. Nagyon nehéz nem beleszeretni, mert mindent tartalmaz, amit szeretek a könyvekben. Féltem az újraolvasástól, mert attól tartottam, hogy nem fog annyira tetszeni. Tévedtem. Sokkal jobban tudtam értékelni, mint gyermekkoromban. Ez egy csodálatos történet, és önmagában is teljes. Nem kell elolvasnod három könyvet ahhoz, hogy kézhez kapj egy nagy sztorit. A lényeg, hogy ha teheted, életed valamelyik szakaszában vedd kézbe, és olvasd el. Nem fogod megbánni. Az ilyen történetek miatt vagyok büszke arra, hogy fantasztikumrajongó vagyok.
(Szentinel)
Szerző: Székely Anna
Elképesztő ütemű tudományos és technológiai fejlődés tanúi vagyunk. Az emberi agyba ültetett csipektől kezdve a legtávolabbi űrkalandokig, lassan minden megvalósul körülöttünk, bennünk, amit a dúsfantáziájú sci-fi írók egykor megálmodtak. Németh Attilával, a Galaktika című sci-fi magazin irodalmi szerkesztőjével arról beszélgetett a tudás.hu, hogyan reagált erre a folyamatra a tudományos-fantasztikus irodalom.
Németh Attila
Éppen húsz éve annak, hogy újra indult a Galaktika folyóirat, amely korábban a tudományos fantasztikus irodalom nagyon kedvelt fóruma volt Magyarországon. Azóta azonban, alaposan megváltoztak az olvasási szokások, csökkent az irodalom jelentősége és az emberekre gyakorolt hatása. Hogy lehet, hogy a Galaktika mindezek ellenére él és virul?
Én éppenséggel azt gondolom, hogy a valóban csökkenő általános tendenciák ellenére a sci-fi meg tudta őrizni a népszerűségét és a saját olvasótáborát. A tudományos és technológiai fejlődés rengeteg inspirációt adott, még inkább meglódította az írók fantáziáját és nagyon kíváncsivá tette a közönséget.Ma már szinte valamennyi magyar kiadó ad ki tudományos-fantasztikus műveket, olyanokat is, amelyeket esetleg nem is neveznek, vagy kategorizálnak így. Egyre nagyobb szerepet játszik az irodalomban a fantasztikum, a meghökkentés, ez is bekerült a sci-fi nagy kalapja alá.A Galaktika 1972-ben a Móra Kiadó égisze alatt indult önálló szerkesztőségként, és több mint 20 éven át jelentette meg a magazint. A kiadó privatizálásakor felszámolták mind a lapot, mind az azon dolgozó műhelyt, és kilenc év szünet következett.
2004-ben mi indítottuk újra. Rangos tudósok, kutatók, esztéták vannak a tanácsadó testületünkben.
A szerkesztésnél (menedzsment: Mund Katalin és Burger István, irodalmi szerkesztő: Németh Attila, tudományos szerkesztő: Kovács „Tücsi” Mihály) arra törekszünk, hogy minél izgalmasabb legyen az olvasnivaló, minél inkább tükrözze a korunkat.
Az eredmény valóban figyelemre méltó. Nyilván szubjektív az ítélet, de úgy gondolom, a ma még létező szépirodalmi folyóiratok és magazinok, bár sokszor igen nívós szövegeket közölnek, gyakran túl belterjesek és unalmasak. A Galaktika szerintem ma a legolvasmányosabb magyar irodalmi folyóirat.
Az idők folyamán igyekeztünk kitágítani a Galaktika tematikáját. A sokféle műfajú novellák mellett, izgalmas tudományos híreket, filmes és technológiai újdonságokat, érdekességeket is tálalunk, olvasmányos formában. Úgy éreztük, a mai információs társadalomban, az emberekre záporozó hírek, képek, szövegek áradatában, csak egy nagyon színes, vegyes, nívós anyag lehet versenyképes.
A régi nagyok
A hőskorban, úgy 60-70 évvel ezelőtt, nagy nevek forogtak a világban, a sci-fi irodalom területén. Stanisław Lem, Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Ray Bradbury… Óriási rajongótáboruk volt.
Nekünk, itt a keleti blokkban, a hetvenes években, amikor én voltam gyerek, nagy kedvenceink voltak még a szovjet-orosz Sztrugackij testvérek is. Ők úgy tudtak a könyveikkel nevelni, oktatni, hogy közben bámulatosan kalandos történetet is szőttek köré. És aki nem értette meg a komolyabb tartalmat, az is rajongva tudta olvasni a különböző űrkalandjaikat.De nagyot futott nálunk az angol Fred Hoyle csillagász is, aki írt néhány sci-fit, tudósként is, íróként is lehetett tisztelni. És akkoriban még monopol helyzetben volt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, és valami csodálatos keskeny mérete is volt, amit el lehetett süllyeszteni a zsebbe, akár láthatatlanul az iskolai órákra bevinni és ott olvasgatni a pad alatt.Én is végigmentem az egész sorozaton és faltam a magazinokat is.
Merthogy akkoriban dübörgött az űrverseny, és egyfolytában jelentek meg fantasztikus beszámolók, hogy most ez megy föl az űrbe, majd az megy föl, és már rá is lépett az ember a Holdra, meg hogy milyen bázisaink lesznek itt meg ott. Szóval az egy nagyon lelkesítő időszak volt és hát persze én is belelkesedtem. És a lelkesedésem ma is tart.
A magyar írók között is volt egy „nagy” nemzedék, amelyik nagyon kedveltté tette a sci-fit idehaza. A Péterek, például, Kuczka Péter, Zsoldos Péter, Bogáti Péter, Szentmihályi Szabó Péter, aztán mások is. Kik azok, akik ma is élnek?
Az említettek közül sajnos már senki. A következő nemzedékből két nagyon népszerű írót, Nemere Istvánt és Lőrincz L. Lászlót lehetne említeni.
És azóta, legalább két újabb nemzedék jelent meg az irodalom színterén.A magyar sci-fi legfőbb motorja Kuczka Péter volt. Az 1956-os forradalom fölrázta a magyar írókat, a magyar irodalmi életet, és némiképp átrendezte a sorokat. Voltak, akiknek egy időre hallgatniuk kellett. Kuczka Péter pedig kényszerpályára került, nem írhatott mást, sci-fivel kellett foglalkoznia, amivel azelőtt soha.
Viszont nagyon hamar belelkesedett, mert észrevette, hogy itt, a fantasztikum burkában lehet „a sorok közé” is írni, meg lehet „a sorok között” olvasni is, és ez nagyon jó dolog, ha valami olyat akarunk elmondani, amit egyébként nem lehetne. És akkor elkezdte kapacitálni az akkori magyar íróvilág tagjait, nagyjából mindenkit, aki élt és mozgott, hogy írjon sci-fit is.
Egyszer csak divatos dolog lett úgy a hatvanas-hetvenes években, hogy a neves írók közül sokan átlépték a határokat. A felnőtt szépirodalmi művek után írtak, mondjuk, egy ifjúsági regényt, a következő évben meg egy krimit vagy egy sci-fit.Annak idején például Fehér Klára, Nemes László, Fekete Gyula és Tamkó Sirató Károly is írt sci-fit. Talán mára ez megint kezd egy kicsit kialakulni. Dragomán György, Szabó T. Anna, Cserna-Szabó András, Benedek Szabolcs, Csaplár Vilmos, Spiró György, Darvasi László, Egressy Zoltán, Hász Róbert, Ménes Attila. Kiss Noémi, Parti Nagy Lajos, Sirokai Mátyás és mások is jelentettek meg már ilyen témájú írásokat.Veres Attila horrorjai Amerikában, angol nyelven is sikert arattak. Szélesi Sándor pedig – aki egyébként kitűnő forgatókönyvíró is, egyik írója volt például a Tűzvonalban című tévésorozatnak – 2007-ben Európa legjobb sci-fi írója lett.
Mégis, úgy lehet érzékelni, mintha ma Magyarországon egyfajta buborékban lenne a sci-fi irodalom. Nálunk a sci-fi írók nem lehetnek sztárok, mint mondjuk az angol nyelvterületen alkotók. Egy Varga Csaba Bélát vagy mondjuk, a sokáig Brandon Hackett álnéven író Markovics Botondot nem ismerik annyian. Nem tudom, hogy valamiféle elit irodalmi gőgből történt-e így, vagy egyszerűen így alakult, valahogy mintha egy szűkebb karámba terelték volna be a magyar sci-fi irodalmat.
Én azt mondom, ez a buborék nem magyar sajátosság, inkább közép-európai.Ez a vasfüggöny mögötti világ volt, ahol aztán a sci-fit szovjet behatásra elég gyorsan besorolták az ifjúsági irodalomba. És innentől kezdve elveszítette azt a nimbuszát, hogy ez komoly irodalom, hiszen ezeket a műveket „csak” gyerekeknek írják.És hát annyiban tényleg volt benne valami, hogy a tizenéves gyerekeket nagyon meg tudta fogni a tudományos fantasztikum. De valójában ez a kategorizálás egy idő után a visszájára fordult, úgy alakult, hogy a hatvanas –hetvenes években a magyar és a környező országok szinte teljes értelmisége is ezeket a kiadványokat olvasta.
És mindenhol valamiféle legenda kerekedett a sci-fi-rajongók köré, elterjedt, hogy aki sci-fit olvas, az valamiképpen ellenzéki gondolkodó.
Olyan volt ez, mint a dzsessz és a dzsesszkedvelők megítélése?
Igen, az se volt akkoriban különösebben támogatott művészeti ág. Mindenesetre a nagy felbuzdulás nálunk is és a környező országokban is, némiképp keretek közé lett kényszerítve.
Tarol a konkurencia
Aztán egyszer csak megjelent a fantasy zsánere, pillanatok alatt rendkívül népszerű lett, és úgy tűnt, a sci-fi nagy versenytársat kapott.
Amikor az akkori kultúra-irányítók rájöttek, hogy ez a fajta irodalom milyen erősen befolyásolhatja, mi több, irányíthatja az ifjúságot, a fantasy nálunk a tiltott kategóriába került.
Egészen a nyolcvanas évek elejéig – ha csak nem meseként –, ilyen jellegű irodalom nem jelenhetett meg.
