- A híradások alapján az általános vélemény idehaza az, hogy a kabuli reptér melletti robbantások egyértelműen azt igazolják, hogy az Egyesült Államok vereséget szenvedett Afganisztánban. Ön szerint is ez a helyzet?
- Szerintem azt látjuk, hogy az Egyesült Államok végre kilép egy már régóta köztudottan megnyerhetetlen háborúból, illetve befejez egy olyan afganisztáni nemzetépítési projektet, amelyet eleve megvalósíthatatlan célként tűzött maga és szövetségesei elé azt követően, hogy elűzte a tálibokat és az al-Káidát Afganisztánból a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után.
Én úgy látom, hogy az amerikaiak átadják az afgán probléma menedzselését a környező nagyhatalmaknak. Afganisztán már nem fontos az amerikai nagystratégia szempontjából, a háború és az ott fenntartott rendszer viszont túl sokban kerülne emberáldozatban (eddig 3590 amerikai és szövetséges halott, több mint 22 200 sebesült, 3937 amerikai szerződéses civil biztonsági alkalmazott halott) és anyagilag is (eddig 2261 milliárd dollár). E forrásokra és katonákra máshol van szüksége Washingtonnak és szövetségeseknek is.
Véleményem szerinte a kabuli kormányzat bukása és a mostani terrortámadás is azt erősíti meg, hogy Joe Biden helyes döntést hozott, amikor a kivonulás mellett döntött.
- Kerüli a „vereség” szót, illetve a „háború elvesztése” kifejezést. Tudatosan? Másképp vélekedik erről?
- Egyrészt a tényleges – 2001 októbere és decembere közötti afganisztáni háborút – az Egyesült Államok egyértelműen megnyerte, hiszen elűzte a tálibokat. Az új afgán kormány megalakulásától kezdve az afganisztáni konfliktus azonban alapvetően polgárháborús jellegű volt, amelyben Amerika a kabuli kormányt csupán támogatta. Sőt Oszama bin Laden 2011-es likvidálásával washingtoni szempontból az USA megnyerte a terrorizmus elleni háborút is. Másrészt a tálibok nem az amerikaiakat, hanem kabuli kormány erőit győzték le, pontosabban ez utóbbiak lényegében ellenállás és harc nélkül adták fel Afganisztán rájuk bízott területeit. Harmadrészt e polgárháborús konfliktus mellett - s a halálos áldozatok és a húszezer körüli Afganisztánban elkövetett terrorcselekmény ellenére is - a szóban forgó időszak történetileg az afgán társadalom legjobb két évtizede volt.
Végül negyedrészt, mert nem szeretnék muníciót adni azokhoz az ostoba, Amerika- és nyugatellenes politikai-ideológiai véleményekhez, amelyek az afganisztáni kudarcot az Egyesült Államok, a NATO, a nyugati demokráciák gyengeségeként vagy „vége”-ként, a tálibokat pedig például a magyar 1956-os szabadságharcosok bármi fajta rokonaként kívánják feltüntetni.
De ezek nem katonai jellegű problémák és programok voltak, hanem nagyon is politikaiak. Sőt tovább megyek: az amerikaiak katonai értelemben még az új afgán kormányzat katonai és belbiztonsági erőit is a lehetőségekhez képest jól felszerelték és kiképezték. A kabuli kormányzat nem azért vesztette el a polgárháborút, mert nem volt elég felszerelt és kiképzett katonája: azért vesztette el, mert ezek – az amerikai pénzen felszerelt és kiképzett katonák – minimális lojalitást sem mutattak a kabuli központi hatalom iránt. Vagyis az Egyesült Államok Afganisztánban nem katonailag, hanem politikai szempontból szenvedett vereséget.
- Ha ezt a magyarázatot így elfogadom, akkor viszont az a következő kérdésem, hogy kinek a felelőssége ez politikai kudarc?
- Bár ma legtöbben Joe Bident hibáztatják az afganisztáni kudarcért, de a Washington Post által kiperelt és a 2019 decemberében publikált dokumentumok szerint gyakorlatilag valamennyi, az afganisztáni konfliktusban érintett amerikai elnöki adminisztráció tisztában volt a háború, illetve a polgárháború megnyerhetetlenségével. Ilyen értelemben a felelősség közös, de elsősorban mégis azoké, akik annak ellenére folytatták az afganisztáni beavatkozást, hogy tisztában voltak annak várható kudarcával.
- Volt esély-e korábban egyáltalán esély arra, hogy ezt a háborút az amerikaiak korábban, valóban befejezzék?
- Az amerikai elnökök – akik közül négyen is megígérték az afganisztáni háború befejezését – tulajdonképpen mind megtehették volna ezt a lépést. George W. Bush elnök a terrorista kiképzőtáborok és a terrorista vezetők többségének megsemmisítését követően, vagy az ideiglenes kormányzat időszakát lezáró 2004-es afganisztáni elnökválasztás után. Barack Obama az Oszama bin Laden „levadászását” követően (bejelentésére politikai szempontjából jó alkalom lett volna 9/11 tizedik évfordulója 2011-ben), Donald Trump elnök pedig 2020 nyarán-őszén, amikor Washington már hónapok óta túl volt a tálibokkal kötött megállapodáson, az amerikai közvélemény pedig az utolsó helyre sorolta a terrorizmust az ország előtt álló nagy problémák tízes listáján. De nem tették.
Az amerikai neokonzervatív vezetés ugyanis 2002-től inkább a nemzetépítés eleve irreális stratégiájával egészítette ki, illetve váltotta fel a terrorizmusellenes afganisztáni stratégiáját, s a kivonulás helyett egy megnyerhetetlen polgárháborúba kormányozta az Egyesült Államokat. Sőt elindította az iraki háborút is, s bár itt is kudarc lett a dolgok vége, de Irakra legalább azt lehetett mondani, hogy fontos helyszín az amerikai nagystratégia szempontjából. A másik két elnök pedig tábornokaikra hallgatva, a „jó háborúban” bízva (Obama), illetve a győzelem belpolitikai fontosságát feltételezve (Trump), elzárkóztak annak nyilvános kimondásától, hogy az amerikai nemzetépítési terv megvalósíthatatlan és stratégiai értelemben valószínűleg felesleges pénzkidobás Afganisztánban.
