Így egyszerübb! :
MEZOPOTÁMIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET
Gilgames Teremtés
Első tábla
Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet -
Apszu s Mummu-Tiámat akkor
isteneket nemzettek s szültek:
szülték Lahmut s Lahamut.
Teltek az idők, múltak az idők
s e kettőt még dicsőbben követé
Ansar isten s Kisar istennő.
Nap napra gyűlt, év évre gyűlt,
sokasodtak a napok, gyarapodtak az évek
s egyszer már kettejük fia,
Anu is atyáihoz nőtt föl.
Nemzője, Ansar, saját képére
alkotá őt, gyönyörűséggel.
Anu meg Nudimmudot nemzé,
ki büszkébb volt atyáinál is:
mert okosságban és erőben
vitézségben párja nem termett!
Hatalmasabb volt nagyapjánál,
hatalmasabb volt Ansarnál is;
akkora hős, olyan erős,
mint Nudimmud, egy sem akadt -
nőtt noha még testvére számos!
Ezek az isten-gyermekek
egy-csapatba egyesültek;
csúfolták Tiámatot, kinevették,
s amint té-s tovarohangáltak,
csúfolkodva elrontották a kedvét:
addig-meddig, hogy ereje megtört,
trónja megingott...
Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu;
Tiámat szíve megvonaglott;
Mummu dühhel en-csípőjére ütött;
rossz kezdet rosszabb folytatást szült:
viszály készült az istenek között...
Apszu, a nagy istenek őse,
ekként szólott Mummuhoz akkor:
"Szívem öröme, Mummu, követem te!
Készülődj útra, megyünk Tiámathoz!"
Jó szaporán útnak eredtek
s érkezve Tiámat elébe,
térdet és főt hajtottak s azonnyomban
az isten-gyermekek
ügyére fordították a beszédet.
Szóra nyitva száját, imígyen
szólott Apszu a Ragyogóhoz:
"Simaképű semmirekellők
szakálltalan, bajusztalan
serege zavarja meg álmomat
s nappalaim nyugalmát elrabolja.
Gúzst készítek lábukra-kezükre,
gúzst készítek szilaj lelkükre,
hogy legyen tőlük nyugovásom!"
Hallván Tiámat e beszédet,
haragra gyúl és iszonyúat
kiált s a kiáltással együtt
gonosz terv szakad ki belőle:
"Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?
Ámbár igaz... Mi mást tehetnénk?
Gúzsba velük, rontást fejükre,
hogy megkötve-igézve, moccanatlan
nyögjék ősi hatalmuk erejét!"
Szól Mummu is, szólván szól Apszuhoz,
a dühöngőnek rossz tanácsot készít:
"Menj hát a sötét úton járók ellen!
Nappal akkor majd lészen nyugodalmad
s éjszakáid álmát se bántja senki!"
Hallván ezt Apszu, arca fölsugárzott:
előbb is már komisz sorsot szánt fiainak, az isteneknek.
Ölébe kapta Mummut, becézgette, csókolgatta őt a tanácsért.
Visszatérvén, gyűjti maga köré
elsőszülötteit és elmeséli
mind a Tiámatnál történteket.
Le-föl futkosnak a nagy istenek - kiabálnak, veszekednek,
majd elcsöndesűlve leülnek, rosszkedvűen.
Éa, a bölcsességben erős, a hatalmas,
az okos Éa, a mindent tudó,
a gonosz szándéknak ellene szólott
s varázskört vont Apszu s Mummu köré.
Apszura álmot öntött s víz mélyére
süllyesztette az álomba-zuhantat.
Midőn Apszu már álomban elázott:
tanácsadója, Mummu is
erőtelen, megmozdulni se bír.
Mummu férfi-tagját akkor lemetszi,
jogarát, koronáját elragadja
és en-magát díszíti föl velük.
Lenyűgözvén Apszut, agyonütte,
Mummut pedig megkötözte, reátérdelt.
Apszu tengerén ütött tanyát;
Mummu rabszíjjon, kényére Éának.
Legyűrte ellenségeit, agyonütötte,
vizek mély fenekén fékentartá -
ő maga meg, csillapult szívvel,
pihenni dőlt palota-termében.
Apszunak nevezte el palotáját -
a szent fáklya ennek szívében állott!
Ünnepet ült Éa és Lahamu,
a hős isten s gyönge arája,
ünnepet ült a Sors házában,
a Rendelések csarnokában,
s lakoma múltán ágyba térve
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.