A Galaktika is tisztán tudományos-fantasztikus irodalommal indult.
Bár Kuczka Péter szerkesztőként csempészett bele később például kísértettörténeteket, vagy egyéb, úgynevezett gótikus irodalmat is, vagyis romantikus rémtörténeteket, amelyek mondjuk, elhagyatott kísértetkastélyokban játszódnak. És később megjelent egy vámpíros szám is.1981-et írtunk, amikor a Gondolat Kiadónál megjelent A Gyűrűk Ura, három kötetben. Ez volt a fordulópont. Revelációként hatott országszerte. Úristen, hát írnak ilyesmit is, ami nem kimondottan tudományos-fantasztikus, de nem is hagyományos szépirodalom.Kuczka Péter is gyorsan kapcsolt, egy évvel később megjelent a Galaktika híres fantasy-száma.
Hogyan határozná meg, mi az alapvető különbség a sci-fi és a fantasy között? A sci-fi akár valaha meg is valósulhat, a fantasy pedig csak mese?
Azért a sci-fi művek is tartalmaznak gyakran szándékoltan olyan elemeket, amelyek biztosan nem valósulhatnak meg, csak azért, hogy el tudjanak mondani egy történetet. A sci-fi írók soha nem riadtak vissza például fénynél gyorsabb űrhajókat indítani, vagy akár fénynél gyorsabb kommunikációt teremteni.
De a tudományos témáknál, mivel tapasztaljuk, hogy milyen rohamléptekkel fejlődik a tudomány, valahogy mindig nyitva van a lehetőség arra, hogy egyszer csak – nem a mai ismereteink szerint, de – elérkezünk majd oda is, hogy a könyvekben megírt fantáziák megvalósulnak, nem? A fantasy viszont rendszerint egy különös, sajátos világot teremt, aminek nem célja a valóságos létezés.
De hát attól kezdve, hogy megjelentek az irodalomban, a filmekben a párhuzamos univerzumok, honnan tudhatjuk, hogy nincs-e valahol egy párhuzamos univerzum, amely valóban létezik? Teljesen tudományos megközelítéssel írtak például arról, hogy egy fantasy világban valóban működik a mágia, és ott tudományos törvényszerűségei vannak.Úgy gondolom, a határok a sci-fi és a fantasy között az idő múlásával fokozatosan elmosódnak. A különbség talán az, hogy a sci- fi, mondjuk úgy: társadalomjobbító szándékkal íródik, és valamiféle realisztikus alapja van.Például az emberiségre leselkedő veszélyek, az űrből vagy belülről érkező pusztítások kivédése. Vagy egy célt vázol föl a szerző, amit el kellene érnünk, vagy egy fenyegető helyzetet, amit viszont meg kellene akadályozni.
Tulajdonképpen ezek a panelek léteznek a fantasy-ben is, csak az sokkal inkább mese. Hiszen a meséből nőtt ki, a népmesékből és a műmesékből, azokat mélyítették és „komolyították” el, hogy inkább a felnőttekhez szóljanak.A sci-finél gyakran számonkérjük a természettudományos hitelességet. Nyilván a témák között szerepelnek meghökkentő kozmológiai felfedezések, vagy szupertechnológiák, az emberi agy átalakítása, de a sci-fi nem csak erről szól. Legalább annyira szólhat a társadalomtudományokról.Például a jövő emberének szellemi változásairól, dilemmáiról, életmódjáról, azokról a kihívásokról, amelyekkel az emberiségnek szembe kell néznie. A kiszolgáltatottságról, a társadalmak átalakulásáról, diktatúrákról és így tovább.
Orwellnek az 1984-e például nem a természettudományos újdonságokkal operál, hanem a társadalmi dilemmákat, a hatalom és az alávetett ember kapcsolatát, lehetőségeit mutatja be.
Irodalmi olvasztótégely
Aztán a sci-fi és a fantasy mellett felbukkant a Galaktikában is a furcsa nevű weird műfaja.
Nem csak ez az angol szó furcsa nekünk, a jelentése is az: furcsa.
De valójában ez nem új, 20 -21. századi műfaj. Hiszen ott volt E.T.A. Hoffmann, ott volt, Edgar Allan Poe, ott volt akár Oscar Wilde vagy H. P. Lovecraft, akik weirdet, vagyis furcsát, meghökkentőt, hajmeresztőt írtak már századokkal ezelőtt.
Aztán volt kifejezetten egy olyan irányzat a 20. század elején, amelyik ezeket a weird történeteket minél hajmeresztőbbre tálaltatta az íróval. Ezek a művek főleg magazinokban jelentek meg.
Csakhogy akkor működött egyfajta kiadói cenzúra, mely azt írta elő, hogy a történetek mindig fussanak ki valami logikus magyarázatra, a végére el kell távolítani belőlük a fantasztikumot. Úgy néz ki, mint egy kísértet- vagy rémtörténet, de a végén kiderül, hogy mégse volt az, mert a közönséget nem szabad elbizonytalanítani a valóság-tudatában.De most már természetesen nincs ilyen korlátozás, szabadon kitalálhatja mindenki a legabszurdabb történetet. Hogy mennyire keverednek ma a zsánerek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a régi, elismert sci-fi díjakat ma már például a Harry Potternek is odaítélték, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk sci-finek.És amikor a fantasy is bekerült a bűvös körbe, kitalálták, hogy az SF már nem a science fictiont jelenti, hanem speculative fictiont, vagyis olyan irodalmi művet, amely a valóságtól valamilyen szinten elrugaszkodik.
Tud egyáltalán a sci-fi ma még új, izgalmas témákkal és formákkal szolgálni a különféle filmes univerzumok megjelenése után, a villámgyors tudományos-technológiai fejlődés, a digitális forradalom, a robotika és az MI korában?
Az irodalom felvette a tudomány kesztyűjét és előre menekült.
Az írók kitalálták a kiberteret és az abban zajló kiberpunk történéseket, ez is igen kedvelt témacsoporttá vált az 1980-as évektől kezdve. William Gibson és Bruce Bethke indították útjára ezt a mozgalmat, a magyar szerzők közül például Gáspár Andrást érdemes megemlíteni.
Az ezredforduló után bővült ki ez a tematika a technológiai szingularitás vízióival – aminek talán legfőbb hazai prófétája Markovics Botond. Másrészt, mivel a világunk egyre különösebb, egyre zaklatottabb, a minket körülvevő helyzetek gyakran abszurdak, talán ez magyarázza, hogy megint felerősödött a disztópia az irodalomban.A disztópia, vagyis a negatív utópia valamilyen különös, félelmetes jelenséget vagy világot rajzol föl. Voltak ennek persze régebbi előképei is, ilyen volt például Ray Bradbury műve, a Fahrenheit 451, amely olyan világban játszódik, ahol betiltották az olvasást, és elégetik a könyveket.Ma pedig gyakran ábrázolják a földi élet vagy az emberiség pusztulását, és az utána mégis életben maradt néhány ember vagy csoport könyörtelen harcát a tovább élésért.
Ilyen például Cormack McCarthy: Az út című regénye, vagy az egész világon ismert Suzanne Collins: Az éhezők viadala című könyve és különösen a belőle készült filmek, illetve Margaret Atwood: A szolgálólány meséje című rendkívül népszerű története.
Egyébként korunkra a sokféleség együttélése a jellemző. Minden megtalálható ma a fantasztikum (b)irodalmában: az abszurdtól a bizarrón, az űrkalandokon, a metavilágokon, az apokaliptikus világpusztulásokon és a sokféle egyéb meghökkentésen át a hard horrorig.
Elképesztő ütemű tudományos és technológiai fejlődés tanúi vagyunk. Az emberi agyba ültetett csipektől kezdve a legtávolabbi űrkalandokig, lassan minden megvalósul körülöttünk, bennünk, amit a dúsfantáziájú sci-fi írók egykor megálmodtak. Németh Attilával, a Galaktika című sci-fi magazin irodalmi szerkesztőjével arról beszélgetett a tudás.hu, hogyan reagált erre a folyamatra a tudományos-fantasztikus irodalom.
Németh Attila
Éppen húsz éve annak, hogy újra indult a Galaktika folyóirat, amely korábban a tudományos fantasztikus irodalom nagyon kedvelt fóruma volt Magyarországon. Azóta azonban, alaposan megváltoztak az olvasási szokások, csökkent az irodalom jelentősége és az emberekre gyakorolt hatása. Hogy lehet, hogy a Galaktika mindezek ellenére él és virul?
Én éppenséggel azt gondolom, hogy a valóban csökkenő általános tendenciák ellenére a sci-fi meg tudta őrizni a népszerűségét és a saját olvasótáborát. A tudományos és technológiai fejlődés rengeteg inspirációt adott, még inkább meglódította az írók fantáziáját és nagyon kíváncsivá tette a közönséget.Ma már szinte valamennyi magyar kiadó ad ki tudományos-fantasztikus műveket, olyanokat is, amelyeket esetleg nem is neveznek, vagy kategorizálnak így. Egyre nagyobb szerepet játszik az irodalomban a fantasztikum, a meghökkentés, ez is bekerült a sci-fi nagy kalapja alá.A Galaktika 1972-ben a Móra Kiadó égisze alatt indult önálló szerkesztőségként, és több mint 20 éven át jelentette meg a magazint. A kiadó privatizálásakor felszámolták mind a lapot, mind az azon dolgozó műhelyt, és kilenc év szünet következett.
2004-ben mi indítottuk újra. Rangos tudósok, kutatók, esztéták vannak a tanácsadó testületünkben.
A szerkesztésnél (menedzsment: Mund Katalin és Burger István, irodalmi szerkesztő: Németh Attila, tudományos szerkesztő: Kovács „Tücsi” Mihály) arra törekszünk, hogy minél izgalmasabb legyen az olvasnivaló, minél inkább tükrözze a korunkat.
Az eredmény valóban figyelemre méltó. Nyilván szubjektív az ítélet, de úgy gondolom, a ma még létező szépirodalmi folyóiratok és magazinok, bár sokszor igen nívós szövegeket közölnek, gyakran túl belterjesek és unalmasak. A Galaktika szerintem ma a legolvasmányosabb magyar irodalmi folyóirat.