- Akkor viszont az elemzők emlékezete is meglehetősen rövid, hiszen a legtöbben egyértelműen azt olvasták ki a jelen helyzetből, hogy Joe Bidenre fog ráégni az afganisztáni kudarc...
- Ezek csak átmeneti, aktuálpolitikai ítéletek, melyek döntően a kivonulás problémái miatt fogalmazódnak meg. De ezt a történetet valakinek be kellett fejeznie. Afganisztánt végső soron a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás, illetve az ennek nyomán elkezdett - de komoly stratégia nélküli - fegyveres konfliktus helyezte és tartotta két évtizeden keresztül az amerikai nagystratégia térképén.
A konfliktus húsz éve alatt ugyanis jelentősen megváltozott a nemzetközi hatalmi rend, s a világ egy olyan poszthegemoniális korszakba lépett, amely Barack Obama elnöksége óta az Egyesült Államokat is stratégiai érdekeinek újrafogalmazására kényszeríti. Aligha vélhette bárki is komolyan, hogy az amerikai nagystratégia prioritásainak változásai érintetlenül hagyják az afgán kérdést. Az ugyanis már jó ideje meglehetősen anakronisztikus volt, hogy az ott harcoló amerikai és szövetséges erők miatt Afganisztán olyan, az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek szempontjából összehasonlítatlanul fontosabb problémákkal került egy szintre, mint az iraki háború, Irán előretörése a Közel-Keleten, Oroszország fegyveres fellépései a posztszovjet térségben, vagy a felemelkedő Kína jelentette kihívás.
Végső soron amerikai szempontból Afganisztán egy nemzetközileg nem túl jelentős, a tágabb Közel-Kelet perifériáján elhelyezkedő ország, amelynek még térségbeli jelentősége is összehasonlíthatatlan az USA és közel-keleti szövetségesei érdekei szempontjából jóval fontosabb Irakkal vagy Szíriával, ahonnan egyébként az arab tavasz óta szintén visszavonulóban van Amerika.
Egyébként Joe Biden már alelnökként is ellenezte Obama afganisztáni létszámemeléseit, Trumptól pedig megörökölt egy olyan, a tálibokkal kötött kivonulási megállapodást, amelyben 2021 májusa szerepelt időpontként, s amely gyakorlatilag nem tartalmazott semmifajta ellenőrző mechanizmus arra vonatkozóan, hogy a tálibok betartják-e az ígéreteiket. Még a terrorcsoportokat sem kellett nyilvánosan elítélniük, s bár az afgán hadsereget nem, a biztonság erők tagjait tovább támadhatták. Vagyis:
A tálibok gyakorlatilag 2006-2007 óta jelen voltak az afgán vidéken, a Trumppal kötött 2020-as megállapodást követően pedig nemcsak védetté váltak, de volt bőven idejük és lehetőségük is felkészülni a hatalom megszerzésére. Az új amerikai adminisztrációnak ugyanis hivatalba lépését követően minden további tálib engedményt vagy kompromisszumot erővel kellett volna kikényszerítenie. Ráadásul úgy, hogy ekkor már csak 3500 amerikai katona volt Afganisztánban. Ebből az következik, hogy Joe Biden csak a rossz megállapodás teljesítése vagy egy újabb eszkaláció között választhatott. És szerintem jól tette, hogy nem az utóbbit választotta.
- Igen ám, csakhogy a kabuli reptér elleni terrortámadás azt is jelzi, hogy Joe Biden még azt az ígéretét sem tudta teljesíteni, hogy terroristák Afganisztánból többé nem fogják fenyegetni az Egyesült Államokat! Azért azt nem lehet nem erre a számlára írni, hogy ilyen nagy veszteséget amerikaiak legutóbb 2011 októberében szenvedtek a táliboktól.
- Tény, hogy ez a támadás erősen beárnyékolja az amúgy is erősen kapkodó amerikai kivonulást. Igaz azonban az is, hogy az Egyesült Államok terrorfenyegetettsége nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony, jóval alacsonyabb, mint Európáé. Elvétve érték iszlamista terrortámadások is, s azokat is amerikaiak, s nem külföldről érkezők követték el. Ráadásul a Global Terrorism Database (GTD) adatai szerint az Iszlám Állam Khorasan (ISIS-K) tagjai eddig csak Afganisztánban, Pakisztánban és Indiában követett el merényleteket, 2015 és 2019 között több mint 110-et (2246 halottal, 4119 sebesülttel, ez utóbbiak között 14 volt az amerikai). Nem gondolom, hogy bármelyik amerikai elnök komoly ígéretet tehetne arra, hogy az Egyesült Államok területén kívüli amerikaiak elleni terrortámadásokat képes lesz majd megakadályozni. Joe Biden sem tette ezt.
Sokkal veszélyesebbnek tartom ezt a terrortámadást a környező nagyhatalmak szempontjából. Ne feledjük el, hogy mostantól kezdve Kínának, Oroszországnak, Pakisztánnak, Iránnak, Törökországnak kell átvennie az afgán probléma kezelését! Ez a robbantás számukra is meglehetősen rossz hír.
Nem véletlen, hogy a tálibok valamennyi eddigi nemzetközi tárgyalásán a szélsőséges iszlamizmus terjedésének, illetve annak megakadályozása volt a fő téma, hogy a tálibok hatalomra kerülése után Afganisztán ne váljon ismét a nemzetközi terrorizmus központjává. Ez innentől szerintem sokkal inkább a környező államok és a tálibok gondja. Peking az ujgur kisebbségtől, Moszkva a posztszovjet térség államaitól, illetve az Oroszországi Föderáció iszlám tagköztársaságaitól, Iszlámábád a pakisztáni törzsi területek fegyveres és terrorista szervezeteitől akarja távol tartani az új kabuli kormányzatot és az afganisztáni terrorszervezeteket, Teherán pedig a síita vallású afganisztáni hazara kisebbség védelmét, illetve a tálibok határozottabb fellépését várja el az ISIS-K tagjaival szemben.
