Élet a halál után

mirjam77 · 2008 Augusztus 5

egy érdekes gondolat Balogh Béla : A tudatalatti tízparancsolata c. könyvéből a halál utáni létről:

"Amint azt A végső valóság c. könyvben remélhetőleg sikerült mindenki számára érthetővé vagy felismerhetővé tenni, az élet több síkon, több egymást átitató energiaszinten zajik. Az ember gondolataival, érzelmeivel és emlékeivel együtt él és létezik magasabb rezgésszámon a fizikai testetöltés előtt, és élete folytatódik a fizikai test halála után. Ez olyan felismerés, amelyhez ezúttal nem a hit vagy a vallásos tanítások vezettek, hanem a már felismert fizikai törvények, kutatási eredmények rendszerezése, megfelelő csoportosítása. Az ember él a születése előtt, és él a test halála után, függetlenül a bőre színétől, társadalmi rangjától vagy etnikai hovatartozásától, és függetlenül attól, hogy mit hisz. Hogy ez az élet

milyen, erre itt nincs lehetőségem kitérni, de arra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy a test halála utáni élet minősége és milyensége nagyon szoros összefüggésben áll a lelki fejlődés mértékével és szintjével. Legmarkánsabb meghatározója az, hogy kinek mennyi szeretet van a szívében."

"Bár a földi, anyagi létet mindannyian szeretnénk bebiztosítani, hozzáállásban mégis nagy különbség van spirituálisán fejlett és kevésbé fejlett embertársaink között. A spirituálisan kevésbé fejlett embert a félelem [félelem) irányítja, főként a halálfélelem. A teremtő erőt, amivel rendelkezik, még nem ismerte fel. Lényének lényegéről, arról, hogy valójában örök életű, halhatatlan energialény, még fogalma sincs, mint ahogy arról sem, hogy következmények nélkül nem bánthat másokat, nem veheti el tőlük erőszakkal a javaikat, és nem kínozhatja őket úgy, hogy mindezt neki is át ne kelljen majd élnie. "

Lilla49 · 2008 Augusztus 5

Szervusztok

mirjam77 írta:
egy érdekes gondolat Balogh Béla : A tudatalatti tízparancsolata c. könyvéből a halál utáni létről:

Amint azt A végső valóság c. könyvben remélhetőleg sikerült mindenki számára érthetővé vagy felismerhetővé tenni, az élet több síkon, több egymást átitató energiaszinten zajik. Az ember gondolataival, érzelmeivel és emlékeivel együtt él és létezik magasabb rezgésszámon a fizikai testetöltés előtt, és élete folytatódik a fizikai test halála után. Ez olyan felismerés, amelyhez ezúttal nem a hit vagy a vallásos tanítások vezettek, hanem a már felismert fizikai törvények, kutatási eredmények rendszerezése, megfelelő csoportosítása. Az ember él a születése előtt, és él a test halála után, függetlenül a bőre színétől, társadalmi rangjától vagy etnikai hovatartozásától, és függetlenül attól, hogy mit hisz. Hogy ez az élet

milyen, erre itt nincs lehetőségem kitérni, de arra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy a test halála utáni élet minősége és milyensége nagyon szoros összefüggésben áll a lelki fejlődés mértékével és szintjével. Legmarkánsabb meghatározója az, hogy kinek mennyi szeretet van a szívében.

Már régebb óta olvasom a hozzászólásaitokat, "évődéseiteket"

...Bevallom őszintén, sokszor nagyon jókat is nevetek; tetszik ez a téma, bár nekem ilyen különösebb "élményeim" még nem voltak...
Mirjam hozzászólását olvasva megint nagyon sokadszorra felmerül bennem a kérdés: honnan lehet tudni, hogy kinek mennyi szeretet lakozik a szívében? Sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan állandóan ezt a témát "szajkózzák", közben pedig velük kapcsolatban a tapasztalatok/ tapasztalataim mást mutatnak...
Üdvözlettel: Lilla