Az idők folyamán igyekeztünk kitágítani a Galaktika tematikáját. A sokféle műfajú novellák mellett, izgalmas tudományos híreket, filmes és technológiai újdonságokat, érdekességeket is tálalunk, olvasmányos formában. Úgy éreztük, a mai információs társadalomban, az emberekre záporozó hírek, képek, szövegek áradatában, csak egy nagyon színes, vegyes, nívós anyag lehet versenyképes.
A régi nagyok
A hőskorban, úgy 60-70 évvel ezelőtt, nagy nevek forogtak a világban, a sci-fi irodalom területén. Stanisław Lem, Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Ray Bradbury… Óriási rajongótáboruk volt.
Nekünk, itt a keleti blokkban, a hetvenes években, amikor én voltam gyerek, nagy kedvenceink voltak még a szovjet-orosz Sztrugackij testvérek is. Ők úgy tudtak a könyveikkel nevelni, oktatni, hogy közben bámulatosan kalandos történetet is szőttek köré. És aki nem értette meg a komolyabb tartalmat, az is rajongva tudta olvasni a különböző űrkalandjaikat.De nagyot futott nálunk az angol Fred Hoyle csillagász is, aki írt néhány sci-fit, tudósként is, íróként is lehetett tisztelni. És akkoriban még monopol helyzetben volt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, és valami csodálatos keskeny mérete is volt, amit el lehetett süllyeszteni a zsebbe, akár láthatatlanul az iskolai órákra bevinni és ott olvasgatni a pad alatt.Én is végigmentem az egész sorozaton és faltam a magazinokat is.
Merthogy akkoriban dübörgött az űrverseny, és egyfolytában jelentek meg fantasztikus beszámolók, hogy most ez megy föl az űrbe, majd az megy föl, és már rá is lépett az ember a Holdra, meg hogy milyen bázisaink lesznek itt meg ott. Szóval az egy nagyon lelkesítő időszak volt és hát persze én is belelkesedtem. És a lelkesedésem ma is tart.
A magyar írók között is volt egy „nagy” nemzedék, amelyik nagyon kedveltté tette a sci-fit idehaza. A Péterek, például, Kuczka Péter, Zsoldos Péter, Bogáti Péter, Szentmihályi Szabó Péter, aztán mások is. Kik azok, akik ma is élnek?
Az említettek közül sajnos már senki. A következő nemzedékből két nagyon népszerű írót, Nemere Istvánt és Lőrincz L. Lászlót lehetne említeni.
És azóta, legalább két újabb nemzedék jelent meg az irodalom színterén.A magyar sci-fi legfőbb motorja Kuczka Péter volt. Az 1956-os forradalom fölrázta a magyar írókat, a magyar irodalmi életet, és némiképp átrendezte a sorokat. Voltak, akiknek egy időre hallgatniuk kellett. Kuczka Péter pedig kényszerpályára került, nem írhatott mást, sci-fivel kellett foglalkoznia, amivel azelőtt soha.
Viszont nagyon hamar belelkesedett, mert észrevette, hogy itt, a fantasztikum burkában lehet „a sorok közé” is írni, meg lehet „a sorok között” olvasni is, és ez nagyon jó dolog, ha valami olyat akarunk elmondani, amit egyébként nem lehetne. És akkor elkezdte kapacitálni az akkori magyar íróvilág tagjait, nagyjából mindenkit, aki élt és mozgott, hogy írjon sci-fit is.
Egyszer csak divatos dolog lett úgy a hatvanas-hetvenes években, hogy a neves írók közül sokan átlépték a határokat. A felnőtt szépirodalmi művek után írtak, mondjuk, egy ifjúsági regényt, a következő évben meg egy krimit vagy egy sci-fit.Annak idején például Fehér Klára, Nemes László, Fekete Gyula és Tamkó Sirató Károly is írt sci-fit. Talán mára ez megint kezd egy kicsit kialakulni. Dragomán György, Szabó T. Anna, Cserna-Szabó András, Benedek Szabolcs, Csaplár Vilmos, Spiró György, Darvasi László, Egressy Zoltán, Hász Róbert, Ménes Attila. Kiss Noémi, Parti Nagy Lajos, Sirokai Mátyás és mások is jelentettek meg már ilyen témájú írásokat.Veres Attila horrorjai Amerikában, angol nyelven is sikert arattak. Szélesi Sándor pedig – aki egyébként kitűnő forgatókönyvíró is, egyik írója volt például a Tűzvonalban című tévésorozatnak – 2007-ben Európa legjobb sci-fi írója lett.
Mégis, úgy lehet érzékelni, mintha ma Magyarországon egyfajta buborékban lenne a sci-fi irodalom. Nálunk a sci-fi írók nem lehetnek sztárok, mint mondjuk az angol nyelvterületen alkotók. Egy Varga Csaba Bélát vagy mondjuk, a sokáig Brandon Hackett álnéven író Markovics Botondot nem ismerik annyian. Nem tudom, hogy valamiféle elit irodalmi gőgből történt-e így, vagy egyszerűen így alakult, valahogy mintha egy szűkebb karámba terelték volna be a magyar sci-fi irodalmat.
Én azt mondom, ez a buborék nem magyar sajátosság, inkább közép-európai.Ez a vasfüggöny mögötti világ volt, ahol aztán a sci-fit szovjet behatásra elég gyorsan besorolták az ifjúsági irodalomba. És innentől kezdve elveszítette azt a nimbuszát, hogy ez komoly irodalom, hiszen ezeket a műveket „csak” gyerekeknek írják.És hát annyiban tényleg volt benne valami, hogy a tizenéves gyerekeket nagyon meg tudta fogni a tudományos fantasztikum. De valójában ez a kategorizálás egy idő után a visszájára fordult, úgy alakult, hogy a hatvanas –hetvenes években a magyar és a környező országok szinte teljes értelmisége is ezeket a kiadványokat olvasta.
És mindenhol valamiféle legenda kerekedett a sci-fi-rajongók köré, elterjedt, hogy aki sci-fit olvas, az valamiképpen ellenzéki gondolkodó.
Olyan volt ez, mint a dzsessz és a dzsesszkedvelők megítélése?
Igen, az se volt akkoriban különösebben támogatott művészeti ág. Mindenesetre a nagy felbuzdulás nálunk is és a környező országokban is, némiképp keretek közé lett kényszerítve.
Tarol a konkurencia
Aztán egyszer csak megjelent a fantasy zsánere, pillanatok alatt rendkívül népszerű lett, és úgy tűnt, a sci-fi nagy versenytársat kapott.
Amikor az akkori kultúra-irányítók rájöttek, hogy ez a fajta irodalom milyen erősen befolyásolhatja, mi több, irányíthatja az ifjúságot, a fantasy nálunk a tiltott kategóriába került.
Egészen a nyolcvanas évek elejéig – ha csak nem meseként –, ilyen jellegű irodalom nem jelenhetett meg.
A Galaktika is tisztán tudományos-fantasztikus irodalommal indult.
Bár Kuczka Péter szerkesztőként csempészett bele később például kísértettörténeteket, vagy egyéb, úgynevezett gótikus irodalmat is, vagyis romantikus rémtörténeteket, amelyek mondjuk, elhagyatott kísértetkastélyokban játszódnak. És később megjelent egy vámpíros szám is.1981-et írtunk, amikor a Gondolat Kiadónál megjelent A Gyűrűk Ura, három kötetben. Ez volt a fordulópont. Revelációként hatott országszerte. Úristen, hát írnak ilyesmit is, ami nem kimondottan tudományos-fantasztikus, de nem is hagyományos szépirodalom.Kuczka Péter is gyorsan kapcsolt, egy évvel később megjelent a Galaktika híres fantasy-száma.
Hogyan határozná meg, mi az alapvető különbség a sci-fi és a fantasy között? A sci-fi akár valaha meg is valósulhat, a fantasy pedig csak mese?
Azért a sci-fi művek is tartalmaznak gyakran szándékoltan olyan elemeket, amelyek biztosan nem valósulhatnak meg, csak azért, hogy el tudjanak mondani egy történetet. A sci-fi írók soha nem riadtak vissza például fénynél gyorsabb űrhajókat indítani, vagy akár fénynél gyorsabb kommunikációt teremteni.
De a tudományos témáknál, mivel tapasztaljuk, hogy milyen rohamléptekkel fejlődik a tudomány, valahogy mindig nyitva van a lehetőség arra, hogy egyszer csak – nem a mai ismereteink szerint, de – elérkezünk majd oda is, hogy a könyvekben megírt fantáziák megvalósulnak, nem? A fantasy viszont rendszerint egy különös, sajátos világot teremt, aminek nem célja a valóságos létezés.
De hát attól kezdve, hogy megjelentek az irodalomban, a filmekben a párhuzamos univerzumok, honnan tudhatjuk, hogy nincs-e valahol egy párhuzamos univerzum, amely valóban létezik? Teljesen tudományos megközelítéssel írtak például arról, hogy egy fantasy világban valóban működik a mágia, és ott tudományos törvényszerűségei vannak.Úgy gondolom, a határok a sci-fi és a fantasy között az idő múlásával fokozatosan elmosódnak. A különbség talán az, hogy a sci- fi, mondjuk úgy: társadalomjobbító szándékkal íródik, és valamiféle realisztikus alapja van.Például az emberiségre leselkedő veszélyek, az űrből vagy belülről érkező pusztítások kivédése. Vagy egy célt vázol föl a szerző, amit el kellene érnünk, vagy egy fenyegető helyzetet, amit viszont meg kellene akadályozni.
Tulajdonképpen ezek a panelek léteznek a fantasy-ben is, csak az sokkal inkább mese. Hiszen a meséből nőtt ki, a népmesékből és a műmesékből, azokat mélyítették és „komolyították” el, hogy inkább a felnőttekhez szóljanak.A sci-finél gyakran számonkérjük a természettudományos hitelességet. Nyilván a témák között szerepelnek meghökkentő kozmológiai felfedezések, vagy szupertechnológiák, az emberi agy átalakítása, de a sci-fi nem csak erről szól. Legalább annyira szólhat a társadalomtudományokról.Például a jövő emberének szellemi változásairól, dilemmáiról, életmódjáról, azokról a kihívásokról, amelyekkel az emberiségnek szembe kell néznie. A kiszolgáltatottságról, a társadalmak átalakulásáról, diktatúrákról és így tovább.