Afganisztán stratégiai fontosságát ma az adja, hogy rajta keresztül megnyílhat az út a szélsőséges dzsihádizmus előtt Közép-Ázsia és Kína felé. Ráadásul az amerikaiak távozásuk után is képesek lesznek beavatkozni, ha szükségesnek látják. A kabuli robbantások megszervezőjét 48 órán belül likvidálta az amerikai hadsereg. Az ISIS-K akciója a táliboknak is nagyon rosszul jött. Nemcsak azért, mert az a nemzetközi partnereknek tett egyetlen konkrét ígéretük teljesíthetőségét kérdőjelezi meg, de hosszútávon azért is, mert a környező hatalmak sem fogják őket komolyan támogatni, ha Afganisztán belső biztonsága nem stabilizálódik, illetve nem csökken az országból kiinduló terrorizmus fenyegetése.
- Ön úgy látja, hogy a tálibok képesek lehetnek ezt megakadályozni?
- Elméletileg igen. Rendelkezésükre állnak ehhez az afgán hadsereg és biztonsági erőktől zsákmányolt fegyverek és eszközök (lőfegyverek, muníció, éjjellátók, szállító járművek), a mozgalom radikálisai kapcsolatokkal rendelkeznek a terrorszervezetekhez (ami hírszerzési szempontól fontos), s az Iszlám Állam Khorasannal pedig már évek óta ők is harcolnak. Sőt azt gondolom, hogy a terrorcsoportok megfékezéséhez külföldi – akár még nyugati – támogatást is szerezhetnek. Az már sokkal képlékenyebb tétel, hogy képesek-e a hatalmukat tartósan kiterjeszteni Afganisztán egész területére, avagy maradnak az országban olyan vakfoltok, ahol a terroristák biztonságosan meghúzhatják magukat. Ez ügyben szkeptikus vagyok, mert nem emlékszem olyan időszakra az afgán történelemből, amikor valaki hosszú távon az ország egész területét birtokolta volna.
Jelenleg ugyan Pandzsíron kívül minden az övék, de egyelőre nagyon keveset tudunk a tálibok terveiről, a hatalommegtartási és államszervezési képességeiről. De arról is, hogy valójában mekkorát változott az afgán társadalom az elmúlt húsz év alatt. Sokan tartanak attól, hogy a tálib hatalomtechnika visszatér az 1996-2001 közötti időszakban használt eszközökhöz, de én úgy gondolom, hogy a mostani Iszlám Emirátusnak jelentősen különböznie kell a huszadik század végitől, mert különben nem teremthető meg a tartós afganisztáni biztonság. Ez a számukra nem választás kérdése, hanem belső és külső kényszer.
- Ezen a ponton sok embernek bevillannak azok a jelentések, híradások, miszerint az afgán nők burkáért rohanják le a városi üzleteket, és elégetik a diplomájukat, a múltjukat. Túlreagálásnak vagy hisztériának azért ezeket mégsem nevezném.
- Valóban, ez mind igaz. De látnunk kell azt is, hogy a burkába öltöző nők, különösen a városokban, ugyanazok maradnak, akik eddig burka nélkül jártak, a diplomák elégetésével nem semmisül meg az a tudás, amit jelképez, a menekültek között pedig – a korábbi rendszerrel együttműködők mellett – a valamilyen külföldön is konvertálható tudással rendelkezők lesznek az elsők, akik távoznak, ha tálibok nem találnak valamilyen belső modus vivendit. Ha a nők tömegei nem bíznak az új rendszerben, ha nem lesz, aki kezelje a modern katonai eszközöket, vagy nem lesz elég szakmunkás a külföldi befektetésekkel remélt technológia kezeléséhez, annak azért komoly következményei lehetnek.
Néhány napja éppen az önök lapjában jelent meg egy írás, amely összefoglalta az elmúlt húsz év változásait. A tálibok korábbi uralma alatti 7,5-es a termékenységi ráta napjainkra 4,5 alá, a gyermekek alultápláltsága a felére esett vissza. Az afgánok nagyjából 10 évvel hosszabb életre számíthatnak, mint tíz évvel ezelőtt. Mintegy 8,2 millióval több gyerek jár iskolába, mint 2001-ben, a középiskolában tanulók aránya – leginkább a lányok iskolába járási lehetősége miatt – 12-ről 55 százalékra emelkedett. A középiskolás korú lányok terhességi mutatói 160-ról 60-ra csökkentek az ezredfordulóhoz képest. Ma a 37 milliós országban több mint 22 millió mobiltelefon-előfizető van. Ha e területeken komoly visszaesést hoz az új tálib uralom, az előbb-utóbb jelentős elégedetlenséghez vezethet, különösen a városi társadalmi csoportokban. Vagyis az elnyomás mellett valamit nyújtania is kellene az új rezsimnek, ehhez azonban nem nagyon áll rendelkezésükre belső forrás, mert Afganisztán továbbra is külföldi támogatásra szorul majd, mivel nem lesz elég az ópiumtermelésből és az adókból befolyó pénzösszeg a rendszer fenntartására.
- Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy ezen keresztül rákényszeríthető lesz az új rendszer bizonyos engedményekre. Mi támasztja meg kellő mértékben ezt az optimizmust?
- Én azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a nemzetközi közösség, különösen a Nyugat, egyetlen igazán hatékony eszköze az új kabuli vezetés megregulázására Afganisztán nemzetközi segélyezésének szigorú politikai feltétélekhez kötése lehet. Az afgán gazdaság látható része ugyanis nemzetközi segélyektől függ, amelyek mértéke ugyan csökkent – a 2009-es 100 százalékról 2020-ra 43 százalékra a GDP arányában –, de a segélyekről az új kormányzat sem mondhat le.
