Szanté meseháza

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy kisgyerekről, egy farkasról ls annak kölykeiről mesélek Nektek

A GYERMEK, A FARKAS ÉS A FAKANÁL

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember. Az a szegény ember fiatalkorától fogva örökkétig minden nyáron a marhákat őrizte a legelőn. Volt annak az embernek egy felesége meg egy fiacskája is, s azt az asszony mindig kivitte magával, mikor az embernek vitt ki ebédet, mert nem volt akire hagyja.
Egyszer, mikor kiérkeztek, hát a csorda egy erdő mellett volt. Lerakodott az asszony, vitt tejet, puliszkát, tálakat s kanalakat. Kitölti a tejet a tálba, s nekifognak hárman enni. Hát amint ott esznek, látja a pásztor, hogy a marhák jobb felől kezdenek bemenni az erdőbe. Azt mondja a feleségének:
- Eredj, fiam, térítsd félre a marhákat, mert ha beszűrődnek, bajosan lehet őket kihajtani az erdőből.
Az asszony elszaladt, s az ember ott maradt a gyermekkel, hogy egyék. Hát amikor bal felé néz, látja, hogy ott is szűrődnek befele a marhák az erdőbe. Hamar töltött még tejet a gyereknek, s azt mondta neki:
- Egyél, fiam, futok én is, hogy kihajtsam a marhát az erdőből.
Hát ahogy ott eszi a tejet, az erdőből kijött egy anyafarkas, s nekifogott az is a tálból enni a tejet s a puliszkát, ami még ott volt. Mikor elfogyott az étel, a gyereknek megfogta a derekát, s elvitte be az erdőbe. De a fakanalat a gyerek a kezéből nem eresztette el.
Addig vitte a farkas a gyereket, amíg oda nem érkezett vele az erdő kellős közepébe, ahol volt neki négy kis farkasa. A gyermeket odatette közéjük, s azután elment dolgára. Hát a kicsi farkasok elkezdték a gyereket böködni. Mikor az egyik megbökte, akkor a gyerek azt mondta:
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet! - S akkor ütött a fakanállal egyet.
Erre a farkas félrehúzódott, s akkor rákezdte a másik.
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet!
Akkor az is félrehúzódott. De hát a kicsi farkasok négyen voltak, s a kisfiú csak egyedül, kezdett belefáradni a nagy hadakozásba. Szerencsére egy ember járt arra az erdőben, valami görbe fát keresett ekeszarvnak. Ahogy ott válogatja a fákat, hallja, hogy egy gyermek azt mondja:
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet! - de már nagyon sírósan mondta.
Gondolta az ember, hogy itt valami baj lehet, odafutott, s látta, hogy négy kicsi farkas csipdes egy kicsi gyermeket. Gyorsan levágott egy hosszú rudat, közévágott a kicsi farkasoknak, felkapta a gyermeket, s elfutott, sietve ki az erdőből, nehogy előjöjjön az anyafarkas, mert avval már ő sem bírt volna.
Mikor kiérkezett az erdőből, látja, hogy a falu marhái elszéledtek az egész határon, s az ember s az asszony futottak összevissza, keresték a gyermeket.
Az ember a kicsi gyermeket bevitte a faluba, s ott megismerték, hogy a pásztornak a gyermeke. Szaladtak ki a mezőre az emberek, s kürtöltek a pásztornak, hogy jöjjön elő. A kürtszóra előjött a pásztor s a felesége, hazafutottak, s megkapták a gyermeket. A marhákat összegyűjtötték, s az emberek a kárért megbocsátottak. Örvendtek, hogy a pásztornak megkerült a gyermeke.
A pásztor s a felesége nevelték tovább a kicsi fiút, s máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy buta párról mesélek Nektek.