Orwellnek az 1984-e például nem a természettudományos újdonságokkal operál, hanem a társadalmi dilemmákat, a hatalom és az alávetett ember kapcsolatát, lehetőségeit mutatja be.
Irodalmi olvasztótégely
Aztán a sci-fi és a fantasy mellett felbukkant a Galaktikában is a furcsa nevű weird műfaja.
Nem csak ez az angol szó furcsa nekünk, a jelentése is az: furcsa.
De valójában ez nem új, 20 -21. századi műfaj. Hiszen ott volt E.T.A. Hoffmann, ott volt, Edgar Allan Poe, ott volt akár Oscar Wilde vagy H. P. Lovecraft, akik weirdet, vagyis furcsát, meghökkentőt, hajmeresztőt írtak már századokkal ezelőtt.
Aztán volt kifejezetten egy olyan irányzat a 20. század elején, amelyik ezeket a weird történeteket minél hajmeresztőbbre tálaltatta az íróval. Ezek a művek főleg magazinokban jelentek meg.
Csakhogy akkor működött egyfajta kiadói cenzúra, mely azt írta elő, hogy a történetek mindig fussanak ki valami logikus magyarázatra, a végére el kell távolítani belőlük a fantasztikumot. Úgy néz ki, mint egy kísértet- vagy rémtörténet, de a végén kiderül, hogy mégse volt az, mert a közönséget nem szabad elbizonytalanítani a valóság-tudatában.De most már természetesen nincs ilyen korlátozás, szabadon kitalálhatja mindenki a legabszurdabb történetet. Hogy mennyire keverednek ma a zsánerek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a régi, elismert sci-fi díjakat ma már például a Harry Potternek is odaítélték, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk sci-finek.És amikor a fantasy is bekerült a bűvös körbe, kitalálták, hogy az SF már nem a science fictiont jelenti, hanem speculative fictiont, vagyis olyan irodalmi művet, amely a valóságtól valamilyen szinten elrugaszkodik.
Tud egyáltalán a sci-fi ma még új, izgalmas témákkal és formákkal szolgálni a különféle filmes univerzumok megjelenése után, a villámgyors tudományos-technológiai fejlődés, a digitális forradalom, a robotika és az MI korában?
Az irodalom felvette a tudomány kesztyűjét és előre menekült.
Az írók kitalálták a kiberteret és az abban zajló kiberpunk történéseket, ez is igen kedvelt témacsoporttá vált az 1980-as évektől kezdve. William Gibson és Bruce Bethke indították útjára ezt a mozgalmat, a magyar szerzők közül például Gáspár Andrást érdemes megemlíteni.
Az ezredforduló után bővült ki ez a tematika a technológiai szingularitás vízióival – aminek talán legfőbb hazai prófétája Markovics Botond. Másrészt, mivel a világunk egyre különösebb, egyre zaklatottabb, a minket körülvevő helyzetek gyakran abszurdak, talán ez magyarázza, hogy megint felerősödött a disztópia az irodalomban.A disztópia, vagyis a negatív utópia valamilyen különös, félelmetes jelenséget vagy világot rajzol föl. Voltak ennek persze régebbi előképei is, ilyen volt például Ray Bradbury műve, a Fahrenheit 451, amely olyan világban játszódik, ahol betiltották az olvasást, és elégetik a könyveket.Ma pedig gyakran ábrázolják a földi élet vagy az emberiség pusztulását, és az utána mégis életben maradt néhány ember vagy csoport könyörtelen harcát a tovább élésért.
Ilyen például Cormack McCarthy: Az út című regénye, vagy az egész világon ismert Suzanne Collins: Az éhezők viadala című könyve és különösen a belőle készült filmek, illetve Margaret Atwood: A szolgálólány meséje című rendkívül népszerű története.
Egyébként korunkra a sokféleség együttélése a jellemző. Minden megtalálható ma a fantasztikum (b)irodalmában: az abszurdtól a bizarrón, az űrkalandokon, a metavilágokon, az apokaliptikus világpusztulásokon és a sokféle egyéb meghökkentésen át a hard horrorig.
Nulladik típusú találkozások
Egy műsor amit sci-finek harangoztak be és kissé más lett.
Gömbvillám, UFO-észlelések, kanálhajlítás, PI víz és hipnózisban való gyógyítás – csak néhány fogalom, amely az 1990-es évek elején lázban tartotta az egész országot, a „Nulladik típusú találkozások” című műsornak köszönhetően. A Magyar Televízió, Déri János ismert riporter vezetésével 1990 tavaszán indította útjára a sci-fi magazint, amelyet csak a 2-es csatornán mertek műsorra tűzni, jóval este 10 után. A kedvezőtlen időpont persze nem akadályozta meg azt, hogy másfél millióan kövessék a paranormális jelenségekről szóló műsort. A Déri által felvetett témák pedig oly népszerűek lettek, hogy 1991 decemberétől már egy havi nyomtatott magazin, illetve ugyanabban az évben egy könyv is megjelent „Nulladik típusú találkozások” címmel. A műsornak még a legendás tv-s korai halála sem vetett véget, hiszen Déri Bárdos András személyében jelölte ki utódját a műsorvezetői és szerkesztői posztra, aki 1993 végéig, másfél évig volt látható a képernyőn Egeli György és Uri Geller társaságában
A műsort egyébként már az elejétől sci-fi magazinként határozták meg, és ezzel a jelzővel jelent meg a rádiós-tv-s újságokban is. A címét maga Déri adta, akit nagyon érdekeltek az USA-beli UFO-észlelések, amelyekről akkoriban első, második, harmadik és negyedik típusú találkozásként számoltak be a médiumok. Déri János 1990-ben nyilatkozva elmondta, hogy őt nem az érdekli, amikor az ember marslakókkal találkozik a Földön, az űrben, vagy a Marson, hanem az, amikor az ember a saját környezetével, saját képességeivel néz végre szembe. Ezért nevezte el a műsort Nulladik típusú találkozásoknak, ami tulajdonképpen semmi mást nem jelentett, mint az ember találkozását az emberrel. Bár Déri állította, hogy a műsora inkább science, mint fiction, az biztos, hogy a tv-showban korábban elképzelhetetlennek tűnő, hajmeresztő történeteket mutattak be. Amikor a tüdőrákkal küzdő tv-s végül elhunyt, a nagyközönség jó része is úgy vélte, hogy az UFO-k gyilkolták meg Dérit, mivel lerántotta a leplet a valóságról riportjaival.
Pedig Déri János soha nem hitt az UFO-kban, hiába alakultak országszerte az UFO-klubok és adtak ki a kiadók egyre több ilyen témájú magazint. Természetfeletti tapasztalatai elmondása szerint a hipnózisra korlátozódtak, egyszer élő adásban esett transzba és ebben az állapotában Sophia Lorennek képzelte magát, valamint képtelen volt fölemelni egy széket, amelyet mázsás súlyúnak érzett a hipnotizőr hatására. Déri haláláig hangsúlyozta, hogy a kanálhajlítás vagy az ufójelenségek, netán a gyógyítás energiaátvitellel, mind olyan folyamatok, amiket egyenlőre még nem tud a tudomány megmagyarázni, ugyanakkor nagyon gyakran pénzszerzés céljából űznek a sarlatánok.
A „Nulladik típusú találkozások” cím végül fogalommá vált a magyarok körében, a magazinban megjelenő interjúalanyok pedig sztárrá, például Dr. Egeli György is ennek a sorozatnak köszönhette országos ismertségét, bár korábban már Vitray Tamás is készített vele interjút kedvenc témájáról a gömbvillámokról. A rossz nyelvek szerint a műsorban való rendszeres szereplésnek volt köszönhető az is, hogy dr. Egeli Györgyöt végül elbocsátották a Központi Fizikai Kutatóintézetből, ahol korábban atomfizikusként dolgozott. Sokan megkérdőjelezték gömbvillám teóriáit is, holott a sci-fi műsorsorozat előtt pár évvel, pontosabban már 1988-ban jelent meg erről egy tudományos könyve. Később Egeli vákuumenergiával, nagy energiasűrűségű, szennyezésmentes energiaforrással, valamint a mágneses monopólussal is foglalkozott, de hírnevének végképp nem használt, hogy komolyan vette a gabonaköröket. De ez már egy másik történet. Egy biztos, hogy a Nulladik típusú találkozások egy teljesen új természetfeletti világot hozott be a tv-s műsorok körébe. Talán ennek volt köszönhető, hogy a paranormális jelenségek, az ezoterikus témák és az UFO-észlelések száma jelentősen megnövekedett a 90-es évek első felében.
Egy műsor amit sci-finek harangoztak be és kissé más lett.
Gömbvillám, UFO-észlelések, kanálhajlítás, PI víz és hipnózisban való gyógyítás – csak néhány fogalom, amely az 1990-es évek elején lázban tartotta az egész országot, a „Nulladik típusú találkozások” című műsornak köszönhetően. A Magyar Televízió, Déri János ismert riporter vezetésével 1990 tavaszán indította útjára a sci-fi magazint, amelyet csak a 2-es csatornán mertek műsorra tűzni, jóval este 10 után. A kedvezőtlen időpont persze nem akadályozta meg azt, hogy másfél millióan kövessék a paranormális jelenségekről szóló műsort. A Déri által felvetett témák pedig oly népszerűek lettek, hogy 1991 decemberétől már egy havi nyomtatott magazin, illetve ugyanabban az évben egy könyv is megjelent „Nulladik típusú találkozások” címmel. A műsornak még a legendás tv-s korai halála sem vetett véget, hiszen Déri Bárdos András személyében jelölte ki utódját a műsorvezetői és szerkesztői posztra, aki 1993 végéig, másfél évig volt látható a képernyőn Egeli György és Uri Geller társaságában
A műsort egyébként már az elejétől sci-fi magazinként határozták meg, és ezzel a jelzővel jelent meg a rádiós-tv-s újságokban is. A címét maga Déri adta, akit nagyon érdekeltek az USA-beli UFO-észlelések, amelyekről akkoriban első, második, harmadik és negyedik típusú találkozásként számoltak be a médiumok. Déri János 1990-ben nyilatkozva elmondta, hogy őt nem az érdekli, amikor az ember marslakókkal találkozik a Földön, az űrben, vagy a Marson, hanem az, amikor az ember a saját környezetével, saját képességeivel néz végre szembe. Ezért nevezte el a műsort Nulladik típusú találkozásoknak, ami tulajdonképpen semmi mást nem jelentett, mint az ember találkozását az emberrel. Bár Déri állította, hogy a műsora inkább science, mint fiction, az biztos, hogy a tv-showban korábban elképzelhetetlennek tűnő, hajmeresztő történeteket mutattak be. Amikor a tüdőrákkal küzdő tv-s végül elhunyt, a nagyközönség jó része is úgy vélte, hogy az UFO-k gyilkolták meg Dérit, mivel lerántotta a leplet a valóságról riportjaival.