A politikai modus vivendi megkötésére ösztönözheti a tálib vezetést az is, hogy az Afgán Központi Bank kilencmilliárd dollárnyi tartalékának legfeljebb 0,2 százalékához férhet hozzá a bank vezetőjének Twitter-bejegyzése szerint, az összeg nagy részét ugyanis amerikai államkötvények, vagyoneszközök és arany teszi ki, s csupán kis hányada van készpénzben Afganisztánban. Ráadásul az afgán jegybank devizatartaléka is minimális, mivel a tálib előrenyomulás miatt a bank nem kapta meg külföldről várt összeget, sőt az IMF és a donorországok egy része már bejelentette, hogy nem engedik hozzáférni az új kabuli vezetést a már megítélt támogatásokhoz sem.
Külön problémát jelent, hogy a tálibokra a világ számos országa – köztük az Egyesült Államok és a legjelentősebb donorországok – terrorszervezetként tekintenek (még ha nincsenek is feltüntetve a terrorszervezetek amerikai listáján), így szigorú szankciók vannak érvényben velük szemben. Végül látnunk kell azt is, hogy Afganisztán eddigi legnagyobb donor államai – India kivételével – nem a régió nagyhatalmai, hanem olyan nyugati típusú államok közül kerültek ki, amelyek akár kemény feltételek támasztására is hajlandóak.
- A tálibokkal és a jelenleg alakuló Afganisztánnal szemben az Európai Unió kényszerülhet-e engedményekre? Egy újabb migrációs hullámtól tartva válthat-e pragmatizmusra az EU?
- A ENSZ adatai szerint idén a 550 ezren hagyták el lakóhelyüket Afganisztánban (ezek döntő többsége a tálibok május elejei offenzívája óta), 3,5 millióra növelve a belső menekültek számát az országban. Ezek egy része a tálibok halomra kerülését követően – politikai és/vagy megélhetési okok miatt – előbb-utóbb szerintem is megpróbálja majd elhagyni Afganisztánt. A környező országok közül a mostani migráció elsősorban Iránt és Törökországot érinti elsősorban (míg előbbi 2020-ig 780 ezer, az utóbbi 133 ezer afgánt fogadott be) illetve Pakisztánt (ahová 2020-ig 1,5 millió afgán menekült, főleg gazdasági okok miatt). Tádzsikisztán 100 ezer afgán befogadására készül, míg az Üzbegisztánba menekülők számát – ahova a tálibok csak az érvényes vízummal rendelkezőket engedik távozni – nehéz felmérni.
A legszegényebb menekülők – ahogy eddig is – várhatóan Ázsiában maradnak, a migrációs hullám mérete miatt azonban még így is jelentős (akár néhány százezres) lehet az az Európába indulók száma. Mivel Ankara jelenleg intenzív intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy korlátozza az Afganisztánból Törökországon keresztül Európába tartó migrációs útvonal használatát, ha ez sikerül, a menekültek nagy valószínűséggel az Üzbegisztánon, Tádzsikisztánon és az Oroszországi Föderáción keresztül vezető útvonalat használják majd Európa felé, ez pedig azt jelentheti, hogy a tálib hatalomátvétel miatti európai migrációs válság kulcsszereplője Oroszország lehet. Kérdés persze az is, hogy az EU milyen lépéseket tesz, milyen megállapodásokat tud kötni, a menekültek és migránsok Afganisztán közelében tartása érdekében. Európának alapvető érdeke, hogy olyan új afgán rendszer jöjjön létre, ahonnan nem menekülni akarnak a tömegek.
- Lehet-e Kína Afganisztán új megmentője?
- Emlékeztetnék arra, hogy a kínai Metallurgical Corporation of China 2008-ban 2,8 milliárd dollárt már befektetett Kabul-közeli rézbányászati projektbe, ez azonban pillanatok alatt elakadt. Bár Afganisztán valóban komoly ásványanyag készletekkel rendelkezik (a réz-, vas-, lítium-, kobalt- és ritkaföldfém-készletek értékét ezermilliárd dollár értékűre becsülik), az ország nemzetgazdasági méretű kitermelésre való felkészítése azonban hatalmas külföldi befektetéseket, technológiai transzfert és évtizednyi időt igényel. A biztonsági helyzet, a magas beruházási költségek, a rossz kereskedelmi infrastruktúra, a képzetlen munkaerő, a rendszerszintű korrupció miatt azonban aligha sikerül felpörgetni a Így a tálib vezetés rövid- és középtávú gazdasági-pénzügyi problémái akkor sem oldódnának meg, ha Kína egyébként hajlandónak mutatkozik finanszírozni ezek kitermelését.
Kína, ha komoly szerepet is játszhat a tálibok vezette Afganisztán gazdasági életében, egész biztosan nem tudja majd betölteni az Egyesült Államok korábbi szerepét például az ország belső biztonságának megteremtésében és szavatolásában. A tálib hatalomátvétellel összefüggő egyik fő probléma szerintem éppen az lesz, hogy olyan nagyhatalmaknak kellene kezelnie a posztamerikai Afganisztán jelentette kihívásokat. Másképpen fogalmazva: olyan nagyhatalmak igyekeznek majd saját érdekeik szerint befolyásolni az új rezsim magatartását, amelyek közül egyedül egyik sem rendelkezik az USA súlyával és képességeivel. Így viszont egyikük sem lesz képes átvenni Washington afganisztáni szerepét, miközben a legtöbbjük viszont ahhoz elég erős, hogy tartósan megakadályozza, ha a régióból esetleg bármelyik vetélytárs is megkísérelné ezt.
Vagyis sokkal bonyolultabb lesz, nagyobb rendszeres figyelmet követel meg az érintett nagyhatalmaktól az afgán kérdés kezelése. Ez a stratégiai lekötöttség pedig már önmagában nyereség lehet az Egyesült Államoknak.
Szabó M. István
- Szerintem azt látjuk, hogy az Egyesült Államok végre kilép egy már régóta köztudottan megnyerhetetlen háborúból, illetve befejez egy olyan afganisztáni nemzetépítési projektet, amelyet eleve megvalósíthatatlan célként tűzött maga és szövetségesei elé azt követően, hogy elűzte a tálibokat és az al-Káidát Afganisztánból a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után.