A FIATAL PÁR ÉS A KOTLÓS

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szép legény. Elvett feleségül egy szép leányt, de olyan szegények voltak mind a ketten, hogy egyiknek sem volt semmije, csak annyi ruhája, amennyit felvettek magukra. A leánynak volt egy nénje, s az adott nekik ajándékba egy tyúkot. A többi szomszéd meg rokon vitt tojást, lisztet, úgy, mint szokás a lakodalomba.
Mikor elmúlt a lakodalom, hallja a fiatalember, hogy a tyúk rá kezdi:
- Koty-koty-koty...
Azt mondja a fiatalasszonynak:
- Te, tudod, mit gondoltam?
- Mit?
- Ültessük meg ezt a tyúkot - azt mondja -, van tojás elég, tegyünk alá tizenkilenc tojást, s mikor kikölti, akkor vele együtt húsz lesz. Felneveljük, s mikor nagyok lesznek, akkor eladjuk a húsz tyúkot, s az árán veszünk egy malacot. Azt is felneveljük, s az malacozik kilencet. A tíz disznót eladjuk, s akkor tudunk venni egy lovat, egy hámot s egy szekeret. Ülünk fel ketten, s megyünk kereskedni. Beleegyezel?
- Bele.
Kerítettek egy kosarat, s tettek belé egy kicsi gizgazt, raktak belé tizenkilenc tojást, s a tyúkot ügyesen rátették, s betették az ágy alá. Leültek az ágyra, s kezdtek ott beszélgetni s örvendezni, hogy hát mi lesz, s hogy lesz. Elővesz az ember papírt, ceruzát, s kezdi számolni, hogy egy lovat annyival s annyival lehet venni, egy hámot annyival s egy szekeret annyival; tíz disznót annyival lehet eladni. De hát nem futott a számadás. Azt mondja az asszonynak:
- Te asszony, baj van!
- Miféle?
- Hát - azt mondja -, szekeret s hámot tudunk venni, de lóra csak egy gyengére futja, mert nicsak, mennyi pénzt kapunk a disznókért.
Azt mondja az asszony:
- Hát ez nem baj, majd megerősül.
- Hát megerősülni megerősül, ha jól adunk enni, de eleinte csak ott tudunk felülni a szekérre, ahol egyenes lesz az út, ahol hegyre kell menni, ott le kell szálljunk, mert a ló nem tud kimenni, ha gyenge lesz.
Azt mondja az asszony az embernek:
- Te leszállsz, de én nem!
Azt mondja az ember:
- Dehogynem, leszállsz te is!
- Én nem szállok le!
- Leszállsz!
- Nem szállok le! Úgy összevesztek, hogy az ember kijött a béketűréséből, felugrott, s azt kérdi az asszonytól:
- Leszállsz, vagy nem szállsz le?
- Nem szállok le!
Akkor az ember mérgében megfogta az asszonyt, s akkorát lökött rajta, hogy - zsupsz! - nekidőlt az ágynak. Széttörött az ágy, s széttörtek a tojások is mind egy szálig, a kotlós meg menekült, ahogy tudott.
Kárvallották a kotlót s a tojásokat, s élnek máig is, ahogy tudnak, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Sokan félnek a kígyóktól, köztük én is, pedig nem minden kígyó mérges
és nem mindegyik bánt. Most egy kedves kígyóról mesélek Nektek.
Azért Ti ne fogjátok meg a kígyókat, csak akkor ha egy felnőtt megengedi.

KÍGYÓS JANCSI

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.
Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.
A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a kígyó:
- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.
Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:
- Hát hol lakik a te édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a disznó:
- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.
Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.
- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.
Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:
- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!
- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.
Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:
- Egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.
Megszólal a lány:
- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit hazahoztál.
- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.
Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.
Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.
Itt a vége, fuss el véle!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ismeritek azt a mondást, hogy buta mint a szamár,
nos ma egy ilyen szamárról mesélek Nektek.

A KISKUTYA MEG A SZAMÁR

A szamár megirigyelte a kiskutya jómódját, hogy neki szabad a legszebb
szobába is bemenni, a legszebb vánkosra is ráfeküdni, egész nap csak
sétál, nem dolgozik semmit, mégis mindennek a lángját, a javát kapja,
neki meg csak a kóró meg a tüske jut. Meg is kérdezte a kutyától:
- Mért szeret téged úgy a gazdasszony?
- Mert tudok farkat csóválni és két lábon szolgálni - felelte a kutya.
- Na, ez nem nehéz dolog - felelte a szamár -, majd én is meg próbálom.
Mikor nyitva volt a konyha, besomfordált. Két lábra állt, a farkát
billegette, a lábát nyújtogatta, hogy tenyerest adjon. A gazdasszony
megijedt, s a porolópálcával kiverte. A szegény szamár máig is töri a
fejét azon, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutya dicséretet.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Biztos Ti is kívántatok már valamit, de azért óvatosan kell bánni a
kívánságokkal, nehogy úgy járjatok mint a mesémben.

A HÁROM KÍVÁNSÁG

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel:
- Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván.
- Ugyan ne tréfáljon kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
- Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja nekem: "Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg." Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja: "No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, teljesülni fog a kívánsága." Azzal elment, mint a szél.
- Ugyan rászedte kendet!
- Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!
Erre az asszony hamarjában kimondta:
- Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.
Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
- Látod, hogy igazam volt - mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot...
Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte.
- Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek! - kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig.
- Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le!
Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt.
- Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
- De azt nem engedem!
- Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal.
- Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
- Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?
- Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették. Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak.


Szép napot Kicsikéim!

Szép napot

én is szeretem a meséket hoztam is egyet
Volt egyszer egy ember meg egy asszony, az ember nagyon bárgyú volt. Mikor az asszony elment otthonról, ráparancsolt a férjére: vigyázzon a csirkékre, hogy a kánya el ne vigyen egyet se, szitálja meg a lisztet, meg van ott egy fazék tejfel, azt is köpülje meg, mikorra hazajön, minden legyen készen!

Az ember, hogy minél könnyebben szitálhasson, összefogdosta a csirkéket, aztán a kotlóhoz kötötte őket, hogy a kánya ne vigyen el belőlük, s hozzáfogott a szitáláshoz. Észrevette, hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magában: jó lesz, ha odaköti a tejfeles szilkét (cserépfazék) a farához, majd összerázkódik, aztán nem kell köpülni. Egyszerre vége lesz minden dolognak.

