Búra termett idő
Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő!
De megviselt engem ez az egy esztendő!
Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő!
De megviselt engem ez az egy esztendő!
Ez az egy esztendő, – ez a két esztendő, –
Ez a tíz esztendő – holtig elegendő.
Megviselt, megrongyolt engemet is, mást is:
A szép emberségből kivedlett az áspis,
Tejes báránybőrből veszett farkas fordult,
Híres magyarságból veszekedett koldus.
Csurog a szivemből ezeréves bánat,
Gyászmagyarja vagyok örök Ágostának.
Hat már odapusztult, ki tűzben, ki vízben,
Engemet, idétlent hagyott meg az Isten.
Sírván, nehogy átok pörsentse ki számat,
El-elzörgetem hát rekedt tamburámat.
Tudom én, hogy őrült ének, amit mondok,
De Istentől szólnak egynémely bolondok.
Halálszín felhőktől szederjes a mennybolt,
– De hogy sehogyan sem, úgy még sohasem volt.
Elhagyott az Isten, meg se lát bennünket.
Van-e, nincs-e? – Amen, össze a kezünket!
Nincsen hova menjünk, a remény is dőre,
Vége a világnak. – Induljunk előre!
Nincs aki feleljen, bolond aki kérd is:
– Voltunk is, vagyunk is, leszünk is, azért is!