Én úgy látom, hogy az amerikaiak átadják az afgán probléma menedzselését a környező nagyhatalmaknak. Afganisztán már nem fontos az amerikai nagystratégia szempontjából, a háború és az ott fenntartott rendszer viszont túl sokban kerülne emberáldozatban (eddig 3590 amerikai és szövetséges halott, több mint 22 200 sebesült, 3937 amerikai szerződéses civil biztonsági alkalmazott halott) és anyagilag is (eddig 2261 milliárd dollár). E forrásokra és katonákra máshol van szüksége Washingtonnak és szövetségeseknek is.
Véleményem szerinte a kabuli kormányzat bukása és a mostani terrortámadás is azt erősíti meg, hogy Joe Biden helyes döntést hozott, amikor a kivonulás mellett döntött.
- Kerüli a „vereség” szót, illetve a „háború elvesztése” kifejezést. Tudatosan? Másképp vélekedik erről?
- Egyrészt a tényleges – 2001 októbere és decembere közötti afganisztáni háborút – az Egyesült Államok egyértelműen megnyerte, hiszen elűzte a tálibokat. Az új afgán kormány megalakulásától kezdve az afganisztáni konfliktus azonban alapvetően polgárháborús jellegű volt, amelyben Amerika a kabuli kormányt csupán támogatta. Sőt Oszama bin Laden 2011-es likvidálásával washingtoni szempontból az USA megnyerte a terrorizmus elleni háborút is. Másrészt a tálibok nem az amerikaiakat, hanem kabuli kormány erőit győzték le, pontosabban ez utóbbiak lényegében ellenállás és harc nélkül adták fel Afganisztán rájuk bízott területeit. Harmadrészt e polgárháborús konfliktus mellett - s a halálos áldozatok és a húszezer körüli Afganisztánban elkövetett terrorcselekmény ellenére is - a szóban forgó időszak történetileg az afgán társadalom legjobb két évtizede volt.
Végül negyedrészt, mert nem szeretnék muníciót adni azokhoz az ostoba, Amerika- és nyugatellenes politikai-ideológiai véleményekhez, amelyek az afganisztáni kudarcot az Egyesült Államok, a NATO, a nyugati demokráciák gyengeségeként vagy „vége”-ként, a tálibokat pedig például a magyar 1956-os szabadságharcosok bármi fajta rokonaként kívánják feltüntetni.
Nem sikerült stabil, tartós, önfenntartó és Afganisztán egészét irányítani képes kormányzatot létrehozni, nem sikerült felszámolni, de még mérsékelni sem Afganisztánnak a kábítószer-termelésben és -kereskedelemben betöltött nemzetközi szerepét (az ópium 85-90 százaléka továbbra is onnan származik), nem sikerült csökkenteni az állami és kormányzati korrupciót, s nem sikerült bevonni a környező nagyhatalmakat az afgán probléma közös megoldásába.
De ezek nem katonai jellegű problémák és programok voltak, hanem nagyon is politikaiak. Sőt tovább megyek: az amerikaiak katonai értelemben még az új afgán kormányzat katonai és belbiztonsági erőit is a lehetőségekhez képest jól felszerelték és kiképezték. A kabuli kormányzat nem azért vesztette el a polgárháborút, mert nem volt elég felszerelt és kiképzett katonája: azért vesztette el, mert ezek – az amerikai pénzen felszerelt és kiképzett katonák – minimális lojalitást sem mutattak a kabuli központi hatalom iránt. Vagyis az Egyesült Államok Afganisztánban nem katonailag, hanem politikai szempontból szenvedett vereséget.
- Ha ezt a magyarázatot így elfogadom, akkor viszont az a következő kérdésem, hogy kinek a felelőssége ez politikai kudarc?
- Bár ma legtöbben Joe Bident hibáztatják az afganisztáni kudarcért, de a Washington Post által kiperelt és a 2019 decemberében publikált dokumentumok szerint gyakorlatilag valamennyi, az afganisztáni konfliktusban érintett amerikai elnöki adminisztráció tisztában volt a háború, illetve a polgárháború megnyerhetetlenségével. Ilyen értelemben a felelősség közös, de elsősorban mégis azoké, akik annak ellenére folytatták az afganisztáni beavatkozást, hogy tisztában voltak annak várható kudarcával.
- Volt esély-e korábban egyáltalán esély arra, hogy ezt a háborút az amerikaiak korábban, valóban befejezzék?
- Az amerikai elnökök – akik közül négyen is megígérték az afganisztáni háború befejezését – tulajdonképpen mind megtehették volna ezt a lépést. George W. Bush elnök a terrorista kiképzőtáborok és a terrorista vezetők többségének megsemmisítését követően, vagy az ideiglenes kormányzat időszakát lezáró 2004-es afganisztáni elnökválasztás után. Barack Obama az Oszama bin Laden „levadászását” követően (bejelentésére politikai szempontjából jó alkalom lett volna 9/11 tizedik évfordulója 2011-ben), Donald Trump elnök pedig 2020 nyarán-őszén, amikor Washington már hónapok óta túl volt a tálibokkal kötött megállapodáson, az amerikai közvélemény pedig az utolsó helyre sorolta a terrorizmust az ország előtt álló nagy problémák tízes listáján. De nem tették.
Az amerikai neokonzervatív vezetés ugyanis 2002-től inkább a nemzetépítés eleve irreális stratégiájával egészítette ki, illetve váltotta fel a terrorizmusellenes afganisztáni stratégiáját, s a kivonulás helyett egy megnyerhetetlen polgárháborúba kormányozta az Egyesült Államokat. Sőt elindította az iraki háborút is, s bár itt is kudarc lett a dolgok vége, de Irakra legalább azt lehetett mondani, hogy fontos helyszín az amerikai nagystratégia szempontjából. A másik két elnök pedig tábornokaikra hallgatva, a „jó háborúban” bízva (Obama), illetve a győzelem belpolitikai fontosságát feltételezve (Trump), elzárkóztak annak nyilvános kimondásától, hogy az amerikai nemzetépítési terv megvalósíthatatlan és stratégiai értelemben valószínűleg felesleges pénzkidobás Afganisztánban.