Amint szitált, jött a kánya, meglátja az ember, hogy a kánya felkap egyet, viszi az egészet, szaladt utána. Amint szaladt a csirkék után, odavágta a szilkét az ajtófélhez, el is törött. Ezen annyira megijedt, hogy a tejfel is oda, a csirke is oda, a szilke is oda, a liszt sincs kiszitálva, az asszonytól is félt, most már mit csináljon? Bebújt a kemencébe.

Az asszony látja, mikor hazaér: csirke sincs, tejfel sincs, szilke sincs, a liszt is úgy áll, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sehol, kiabál neki, az ura hallgat a kemencében. Az asszony azután elkészítette a lisztet, tésztát, mindent, hogy majd süt, ment a szalmáért, hogy begyújtson. Bedugta a szalmát a kemencébe, még akkor se szólt az ember. Az asszony meggyújtotta a gyufát, mikor az ember ezt hallotta, akkor kiabálta:

- Hé, anyjuk, itt vagyok a kemencében!

De már akkor késő volt, mert az asszony meggyújtotta a szalmát, s azt mondta:

- Úgyse vagy egyébre való, mint tűzre!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy kis ügyes legényről mesélek Nektek.

A SZEGÉNY EMBER SZŐLŐJE

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az apjuk a házból. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
Na, telt-múlt az idő, egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt, rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak szerencsét, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, a rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát és az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
Na, csakhogy eljött. Örült a király; de még jobban a királykisasszony.
Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy hiú királyról mesélek Nektek

A király meztelen

Élt egyszer – “hajdanában, öreg idõkben” – egy ifjú legény, amolyan suttyó még, alig látszott ki a
földbõl, de már saját kenyerét megkereste, sőt, meg is találta olyan formában, hogy libákat, kecskéket és
hasonlókat legeltetett – melyek a nála valamivel kevésbé szegények tulajdonát képezték.
Ilyenformán teltek napjai, hetei ifjú hősünknek: kora hajnaltól késő estig járt a rábízott állatok
nyomában serdülő bajuszkával és maszatos képpel, olyan gondtalanul és boldogan, ahogy azt tenni illik
egy valamirevaló mesében .
Egyik este apja magához intette a gyereket:
Ülj le, fiam, és figyelj rám. Holnap nem mész ki sem a kecskékkel, sem a libákkal a legelõre.
Miért nem megyek, édesapám? – kérdezte csodálkozva a gyermek.
Azért nem mész ki, fiam, mert holnap nagy nap van. Szeretett királyunk megmutatja magát a nép elõtt,
és az a parancs, hogy minden élõ és mozdulni tudó alattvaló jelenjen meg a palota udvarán. Mert
csodát fogunk látni, gyermekem.
Mi lesz az a csoda, édesapám?
Csodakelmét szõttek csodatakácsok szeretett király urunknak: világszerte elismert takácsmûvészek õk,
a mûvészi minõség mindenkori letéteményesei, sok elismerõ kritikával és kitüntetéssel birtokukban,
Istentõl megáldott színés
formaérzékkel új ruhát szõttek királyunknak. De ez az új és modern ruha
csodaruha: a buták és be nem avatottak nem láthatják azt, a
csodálatosan megszõtt és kitalált ábrák
helyett csupán levegõt, semmit érzékelnek a hitványak és senkik.
Ezzel szemben a bölcsek, a kultúrlelkek, a tudósok és a jó irányban politizáló politikusok – akik
becsülettel és hozzáértéssel végzik tisztségüket – teljes pompájában műélvezhetik majd jó királyunk
színpompás ruhakölteményét. Feküdj le hát, gyermekem, holnap korán indulunk, hogy az elsõ sorból
gyönyörködhessünk az Európaszerte híres alkotók csodaruhájában.
Valóban, másnap a szegény ember már hajnalban, szépen megmosakodva és ünneplõbe öltözve –
családostól egyetemben megjelent a palota udvarán. Ugyan hiába kelt olyan korán, mint ahogy kelt, alig
kapott mákszemnyi helyet a Nagy Színpad közelében, ahol a király bemutatni készült az új
ruharemekmûvet saját, becses testén viselve azt.
Amikor már zsúfolásig megtelt az udvar bámészkodó és csodát váró néppel, felharsantak a kürtök,
megszólalt a szinházi gong, peregtek a dobok és nagy és díszes kísérettel bevonult a térre a király.
Elcsendesedett a zsibongó sokaság, ugyanis döbbenten látták a népek, hogy a jó és szeretett
királyuk fennkölt arccal ugyan, de anyaszült meztelenül sétál díszes kísérettől körülvéve.
Az udvari dámák és urak fennszóval dicsérték a király gyönyörû ruháját, az udvari kritikusok ott
helyben fogalmazták az elismerõ sorokat újságjaik számára, az
alapítványok elnökei elelájultak a csodálattól a semmi láttán, az új
egyetem rektora Bibliára tett kézzel esküdött, hogy ilyen csodás ruhát még
nem látott, távol élő takácsmesterek levélben üdvözölték a nagy eseményt, aláírásukkal állást foglalva
európai kollegáik szakmai zsenialitása mellett, divattervezők tolongtak az ovációkat fogadó mindenkori
Hivatalos Kultúrképviselet körül– pedig hát, mint mondottam, a király csóré volt, mint egy újszülött vagy
mint egy nekibuzdult szerelmes.
Amikor a király a szegény ember közelébe ért, a gyerek, aki bizonyára butácska volt, mert libák és
kecskék között nõtt fel, és nem tudta, mi az illem, a jómodor, a tisztesség és becsület, csodálkozádtól
kimeredt szemmel bámulta a kegyes mosollyal balrajobbra
tekintő, hódoló tapsot és éljenezést fogadó
rezgő pocaku ruhátlan királyt, megrángatta apjaura kabátujját és jó hangosan megszólalt:
Nézze már édesapám, a királyon nincsen semmiféle köntös!
Édesapja riadtan körülnézett, majd csitítani kezdte halkan, ingerülten fiacskáját:
Ejnye, gyermekem, hogy is mondhatsz efféléket, jaj Istenem, elment az eszed és vele együtt a szemed világa…
De a gyerek nem ügyelve az apai figyelmeztetésre, tovább erősködött:
De hát nézze már édesapám, nyissa ki végre a szemeit, maga is kell lássa: a király meztelen.
Elsápadt szegény öreg, mikor hallotta beszélni meggondolatlan gyermekét, körülnézett riadt tekintettel:
hallja az istentelen kijelentést, de a fõurak és mûértõk és tisztek és tisztségviselõk, újságszerkesztők és
udvari bennfenntesek, pártképviseletek és egyebek úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna, mentek
tovább hangos szóval dicsérve a világhíres, sőt, világűrhíres ruhatervező művészeket.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy olyan rövid mesét hoztam, mint a malac farka