A tenger mélyén, az Apszu szívében,
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.
Éa volt a nemző-anyja.
Egy isten-asszony melléből szopott
s dajkálója félelemtelen szívvel
nevelte föl.
Termete ékes, pillantása éles,
tartása szálfa - maga méltó uralkodásra.
Midőn Éa, nemző-atyja reánéz,
örvend és ujjong - megdobog a szíve.
Tökéletesnek teremté őt, kétfejűnek;
méltóságban mindenki mást felülmúl;
tagjai tündöklőbbek az elégnél;
alig-felfoghatók, hozzá-nem-férhetőek.
Szeme négy és füle is négy vala,
szájából lángos tűz csapott elő;
négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett -
mindent látott és mindent hallott.
Sudárabb a nagy isteneknél, soraikból fejjel kimagaslik:
tagjai fönségesen nőttek, másokéinál ékesebben.
"Miféle sarj, kinek a magva ez? Miféle sarj, kinek a magva ez?
Az Ifjú Napnak, a Tavaszi Napnak, az Istenek Napjának sarja ő!
Kicsiny fiam! Édes mézem! Kicsiny fiam! Lobogó vérem!
Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző Napja, fenséges!
Tíz Isten fényessége rajta, bővelkedik
dicsősséggel; félelem parazsa rajta,
ijeszt rettenetességgel."
Nemzé akkor Anu a négy szelet
s megteremté a forgószelet is.
Tiámatot hogy bolygatnák, folyókat
rendelt folyni, sebes sodrással.
Az istenek, miként ostromban, szenvedtek
és jajveszékeltek, szívük megtelt gonoszsággal,
Tiámathoz így kiáltoztak:
"Midőn Apszut, szeretődet eloltá,
meg nem bosszultad holtát, félreálltál.
Midőn Anu a négy szelet teremté,
szíve remegett. Ó, jaj már minékünk!
Apszu sorsát, ágyasodét
és Mummuét, kiket legyőzött,
vedd eszedbe! Már egyedül vagy!
S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.
Bennünket bizony nem szeretsz te!
Mi belső részeink remegnek, mi szemeink
vértől vakulnak!
Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,
győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"
Hallván Tiámat szájuk szózatát, kegyetlen
tervet szakított szívéből.
"Okos tanácsot adok valóban! Szörnyet, sokfélét,
teremtek s készítvén szörnyű hadat, hadd harcolok hát!
Az istenek, a menny közepetáján, meglapulva
reszkessenek a hírtől: harcra kelek s iszonyú
fegyverekkel sujtok le ádáz ellenségeimre!"
Sereglenek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten -
az ijedségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkejű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e furcsa szörny-nemekből létrehívott.
Azután a hadba verődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátraj állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fönséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dicsérjenek!"
Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott tanusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét,
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Második tábla
A bosszú művét midőn hatalmassá
érlelé Tiámat és Apszu holtáért a harcot
az utolsókig előkészítette,
mind lángolóbb ellenségeskedést szított
utódjai, az istenek ellen
s szándékát Éának is elárulta.
Meghallván Éa Tiámat beszédét,
a testvérharcon igen elbúsula:
ült napokig, ült hetekig csüggedten,
szívében bánat és harag csatázott -
végül fölállott, dühe csillapultán
s lába lépéseit nagyatyjához
Ansarhoz irányítá s ily szavakkal
köszönté az istent: "Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
s hordá toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött -
hidd meg, számosan még azok közül is,
kiket, lám, ti alkottatok!
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek,
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat, s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortéjúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül esőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam.
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dicsérjenek!"
Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat
elsőszülöttjét.
Szólott istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Hallván Ansar: Tiámat mire készül,
combját ütögette, ajakát harapdálta dühében.
Nem talált szíve nyugodalmat.
Végre szájának parancsot adott,
kiáltozását hogy elharapja.
"Rajta, Éa fiam, vonulj hadba!
A fegyvert, amit készítettél,
emeld föl!
Mummut és Apszut immár agyonverted,
most Kingut is, kinek párja nem termett,
csellel és okossággal tőrbe csaljad!"
Ám Éa nem hajlott a szóra.
Ansar szólott fiához, Anuhoz:
"Anu, bizony, ő az - hősök hőse!
Fenségesek az ő erői, parancsa ellenállhatatlan.
Menj hát - Tiámat előtt állj meg!