- Akkor viszont az elemzők emlékezete is meglehetősen rövid, hiszen a legtöbben egyértelműen azt olvasták ki a jelen helyzetből, hogy Joe Bidenre fog ráégni az afganisztáni kudarc...
- Ezek csak átmeneti, aktuálpolitikai ítéletek, melyek döntően a kivonulás problémái miatt fogalmazódnak meg. De ezt a történetet valakinek be kellett fejeznie. Afganisztánt végső soron a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás, illetve az ennek nyomán elkezdett - de komoly stratégia nélküli - fegyveres konfliktus helyezte és tartotta két évtizeden keresztül az amerikai nagystratégia térképén.
A konfliktus húsz éve alatt ugyanis jelentősen megváltozott a nemzetközi hatalmi rend, s a világ egy olyan poszthegemoniális korszakba lépett, amely Barack Obama elnöksége óta az Egyesült Államokat is stratégiai érdekeinek újrafogalmazására kényszeríti. Aligha vélhette bárki is komolyan, hogy az amerikai nagystratégia prioritásainak változásai érintetlenül hagyják az afgán kérdést. Az ugyanis már jó ideje meglehetősen anakronisztikus volt, hogy az ott harcoló amerikai és szövetséges erők miatt Afganisztán olyan, az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek szempontjából összehasonlítatlanul fontosabb problémákkal került egy szintre, mint az iraki háború, Irán előretörése a Közel-Keleten, Oroszország fegyveres fellépései a posztszovjet térségben, vagy a felemelkedő Kína jelentette kihívás.
Végső soron amerikai szempontból Afganisztán egy nemzetközileg nem túl jelentős, a tágabb Közel-Kelet perifériáján elhelyezkedő ország, amelynek még térségbeli jelentősége is összehasonlíthatatlan az USA és közel-keleti szövetségesei érdekei szempontjából jóval fontosabb Irakkal vagy Szíriával, ahonnan egyébként az arab tavasz óta szintén visszavonulóban van Amerika.
Egyébként Joe Biden már alelnökként is ellenezte Obama afganisztáni létszámemeléseit, Trumptól pedig megörökölt egy olyan, a tálibokkal kötött kivonulási megállapodást, amelyben 2021 májusa szerepelt időpontként, s amely gyakorlatilag nem tartalmazott semmifajta ellenőrző mechanizmus arra vonatkozóan, hogy a tálibok betartják-e az ígéreteiket. Még a terrorcsoportokat sem kellett nyilvánosan elítélniük, s bár az afgán hadsereget nem, a biztonság erők tagjait tovább támadhatták. Vagyis:
Azt nem állítom, hogy nem csinálhatta volna jobban. De abban egyetértek vele, hogy a jelenleginél jobb időpont később sem adódott volna. Persze jobb lett volna, ha van egy, a tálibok által is elfogadott, pontosabb, konkrétabb és ütemezettebb kivonulási terv, de a tálibok és Kabul dohai tárgyalásainak eredménytelenségét látva, korántsem biztos, hogy az lényegesen lassította volna a korábbi rendszer összeomlását az országban.
A tálibok gyakorlatilag 2006-2007 óta jelen voltak az afgán vidéken, a Trumppal kötött 2020-as megállapodást követően pedig nemcsak védetté váltak, de volt bőven idejük és lehetőségük is felkészülni a hatalom megszerzésére. Az új amerikai adminisztrációnak ugyanis hivatalba lépését követően minden további tálib engedményt vagy kompromisszumot erővel kellett volna kikényszerítenie. Ráadásul úgy, hogy ekkor már csak 3500 amerikai katona volt Afganisztánban. Ebből az következik, hogy Joe Biden csak a rossz megállapodás teljesítése vagy egy újabb eszkaláció között választhatott. És szerintem jól tette, hogy nem az utóbbit választotta.
- Igen ám, csakhogy a kabuli reptér elleni terrortámadás azt is jelzi, hogy Joe Biden még azt az ígéretét sem tudta teljesíteni, hogy terroristák Afganisztánból többé nem fogják fenyegetni az Egyesült Államokat! Azért azt nem lehet nem erre a számlára írni, hogy ilyen nagy veszteséget amerikaiak legutóbb 2011 októberében szenvedtek a táliboktól.
- Tény, hogy ez a támadás erősen beárnyékolja az amúgy is erősen kapkodó amerikai kivonulást. Igaz azonban az is, hogy az Egyesült Államok terrorfenyegetettsége nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony, jóval alacsonyabb, mint Európáé. Elvétve érték iszlamista terrortámadások is, s azokat is amerikaiak, s nem külföldről érkezők követték el. Ráadásul a Global Terrorism Database (GTD) adatai szerint az Iszlám Állam Khorasan (ISIS-K) tagjai eddig csak Afganisztánban, Pakisztánban és Indiában követett el merényleteket, 2015 és 2019 között több mint 110-et (2246 halottal, 4119 sebesülttel, ez utóbbiak között 14 volt az amerikai). Nem gondolom, hogy bármelyik amerikai elnök komoly ígéretet tehetne arra, hogy az Egyesült Államok területén kívüli amerikaiak elleni terrortámadásokat képes lesz majd megakadályozni. Joe Biden sem tette ezt.
Sokkal veszélyesebbnek tartom ezt a terrortámadást a környező nagyhatalmak szempontjából. Ne feledjük el, hogy mostantól kezdve Kínának, Oroszországnak, Pakisztánnak, Iránnak, Törökországnak kell átvennie az afgán probléma kezelését! Ez a robbantás számukra is meglehetősen rossz hír.