Pedig Déri János soha nem hitt az UFO-kban, hiába alakultak országszerte az UFO-klubok és adtak ki a kiadók egyre több ilyen témájú magazint. Természetfeletti tapasztalatai elmondása szerint a hipnózisra korlátozódtak, egyszer élő adásban esett transzba és ebben az állapotában Sophia Lorennek képzelte magát, valamint képtelen volt fölemelni egy széket, amelyet mázsás súlyúnak érzett a hipnotizőr hatására. Déri haláláig hangsúlyozta, hogy a kanálhajlítás vagy az ufójelenségek, netán a gyógyítás energiaátvitellel, mind olyan folyamatok, amiket egyenlőre még nem tud a tudomány megmagyarázni, ugyanakkor nagyon gyakran pénzszerzés céljából űznek a sarlatánok.
A „Nulladik típusú találkozások” cím végül fogalommá vált a magyarok körében, a magazinban megjelenő interjúalanyok pedig sztárrá, például Dr. Egeli György is ennek a sorozatnak köszönhette országos ismertségét, bár korábban már Vitray Tamás is készített vele interjút kedvenc témájáról a gömbvillámokról. A rossz nyelvek szerint a műsorban való rendszeres szereplésnek volt köszönhető az is, hogy dr. Egeli Györgyöt végül elbocsátották a Központi Fizikai Kutatóintézetből, ahol korábban atomfizikusként dolgozott. Sokan megkérdőjelezték gömbvillám teóriáit is, holott a sci-fi műsorsorozat előtt pár évvel, pontosabban már 1988-ban jelent meg erről egy tudományos könyve. Később Egeli vákuumenergiával, nagy energiasűrűségű, szennyezésmentes energiaforrással, valamint a mágneses monopólussal is foglalkozott, de hírnevének végképp nem használt, hogy komolyan vette a gabonaköröket. De ez már egy másik történet. Egy biztos, hogy a Nulladik típusú találkozások egy teljesen új természetfeletti világot hozott be a tv-s műsorok körébe. Talán ennek volt köszönhető, hogy a paranormális jelenségek, az ezoterikus témák és az UFO-észlelések száma jelentősen megnövekedett a 90-es évek első felében.
Markovics Botond: A technológia elhozhatja a kort, amikor a diktátorok nem halnak meg
Markovics Botond ötszörös Zsoldos Péter-díjas szerző, aki húsz éve erősíti a magyar science fiction irodalmat. A Felfalt kozmosz című legutóbbi regényében örökéletű diktátorok és egy napjainkban is ismerős kataklizma állítja kihívás elé az emberiséget.Markovics Botond nyolcéves kora óta ír, és el sem tudja képzelni az életét anélkül, hogy történeteket talál ki. A Felfalt kozmosz című regényében az emberiségnek egy kozmikus léptékű összeomlásra kell megoldást találnia, miközben a Földön a technológiai fejlődés lehetővé teszi, hogy az óriásállamokat irányító diktátorok legyőzzék az öregedést és a halált. Utóbbi téma Markovicsot az Eldobható testek című, Zsoldos Péter-díjas regényében is foglalkoztatta, amiben az emberek a tudatfeltöltés megvalósulásával ruhaként cserélgetik a testüket. Az Eldobható testek ősz óta angolul is elérhető az Amazonon, de nem ez az egyetlen nagy váltás a szerző életében, akit a közelmúltig Brandon Hackett írói álnéven publikált.
Szivar alakú, hosszúkás szikla érkezett 2017 októberében a csillagközi térből a Naprendszerbe. Ez volt az Oumuamua, amit egyesek idegen űrhajónak, mások egy nagyobb égitest maradványának tartottak. Milyen volt science fiction szerzőként a róla szóló híreket olvasni?
Izgalmas. Szerintem benne van a levegőben, hogy a következő két évtizedben találni fogunk valami megdöbbentőt. A legújabb távcsövek egyre több olyan felfedezést tesznek, amit nem igazán tudunk megmagyarázni. Így akár még az is elképzelhető, hogy az élet, vagy valamilyen szintű idegen civilizáció nyomaira bukkanunk.Az Oumuamua előtt pár évvel jelent meg a Xeno című könyvem, ami egyébként pont úgy kezdődik, hogy jön egy hosszúkás, sziklaszerű tárgy, és kiderül róla, hogy egy nagyon fejlett civilizáció járműve. Fura volt, hogy nem sokkal később valami ennyire hasonló történik a valóságban.
A regényeidből egyértelmű, mennyire utánajársz a tudományos háttérnek, de honnan indulnak ezek a történetek?
Egy-egy regény általában több különböző ötletből áll össze, és több év is eltelhet, mire ezekből a kezdeményekből kialakul egy történet. Például Az időutazás napja esetében nagyon felbosszantott egy időutazós film, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogyan működne, ha tényleg létezne időutazás, és azt akartam bemutatni, miért lenne ebből totális káosz. A Xenónál idegen civilizációkról akartam írni, aztán jött a migrációs válság, ami erőteljesen befolyásolta a könyv hangulatát. Feldühített többek közt az empátia teljes hiánya, gondolok itt például sok ember reakciójára az internetes fórumokon. A legújabb regényem, a Felfalt kozmosz alapötlete pedig már tízéves, és folyamatosan kísérleteztem vele,Ha valaha is lehetővé válik a science fictionben már évtizedek óta jelenlévő tudatfeltöltés, onnantól fogva akármilyen testbe beültethetők leszünk. Az Eldobható testekben használom is azt a hasonlatot, hogy úgy cserélgetik az emberek a testüket, mint a ruhákat. Ma rengeteget számít, hogyan nézünk ki, ha valaki tetszik nekünk, szimpatikus, azzal teljesen máshogy viselkedünk, mint azzal, aki valamiért nem az. Ez elég csalóka, mert a külsőségek alapján valójában nem igazán lehet megítélni, hogy a másik milyen személyiség. Ha viszont váltogathatnánk a testünket, mindez eltűnne, és maradna csak a belső, a személyiség. Bár, abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen technológiai lehetőség sokakat elborzasztana.
Az Eldobható testeket olvasva azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet evolúciós zsákutca a halál kiiktatása. A fejlődéshez változás kell, egy ember gondolkodásának pedig vannak természetes keretei, határai, még a zsenik esetében is. Ha nincs halál, és ugyanazok a tudatok léteznek tovább, egy idő után hogyan jönnek létre új gondolatok, felfedezések?
Ez abszolút valós probléma. Ahogy az orvostudomány fejlődésével feltehetően tovább nő majd az átlagéletkor, mondjuk 150 év lesz vagy még több, valószínűleg kitolódik vagy lecsökken a gyerekvállalási hajlandóság is. Ebben az esetben a generációk közötti szakadék is sokkal nagyobbra nő, pedig már most sem kicsi. És igen, ha valóban ebbe az irányba haladunk tovább, akkor nagyon fontos kérdés lesz, hogyTéged már jól oldalba kapott az ufóláz begyűrűzése is. Ez hatott arra, hogy science fictiont írsz?
Engem inkább a Csillagok háborúja kapott el, amit hatévesen láttam moziban, és teljesen elvarázsoltak az űrhajók, más bolygók, idegen lények. Az ufók abban a formában sosem érdekeltek különösképpen. Végigolvastam a városi könyvtár science fiction részlegét, majd jött A Dűne 13 évesen, ami nagyon nagy hatással volt rám. Ráadásul, a könyv olvasása előtt két-három évvel láttam a Lynch-féle filmadaptációt is. A helyi vidéki mozi tulajdonosai szereztek egy projektort, és illegálisan játszottak Magyarországon be nem mutatott filmeket is. Tizenéves fejjel moziban látni a Lynch-féle Dűnét hatalmas élmény volt.Amik később nagy hatással voltak rám és a science fiction írói pályára tereltek, az a Végjáték Orson Scott Cardtól, valamint Dan Simmons Hyperionja. Utóbbi azért is fontos, mert amikor elkezdtem publikálni, inkább space fantasy jellegű kalandregényeket írtam,
És honnan jött a Brandon Hackett írói álnév?
Magát az álnevet a jövőbeli regényeimhez gyűjtött névjegyzékemből választottam, kb. hangzás alapján. Részben muszájból, részben pedig én is akartam. A rendszerváltás után mindenki angolszász szerzőktől akart könyvet venni, és 2000 környékén, amikor először megjelentem, a science fiction/fantasy zsánerben az angol álnév még mindig kötelezően ajánlott volt. Nem is nagyon adtak ki magyar névvel science fiction szerzőt.Másfelől akkortájt nem akartam a munkahelyi dolgokkal keverni. A civil nevem nem túl gyakori, tartottam tőle, hogy feltűnik valakinek és kiderül. Ezt ma már hülyeségnek tartom.
Mi történt, amikor végül kiderült?
Természetesen semmi. Eleinte csak egy-két kolléga jött rá, akik olvastak science fictiont, aztán egyre többen fedezték fel. Egy reggel például leadtak velem egy interjút valamelyik országos rádióban, így jól „lebuktam”.( ez csak egy rövidített interjú elnézést)
A 12 majom
Járvány pusztította el a Föld népességének kilencvenkilenc százalékát 1997-ben. Majd negyven évvel később a túlélőkre is pusztulás vár a föld alatti világban. Csak akkor maradhatnak életben, ha sikerül információt szerezniük a gyilkos vírusról. James Cole-ra (Bruce Willis) vár a feladat, hogy az időben visszautazva, megtudja azt. A számításba azonban hiba csúszik, Cole 1996 helyett 1990-be érkezik, és elmegyógyintézetbe zárják. Így pedig aligha sikerül teljesíteni a küldetését, és megfejteni a 12 Majom Hadseregének rejtélyét. Csupán a pszichológus Kathryn Railly (Madeleine Stowe) próbálja megérteni a férfit.