A CSIZMADIA DISZNÓJA

Volt egy csizmadia, akit Györgynek hívtak. Ennek a csizmadiának volt
egy disznója, amelyik a csordába járt. Amikor a csordából jött haza,
mindig azt mondta:
- Gyuriii... Gyuriii... Gyuriii!...
A csizmadia ezt sehogy sem szenvedhette, s mondta a feleségének:
ő meg fogja tanítani a disznót, hogy az ő becsületes neve György.
Megbújik egy este a kapu megett, s mikor a disznó jött be a kapun, egy
nagy darab fával úgy fejbe kólintotta, hogy abban a helyben felfordult,
csak kettőt nyögött:
- György... György...
Mondta is a csizmadia:
- No, ugye, hogy megtanultad a becsületes nevemet!
De amikor látta, hogy vége a disznónak, kezdett búslakodni, milyen
bolondot csinált. Mit volt mit tenni, elmentek a vásárba, s vettek egy
másik disznót. Ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Tudjátok hogy a kutyák haragszanak a macskákra, a macskák pedig
az egerekre, most elmesélem hogy miért is.
MIÉRT HARAGSZIK A KUTYA A MACSKÁRA
S A MACSKA AZ EGÉRRE?

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy kutya. Ezt a kutyát besorozták katonának, el kellett menjen három évre. Volt neki egy kicsi ügyes háza, s nem volt, akire hagyja. Ott törte a fejét, ott búsult, hogy már most mi is lesz abból, ha ő elmegy katonának. Ha ő nem lesz otthon három évig, addig leromlik a háza, elrontolódik, vagy ki tudja, mi baj éri!
Hát mit gondolt ki a kutya? Kigondolta, hogy ő eladja a házát, s aztán mikor hazajön a katonaságból, csinál abból a pénzből, amit kap érte, egy másikat.
Kezdte hirdetni, hogy eladó a háza, de nem került rá vevő. Egyszer nagy későre került egy, de csak olyan, akinek nem volt elég pénze, csak adóslevélre tudta megvenni a házat.
Azt gondolta a kutya, hogy úgy is jobb, mint ha otthagyja magára, mert mikor hazajön, akkor megadja az ember azt a pénzt neki, s csak fel tudja építeni magának a házat.
Megcsinálták ügyesen az adóslevelet, átadta a kutyának az ember, s elfoglalta a házát.
Eljött az idő, kellett menjen a kutya katonának. Most már azon kezdte törni a fejét, hogy mit csináljon ő az adóslevéllel. Hogyha elviszi a katonaságba, elvész vagy elrongyolódik, nem lesz az jó, hogy magával vigye!
Hát mit talált ki a kutya? Neki addig a macska volt a legjobb barátja, elment a macskához, s azt mondta neki:
- Te komám, nézz ide, eladtam a házamat, de csak adóslevélért tudtam eladni. Gondolkoztam rajta, hogy mit csináljak az adóslevéllel, s eszembe jutottál te. Tudom, hogy téged nem visznek el katonának, itthon maradsz, megőrzöd-e nekem ezt az adóslevelet?
- Meg - mondja a macska.
- Na, ha meg, hát itt van - mondja a kutya -, tedd el jól, vigyázz reá, hogy amikor én hazajövök, elő tudd nekem adni.
A régi falusi házak akkoriban deszkával voltak lepadolva, s a gerenda és a deszka között volt egy kis hely. A macska a kutya előtt összehajtotta ügyesen az iratot, s a falon felmászott, s azt mondta a kutyának:
- Látod, komám, olyan helyre teszem, ahova senki sem tud még csak lépni sem. - Azzal bedugta oda a gerenda s a deszka közé.
A kutya ügyesen elment katonának. Nyugodt volt, hogy ő jó kézben hagyta az adóslevelet, biztos helyen van.
Letelt a három esztendő, nem történt semmi baj, s a katonaságból is hazajött jó egészségben. Mikor hazajött, egyenesen a macskához ment.
- Na, komám, megjöttem - azt mondja -, légy szíves, az adóslevelemet add ide, hogy menjek, és kérjem el a pénzt, csináljak magamnak házat.
Akkor a macska nagy büszkén felkapaszkodott a falra, onnan a gerendára, s az első lábát bedugta abba a hézagba. Hát ahogy bedugta, érezte, hogy csupa por lett az egész papír. Egy egér odakapott, s három év alatt ellakmározta az egész adóslevelet.
Akkor a macska kihúzta a port, s azt mondja:
- Hát, ide nézz, komám, mi lett belőle!
Akkor a kutya megharagudott.
- Ejnye - azt mondja -, de jó kézbe adtam!
- Mit csináljak? Hát nem én vagyok a hibás!
- Hát dehogynem vagy te a hibás! Miért nem őrizted egy kicsit, miért nem vigyáztál rá jobban?
Úgy összeveszett akkor a kutya a macskával, hogy többet azótától soha-soha nem tudnak megbékülni.
Na de akkor azt gondolta a macska: "No, hadd el, egér! Ha te nekem ekkora bosszúságot csináltál, elbánok én veled úgy, hogy megemlegeti az egész nemzetséged!"
Azótától fogva, ahol lát egy macska egy egeret, nem hagy neki békét, kergeti, megfogja, megeszi.
A kutya szegény elment az emberhez adóslevél nélkül, s kérte a pénzt a házáért.
Azt mondja az ember:
- Hol az adóslevél?
Hát a szegény kutya bevallotta, hogy mi történt, az adóslevelet a macskának adta, az egér megrágta, most nincs sehol.