mirjam77 · 2008 Augusztus 5

Lilla49 írta:
Már régebb óta olvasom a hozzászólásaitokat, "évődéseiteket"...Bevallom őszintén, sokszor nagyon jókat is nevetek; tetszik ez a téma, bár nekem ilyen különösebb "élményeim" még nem voltak...
Mirjam hozzászólását olvasva megint nagyon sokadszorra felmerül bennem a kérdés: honnan lehet tudni, hogy kinek mennyi szeretet lakozik a szívében? Sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan állandóan ezt a témát "szajkózzák", közben pedig velük kapcsolatban a tapasztalatok/ tapasztalataim mást mutatnak...
Üdvözlettel: Lilla

szia Lilla

hogy kinek mennyi szeretet lakozik a szívében, az a cselekedeteiből derül ki...hogy mi irányítja a cselekedeteit, az esze vagy a szíve...

a szeretet ebben a megvilágításban nem is pusztán csak egy érzés, hanem egy energiaáramlás...ha szeretsz, akkor Te vagy maga a szeretet, hiszen nem okkal szeretsz, hanem csak hagyod magadon keresztül áramolni ezt az univerzális energiát....de ha az elméd irányít, akkor nem tud ez a hatalmas energia akadálytalanul áramolni rajtad keresztül...
igen, vannak emberek, akik szeretnek sokat beszélni a szeretetről, de nem tudják magukba fogadni a szeretet energiát...de ezért nem kell őket megitélni, majd ők is fejlődni fognak és eljutnak oda, hogy ne csak elméletben tudják, de áramoltassák is...

"Az elméleti tudás csak annyit ér, amennyit át tudunk ültetni belőle hétköznapi életünk gyakorlatába."
csodás napot kívánok Neked és kapcsolódj be máskor is a beszélgetésbe

Kicsi Fecske · 2008 Augusztus 5

Túlvilágjárók: Élmények a halál közelében.

Halál közeli élmény.

Élet az élet után címmel jelent meg 1975-ben Raymond Moody nagy feltűnést keltő könyve a klinikai halálból visszatért emberek tapasztalatairól. E jelenségnek Moody a halálközeli élmény nevet adta. A tudományos világ sokáig kétkedve fogadta, a gyarapodó tapasztalatok és az újabb vizsgálatok alapján napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy e beszámolók nem hazugságok, s nem is csupán álmok vagy hallucinációk. Egyre többet tudunk a halálközeli élmények élettani és pszichológiai alapjairól, s ez a tudás a mindennapokban is hasznosíthatóvá vált. A klinikai halál állapotából visszatért emberek élményei szerte a világon meglepően hasonlóak: a beszámolókban ugyanolyan elemek egymáshoz hasonló sorrendben bukkannak fel.
Az élmény.

A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.

Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).

A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte.

A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.

Utóhatások.

Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.

Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket főleg a mások iránti szeretetüket nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.
A hiányzó oxigén.

A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni.

A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei is vannak - ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak.

Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élő és egymással kapcsolatban sohasem volt népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei az úgynevezett archetípusok mindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés élményéhez (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért - az egyik jungi elmélet szerint - a klinikai halál állapotában a születés és a halál archetípusa aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé.

A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják.

Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.
Kutatási irányok.

A halálközeli élmények kutatói - többségükben orvosok és pszichológusok - nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás).

A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi.

Többen foglakoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.
Az élmény elriaszt.

Az öngyilkosság során halál közeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére.

A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.

Dr. Pilling János pszichiáter
<TABLE class=border2 summary="Élet a halál után - Élmények a halál közelében"><TBODY><TR><TD class=c bgColor=#bfffff height=25>Élet a halál után - Élmények a halál közelében</TD></TR><TR><TD class=para2 style="PADDING-RIGHT: 10px; PADDING-LEFT: 10px; PADDING-BOTTOM: 10px; PADDING-TOP: 10px; TEXT-ALIGN: justify" bgColor=#dfffff>Mi történik azokkal, akik a klinikai halál állapotából térnek vissza? Az egyre gyarapodó kutatások ellenére sem tudjuk még ma sem, hogy pontosan mi áll a jelenség hátterében. Élet a halál után - Élmények a halál közelében »
</TD></TR></TBODY></TABLE>

Kicsi Fecske · 2008 Augusztus 5

Élet a halál után.