Nem véletlen, hogy a tálibok valamennyi eddigi nemzetközi tárgyalásán a szélsőséges iszlamizmus terjedésének, illetve annak megakadályozása volt a fő téma, hogy a tálibok hatalomra kerülése után Afganisztán ne váljon ismét a nemzetközi terrorizmus központjává. Ez innentől szerintem sokkal inkább a környező államok és a tálibok gondja. Peking az ujgur kisebbségtől, Moszkva a posztszovjet térség államaitól, illetve az Oroszországi Föderáció iszlám tagköztársaságaitól, Iszlámábád a pakisztáni törzsi területek fegyveres és terrorista szervezeteitől akarja távol tartani az új kabuli kormányzatot és az afganisztáni terrorszervezeteket, Teherán pedig a síita vallású afganisztáni hazara kisebbség védelmét, illetve a tálibok határozottabb fellépését várja el az ISIS-K tagjaival szemben.
Afganisztán stratégiai fontosságát ma az adja, hogy rajta keresztül megnyílhat az út a szélsőséges dzsihádizmus előtt Közép-Ázsia és Kína felé. Ráadásul az amerikaiak távozásuk után is képesek lesznek beavatkozni, ha szükségesnek látják. A kabuli robbantások megszervezőjét 48 órán belül likvidálta az amerikai hadsereg. Az ISIS-K akciója a táliboknak is nagyon rosszul jött. Nemcsak azért, mert az a nemzetközi partnereknek tett egyetlen konkrét ígéretük teljesíthetőségét kérdőjelezi meg, de hosszútávon azért is, mert a környező hatalmak sem fogják őket komolyan támogatni, ha Afganisztán belső biztonsága nem stabilizálódik, illetve nem csökken az országból kiinduló terrorizmus fenyegetése.
- Ön úgy látja, hogy a tálibok képesek lehetnek ezt megakadályozni?
- Elméletileg igen. Rendelkezésükre állnak ehhez az afgán hadsereg és biztonsági erőktől zsákmányolt fegyverek és eszközök (lőfegyverek, muníció, éjjellátók, szállító járművek), a mozgalom radikálisai kapcsolatokkal rendelkeznek a terrorszervezetekhez (ami hírszerzési szempontól fontos), s az Iszlám Állam Khorasannal pedig már évek óta ők is harcolnak. Sőt azt gondolom, hogy a terrorcsoportok megfékezéséhez külföldi – akár még nyugati – támogatást is szerezhetnek. Az már sokkal képlékenyebb tétel, hogy képesek-e a hatalmukat tartósan kiterjeszteni Afganisztán egész területére, avagy maradnak az országban olyan vakfoltok, ahol a terroristák biztonságosan meghúzhatják magukat. Ez ügyben szkeptikus vagyok, mert nem emlékszem olyan időszakra az afgán történelemből, amikor valaki hosszú távon az ország egész területét birtokolta volna.
Jelenleg ugyan Pandzsíron kívül minden az övék, de egyelőre nagyon keveset tudunk a tálibok terveiről, a hatalommegtartási és államszervezési képességeiről. De arról is, hogy valójában mekkorát változott az afgán társadalom az elmúlt húsz év alatt. Sokan tartanak attól, hogy a tálib hatalomtechnika visszatér az 1996-2001 közötti időszakban használt eszközökhöz, de én úgy gondolom, hogy a mostani Iszlám Emirátusnak jelentősen különböznie kell a huszadik század végitől, mert különben nem teremthető meg a tartós afganisztáni biztonság. Ez a számukra nem választás kérdése, hanem belső és külső kényszer.
- Ezen a ponton sok embernek bevillannak azok a jelentések, híradások, miszerint az afgán nők burkáért rohanják le a városi üzleteket, és elégetik a diplomájukat, a múltjukat. Túlreagálásnak vagy hisztériának azért ezeket mégsem nevezném.
- Valóban, ez mind igaz. De látnunk kell azt is, hogy a burkába öltöző nők, különösen a városokban, ugyanazok maradnak, akik eddig burka nélkül jártak, a diplomák elégetésével nem semmisül meg az a tudás, amit jelképez, a menekültek között pedig – a korábbi rendszerrel együttműködők mellett – a valamilyen külföldön is konvertálható tudással rendelkezők lesznek az elsők, akik távoznak, ha tálibok nem találnak valamilyen belső modus vivendit. Ha a nők tömegei nem bíznak az új rendszerben, ha nem lesz, aki kezelje a modern katonai eszközöket, vagy nem lesz elég szakmunkás a külföldi befektetésekkel remélt technológia kezeléséhez, annak azért komoly következményei lehetnek.
Néhány napja éppen az önök lapjában jelent meg egy írás, amely összefoglalta az elmúlt húsz év változásait. A tálibok korábbi uralma alatti 7,5-es a termékenységi ráta napjainkra 4,5 alá, a gyermekek alultápláltsága a felére esett vissza. Az afgánok nagyjából 10 évvel hosszabb életre számíthatnak, mint tíz évvel ezelőtt. Mintegy 8,2 millióval több gyerek jár iskolába, mint 2001-ben, a középiskolában tanulók aránya – leginkább a lányok iskolába járási lehetősége miatt – 12-ről 55 százalékra emelkedett. A középiskolás korú lányok terhességi mutatói 160-ról 60-ra csökkentek az ezredfordulóhoz képest. Ma a 37 milliós országban több mint 22 millió mobiltelefon-előfizető van. Ha e területeken komoly visszaesést hoz az új tálib uralom, az előbb-utóbb jelentős elégedetlenséghez vezethet, különösen a városi társadalmi csoportokban. Vagyis az elnyomás mellett valamit nyújtania is kellene az új rezsimnek, ehhez azonban nem nagyon áll rendelkezésükre belső forrás, mert Afganisztán továbbra is külföldi támogatásra szorul majd, mivel nem lesz elég az ópiumtermelésből és az adókból befolyó pénzösszeg a rendszer fenntartására.
- Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy ezen keresztül rákényszeríthető lesz az új rendszer bizonyos engedményekre. Mi támasztja meg kellő mértékben ezt az optimizmust?
- Én azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a nemzetközi közösség, különösen a Nyugat, egyetlen igazán hatékony eszköze az új kabuli vezetés megregulázására Afganisztán nemzetközi segélyezésének szigorú politikai feltétélekhez kötése lehet. Az afgán gazdaság látható része ugyanis nemzetközi segélyektől függ, amelyek mértéke ugyan csökkent – a 2009-es 100 százalékról 2020-ra 43 százalékra a GDP arányában –, de a segélyekről az új kormányzat sem mondhat le.
