Már láttam magamat a cellában vagy a bíróság előtt, mikor bejött a szobába egy sisakos tisztiiskolás, és súgott valamit a parancsnokának. Az kiment a folyosóra, de rövidesen visszajött, és ekkor nagy mozgolódás-suttogás kezdődött a szobában. Közben valamelyik emeleten eldördült egy lövés, ami ijesztően visszhangzott a botíves folyosókon. Megütötte a fülemet egy mondat. „Valami tüzért keresnek.” Megdobbant a szívem. Hiszen ez csak én lehetek, engem hívott így a műegyetemista Bélám.
Az ÁVH-s őrnagy remegő kézzel tépte ki az írógépből a készülő jegyzőkönyvet, és gyorsan a sarokban álló kályhába gyűrte és igyekezve azt meggyújtani, mikor az ajtóban megjelent Béla 4-5 állig felfegyverzett fiatal kíséretében. Örömmel ölelkeztünk össze. Kérdezte, kik ezek, és a bentlévőkre mutatott. Azt mondtam, idevaló tisztek, most tájékozódnak, ne is törődjön velük, és azok néhány pillanat múlva már nem is voltak a szobában.
Béla elmondta, hogy mikor a Kiliánban nem találtak fegyvereket, elmentek a Soroksári úti fegyvergyárba, és ott ellátták magukat fegyverekkel. Mint mondta, osztogatták mindenkinek, aki harcolni akart. Sokan egyenesen a Rádióhoz mentek, ők visszajöttek a Kiliánba a katonák közé. A maguk fegyverein kívül hoztak magukkal több vadonatúj géppisztolyt hozzávaló tárakkal és lőszerrel.
Az elmúlt órák izgalmai után ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, ahol közölte velem az ügyeletes tiszt, hogy ne türelmetlenkedjek, mert egy szovjet páncélos dandár útban van Budapest felé, és az majd rendet csinál. Azt hittem, nem hallok jól. Felrémlett előttem az 1953-as berlini és az 1956-os poznani események képe. Szovjet tankokkal akarják megvédeni az ÁVH-sok hatalmát a nép ellen? Láttam, hogy kik vannak az utcán, láttam, kik vannak körülöttem. Ezek nem fasiszták, nem ellenforradalmárok. Ellenük hoznak orosz tankokat? A megdöbbenés után harag és elkeseredés lett úrrá rajtunk. Ha valóban jönnek a szovjet páncélosok, mit csinálunk? Néhány géppisztoly, puska és pisztoly a T-52-ek és Joszif Sztálinok ellen?
Mint katona tudtam, hogy semmi esélyünk a harcban. Egyetlen korszerű páncéltörő fegyvere sem volt a hadseregnek. Mindenki tudta, hogy a második világháborúban leharcolt, a hadi használhatóság legalsó fokán álló T-34 esek, tüzérségi lövegek, kerekes Maxim géppuskák, dióverőnek csúfolt múlt századi puskák képezték a magyar hadsereg alapfegyverzetét.
Egyetlen fegyver, ami az utcai harcokban úgy-ahogy megállta a helyét, a „davaj gitárnak" becézett dobtáras géppisztoly volt.
Erről beszélgettünk, mikor a hajnali szürkületben a Nagyvárad tér felől feltűntek az első páncélgépkocsik. Lassan jöttek az úttest közepén, csak a fegyverek csöve szegeződött az utat szegélyező házakra. Az utcán rengeteg ember volt. Azt hiszem, ezen a hajnalon kevesen aludtak Budapesten. Az emberek kiabáltak, mutogattak, sokan a páncélkocsik előtt ugráltak, hogy azok mozgását lassítsák. Végül a Páva utca magasságában kénytelenek voltak megállni. Láttuk, hogy a köréjük sereglő emberekkel nagy beszélgetésben vannak. Gondoltuk, hogy nyilván van ott valaki, aki tud oroszul, és azt magyarázza, hogy itt nincsenek fasiszták és jobb, ha visszafordulnak. És lám, a páncélkocsik visszafordultak, és eltűntek a szemünk elől. Nagy öröm és megelégedés töltött el mindannyiunkat. Dicsértük az orosz tiszt bölcsességét, mert megértette, hogy itt a nép ellen kellene harcolni. El nem mondható megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy nem kell felvenni a reménytelen harcot a szovjet hadsereggel.
Ebben a pillanatban felugatott egy géppuska. Az ablakhoz ugorva kinéztem, nyomjelzős lövedékek cikáztak végig az Üllői úton. A motorzúgás és a géppuskatűz egyre erősebben hangzott. Az emberek ijedten, egymást lökve, tiporva rohantak a mellékutcákba, a kapuk alá.
A páncélkocsik pedig, melyek nyilván egy nagyobb páncélos egység felderítő szakaszának kocsijai voltak, nagy sebességgel rohantak el előttünk a Kálvin tér felé. Arra sem volt időnk, hogy a sarokba támasztott fegyvereink után nyúljunk, már vége is volt. Az utcán sebesülteken és halottakon kívül senkit nem lehetett látni, és csak lassan merészkedtek elő a lassan ocsúdó emberek, és kezdték összeszedni a szanaszét heverő mozdulatlan vagy még mozgó embereket. Mi is rohantunk le a lépcsőn, a földszintre, hogy valamit segítsünk.