Halál közeli élmény.

Mi történik azokkal, akik a klinikai halál állapotából térnek vissza? Az egyre gyarapodó kutatások ellenére sem tudjuk még ma sem, hogy pontosan mi áll a jelenség hátterében.
Az emberek néhány százaléka élte már meg a klinikai halál állapotát, akiknek kb. 30%-a számol be csodálatos élményekről. A kutatások négy évtizede kezdődtek Raymond A. Moody professzor úttörése nyomán és azóta is virágzanak. Azóta több ezer ember esetét dolgozták már fel a világ minden táján dolgozó kutatócsoportok; köztük Magyarország kutatói is. Ezek alapján biztonsággal felvázolhatók azok az élmények, amelyeket átél az ember a klinikai halál állapotában, mielőtt a modern újraélesztési technikákkal visszarángatják – odaátról pedig szelíden visszatuszkolják – az életbe.
Halál közeli élmény tapasztalatok

A szakzsargonban élményeseknek nevezett visszatérők általában a következőket tapasztalják meg, bár nem mindenki minden elemét:

Hallják, amint az orvos vagy a nővér megállapítja a halálukat, holott ők világosan érzik, hogy nem haltak meg (folytonos a tudatuk). Tisztán és világosan látják, mi történik, de nem hallják, hanem a gondolatokat érzik.
Lassan felemelkednek, és látják magukat (a testüket) lenn feküdni pl. a műtőasztalon vagy az autó roncsai között. Nemcsak magukat látják, hanem olyan dolgokról is beszámolnak, amelyeket akkor sem „lett volna szabad” látniuk, ha történetesen nyitva van a szemük (pl. egy születésétől fogva vak ember nemcsak a környezetet, az orvosi műszereket, hanem a kórházat körülvevő tájat is le tudja írni). Ezek sokszorosan igazolt és bizonyított esetek!
Mikor rájönnek, hogy a saját testük lenn fekszik, megkérdezik a doktort, hogyan lehet ez, de az nem reagál a kérdésre. Erre megpróbálják megérinteni őt, de kezük átmegy minden fizikai tárgyon, nemcsak az orvos testén. Új „testük” valamilyen „nem fizikai” anyagból van.
Felfogják, hogy állapotukat halálnak hívják. Ez az állapot szavakkal leírhatatlan, mert földi fogalmaink és szavaink nagyon szegényesen tudják csak visszaadni azt a mélyebb valóságot, amit ők megélnek.
Alagúthoz közelednek. Belépés után csodálatos világ tárul fel, amely fényes és mindentől különbözik. Ez a fény nem zavaró, hanem megnyugtató és vonzó, mint egy mágnes. Szeretet, boldogság és béke önti el őket.
Találkozhatnak korábban elhunyt hozzátartozóikkal, de nem fizikai valójukban látják őket, hanem élményeik, személyiségük, spirituális kapcsolatuk alapján ismerik fel őket.
Erősödik a fény és eléjük tárul életük minden részlete egy pillanat alatt. Szó szerinte minden részletet látnak, még saját születésüket is. Ez az esemény nem időben zajlik, lehet egy másodperc, de akár tízezer év is; az időnek itt semmi jelentősége nincsen. Mégis folyamatban látják életüket, ráadásul mások szemén keresztül figyelik meg, hogy saját cselekedeteik milyen hatást gyakoroltak ezekre a másokra. Néha egy fénylény gyengéd szeretettel figyelmezteti őket arra, hogy az élet értelme a szeretet és hogy az élet megítélésekor csak az számít, mennyi szeretetet adott az ember a társainak.
Általában mindenki szeretne részese maradni ennek a békének, nyugalomnak és szeretetnek, de ekkor figyelmeztetik őket, hogy dolguk van még a földön és vissza kell térniük. Ezt legtöbben tehernek érzik, de azért visszatérnek.