Az az ember pedig rosszféle volt, s azt mondta erre:
- Hát akkor nem is igaz, hogy megvettem a házadat, hisz nem is volt a tiéd! Le is út, fel is út!
Ott maradott szegény kutya ház nélkül, s azóta egy-egy kicsi szalmával, egy-egy kicsi ronggyal, ezzel-azzal kell beérnie.
Azótától fogva nincsen a kutyának háza, s emiatt a kutya a macskával s a macska az egérrel halálos haragban vannak.
De azért máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma Mátyás királyról és egy énekelni nem tudó csókáról mesélek Nektek.

A solymári csóka

Igazságos Mátyás királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytől egyformán megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.
– Azt üzente urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni akar a fejével – trombitálta ki a staféta a solymári piacon. – Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje.
Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.
– Eb legyen solymári bíró, nem én! – fohászkodta el magát. – Keressetek a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!
Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak előle, ki padlásra, ki pincébe. Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.
Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a rigó.
– No, öcsém – toppant elé a kisbíró –, téged az isten is solymári bírónak teremtett.
– Már mért teremtett volna? – tátotta el száját a legényke.
– Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.
– Hát ez szép törvény – húzta a fejébe a fiú a süveget. Csak azt szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom?
– Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megösmerkedni.
– Én is ővele – bólintott rá a legényke jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést.
– No, ezt megfogjuk – kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. – Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.
Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette előtte az ásóját.
– Ki vagy, mit akarsz?
– Én bizony a solymári bíró vagyok – mondta kevélyen a bojtár –, a királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni.
– Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában – súgtak össze az udvari népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába.
Mert, hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belőlük egész erdővalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyőkével, a tenyerében meg valami külső országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba.
– Szép jó estét! – billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király.
– Én vagyok – szögezte rá a szemét a madaras ember. – Hát te ki fia-csikaja vagy?
– Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? – mosolyodott el a solymári bojtár. – Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.
– Úgy, te vagy az a híres?! – rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. – Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?
– Micsoda? – csóválta meg a bojtár a bírósüveget. – Hát még most se ért ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj!
No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.
– Eressz ki, te ember! – mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a legényke együgyűsége.
– Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem – alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó.
Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából:
– Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!
– Nagyon szívesen – egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. – Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge portéka ám ez!
Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal – huss! – úgy kirepült belőle a csóka, mintha soha benne se lett volna.
– Ejnye, te csiribiri ember – gyulladt megint haragra a király –, hiszen nem is rigó volt az, hanem csóka!
– Hát persze hogy az volt – hagyta helyben a bojtár. – Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó.
– No, azt szeretném én hallani! – fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. – A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő csókát nem hoztok!
– Add írásba, uram királyom – borult térdre rimánkodva a bojtár –, mert másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!
Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ orra alá:
– Nem találtuk még meg a fütyülő csókát!
A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Egy porúljárt mezei egérről mesélek ma Nektek, ha meghallgattátok irány a strand.