Ekkor láttam az első embert meghalni. Nem tudom, hogyan került az utcára egy fiatal páncélos hadnagy, nyilván a kíváncsi nézelődők között volt, mikor a géppuskasorozat belekaszált a tömegbe. Mikor behozták a Kilián kapualjába, még volt benne élet. Az őrszoba előtt fektették le, és tehetetlenül néztük szemhéjának egyre gyengülő rezgését. Vártuk, hogy a Tűzoltó utcai hátsó kapun át a közeli kórházból, vagy szülőotthonból átjöjjön egy orvos. Ő azonban már csak a halált tudta megállapítani. Borzasztó érzés volt.
Nem! 26 évesen nem lehet véletlenül meghalni. Ha kell, akkor fegyverrel a kézben, drágán adva az életet. Úgy éreztem akkor, hogy egy szál árva géppisztollyal felveszem a harcot az egész szovjet hadsereggel. De azt hiszem, akkor mindenki ezt érezte, aki ott volt.
Miközben a halott hadnagy mellett toporogtunk, és mellettünk sebesülteket cipeltek, a távolból harckocsik lánctalpának csikorgása hallatszott, ami egyre közeledett. Ha nem csal az emlékezetem, eddig magyar részről egyetlen lövés sem esett. Rohantunk fel az emeletre, hogy fegyvereink közelében lehessünk. A lánctalpak félelmetes csörömpölése, csikorgása egyre közelebb hallatszott, és egyszer csak feltűntek a hatalmas acélszörnyek. Lassan, feltartóztathatatlanul közeledtek. A legfelháborítóbbnak azt a magabiztos pimaszságot tartottam, hogy nyitott ablakokkal és páncéltetőkkel jöttek, mintha csak díszszemlén vonulnának fel.
Csak azok a nyitott páncélablakok és ajtók ne lettek volna! Egy zárt harckocsira eszembe se jutott volna géppisztollyal lőni, de ezeknek a pimaszul nyitott ajtóknak nem tudtam ellenállni. Kibiztosítottam a géppisztolyt, előretoltam a tűzváltót, szóltam a körülöttem állóknak, és üzentem a mellettem lévő szobákba, hogy csak a harckocsik nyílásaira célozzanak. Ekkor értek a tankok a Kilián elé, és szinte vezényszóra ropogtak fel a fegyverek a laktanya és a szemben lévő ház ablakaiban. Az élen haladó harckocsi motorja felbőgött, homlokgéppuskája eszeveszett lövöldözésbe kezdett, és nagy sebességgel távolodott a Kálvin tér felé. A többi harckocsi addigra becsukta a nyitott ajtókat. Így már értelmetlen lett volna tovább lőni a harckocsikat. Azonban az emberek, mint a megszállottak, tovább lövöldöztek a tankokra, amelyek vaktában leadtak néhány gépfegyversorozatot és az él harckocsi után iramodtak. Lövegeket ekkor még nem használt. Nem felejtem el, mikor az utolsó harckocsi is elhaladt a Kilián előtt, egy kisfiú, úgy 14-15 év körüli, kirohant a Kilián kapuján, s az úttest közepére kiállva dobtárasával lőni kezdte a távolodó harckocsit. Üvöltöttem az ablakból, bár tudtam, hogy nem hallja, hogy vigyázzon magára, bújjon fedezékbe, legalább egy fa mögé, de ő addig húzta az elsütő billentyűt, míg a tár ki nem ürült.
A harckocsik távozása után csend borult a környékre. Most újból a földszintre mentünk, hogy a Tűzoltó utca felőli összeköttetést a kórházzal állandósítsuk, mert az Üllői úton már nem volt biztonságos a közlekedés. Egy idő után újból felbolydult a laktanya. Újabb harckocsik közeledtek. Gyorsan tüzelőállást foglaltunk, és vártuk a páncélosokat. Azok nagy robajjal közeledtek, most már minden nyílásuk zárva volt, és gyakran adtak le sorozatokat a legkisebb mozgásra. Minden figyelmeztetés ellenére eszeveszett lövöldözés kezdődött, pedig ez csak fölösleges lőszerpocsékolás volt.