Több filmmel kapcsolatban leírtuk már, hogy visszatekintve a keletkezésének történetére igazából csoda, hogy egyáltalán elkészült. Azonban ez az állítás ritkán állja meg annyira a helyét, mint a 12 majom esetében; minden idők egyik legfontosabb sci-fije ugyanis elcsúszhatott volna a direktor Terry Gilliam és a Universal ellentétein, a stúdió által diktált megszorításokon, a kedvezőtlen fogadtatású tesztvetítéseken és még számos másik ponton is. Ehhez képest nemcsak hogy a költségvetése közel hatszorosát (169 millió dollárt!) hozta vissza, de még két Oscar-jelölést is begyűjtött, valamint ismét szélesre tárta Hollywood ajtóit a rendező előtt…
Ugyanis a Universal executive producerét, Robert Kosberget annyira megfogták a látottak, hogy megkereste a direktort, és megkérte, hogy hadd vezesse fel egy remake ötletét a stúdiónak, mert a rövidfilmben szerinte megvan egy zseniális sci-fi lehetősége is. Bár a vezetőségnél finoman szólva sem lelkesedtek az ötletért, végül vonakodva, de megvették a szükséges jogokat. Majd felkérték a Szárnyas fejvadásszal már bizonyító David Webbet és Janet Peoplest, hogy kezdjenek valamit a forgatókönyvvel.
Bár a páros először nem akarta elfogadni a megbízást, mondván hogy egy tökéletes filmet mégis hogyan lehetne remake-elni, végül beadták a derekukat. "A probléma csak az volt, hogy akkoriban már létezett egy hollywoodi blockbuster, amiben visszaköszönt Marker összes ötlete, ráadásul hatalmas sikernek is számított: a Terminátor - A halálosztó" - nosztalgiáztak egy interjúban. "Szóval nemcsak arról volt szó, hogy nem akartuk annyival letudni a dolgot, hogy megírjuk az 'álomgyárasított' La Jetée-t, hanem hogy azzal már amúgy is elkéstünk volna. Mindezek hatására úgy döntöttünk, hogy inkább egyfajta kiindulópontként fogunk tekinteni az 1962-es rövidfilmre, és arra építkezve megpróbálunk előállni valami eredetivel."
Ehhez később is csak annyit tettek hozzá, hogy a közös munka alatt sokat beszélgettek a spiritualitás és a tudomány kapcsolatáról, a bibliai történetekről, valamint a Kaliforniai Egyetem előtt zajló állatjogi tüntetésekről, ami tudat alatt valószínűleg kihatott a végeredményre is.
Ha ez önmagában nem lett volna elég, a rendező csak annyit mondott a forgatókönyvre, hogy szerinte briliáns, de "kizárt, hogy végül zöld utat kapjon. Egyszerűen túl bonyolult ahhoz." Azonban saját bevallása szerint végül annyira a szkript hatása került, hogy elkezdett gondolkodni, hogy mégis hogyan lehetne tető alá hozni az egészet. Első lépésként pedig alkut kötött a Universallal: vállalta, hogy nem fog kifutni az előre megbeszélt - mindössze 29 millió dolláros - büdzséből, elfogadta, hogy a film játékideje nem lehet hosszabb két óra tizenöt percnél, a besorolást illetően pedig az R-es volt a felső határ; mindezért cserébe nála maradhatott a végső vágás joga. Azonban Gilliam tudta, hogy ez még nem minden: a színészgárdának is meg kell győznie a stúdiót.
Gilliam elmondása alapján viszont Willis mindenáron ki akart törni a komfortzónájából, ezért még arra is hajlandó volt, hogy a megszokottnál jóval kevesebbért aláírjon a filmre. "Emlékszem Bruce sokszor kérdezgetett, hogy vajon pont az ő szereplése miatt fognak téves elvárásokat támasztani a 12 majommal kapcsolatban? Én pedig erre mindig azt feleltem, hogy nem szabad ezen agyalnia. Úgy kell a forgatásokra érkeznie, mint egy szerzetesnek: minden értelemben csupaszon, allűrök nélkül" - fejtegette a direktor egy korabeli interjúban. Több iparági forrás szerint pedig annyira komolyan gondolta az elmondottakat, hogy egy listát is készített azokról a klisékről, amiket a színész nem engedhetett meg magának; ilyen volt például a jellegzetes "acélosan kék szemű"-beállása is.
Willishez hasonlóan Gilliam Brad Pittet sem érezte megfelelőnek Jeffrey Goines szerepére, amin visszagondolva nincs is mit csodálkozni: a színész számára az áttörést meghozó filmek - az Interjú a vámpírral, a Szenvedélyek viharában vagy a Hetedik - közül még egyiket sem mutatták be. Végül a castingért felelős munkatársak hatására beadta a derekát, és még egy beszédtechnika-tanárt, valamint egy pszichológust is felbérelt, hogy segítsenek Pittnek abban, hogy minél hitelesebben tudja megformálni a mentálisan beteg fanatikust. (A rendező egyébként később azt állította, hogy nem ezekkel sikerült kihozni belőle a remélt alakítást, hanem azzal, hogy elkobozta a cigarettáit.)
Dr. Kathryn Railly szerepére viszont kezdettől fogva Madeleine Stowe-ot nézte ki magának, aki teljesen lenyűgözte őt Michael Apted 1994-es Szemfényvesztésében. "Szerintem ő egyfajta éteri szépség, ráadásul elképesztően intelligens is. Ez pedig két olyan kvalitás, amire nagy szükségünk volt, ugyanis a filmnek romantikusnak kellett lennie" - nyilatkozta. Szerencsére Willis mellett Stowe is belement abba, hogy a megszokottnál kevesebbért írjon alá a filmre, így elkezdődhettek a forgatások.
"Sokat beszélgettünk arról, hogy ha holnap megállna az élet, miket vinnénk magunkkal a föld alá? Mik azok a holmik, amiket biztosan megtalálnál ott? Ez pedig előrevetít egy másik kérdést is: hogy mit hogyan tudnál kombinálni? Elvégre a föld alatt csak egy limitált eszközkészlettel dolgozhatsz" - nyilatkozta a rendező, aki a beszámolók szerint egyébként finoman szólva sem könnyítette meg a stáb munkáját. Például csak azt a jelenetet, amiben Cole vért vesz saját magától órákig tartott felvenni, mert Gilliam ragaszkodott hozzá, hogy az abban látható hörcsög épp a futókerekében "szelje" a kilométereket - és hajlandó volt kivárni, amíg ez megtörténik. A stáb ennek hatására elkezdte egymás között "hörcsög-faktornak" nevezni az ilyen és ehhez hasonló agymenéseket; nem véletlen, hogy a munkálatokról szóló dokumentumfilmnek is ez lett a címe.
A fentebbieket leszámítva viszont nagyjából rendben lezajlott a forgatás; Beecroft szerint ez azért volt lehetséges, mert Gilliamben akkor még élénken élt az általa rendezett 1988-as Münchausen báró kalandjai, ami végül az eredetileg kialkudott 23 millió dolláros büdzsé duplájába, 46 millió dollárba került és mindössze 8 millió dollárt fialt. A direktor azonban hiába ügyelt arra, hogy a kialkudott határokon belül maradjon, a 12 majom hasonlóan nagy bukásnak ígérkezett: a tesztvetítések nézőinek nem tetszett a végeredmény, főleg a végső csavarok. A Universal azonban tehetetlen volt, elvégre ők maguk engedték át Gilliamnek a végső vágás jogát.
Végül 1995. december 29-én mutatták be Amerikában a filmet, és az iparági elemzők legnagyobb meglepetésére hatalmas siker lett: közel 169 millió dollár értékben váltottak rá jegyet. Hogy miért alakulhatott így, az leginkább talán a szerencsés együttállásoknak volt köszönhető: a nem sokkal korábban bemutatott Hetedik miatt Bruce Willis mellett már Brad Pitt is igazi A-listás színésznek számított, ráadásul a premier dátuma pont akkorra esett, amikor a legtöbb stúdió már letudta a maga kötelező karácsony előtti blockbusterét. Valamint az sem mellékes, hogy rosszul sikerült tesztvetítések ide vagy oda, minden idők egyik legjobb sci-fijéről beszélünk.
Bár az Akadémia végül csak Brad Pittet (legjobb férfi mellékszereplő) és Julie Weisset (legjobb jelmeztervezés) tartotta annyira kiemelkedőnek, hogy indulhassanak az Oscar-díjért, azért a többieknek sincs okuk a panaszra. Főleg Gilliamnek nem, aki a kritikusok által egekig magasztalt, de a kasszáknál alaposan elhasaló A halászkirály legendája után sikeresen bebizonyította, hogy azért meg tudja ő szólítani a szélesebb közönséget is.
Kollár Bálint.
Járvány pusztította el a Föld népességének kilencvenkilenc százalékát 1997-ben. Majd negyven évvel később a túlélőkre is pusztulás vár a föld alatti világban. Csak akkor maradhatnak életben, ha sikerül információt szerezniük a gyilkos vírusról. James Cole-ra (Bruce Willis) vár a feladat, hogy az időben visszautazva, megtudja azt. A számításba azonban hiba csúszik, Cole 1996 helyett 1990-be érkezik, és elmegyógyintézetbe zárják. Így pedig aligha sikerül teljesíteni a küldetését, és megfejteni a 12 Majom Hadseregének rejtélyét. Csupán a pszichológus Kathryn Railly (Madeleine Stowe) próbálja megérteni a férfit.