A MEZEIEGÉR

A szegény mezeiegér megunta a mezőn lakást.
"Hej - sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában."
Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért; ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.
- Adjon isten jó napot, házi egér!
- Adj' isten, mezeiegér! Hát te minek jöttél ide?
- Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
- Elhiszem neked, mezeiegér, de ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.
- Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest - mondta a mezeiegér. - Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
- Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, talán az ad szállást.
Felmegy a mezeiegér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint - a macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda.
Leszól a mezeiegér a házi egérhez:
- Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
- Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezeiegér megfogadta a házi egér tanácsát, a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret, egyet mordult, s - hamm! - be kapta.
A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.
- Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezeiegerek országában, s azóta egy mezeiegér se jön be a házba, tovább sanyarognak a mezőn...


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Egy furfangos lányról és egy póruljárt ördögről mesélek Nektek.

Zsuzska és az ördög

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a sós tenger kellős közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezeket a szent beszédeket.
Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három leánya, ezt a három leányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte őket szolgálatot keresni.
Elindult a három leány, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat, az utcaajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:
- Hová mentek, leányaim?
- Megyünk szolgálatot keresni.
- Sose menjetek tovább, szegődjetek be énhozzám, úgyis éppen ilyen három leányra volna szükségem.
A leányok beszegődtek az emberhez, aki pedig nem ember volt, hanem ördög.
Zsuzskának, a legkisebbiknek nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egykönnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, amint a pitvarba üldögél, hallja, hogy őróluk beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit hall? Nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról beszélget. "Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsuk pecsenyének, nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három leányával együtt, a magunk három leányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik, majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak."
Zsuzska mindezt jól hallotta, de nem szólt a testvéreinek se, hanem este, mikor mind az öt leány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög leányait fektette a terméskőre, a testvéreit meg párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mintha aludnék. Éjféltájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három terméskő, amint megtalálta, levágta a fejét mind a három leánynak, aki rajta feküdt, az pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három leánya. Amint ezzel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint akinek jó rendben van a szénája.
Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendben a testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán:
- Hej, ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad leányait!
Az ördög utánuk iramodott, de a három leány csakhamar utat vesztett a sötétben, azzal az ördög visszament, a leányok meg mentek, mendegéltek szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.
A király legjobban megszerette közülök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:
- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek, ahol mi szolgáltunk, egy tengerlépő cipője, amivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni. Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá, felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.
Behívatta a király Zsuzskát.
- No, te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád lopni az ördögtől a tengerlépő cipőt, azért ha az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg!
Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy "nem mondta ő azt soha", nem használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek, elszánta magát, hogy megpróbálja ellopni, úgyis mindegy, akár a király öleti meg, akár az ördög.
Elindult hát szerencsét próbálni, ment, mendegélt, egyszer az ördög házához ért, éppen éjfél volt, aludt az ördög is, a felesége is, Zsuzska szép csendesen belopózott, kivette a tengerlépő cipőt az almáriomból, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej, ördög, viszem ám a tengerlépő cipődet!
- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, most viszed a tengerlépő cipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az egyet!
Kergette is az ördög jó darabig, már ím hogy utol nem érte, de éppen egy tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tengerlépő cipőt, átlépte vele a tengert. Azzal ment egyenesen a királyhoz.
- No, felséges király, elhoztam már a tengerlépő cipőt.
A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a tengerlépő cipőt; másnap megint bementek a királyhoz.
- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája is, amivel ha akármilyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el tudná lopni.
Megint hívatta a király Zsuzskát.
- No, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy szomorúan. Éppen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög is, a felesége is.
Zsuzska csendesen belopózott, ellopta a tengerütő pálcát, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej, ördög, viszem ám már a tengerütő pálcádat is!
- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, most viszed a tengerütő pálcámat, de majd meglakolsz ezért!
Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tengerütő pálcával, kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.
- No, felséges király, elhoztam már a tengerütő pálcát is.
A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életrevaló, de a nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint azzal árulták be, hogy van annak az ördögnek egy aranyfej káposztája is, Zsuzska azt is el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal meg.
Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen éppen éjfélre az ördög kertjibe, levágta az aranyfej káposztát, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej, ördög, viszem ám már az aranyfej káposztádat is!
- Hej, te kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad a tengerütő pálcámat, most viszed az aranyfej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se vetem.