Közben a Kiliánban nem szűnt meg az anarchia. Most már a Tűoltó utca felőli kapun is jöttek-mentek fegyveres és fegyvertelen emberek. Azon a néhány tucat fiatalon kívül, akikkel megismertük egymást, mindenki bizalmatlanul tekintgetett rám, hiszen egy szabályos öltözékű, fegyveres tiszt gyanús volt. 24-e folyamán háromszor vagy négyszer vették el a géppisztolyomat. Négy-öt fegyveres körülvett, rám fogták fegyvereiket, kérdezték, ki vagyok. Hitték vagy nem, nem volt idő magyarázkodni. Elkérték a fegyveremet. Vagy lelövöm őket vagy odaadom a géppisztolyt, de az is lehet, hogy ők lőnek előbb. Inkább odaadtam a fegyvert. Mikor felmentem az embereimhez, és elmondtam, mi történt, felháborodtak. Ideadtak egy másik géppisztolyt, majd elmentek öten-hatan, és nemsokára - ki tudja, honnan - három-négy újabb géppisztollyal jöttek vissza. Nyilván másoktól vették el. Kész anarchia. Alig vártam, hogy ismét hívhassam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, aki azonnal kapcsolta az illetékes főtisztet. Ekkor a telefonba megszólalt Maléter ezredes. Önkéntelenül feszesebb tartásba álltam, és részletesen ismertettem az elmúlt nap eseményeit. Az ezredes türelmesen végighallgatott, majd néhány kérdést tett fel. Hogyan kerülök én a tatabányai Tiszti Iskolából a Kiliánba? Megkérdezte, hogy hol vannak a laktanyába beosztott tisztek? Jelentettem, hogy éjfél körül beszéltem utoljára az ügyeletes főhadnaggyal, azóta sem ővele, sem másik tiszttel nem beszéltem. Futólag láttam csak két lövésztisztet, az egyik a sebesültek ellátásánál tevékenykedett.
Közben az Üllői úton jöttek-mentek a harckocsik, sokat lövöldöztek, főleg géppuskákkal, és ekkor adtál le az első lövést harckocsilövegből.
Egyszer csak izgatott futkosás kezdődött a laktanyában. A szemtanúk elmondták, hogy a Körút és az Üllői út kereszteződésében két tank összeütközött, és az egyik nem tud elmenni. Gyorsan az ablakhoz siettem. Az úttest közepén, a Kilián sarkánál, egy Joszif Sztálin típusú nehéz harckocsi - ami akkor a szovjet hadsereg legfélelmetesebb, 120 mm-es löveggel felszerelt harckocsija volt - bal lánctalpáról lefutva, tehetetlenül állt a kereszteződésben.
És ebben a pillanatban a Corvin köz felőli átjáróból egy üveg repült a harckocsi felé, ami ott széttörve fellobbant. Ez volt az első benzines palack, amit láttam. Közvetlen ezután jött a következő. A harckocsi eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Forgott a lövegtornya, és folyamatosan adta le a géppuskasorozatokat. Azonban a tűzeső egyre fokozódott. Most már tucatszám repültek a benzines palackok, és egy lángtenger volt a harckocsi és környéke. Rövid idő múlva megszűnni a tüzelés. A kezelőszemélyzet nyilván meghalt.
Egy pillanatig végiggondoltam, milyen borzalmas halál lehet elevenen elégni. Lelkem mélyén sajnáltam a szegény katonákat, akik azt sem tudták, miért haltak meg. De rögtön arra gondoltam, vagy ők, vagy mi. A szovjet katonák élete azok lelkén szárad, akik idevezényelték őket.
Az emberek nem elégedtek meg a harckocsi elnémulásával, mintha az elmúlt évek minden szégyene, nyomora, nélkülözése, szenvedése a harckocsi elleni gyűlöletben összpontosulna.
Egyre dobálták a benzines üvegeket, most már nem csak litereseket, hanem ötliteres uborkásüveggel és vödrökkel hozták benzint, és locsolták az egye jobban átforrósodó harckocsira. Így telt el vagy fél óra, mikor az emberek kezdtek elhúzódni az égő harckocsi közeléből. Nyilván figyelmeztették őket, hogy robbanás várható. És valóban! Óriási detonáció rázta meg a környéket. A harckocsiban lévő lőszer felrobbant. Nagy körzetben minden ablak betörött, a villamosvezetékek, a közvilágítás lámpái egy pillanat alatt eltűntek, a hatalmas harckocsi több tonnás tornya messze elrepült, és miután a tűz lassan elaludt, csak egy kiégett roncs emlékeztetett a félelmetes, büszke tankra, amit azért küldtek ellenünk, hogy a rabságba visszarettentsen minket.
Ennek az első tanknak a kifüstölése nemcsak erkölcsi győzelem volt, hanem megmutatta, hogy a „győzhetetlen hadsereg” is legyőzhető, és megmutatta, hogy páncéltörő fegyverek nélkül is lehet harcolni.
A nap következő órái kisebb-nagyobb lövöldözésekkel teltek el. Béla és emberei a nap folyamán elmentek. A fegyveremet ismételten elvették, a fejetlenség nem szűnt meg. Most már több kiliános tiszttel találkoztam, akik furcsán néztek rám, és úgy éreztem, hogy itt már nem tudok sokat csinálni. Mivel két napja nem aludtam, úgy döntöttem, hogy még a sötétség beállta előtt hazamegyek.
Édesapám forrón ölelt magához. Örült, hogy végre biztonságban és sértetlenül hazaértem.
Alig telt el 24 óra a Sztálin-szobor ledöntése óta, és én - bár akkor még nem tudtam, - egy csodálatos forradalom és szabadságharc résztvevőjévé váltam.
Szalay Róbert