Nyugodjon háborgó kedve, csöndesüljön meg a szíve.
Ha kevés volna a magad szava,
közöld miénket is, hadd csillapodjék."
Atyja, Ansar szavát hallván, Éa
útnak indult, hogy megyen Tiámathoz.
Elérkezvén az ős-anya elébe,
látta a szörnyű hadi készülődést,
szíve színig telt félelemmel. Nyomban
visszafordult, nagy-sietve Ansarhoz,
nemzőjéhez tért, szóval mondta néki:
"Gyönge az én karom ilyen erővel megbírkózni!
Hát visszajöttem!"
Anut pedig szorongás fogta meg,
ijedtében földre sütötte szemét, fejét csóválta;
lecsüggesztve fejét, Éa szintúgy földre tekintett.
Gubbasztottak az Anunnakik is,
bezárt ajakkal, hallgatagon ültek.
"Ki támadhat Tiámat ellen?
Tiámatot le nem győzheti élő!"
Fölállott ünnepélyesen Ansar úr, az istenek atyja,
szólott Anunnakik seregéhez:
"Ő lészen a mi megbosszulónk; ő, kinek ereje hatalmas!
Dolgunkat jóra viszi végre hős Marduk,
mindnyájunk reménye!"
Magához hívta Éa Mardukot
s mondá, midőn négyszemközt maradtak:
"Hallgass reám, atyádra, hős fiam!
Segíts, ha tudsz: könnyíts Ansar szívén!
Járulj elé, lépj egészen közel
hozzá és nyissad szóra ajkadat -
hadd vidámodják meg bátor szavadtól!"
Örült az Úr, atyja szavait hallván.
Elsietett s Ansar előtt megállott.
Látván őt Ansar, szíve ujjongással
telt színültig, félsze is el-kihussant.
Repesve csókkal illette a bátrat.
"Csókoló ajakad még be sem zárult
s már indulok, szíved kedvét követve!
Ajkad nyílása még nem is csukódott
s máris megyek, hogy vágyadat betöltsem.
Férfi-é vajjon, aki harcba hívott?
Asszony csupán - Tiámat - a dühöngő!
Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
hamarosan nyakára léphetsz!
Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
hamarosan nyakára léphetsz!"
"Hős unokám, te bölcsesség tudója,
menj hát, indulj Tiámat ellen -
kösd a viharok szekeréhez!"
Örvendett az Úr, hallván őse hangját;
szóval mondá, fölfelé Ansarnak:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen a nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!"
Harmadik tábla
Szóra nyitva fönséges száját,
mondá Ansar Gaga vezirnek:
"Szívem öröme, Gaga, hős vezir, te,
cifra veretű bölcs beszédhez értő!
Menj el Lahmuhoz és Lahamuhoz,
hírül adván lelkem parancsát:
»Valahány istene csak van a mennynek
Ubsukinnában egybegyülekezzék!
Csettintve üljenek le lakomához
a falás kenyér, kortyintás bor után
a Megmentő sorsát kijelöljék!«
Menj, indulj máris, Gaga, követem, te,
vidd hírül nékik üzenetemet:"
»Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött.
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.«
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik dícsérjenek!"
Átaladta néki s sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott: anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Küldém Anut, de visszarettent:
félt Nudimmud és visszafordult;
ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
s Tiámat ellen menni nem fél,
szája nyílik ilyen szavakra:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!"
"Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
s léphessen Tiámat színe elé!"
Útnak indult Gaga, ment sietve
s Lahmu és Lahamu előtt
leborult, a földet csókolta.
Majd fölkelvén s előrelépvén meghajolt és szólott eképpen:
"Ansar a ti fiatok küldött,
szíve parancsát hogy elmondanám:"
»Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött.
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.«
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dícsérjenek!"
Átaladta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott: anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Küldé Ansar Anut, de visszarettent:
félt Nudimmud és visszafordult;
ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
s Tiámat ellen menni nem fél,
szája nyílik ilyen szavakra:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!
»Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
s léphessen Tiámat színe elé!"«
Hallván ezt Lahmu és Lahamu,
atyáik, az istenek előtt
keservesen fölkiáltottak;
panaszosan sírtak az Igigik.
"Hogy szőhetett ilyen gonosz tervet?
Hogy verhetett tanyát szívében ily rontó akarat?"
Seregeltek a nagy istenek, gyülekeztek,
Ansar köré, Ubsukinnába;
egyetlen sors-intéző isten se maradt el.