De Zsuzska nem adta. "Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kívül vagyok már vele az udvaron?!" Az ördög kergette egy darabig, de sehogy se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az aranyfej káposztát.
- No, felséges király, elhoztam már ezt is.
A két nénjét Zsuzskának majdhogy meg nem ütötte a guta, amikor megtudták, hogy Zsuzskának most se lett semmi baja, másnap megint bementek a királyhoz.
- Jaj, felséges király, van még annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is aranybölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el tudná lopni.
Megint behívatta a király Zsuzskát.
- Fiam, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is, aranybölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted, azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Zsuzska tudta, hogy hiábavaló volna minden beszéd, nem is könyörgött, csak a tengerlépő cipőt kérte el a királytól, azzal elindult. Mire az ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement egyenesen a házba, felkapta fejére az aranybölcsőt az arany kisgyermekkel, kiszaladt vele, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej, ördög, viszem ám már az arany kisgyermeket is!
- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, most viszed az arany kisgyermekemet, csak ezt az egyet add vissza, soha a szemedre se vetem.
Zsuzska csak nevette, de majdhogy sírás nem lett a nevetésből, mert az ördög utána iramodott, Zsuzska meg nemigen tudott a nehéz bölcsővel szaladni, úgyannyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tíz lépés nem sok, de annyi se volt köztük, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a tengerlépő cipőt, úgy átlépte vele a tengert, mintha ott se lett volna, azzal ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az arany kisgyermeket.
A király, amint meglátta, csak egy szikrába múlt, hogy összevissza nem csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe múlt ám, hogy a két nénje meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták, hogy a király napról napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a királyhoz megint, azt hazudták neki, hogy Zsuzska azt mondta, hogy van annak az ördögnek egy zsák aranydiója, ő azt is el tudná lopni.
Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát.
- No, fiam, ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az aranydiót, halálnak halálával halsz meg.
Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mestergerendán az ördög ágya felett van keresztülvetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik; azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy süllyedjen el ebben az álló helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt valaha mondta, csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el kellett neki indulni.
Éppen éjszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög feleségestül, Zsuzska szép csendesen belopózott, megfogta a zsákot, kezdte lehúzni a mestergerendáról, amint húzta, amint húzta, egyszer kiódzott a zsák szája, mind kiömlött belőle - nagy zörögve - a sok aranydió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta Zsuzskát:
- No, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, elloptad az arany kisgyermekemet, most el akartad vinni a zsák aranydiómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál, ha ezer lelked lesz, se szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak, akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.
Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer eressze el, mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek elibe mindenféle ételt, italt, hogy hadd hízzon, ott tartották három nap, három éjjel.
Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:
- No, feleségem, én elmegyek, összehívom a vendégeket, te addig fűtsd be a kemencét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a rongy, hívd be Zsuzskát, ültesd rá a sütőlapátra, vesd be, hadd süljön meg.
Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemencét, mikor olyan volt, hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.
- No, te kutya Zsuzska, ülj rá erre a sütőlapátra, hadd vesselek be.
- Jaj, nénémasszony, nem ültem én még sütőlapáton soha, üljön rá kelmed először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.
A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vénasszonyt a kemencébe, mindjárt összetöpörödött, megsült.
Zsuzska vállára vette a zsák aranydiót, hazament vele a királyhoz, az csak elcsudálkozott, mikor meglátta. Zsuzska elbeszélte, hogy és miképpen szabadult meg az ördögtől, de még azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, amint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb leányt kő közé rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta.
- No, szívemnek szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Az ördög, mikor hazament, kereste a feleségét, hogy nem találta, benézett a kemencébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint Szent Mihály-nap után a légy.
A király pedig szép feleségével még most is él, ha meg nem halt.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma elmesélem Nektek, hogyan állt be béresnek Mátyás király

Mátyás király és a beteg kisbéres

Mátyás diák korában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki
egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
Hogyhogy nincs segítsége?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a
kisbéresem oly nagy beteg nem volna. Harmad napja hideg rázza
szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni.
Estig segített a gazdának. Megvacsoráztak, a gazda kifizette a bérét.
Akkor fogta Mátyás a pénzt, s odaadta a beteg kisbéresnek.
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát. Mátyás a következőket írta
a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz nékem az,
ami néked az eke.” Éjszaka titokban eltávozott.


Szép napot Kicsikéim!

Üdvözlet

szanté írta:

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma elmesélem Nektek, hogyan állt be béresnek Mátyás király

Mátyás király és a beteg kisbéres

Mátyás diák korában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki
egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
Hogyhogy nincs segítsége?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a
kisbéresem oly nagy beteg nem volna. Harmad napja hideg rázza
szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni.
Estig segített a gazdának. Megvacsoráztak, a gazda kifizette a bérét.
Akkor fogta Mátyás a pénzt, s odaadta a beteg kisbéresnek.
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát. Mátyás a következőket írta
a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz nékem az,
ami néked az eke.” Éjszaka titokban eltávozott.

Szép napot Kicsikéim!

Kattints a kibontásához...