A politikai modus vivendi megkötésére ösztönözheti a tálib vezetést az is, hogy az Afgán Központi Bank kilencmilliárd dollárnyi tartalékának legfeljebb 0,2 százalékához férhet hozzá a bank vezetőjének Twitter-bejegyzése szerint, az összeg nagy részét ugyanis amerikai államkötvények, vagyoneszközök és arany teszi ki, s csupán kis hányada van készpénzben Afganisztánban. Ráadásul az afgán jegybank devizatartaléka is minimális, mivel a tálib előrenyomulás miatt a bank nem kapta meg külföldről várt összeget, sőt az IMF és a donorországok egy része már bejelentette, hogy nem engedik hozzáférni az új kabuli vezetést a már megítélt támogatásokhoz sem.
Külön problémát jelent, hogy a tálibokra a világ számos országa – köztük az Egyesült Államok és a legjelentősebb donorországok – terrorszervezetként tekintenek (még ha nincsenek is feltüntetve a terrorszervezetek amerikai listáján), így szigorú szankciók vannak érvényben velük szemben. Végül látnunk kell azt is, hogy Afganisztán eddigi legnagyobb donor államai – India kivételével – nem a régió nagyhatalmai, hanem olyan nyugati típusú államok közül kerültek ki, amelyek akár kemény feltételek támasztására is hajlandóak.
- A tálibokkal és a jelenleg alakuló Afganisztánnal szemben az Európai Unió kényszerülhet-e engedményekre? Egy újabb migrációs hullámtól tartva válthat-e pragmatizmusra az EU?
- A ENSZ adatai szerint idén a 550 ezren hagyták el lakóhelyüket Afganisztánban (ezek döntő többsége a tálibok május elejei offenzívája óta), 3,5 millióra növelve a belső menekültek számát az országban. Ezek egy része a tálibok halomra kerülését követően – politikai és/vagy megélhetési okok miatt – előbb-utóbb szerintem is megpróbálja majd elhagyni Afganisztánt. A környező országok közül a mostani migráció elsősorban Iránt és Törökországot érinti elsősorban (míg előbbi 2020-ig 780 ezer, az utóbbi 133 ezer afgánt fogadott be) illetve Pakisztánt (ahová 2020-ig 1,5 millió afgán menekült, főleg gazdasági okok miatt). Tádzsikisztán 100 ezer afgán befogadására készül, míg az Üzbegisztánba menekülők számát – ahova a tálibok csak az érvényes vízummal rendelkezőket engedik távozni – nehéz felmérni.
A legszegényebb menekülők – ahogy eddig is – várhatóan Ázsiában maradnak, a migrációs hullám mérete miatt azonban még így is jelentős (akár néhány százezres) lehet az az Európába indulók száma. Mivel Ankara jelenleg intenzív intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy korlátozza az Afganisztánból Törökországon keresztül Európába tartó migrációs útvonal használatát, ha ez sikerül, a menekültek nagy valószínűséggel az Üzbegisztánon, Tádzsikisztánon és az Oroszországi Föderáción keresztül vezető útvonalat használják majd Európa felé, ez pedig azt jelentheti, hogy a tálib hatalomátvétel miatti európai migrációs válság kulcsszereplője Oroszország lehet. Kérdés persze az is, hogy az EU milyen lépéseket tesz, milyen megállapodásokat tud kötni, a menekültek és migránsok Afganisztán közelében tartása érdekében. Európának alapvető érdeke, hogy olyan új afgán rendszer jöjjön létre, ahonnan nem menekülni akarnak a tömegek.
- Lehet-e Kína Afganisztán új megmentője?
- Emlékeztetnék arra, hogy a kínai Metallurgical Corporation of China 2008-ban 2,8 milliárd dollárt már befektetett Kabul-közeli rézbányászati projektbe, ez azonban pillanatok alatt elakadt. Bár Afganisztán valóban komoly ásványanyag készletekkel rendelkezik (a réz-, vas-, lítium-, kobalt- és ritkaföldfém-készletek értékét ezermilliárd dollár értékűre becsülik), az ország nemzetgazdasági méretű kitermelésre való felkészítése azonban hatalmas külföldi befektetéseket, technológiai transzfert és évtizednyi időt igényel. A biztonsági helyzet, a magas beruházási költségek, a rossz kereskedelmi infrastruktúra, a képzetlen munkaerő, a rendszerszintű korrupció miatt azonban aligha sikerül felpörgetni a Így a tálib vezetés rövid- és középtávú gazdasági-pénzügyi problémái akkor sem oldódnának meg, ha Kína egyébként hajlandónak mutatkozik finanszírozni ezek kitermelését.
Kína, ha komoly szerepet is játszhat a tálibok vezette Afganisztán gazdasági életében, egész biztosan nem tudja majd betölteni az Egyesült Államok korábbi szerepét például az ország belső biztonságának megteremtésében és szavatolásában. A tálib hatalomátvétellel összefüggő egyik fő probléma szerintem éppen az lesz, hogy olyan nagyhatalmaknak kellene kezelnie a posztamerikai Afganisztán jelentette kihívásokat. Másképpen fogalmazva: olyan nagyhatalmak igyekeznek majd saját érdekeik szerint befolyásolni az új rezsim magatartását, amelyek közül egyedül egyik sem rendelkezik az USA súlyával és képességeivel. Így viszont egyikük sem lesz képes átvenni Washington afganisztáni szerepét, miközben a legtöbbjük viszont ahhoz elég erős, hogy tartósan megakadályozza, ha a régióból esetleg bármelyik vetélytárs is megkísérelné ezt.
Vagyis sokkal bonyolultabb lesz, nagyobb rendszeres figyelmet követel meg az érintett nagyhatalmaktól az afgán kérdés kezelése. Ez a stratégiai lekötöttség pedig már önmagában nyereség lehet az Egyesült Államoknak.
Szabó M. István
