Hát én már nem is tudom...
Persze kevés az adat, nem tudjuk, mit jelent a "súlyos betegség" de egyetlen operáció sem tart hónapokig, és mindent összevéve, akkor sem értem.
2014-ben itt, ezen a helyen, fiatalabb és vénebb, óvódapedagógus meg középiskolai tanár vitatta meg az akkori, majd azt mondom, nagyságrenddel nehezebb portfólió dokumentumait - hatalmas akarással, kedvvel, örömmel - sikerrel.
Egyszerűen akarták.
Azóta a megírandó anyag a töredékére csökkent, nem is sorolom, mennyire kevésre, nem véletlenül hívjuk ezt bébi-portfóliónak.
Persze lehet mindenre hivatkozni, a kolléga még nem látott számítógépet, nincs email-címe, azt nem tudja nézni (ennél csak az a rosszabb, hogy mindezt laposföldhívő-öntudattal tesz!) csak akkor azon se csodálkozzunk, ha időnként ilyen-olyan megjegyzéseket hallunk a pedagógusokra.
Szóval a dolog inkább az lenne, hogy támogasd, segíts neki a megírásban, ellenőrizd az ötleteit, és magyarázd el neki, hogy attól is gyógyul, ha éppen erre gondol, mert meg tudja csinálni.
Amúgy visszamondani meg nem lehet, csak úgy, ha mostantól kezdve állandó táppénzen vagy fizetés nélküli szabadságon (gyes, gyed) lenne. Egyébként sikertelen és fizetni kell a 70 e Ft-ot.
Nem kívántam senkit sem ismeretlenül megbántani, de úgy tapasztaltam, mindig van út, ha az ember utat keres.
[/QUOTE]
Ne haragudj, de megkérdezem: voltál már hasonló helyzetben? A barátnőmet 3 éve műtötték nem csak idézőjeles súlyos betegséggel, de valóban azzal. Mostanra jól van. De csak mostanra. Persze az operáció nem tartott hónapokig, "CSAK" 6 ÓRÁN ÁT, KÓRHÁZBAN 2 hetet volt "csak", de aztán komplikáció miatt vissza, 11 hét volt, h lábraállt, botttal. Utána kezdődött a kemoterápia, amit 3 hetente kapott, mindig 1 hétig, és akkor valamint a rá következő héten egész nap hányt, 24 órában. A 3. heteken jobban volt, elmúlt a mellékhatás, de nem győzte kipihenni az előző 2 hét 0 alvásait, mikoris 20 percenként hányt. És non stop öklendezett. A 3. heteken jól volt, enni tudott, a teljes tantestület beosztotta, látogattuk, kaját hordtunk neki és a gyerekének, segítettünk takarítani, mosni. Nem hiszem, hogy akkor bármilyen bébi vagy újszülött portfóliót meg tudott volna írni, pedig sem a tudásával nincs baj, sem az akaratával, ez utóbbit azt hiszem, hogy bizonyítja, hogy ennyi pokoli kín után, egy teljes évi fekvés, rosszullétek, kezelések, stb után, meg 1 év rehab után mára újra tanít. Bárki más inkább meghalt volna. De azt hiszem, mindent elmond az állapot hatásairól, meg a betegség hatásairól, hogy imádott osztályát az érettségi kellős közepén hagyta ott, hisz pont az írásbelik 2. napján kapta meg a diagnózist. Tudod, ilyenkor már akkor majdnem belehal a sokkba az ember. Csak akarni kell???? Igen, de mit? Gyógyulni. Tudod, amikor egy csinos, selymes szőkehajú nő 1 év kopaszság után jut el a parókakészítőig is, pedig mindig nagyon csinos volt, az sok mindent elmond. Talán látszik, hogy ilyenkor nem csak fizikailag, de lelkileg és szellemileg is képtelenség portfóliót írni. Sajnálom, hogy valakiben ennyi empátia nincs. Bevallom, a barátnőm esete még engem is borzalmasan megvislet, sírva olvastam a soraidat,. Még soha nem mondtam ilyet, de nem szeretném, ha a gyerekemet tanítanád.
Én ilyenkor szégyellem, hogy pedagógus vagyok. Ha bemegy a gyerek, hogy meghalt a testvére, azt mondod, hogy este hétkor meghalt, még 8-kor tudtál volna leckét írni?????