Szia Szanté!
Itt is találkozunk? Csak benéztem, mert 12-én repülök Torontóba a lányomhoz. Kisunokám születik. Ott leszek 3 hétig segíteni. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a város és jól érzem magam.

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy ravasz rókáról és egy farkasról mesélek aki nappal is látta a csillagokat

A RÓKA ÉS A FARKAS CSIKÓT VESZ

Elindult a róka csikót venni a farkas komájával. Látják, hogy ott legel a ló a fiával a réten. Kérdi a róka a kancalótól:
- Eladó ez a csikó?
Azt mondja a ló:
- Eladó, hanem a hátulsó jobb lábam patkójára van az ára írva.
Azt mondja a róka:
- Én nem tudok olvasni, de farkas komám tud, az majd elolvassa, hogy mi az ára.
A ló felemelte a hátsó lábát, odament a farkas, el akarta olvasni, de a kancaló jól orron rúgta, hogy gombolyagba tekerődött. A róka meg elszaladt, csak messziről nevette. Mikor a farkas feljózanodott, odament a rókához. Kérdi tőle a róka:
- Na, komám, mennyibe került a csikó?
- Hát azt nem tudom, csak azt láttam, hogy annyiba mint ahány csillag
van az égen - mondta a farkas és elólálkodott.


Szép napot Kicsikéim!

mianmar írta:

Szia Szanté!
Itt is találkozunk? Csak benéztem, mert 12-én repülök Torontóba a lányomhoz. Kisunokám születik. Ott leszek 3 hétig segíteni. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a város és jól érzem magam.

Kattints a kibontásához...

Mianmar Kedves!
Örülök, hogy megtaláltad ezt a fórumot, biztos jój fogod itt érezni Magad.
Gratulálok jövendő unokádhoz, biztos aranyos lesz és a város is
tetszeni fog. Nyugodt repülést kívánok és várlak majd a fórumokon.
Szép napot Neked!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy okos pásztorfiúról mesélek Nektek.
A BÖLCS PÁSZTORFIÚ
Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú.
Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal.
Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme.
Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni.
Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat.
A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
A mai mese tanulsága, hogy ha nem is kapunk meg mindent, akkor is elégedettek lehetünk

Az elégedett ember

Egyszer Mátyás király legkedvesebb szolgája nagyon
megbetegedett. Hívtak oda tudósokat, doktorokat, vénasszonyokat,
de senki nem tudott segíteni rajta. Azt mondta egy vén kuruzsló:
– Felséges királyom, akkor gyógyul meg a szolgája, ha egy elégedett
ember ingében megtörölközik.
Nosza, a király szétszalasztotta az országban a szolgáit, hogy keressenek
egy elégedett embert, s hozzák ide az ingét.
Nagy keresgélés után végre találtak egy juhászt. Vígan, furulyázva őrizte
a juhokat. Kérdezték a szolgák:
– Elégedett-e az életével?
– Én bizony elégedett vagyok – felelte a juhász -, szép a fű, sokat ellettek
a juhok. Szépen híznak a bárányok.
– Na, hála istennek, csakhogy találtunk egy elégedett embert! –
örvendezett az egyik szolga. Mindjárt elmondta a juhásznak, hogy
milyen dologban járnak, s adja oda az ingét!
– Nagyon szívesen odaadnám, ha volna – sajnálkozott a juhász, ezzel
kigombolta a szűrét, de bizony, az alatt csak a csupasz bőre látszott.
Így azután a király szolgái dolguk végezetlenül tértek vissza a palotába.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy keresztelőre megyünk el ahol a kereszteapa maga Mátyás király

Mátyás és a kereszteletlen gyerek

Máskor Mátyás király olyan házba tévedt, hol egy szegény nőnek nem
régen gyermeke született. A csecsemő már egyhetes volt, s a pap
semmiképp sem akarta megkeresztelni, mivel a keresztelési díjat nem
tudta lefizetni. Mátyás király a csecsemő ruhájára s keresztelési
költségeire pénzt adván, megmondta, hogy másnap menjenek a paphoz,
s jelentsék nála ki, hogy a gyermeket – ugyancsak másnap – külön mise
mellett kívánják megkereszteltetni. A bért fizessék le, s mondják meg,
hogy a gyermeknek már van keresztapja is, már mint maga Mátyás király.
Másnap a keresztelésen Mátyás király is megjelent, mint keresztapa.
Midőn a pap azt kérdezte, hogy mi legyen a gyermek neve, Mátyás király
odafelelt:
– Mátyás legyen a neve!
– De micsoda Mátyás? – kérdé a pap.
– Azt ne kérdezze, csak Mátyás!
Mátyás a „zubbonyát” kigombolva, az aranykeresztjét mutatta neki,
s azt mondta:
– Most kereszteltél utoljára, ezután nem fogsz lölkiatya lenni, dolgos
ember lesz belőled, miután te így bánsz a szegénységgel!
A papnak ki kellett vetkőznie és „szegény emberré” lenni.


Szép napot Kicsikéim!