Több filmmel kapcsolatban leírtuk már, hogy visszatekintve a keletkezésének történetére igazából csoda, hogy egyáltalán elkészült. Azonban ez az állítás ritkán állja meg annyira a helyét, mint a 12 majom esetében; minden idők egyik legfontosabb sci-fije ugyanis elcsúszhatott volna a direktor Terry Gilliam és a Universal ellentétein, a stúdió által diktált megszorításokon, a kedvezőtlen fogadtatású tesztvetítéseken és még számos másik ponton is. Ehhez képest nemcsak hogy a költségvetése közel hatszorosát (169 millió dollárt!) hozta vissza, de még két Oscar-jelölést is begyűjtött, valamint ismét szélesre tárta Hollywood ajtóit a rendező előtt…
Terasz kilátással
Chris Marker 1962-ben mutatta be La Jetée (vagyis A kilátóterasz) című, mindössze fekete-fehér képekből és hangalámondásos narrációból álló rövidfilmjét. Ez utóbbi története olyan emberekről szól, akik a harmadik világháború után Párizs romjai alatt találtak menedéket, és akiken a még élő tudósok folyamatosan tesztelik az időutazás lehetséges módjait. Végül a névtelen (egyébként Jean Négroni által "alakított") főszereplő visszautazik a múltba, ahol megmagyarázhatatlan vonzalmat kezd el érezni egy olyan nő iránt, aki valahogy kapcsolódik egy traumatikus gyerekkori emlékéhez, amikor is végignézte, ahogy lelőnek valakit egy repülőtéren. Ismerősen hangzik, nemde? Igen, lényegében a francia új hullám egyik leghírhedtebb alkotásával indult a 12 majom története.Ugyanis a Universal executive producerét, Robert Kosberget annyira megfogták a látottak, hogy megkereste a direktort, és megkérte, hogy hadd vezesse fel egy remake ötletét a stúdiónak, mert a rövidfilmben szerinte megvan egy zseniális sci-fi lehetősége is. Bár a vezetőségnél finoman szólva sem lelkesedtek az ötletért, végül vonakodva, de megvették a szükséges jogokat. Majd felkérték a Szárnyas fejvadásszal már bizonyító David Webbet és Janet Peoplest, hogy kezdjenek valamit a forgatókönyvvel.
Bár a páros először nem akarta elfogadni a megbízást, mondván hogy egy tökéletes filmet mégis hogyan lehetne remake-elni, végül beadták a derekukat. "A probléma csak az volt, hogy akkoriban már létezett egy hollywoodi blockbuster, amiben visszaköszönt Marker összes ötlete, ráadásul hatalmas sikernek is számított: a Terminátor - A halálosztó" - nosztalgiáztak egy interjúban. "Szóval nemcsak arról volt szó, hogy nem akartuk annyival letudni a dolgot, hogy megírjuk az 'álomgyárasított' La Jetée-t, hanem hogy azzal már amúgy is elkéstünk volna. Mindezek hatására úgy döntöttünk, hogy inkább egyfajta kiindulópontként fogunk tekinteni az 1962-es rövidfilmre, és arra építkezve megpróbálunk előállni valami eredetivel."
Ehhez később is csak annyit tettek hozzá, hogy a közös munka alatt sokat beszélgettek a spiritualitás és a tudomány kapcsolatáról, a bibliai történetekről, valamint a Kaliforniai Egyetem előtt zajló állatjogi tüntetésekről, ami tudat alatt valószínűleg kihatott a végeredményre is.
"Mit kell tennem ahhoz, hogy minden hidat felégessek magam mögött Hollywoodban?"
A problémák akkor kezdődtek, amikor a producer Charles Roven felvetette, hogy szerinte Terry Gilliam lenne az ideális rendező a feladatra. Ugyanis a direktor finoman szólva sem őrzött kellemes emlékeket a Universallal közös munkáról: miután rájött, hogy a stúdió megváltoztatta az 1985-ös Brazil fináléját, többek közt illegális vetítéseket szervezett a saját változatából a filmkritikusoknak, és több olyan hirdetést is feladott a Varietyben, amivel a stúdiót támadta. Kettőjük párharcát végül az döntötte el, hogy Gilliam verziója megkapta a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségétől a legjobb rendezőnek, forgatókönyvnek és filmnek járó díjat; ennek hatására a Universal végül beleállt a forgalmazásába.Ha ez önmagában nem lett volna elég, a rendező csak annyit mondott a forgatókönyvre, hogy szerinte briliáns, de "kizárt, hogy végül zöld utat kapjon. Egyszerűen túl bonyolult ahhoz." Azonban saját bevallása szerint végül annyira a szkript hatása került, hogy elkezdett gondolkodni, hogy mégis hogyan lehetne tető alá hozni az egészet. Első lépésként pedig alkut kötött a Universallal: vállalta, hogy nem fog kifutni az előre megbeszélt - mindössze 29 millió dolláros - büdzséből, elfogadta, hogy a film játékideje nem lehet hosszabb két óra tizenöt percnél, a besorolást illetően pedig az R-es volt a felső határ; mindezért cserébe nála maradhatott a végső vágás joga. Azonban Gilliam tudta, hogy ez még nem minden: a színészgárdának is meg kell győznie a stúdiót.
"Olyannak kell lenned, mint egy szerzetes!"
Természetesen a finoman szólva is szűk büdzsé alaposan leszűkítette a szóba jöhető jelöltek névsorát. A direktor eredetileg Nick Nolte-t szemelte ki James Cole szerepére, a Universal azonban megvétózta ezt az eshetőséget. Ők inkább Bruce Willist szerették volna, aki mellesleg ismerte Gilliamet is; a színész korábban esélyes volt A halászkirály legendája Jack Lucasának szerepére, melyre végül Jeff Bridges volt a befutó. Erre azonban még marginális esély sem mutatkozott, hiszen a színész a Ponyvaregény, a Die Hard-franchise és Az utolsó cserkész miatt az akkori A-lista egyik legjobban fizetett tagjának számított.Gilliam elmondása alapján viszont Willis mindenáron ki akart törni a komfortzónájából, ezért még arra is hajlandó volt, hogy a megszokottnál jóval kevesebbért aláírjon a filmre. "Emlékszem Bruce sokszor kérdezgetett, hogy vajon pont az ő szereplése miatt fognak téves elvárásokat támasztani a 12 majommal kapcsolatban? Én pedig erre mindig azt feleltem, hogy nem szabad ezen agyalnia. Úgy kell a forgatásokra érkeznie, mint egy szerzetesnek: minden értelemben csupaszon, allűrök nélkül" - fejtegette a direktor egy korabeli interjúban. Több iparági forrás szerint pedig annyira komolyan gondolta az elmondottakat, hogy egy listát is készített azokról a klisékről, amiket a színész nem engedhetett meg magának; ilyen volt például a jellegzetes "acélosan kék szemű"-beállása is.
Willishez hasonlóan Gilliam Brad Pittet sem érezte megfelelőnek Jeffrey Goines szerepére, amin visszagondolva nincs is mit csodálkozni: a színész számára az áttörést meghozó filmek - az Interjú a vámpírral, a Szenvedélyek viharában vagy a Hetedik - közül még egyiket sem mutatták be. Végül a castingért felelős munkatársak hatására beadta a derekát, és még egy beszédtechnika-tanárt, valamint egy pszichológust is felbérelt, hogy segítsenek Pittnek abban, hogy minél hitelesebben tudja megformálni a mentálisan beteg fanatikust. (A rendező egyébként később azt állította, hogy nem ezekkel sikerült kihozni belőle a remélt alakítást, hanem azzal, hogy elkobozta a cigarettáit.)
Dr. Kathryn Railly szerepére viszont kezdettől fogva Madeleine Stowe-ot nézte ki magának, aki teljesen lenyűgözte őt Michael Apted 1994-es Szemfényvesztésében. "Szerintem ő egyfajta éteri szépség, ráadásul elképesztően intelligens is. Ez pedig két olyan kvalitás, amire nagy szükségünk volt, ugyanis a filmnek romantikusnak kellett lennie" - nyilatkozta. Szerencsére Willis mellett Stowe is belement abba, hogy a megszokottnál kevesebbért írjon alá a filmre, így elkezdődhettek a forgatások.
Fotográfusok és építészek
Gilliam szerencséjére a díszlettervező Jeffrey Beecroftnak többek közt a Több mint testőr miatt már nagy gyakorlata volt abban, hogy hogy lehet kevés pénzből emlékezetes helyszíneket felépíteni, valamint újrahasznosítani. "Például a repülőteret átalakítottuk laboratóriummá. Fogtuk a pultokat, előbb fejjel lefelé, majd oldalvást fektettük őket, és így meg is kaptuk a jelenethez használt díszletfalat. Fantasztikusan néz ki, és senki sem tudja, hogy ez egy szükség szülte megoldás volt - fejtegette egy interjúban. Később pedig azt is elárulta, hogy a direktorral elsősorban a fotográfus Josef Sudek és az építész Lebbeus Woods munkásságából indultak ki, amikor megpróbálták elképzelni, hogy hogyan is festhet 2035 posztapokaliptikus világa. Woods egyébként annyira megharagudott amiatt, hogy az ő "Neomechanical Tower (Upper) Chamber" nevű dizájnjáról mintázták a vallatókamrát, hogy beperelte az alkotókat; a stúdió végül egy hat számjegyű összeget fizetett neki azért, hogy ne kelljen kivenni a szóban forgó jelenetet a filmből."Sokat beszélgettünk arról, hogy ha holnap megállna az élet, miket vinnénk magunkkal a föld alá? Mik azok a holmik, amiket biztosan megtalálnál ott? Ez pedig előrevetít egy másik kérdést is: hogy mit hogyan tudnál kombinálni? Elvégre a föld alatt csak egy limitált eszközkészlettel dolgozhatsz" - nyilatkozta a rendező, aki a beszámolók szerint egyébként finoman szólva sem könnyítette meg a stáb munkáját. Például csak azt a jelenetet, amiben Cole vért vesz saját magától órákig tartott felvenni, mert Gilliam ragaszkodott hozzá, hogy az abban látható hörcsög épp a futókerekében "szelje" a kilométereket - és hajlandó volt kivárni, amíg ez megtörténik. A stáb ennek hatására elkezdte egymás között "hörcsög-faktornak" nevezni az ilyen és ehhez hasonló agymenéseket; nem véletlen, hogy a munkálatokról szóló dokumentumfilmnek is ez lett a címe.