A gyülekezet csarnokában megölelték-csókolták egymás
csettintve leültek a lakomához,
haraptak a kenyérből, bort kevertek.
Az édes bor félelmüket elűzte,
gajdoltak, rikkantgattak, úgy vedelték;
torkig teltek borral, szívük szállva szállott -
akkor Mardukot pásztorul fogadták,
a Megmentő sorsát kijelölték.
Negyedik tábla
Készítettek lakást, fejedelmit, Marduknak;
uralkodóként ült le a tanácsban.
"Dicsőséges az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Te legnagyobb az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Mától szavad másíthatatlan:
bárkit lesujthat s fölemelhet;
hamit mondasz, változhatatlan; Parancsod porba szögez,
föld alá nyom!
Senki az istenek közül határaidat át ne lépje!
Gondod legyen hajlékaira,
templomodban számukra hely adassék!
Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk -
ímé, minden hatalmat rád ruházunk!
Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal
s fegyvered élével sujts a gonoszra!
Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg,
de a rossz-tévő istent tönkrezúzzad!"
Köntöst vontak elő legottan
s szólván szólottak elsőszülöttjükhöz:
"Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének:
rombolni vagy teremteni akarj - máris úgy lészen!
Parancsold: tűnjön el a köntös!
S parancsold megjelenni újra!"
Parancsolá s eltűnt a köntös.
Parancsolá s újra megjelent.
Teremtő erejét látván az istenek,
hódolának néki: "Marduk király!"
Trónra ültették, jogarral, palásttal
tisztelték meg s hatalmas fegyverekkel.
"Menj hát s oltsd el Tiámat életét!
Vérét a szelek hordják széjjel"
Midőn az isteni Atyák Bél sorsát ekként kijelölték,
üdv és áldás lőn szent döntésükön.
Íjat hajlít, érc-inú fegyveréül,
nyílvesszőt illeszt a fölvont idegre,
jobbjában szörnyű buzogányt emel,
tegzét, íját oldalára akasztja.
Arcát villámfénybe meríti,
lobogó lánggal tölti tagjait.
Hálót bont ki Tiámat vesztésére,
sarkait a négy szél kezébe adja:
Kelet, Nyugat, Észak, Dél szele húzza
feszesre az Anu-adományozta hálót.
Szélvész-vihart, forgószelet, vad orkánt
kavar és föltámasztja sorra valamennyit:
a Négy Szelet, a Hét Szelet, a Zavar-keltőt
s Balsors-fölidézőt - szabadon engedi a szeleket,
Tiámat vesztésére küldi őket.
Ott megmarkolván roppant abúbu-fegyverét,
az Úr porrá-rontó viharszekérre hág;
fogva két-két tüzes mén jobbról s balról
rúdja mellé: "Elárasztó", "Kegyetlen" s
"Megölő", "Ráró-szárnyú" -
méreggel töltvék horgas fogaik;
maguk az eltiprást és legázolást kitanulták;
harcban hősök, küzdelemben kemények,
elő-özönölnek jobbról s balról.
Marduk harci köntöse Borzalom,
Marduk harci köntöse Rettenet,
iszonyú fény beborítja fejét;
útnak ered, Tiámatra kirobban,
arcul fordulva rá, futton fut, hogy elérje!
Szájréséből parázs módjára süt vörös-agyag nyelv,
bűvös erejű,
kezében fű, amely fölszívja majd a nyálban
benne-égő mérgeket.
Köréje gyűltek a nagy istenek, köréje gyűltek valahányan;
köréje gyűltek és hangos torokkal magasztalták Bélt,
Éa hős fiát.
Az Úr pedig vesébe-látón pillantott Tiámatra; szeretője
Kingu szívét is át-meg átkutatta;
tekintetétől Kingu tervei rossz fonálként
összegubancolódtak;
balul ítélt, visszakézről esett mindenik tette,
mint az esztelennek.
Az istenek, akik Kingu nyomában
jártak - torlódva torpantak, ijedten.
Tiámat meg felordított vadul,
dühös káromlás párállott ki torkán:
"Lám csak az Úr, a Megmentő, a Fölkent!
Akiért édes bortul részegültek!"
Fölemelvén roppant abúbu-fegyverét,
Tiámathoz az Úr ekként szólott:
"Éles foggal te reánk agyarkodtál,
mérget neveltél, hadat készítettél.
