A kacagtató hegedû
Volt egyszer egy király, annak volt egy lánya,
Széles e világnak szépsége, jósága.
Szép is volt, jó is volt, mindenki szerette,
Tûzhalálba mentek volna tán érette!
Király-apja mégis örökös bút hordott:
Egyetlenegy lánya sohase mosolygott.
Mindig sírt, mindig rítt, egyre hullt a könnye,
Mint a szomorúfûz hulló harmatgyöngye.
Ha kiment sétálni a virágos kertbe,
Messze szállt a lepke, zümmögõ méhecske,
Elfonnyadt, elhervadt a nyíló virág is,
Elhallgatott sorba a dalos madár is.
Udvara hû népét elfogta a bánat,
Úgy sajnálta azt a bús liliomszálat!
Feketébe volt az egész város vonva,
Örök gyászt lengetett égbe nyúló tornya.
A király szolgái világszerte jártak,
Nagy baját hirdetni szegény királylánynak.
Hirdették mindenütt csengõ csengettyûvel,
Zengõ citerával, síró hegedûvel,
Hirdették mindenütt peregõ dobszóval,
Könnyet csalogató, bús tárogatóval,
Hogy aki meg tudja szívbõl kacagtatni:
Király a koronát annak fogja adni.
Gyûltek, gyülekeztek királyfiak, grófok,
Víg cigánylegények, nagy kalapú tótok.
Fél lábon ugráltak, tótágast is álltak,
Még cigánykereket, azt is sokan hánytak.
Öltöztek kecskének, öltöztek majomnak,
Brekegtek, mekegtek és kukorékoltak.
Elkövettek biz ott ezer balga dolgot:
A királykisasszony, hej, csak nem mosolygott!
Betoppan egy legény, Isten tudja, honnat!
Reszketõ kezében hegedût szorongat,
Rá is kezdi mindjárt... Húz is olyan nótát:
Visszacsalja véle a kert pillangóját.
Kinyitja a szemét a hervadt virág is,
Sorba megszólal az elnémult madár is.
Kacagó jókedvvel a táncba ugrik rája
A királynak minden vendége, szolgája.
A fõzõkanállal beszalad a kukta,
Palota oldalát majdhogy ki nem rúgta.
Járja a hopmester meg a miniszter is,
Rakja a király is, rakja a bakter is.
Egyszer csak mi történt? Kacag a királylány,
Táncba ugrik õ is a nóta varázsán.
Lehull a varázsnak nagy fekete gyásza,
Piros zászló suhan valamennyi házra,
A királykisasszony tán még most is rakja, Kacagó jókedvét világba kacagja.