A fentebbieket leszámítva viszont nagyjából rendben lezajlott a forgatás; Beecroft szerint ez azért volt lehetséges, mert Gilliamben akkor még élénken élt az általa rendezett 1988-as Münchausen báró kalandjai, ami végül az eredetileg kialkudott 23 millió dolláros büdzsé duplájába, 46 millió dollárba került és mindössze 8 millió dollárt fialt. A direktor azonban hiába ügyelt arra, hogy a kialkudott határokon belül maradjon, a 12 majom hasonlóan nagy bukásnak ígérkezett: a tesztvetítések nézőinek nem tetszett a végeredmény, főleg a végső csavarok. A Universal azonban tehetetlen volt, elvégre ők maguk engedték át Gilliamnek a végső vágás jogát.
2020/2035
Végül 1995. december 29-én mutatták be Amerikában a filmet, és az iparági elemzők legnagyobb meglepetésére hatalmas siker lett: közel 169 millió dollár értékben váltottak rá jegyet. Hogy miért alakulhatott így, az leginkább talán a szerencsés együttállásoknak volt köszönhető: a nem sokkal korábban bemutatott Hetedik miatt Bruce Willis mellett már Brad Pitt is igazi A-listás színésznek számított, ráadásul a premier dátuma pont akkorra esett, amikor a legtöbb stúdió már letudta a maga kötelező karácsony előtti blockbusterét. Valamint az sem mellékes, hogy rosszul sikerült tesztvetítések ide vagy oda, minden idők egyik legjobb sci-fijéről beszélünk.
Bár az Akadémia végül csak Brad Pittet (legjobb férfi mellékszereplő) és Julie Weisset (legjobb jelmeztervezés) tartotta annyira kiemelkedőnek, hogy indulhassanak az Oscar-díjért, azért a többieknek sincs okuk a panaszra. Főleg Gilliamnek nem, aki a kritikusok által egekig magasztalt, de a kasszáknál alaposan elhasaló A halászkirály legendája után sikeresen bebizonyította, hogy azért meg tudja ő szólítani a szélesebb közönséget is.
Utóélet
A 12 majom a Syfy, valamint a két showrunner, Terry Matalas és Travis Fickett jóvoltából 2015-ben sorozat formájában, némileg megváltozott forgatókönyvvel tért vissza. Ugyan az első két évad idején még meglepően sok kreatív potenciált láttunk a szériában, és a kritikusok szerint a folytatások is hozták az egységesen magas színvonalat, a nézők egyre inkább elpártoltak tőle, ezért 2018-ban, a negyedik felvonás után kaszát is kapott.
Kollár Bálint.
Ezzel a listával azért tudnák vitatkozni de, tiszteletben tartom a véleményeket.
Íme:
ráadásul még csak nem a 2001: Űrodüsszeia és A nyolcadik utas: a Halál a két legjobb film, ahogy elsőre gondolnánk, hanem az 1979-es Sztalker Andrej Tarkovszkijtól és az 1984-es Terminátor - A halálosztó James Camerontól!
De mit is jelent valójában a „tökéletes” Rotten Tomatoes-pontszám? Nos, az oldal úgy működik, hogy összegyűjti a kritikusok cikkeit (zömmel persze amerikai lapokból, a Boston Globe-tól a Washington Postig), és abból kiszámít egy százalékos értéket, a Tomatometer-pontszámot. Ez a szám az alábbi képlet szerint kap aztán különböző ikonokat:
Íme:
Mindössze két tökéletes sci-fi létezik – de melyik az a kettő?
Bár Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon található százalékok kiszámítási módja finoman szólva is rejtélyes, a Universal Pictures tulajdonosa, a Comcast pedig jókora részesedéssel rendelkezik a cégben, azért ha itt egy film 100%-os értékelésen áll a kőszívű kritikusok súlyozott cikkei alapján, az azért nagy dolog! Ha tehát ezen weboldal szerint egy film „tökéletes”, akkor mérget vehetünk rá, hogy egy vitathatatlanul zseniális, örök klasszikussal van dolgunk. Ami a sci-fi műfajt illeti, a Rotten Toamtoes-on csak két alkotás áll 100%-on,ráadásul még csak nem a 2001: Űrodüsszeia és A nyolcadik utas: a Halál a két legjobb film, ahogy elsőre gondolnánk, hanem az 1979-es Sztalker Andrej Tarkovszkijtól és az 1984-es Terminátor - A halálosztó James Camerontól!
De mit is jelent valójában a „tökéletes” Rotten Tomatoes-pontszám? Nos, az oldal úgy működik, hogy összegyűjti a kritikusok cikkeit (zömmel persze amerikai lapokból, a Boston Globe-tól a Washington Postig), és abból kiszámít egy százalékos értéket, a Tomatometer-pontszámot. Ez a szám az alábbi képlet szerint kap aztán különböző ikonokat:
- Ha egy film vagy tévésorozat kritikáinak legalább 60%-a pozitív, akkor egy piros paradicsom jelenik meg a produkció mellett, ami a „friss” státuszt jelzi.
- Ha viszont egy film vagy tévésorozat kritikáinak kevesebb mint 60%-a pozitív, akkor zöld színnel jelzi a „rothadó” státuszt.
- Azok a filmek vagy tévésorozatok, amelyeknek a Tomatometer pontszáma folyamatosan 75% vagy magasabb, legalább öt helyen jelent meg kritika róluk, és megfelelnek számos más, látszólag önkényes kritériumnak, jogosultak a „Certified Fresh” minősítésre, amit egy arany glóriával körbeölelt piros paradicsom jelöl.
- De még ez a megkülönböztetés is elhalványul „a tökéletes Rotten Tomatoes-pontszám” mellett – ami lényegében csak annyit jelent, hogy a film 100%-os Tomatometer-pontszámot ért el, vagyis minden kritika pozitívat írt róla. Jelenleg csak a Terminátor és a Sztalker olyan film, ami elnyerte ezt a hőn áhított rangot.
Képregény rajongók figyelem!!
Figyelem, nagyon fontos poszt következik!
Mint már tudjátok, idén befejezzük a Star Wars kiadást, ami mostanáig lefedte a kiadói kapacitásunk jelentős százalékát. Ez azt jelenti, hogy lehetőségünk nyílt a jövőben teljesen új területeket, brandeket felfedezni, és az egyik ilyen elképzelésünk egy saját DC Univerzum megteremtése lenne.
Mit jelent ez?
Bár DC Comics kötetek már évtizedek óta és a mai napig jelennek meg magyar nyelven, úgy gondoljuk, hogy ez az univerzum még mindig rengeteg kiaknázatlan kincset rejt magában. Számos ikonikus történet nem látott még idehaza napvilágot, némelyeket pedig már csak antikvár állapotban, nehezen lehet beszerezni.
Mi alapvetően három főbb csapásirányt tűznénk ki célul:
- Adnánk ki kerek egész, önállóan is élvezhető címeket,
- Szemezgetnénk hosszabb terjedelmű, hiánypótló sorozatokból,
- Továbbá elhoznánk régi klasszikusokat is, köztük akár olyan címekkel, amik korábban ugyan jelentek meg magyarul, de ma már ritkaságnak számítanak.
A mi kiadásunk értékét növelné, hogy minden képregényt nagyalakú, keménykötésű, a jelentőségükhöz méltó kivitelben szeretnénk prezentálni számotokra. Teljes történeteket, kihagyás nélkül.
Mitől függ „a Szukits DC Univerzuma?”
Tőletek, az olvasóktól. Ugyanis még nem szerződtünk le semmire, ez a poszt csupán igényfelmérés. Ellenben már összeállítottunk egy kezdeti elképzelést 13 DC Comics kiadású kötetből, ami lefedi a fentebb írtakat. Ezúttal is nagyon hangsúlyosan arra kérünk titeket, hogy jegyezzétek elő azokat a kiadványokat, amiket szívesen olvasnátok magyarul, magas minőségű gyűjteménykötetben! Ha elegendő számú előjegyzés gyűlik össze a weboldalon, csak akkor tudunk belevágni a felvázolt projektbe.
Megköszönjük, ha más rajongótársakhoz is eljuttatod a hírt!
Figyelem, nagyon fontos poszt következik!
Mint már tudjátok, idén befejezzük a Star Wars kiadást, ami mostanáig lefedte a kiadói kapacitásunk jelentős százalékát. Ez azt jelenti, hogy lehetőségünk nyílt a jövőben teljesen új területeket, brandeket felfedezni, és az egyik ilyen elképzelésünk egy saját DC Univerzum megteremtése lenne.
Mit jelent ez?
Bár DC Comics kötetek már évtizedek óta és a mai napig jelennek meg magyar nyelven, úgy gondoljuk, hogy ez az univerzum még mindig rengeteg kiaknázatlan kincset rejt magában. Számos ikonikus történet nem látott még idehaza napvilágot, némelyeket pedig már csak antikvár állapotban, nehezen lehet beszerezni.
Mi alapvetően három főbb csapásirányt tűznénk ki célul:
- Adnánk ki kerek egész, önállóan is élvezhető címeket,
- Szemezgetnénk hosszabb terjedelmű, hiánypótló sorozatokból,
- Továbbá elhoznánk régi klasszikusokat is, köztük akár olyan címekkel, amik korábban ugyan jelentek meg magyarul, de ma már ritkaságnak számítanak.
A mi kiadásunk értékét növelné, hogy minden képregényt nagyalakú, keménykötésű, a jelentőségükhöz méltó kivitelben szeretnénk prezentálni számotokra. Teljes történeteket, kihagyás nélkül.
Mitől függ „a Szukits DC Univerzuma?”
Tőletek, az olvasóktól. Ugyanis még nem szerződtünk le semmire, ez a poszt csupán igényfelmérés. Ellenben már összeállítottunk egy kezdeti elképzelést 13 DC Comics kiadású kötetből, ami lefedi a fentebb írtakat. Ezúttal is nagyon hangsúlyosan arra kérünk titeket, hogy jegyezzétek elő azokat a kiadványokat, amiket szívesen olvasnátok magyarul, magas minőségű gyűjteménykötetben! Ha elegendő számú előjegyzés gyűlik össze a weboldalon, csak akkor tudunk belevágni a felvázolt projektbe.
Megköszönjük, ha más rajongótársakhoz is eljuttatod a hírt!
Hasonló témák