Hogyan mertél dacolni az Atyákkal,
setét haraggal meggyűlölve őket?
Hogyan merted Kinguval, szeretőddel,
bitorolni az anuság hatalmát?
Ansar ellen, az ég királya ellen, kárt és
veszélyt cselekedni akartál
és bosszút venni én atyáimon, az okos tanácsú isteneken?
Most hát készülj, kapj fegyverre s kerülvén
arcul reám, vívjunk meg becsülettel!"
Bél hangos szavát hallván, Tiámat
eszeveszett dühhel tajtékozott;
két lába, mint gyökeréből szakadt két nagy szálfa,
zuhanva megindult.
Majd fölvijjogott kés-torkú keselyként,
átokszavait a szelekbe szórta - átokszavait és varázsigéit.
Köréseregeltek az istenek, harcra élesítvén fegyverüket.
Törni egymást rugaszkodtak keményen Tiámat
és istenek-bölcse Marduk,
rugaszkodtak nagy halállal kezükben -
ám az Úr vetett hálójába Tiámat vakul belelépett
s ijedtében nagyra-tátotta száját;
akkor Marduk küldé a szeleket, Tiámat szájrésébe
valamennyit, hogy, bár akarta, sem csukhatta
többé össze szétnyílott ajakát;
a szelek megtöltötték bensejét,
szíve elakadt, hab hörgött ki torkán;
az Úr pedig tollas nyílvesszejét a Ragyogó mellébe lőtte,
majd pallosát reávivé, derékban egy csapással
kettészakasztván.
Meggyőzvén őt, eloltván életét,
sarka alá gyűrt tetemét taposta.
Sereg közül vezért kikapván, széjjelszórta népét,
az isten-hordát;
megreszkettek s félszből mozdulva csak, menekülni
vágytak az istenek.
Ám Bél rabul ejté s erős hurokkal hálójához kötözte őket;
fegyvereiket összerontá; eb testüket barlangba zárta.
Sírásukra feldübörgött a föld, jajjaikba a menny-ég belerezzent.
Tömlöcben a Tizenegy Teremtmény is,
az iszony-lehelők, kik rémülettel
riasztják az élők szívét.
Vértajték vasba vert tagjaikat beborítja.
Bosszúját vette Marduk Kingun is - ledöntvén, földre nyújtá
s átaladta a halál istenének.
A bitorolt sorstáblákat letépte melléről
és pecsételvén pecséttel,
maga nyakába kötötte őket.
Ellenségen győzedelmet aratván - kit megölvén, kit meg
rabszolga-szíjra
fűzvén - Ansarnak dicsőséget szerzett
hős Marduk, Éa szándokát betöltvén.
Majd Tiámathoz térült diadallal,
térdével nyomta, lábával taposta:
csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenűl ketté hasítá;
üres ereit késsel átalmetszé -
majd a tetemet a Északi Széllel rejtekhelyre vitette.
Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak,
s uralkodóhoz méltó üdvözlő-ajándékot
küldtek Marduknak.
Pihent az Úr, a holttestekre nézett
s bölcs gondolat, teremtő szándék fogant szívében.
Kettévágta Tiámat törzsét, két félre, mint kagylót, osztotta
egyik feléből teremtette a magas égnek kupoláját;
zsilipeket rakott alája, zsilipek mellé őrízőket
s megtiltá, hogy a fenti vizeket parancsa nélkül kieresszék.
Végighalad Bél a nagy égen, végighaladt, szemlélte művét.
Nudimmud háza ellenében, Apszu fénylő hajléka mellett
megállott, s gonddal méregetvén az Óceán fölépítését,
hasonmását is megformálta, megalkotta az Ésarrát is,
megalkotta az Ésarrát is, megformálta az égnek boltját:
Anu, Enlil és Éa isten városát felmagasított.
Ötödik tábla
Székhelyet teremtett az isteneknek.
Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat
az égre fölszegezte.
Megmérte az esztendőt,
felosztá szakaszokra,
tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen
három csillagot rendelt.
Megjelölvén az évnek napjait,
Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont.
Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
Enlil s Éa helyét is kijelölte.
Kaput nyitott ki mindkét oldalon,
balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé.
Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég őrízetét:
villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt.
"Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
hó elején, a föld fölött ragyogva
hat napon át szarv alakban világíts;
hetednapon fél-koronát utánozz,
sabbátu-napon állj szembe a Nappal!
Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata,
attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon!
Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd
a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal!
Adj jósjelet, útján haladván.
Közeledvén hozzá, ítélkezz!"
Hatodik tábla
Hallván Marduk az istenek szavát,
nagy jeles művet teremteni vágyott.
Szóval mondja, fölfeleli Éának,
szíve szándékát ekként közli véle:
"Vért kötök meg, csonttal csipkézem a húst;
íme, életre hívom Lullát! Ember legyen a neve!
Megteremtem Lullát, az embert!
Tiszte s kötelessége légyen az istenek szolgálata,
örömére az ég és alvilág urainak!
Az istenek útját is okosan
egyengetem:
egyformán tiszteltessenek, de mégis
két részre osztom őket!"
Szóval mondja Éa Marduknak,
szíve szándékát ekként közli véle:
"Egy istent kell föláldoznunk avégből,
hogy véréből embert teremtsünk!
Gyűljön össze hát valamennyi isten!
Egyet föláldozunk közűlök,
a többi békességben élhet!"
Összehívta Marduk az isteneket,
nyájas beszéddel utasítva őket.
Szóra nyitva száját, parancsot oszt,
Anunnakikhoz imígy szól szavából:
"Bízvást igazat szólottam imént,
igazmondó lévén teljes szívemből.
Mondjátok meg, ki volt, aki viszályt
szított s fölkelésre bujtva Tiámatot,
harcot kevert?
Áldoztassék föl a bajkeverő!
Áldoztassék föl, aki harcot kezdett!
Büntetését el kell szenvednie!
Nyugodjatok meg, üljetek le tüstént!"
Az Igigik, a nagy istenek akkor
szóval mondják, fölfelelik
az istenek, menny és föld királyának, istenek tanácsadójának,
nagy Uruknak:
"Kingu volt az, aki szított viszályt
s fölkelésre bujtva Tiámatot,
harcot kevert!"
Megkötözve vitték Éa elé,
büntetésből fölvágták ereit,
véréből gyúrtak embert.
Istenek szolgálatát bízva erre - elbocsátották az isteneket.
Ekként, embert teremtvén, az isteneket Éa megmenté.
Ember tiszte s kötelessége lett az istenek szolgálata.
Elgondolhatatlan mű született
Marduk és Éa törvényei szerint.
Anunnakik csapatát Marduk kettéosztá:
Ők vigyázzák az országot fönn és lenn.
Megbízta Anut, őrizze parancsát,
ég-tetőre állítván őrszemül.
Megkétszerezte ég s föld útjait.
Hallván Marduk parancsának szavát,
felelik az égi Anunnakik,
felelik a földi Anunnakik,
szóval mondják, fölfelelik Marduknak:
"Világító, mi urunk, szabadítónk!
Jóságodból nékünk mi jut hát?
Nosza! Engedd, hogy lakást építhessünk: híres-neves
lakóhelyet, ahol nyugalmat és békét találunk!
Nosza! Engedd, hogy várost építhessünk tornyos lakásodul!
Ama napon, melyen hozzád megtérünk,
abban vágyunk pihenni!"
Hallván Marduk hangos torkuk beszédét,
orcái, mint kelő Nap, fölragyogtak.
"Legyen hát, miként második Báb-ili, melynek művét
oly igen kívántátok;
épüljön föl a város, a lakóhely!"
Vállukon hordták, kosárban, a téglát
az Anunnakik, falat építettek,
falat raktak egy kerek esztendőn át;
midőn a második év elközelgett
Apszu tornyát, a magasat, fölrakták:
benne Marduknak, Enlilnek, Éának lakóhelyet szenteltek.
Dicsőségben trónolt előttük.
Észagila
szent művét befejezvén,
az Anunnakik csapata tulajdon hajlékaikat építé meg.
A nagy istenek királya köré, Marduk köré
gyűltek valahányan.
Leültek a fenséges trónteremben,
melyet lakóhelyül teremtettek.
Atyái, a nagy istenek előtt szavát ígyen hallgatta:
"Imhol, a székhelyetek, Báb-ili!
Ujjongjatok, örvendjetek hát
e szent helyen!"
Leültek akkor a nagy istenek,
leültek, tányért raktak maguk elé.
Leültek benn, örömünnepet ültek,
Észagilában ültek lakomát.
A jeleket meghatározták, a rajzokat elkészítették.
Az isten székhelyeit égen és földön megjelölték.
Az istenek hamarsággal leültek,
közöttük ült a hét sors-isten is.
Föltartotta Enlil az íjat, magasra földobta előttük;
a hálót is, amelyet készített, látták az istenek, atyái;
látták az íjat, a szépalakút,
remekelt művét dícsérték atyái.
Fölemelte Anu magasra, szólott istenek gyülekezetében.
Letette az íjat,
nevét így nevezte:
"Hosszú" az egyik, a másik "Erős",
a harmadik meg "íj-csillag az égen"!
Megjelölte helyét fönn.
Íja sorsát hogy már megjelölte,
trónját dobta föl
az égre.
Nevét fenségessé
tette.
"Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
Mindennél nagyságosabb légyen!
Marduk neve magasztaltassék, magas
kőszálként magasodjék!
Hatalma mindenható légyen: járom az ellenség nyakán!
Feketefejűek pásztora légyen!
Dicsősége megőriztessék késői korokig!
Atyáinak áldozzék
áldozatokkal!
Gondja légyen hajlékaikra, istenségük tiszteletére!
Áldozat füstjét szagoltassa vélük!
Megépíté Báb-ili földi mását,
Észagilát székhelyül alapítá.
Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!"
Hetedik tábla
Megőrizze mindezeket az ész,
mondogassa mindezeket a száj;
bölcs és tudós vitatkozzon rajt;
apa fiának, vezető a népnek fejtegesse, oktatván türelemmel;
a pásztor és a barmok terelője nyissa meg fülét, úgy figyeljen!
Bízzatok mindnyájan Mardukban,
az istenek megmentőjében -
s virul a föld, virul az ország, bőségben élhetnek lakói!
Ó, mert erős a Marduk karja, parancsa változtathatatlan!
Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
Ha ő fejét elfordítja, akkor is lát négy szemével!
Ha ő bús haragra lobban, színe előtt nincs megállás!
Roppant nagy Marduk - esze éles,
jósága, mint a világ, olyan széles!
A vétkező, a bűnben részes el nem bújhat soha előle,
de az igazság, s bölcs tanítás mindenkoron megáll előtte!
Két töredék az ember teremtéséről
I.
Kiáltottak az istennőhöz.
A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez,
Mamihoz ekként kiáltottak:
"Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből
verejtékkel, véres lucsokban hozd emberfiát világra.
Szülőanyánk, ne késlekedj hát!
Az ember hiányzik a földnek!"
Felséges száját szóra nyitja Mami s így szól az istenekhez:
"Én, egyedül, bármint szeretném,
nem szülhetem világra mégsem!"
Enki is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa:
"Egy istent kell előbb megölnünk!
Annak húsát s vérét, Ninhurszag,
jó agyagos földdel keverd el - ebből formáld az ember testét!"
II.
A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
istenek és istennők sorra méltó helyüket megtalálták,
állott a föld, szilárdan állott, kiemelkedett a vizekből,
csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezték a partok;
ekkor Anu, Samas és Enki, valamint a hatalmas Enlil
s a hét Anunnaki a szent ház tanácskozó termébe gyűltek,
számot adtak a teremtésről, majd így beszéltek tanakodva:
"A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezik a partok,
hasznukra s kedvükre való mi van még hátra, mit teremtsünk?
Ó, Anunnakik, sors-teremtők, ti hét hatalmas istenasszony,
hasznunkra s kedvünkre való mi van még hátra,
mit teremtsünk?"
Válaszolták az Anunnakik, a hét hatalmas istenasszony,
a sors-teremtő Anunnakik válaszolták az isteneknek:
"Uzumában, ég s föld határán, megöljük a két Lagma-istent,
vérüket a földre folyatjuk s ebből az istenvér-sárból
formáljuk meg az ember testét...
Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet;
szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen;
hátaskosárban téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát;
cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon;
a határokat megjegyezze, a határokat védten védje;
a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa;
határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet;
nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja;
sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe!
Építeni az ember dolga, rendben tartani gazdaságát,
az ország erejét növelni... És megadni az isteneknek
az illő részt minden javakból...
Hideg vizet önteni ki a szent helyek kövére, s tenni,
amit a szertartás előír...
Ulligarra s Szalgarra légyen méltó neve az embernek.
Sokasítsák meg barmaikat, az ország erejét növeljék
s tiszta szívvel, tiszta ajakkal zengjék Enul s Ninul
hatalmát!"
(Rákos Sándor fordítása)
></o