Élet a halál közeli élmény után

Visszatérés után óriási változás történik életükben, személyiségük néha teljesen megváltozik:

Megváltozik értékrendjük. Életcéljuk módosul: hatalom, pénz, hírnév helyett szeretet, gondoskodás lesz a céljuk, bár a köznapi dühöt és ellenségességet ugyanúgy megtapasztalják, mint mi. A szándék mindenesetre megvan bennük és tántoríthatatlan. Spirituális célt keresnek maguknak, amelyet életük végéig követnek azután.
Elmúlik a haláltól való félelmük. Persze ettől még nem akarnak fájdalommal meghalni, de meggyőződésük, hogy a halál nem más, mint átmenet egy másik tudatállapotba. Végórájukban is nyugodtak maradnak.
Tudásvágyuk feléled. Meggyőződésük, hogy tudásuk nem szűnik meg a halál kapujában, ezért tovább akarják képezni magukat. Idősek is beiratkoznak az egyetemre és diplomáznak, doktorálnak.
Parapszichológiai képességeik kezdenek kifejlődni (keleten ezeket sziddhiknek hívják). Van, aki térkép nélkül tájékozódik, van, aki a jövőbe lát, van, akinek gyógyító ereje lesz.

Segítünk Neked
Szeretnéd megosztani valakivel gondjaidat?

Tanácsot is szeretnél kapni?

Szakértőnk készséggel válaszol, ha aktuális családi problémáiddal, kapcsolataiddal, lelki gondjaiddal keresed fel őt. Kattints ide »

A halál közeli élmény feldolgozása

Annak, aki ilyen élményeket megélt emberekkel találkozik, az a fő feladata, hogy segítsen integrálni az élményt az illető életébe. Nagyon fontos, hogy meghallgassák a történetet, megerősítsék az illetőt az élményei hitelességében és hogy mások is megtapasztalták már ezt. Ezt a megértő/felvilágosító nézőpontot kell a családdal szemben is képviselni, amelyből az élmény miatt az azt megélő sokszor kilóg: fontos, hogy a család is valódinak ismerje el az élményt, mert így tud majd mit kezdeni az annak nyomán előálló személyiségváltozással is.

Moody professzor könyveiben hangsúlyozta, hogy ma sem értjük ezeket a jelenségeket, és hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mit jelentenek. A különböző irányzatok nem is haboztak, a parapszichológiától kezdve a fundamentális vallásosokig sokan magukénak érezték ezeket az élményeket, és tovább is gondolták őket. Az ő cáfolatuknak Moody egy egész könyvet szentelt (Ki nevet a végén?).

Azonban egy dolog biztosnak tűnik: ezek az élmények reálisak. Moody 90 millió olvasója, további 6-8 neves nemzetközi szaktekintély tanulmányai, publikációi - különösen az USA-ban - azt eredményezték, hogy a kórházakban már nem küldik pszichológushoz az élményeseket. Családjuk is felfigyel a vallások felett álló, de azok leírásaihoz hasonló témákra. A „messziről visszajött" családtag pozitív életmódváltozása szinte bizonyító erejű, hogy ő olyan valamivel került kapcsolatba, ami még ismeretlen a társadalom számára.

Kicsi Fecske · 2008 Augusztus 5

Halálközeli élmények.

Sötét alagút, hófehér fény, csodálatos hangok, isteni béke, mennyei zene, fényből való alaktalan lények, és egy sebesen pergő film, elfelejtett epizódok saját életünkből. A túlvilágról, azaz a klinikai halál állapotából visszatérő emberek negyven százaléka tud beszámolni hasonló észlelésekről.

A megrögzött materialisták a halál közeli élménybeszámolók mögött egyfajta hallucinációt, az oxigén nélkül maradt agy vízióját vélik felfedezni. Mivel azonban a föld különböző részeiről, a különböző kultúrákból származó hasonló élményt átélt emberek beszámolói megdöbbentő hasonlóságot mutatnak, egyre több tudományos kutató foglalkozik a halál közeli élmények tudományos vizsgálatával.
A halálfélelemnél valószínűleg nincs fájdalmasabb, elviselhetetlenebb szorongás. A filozófusok szerint ugyanakkor az ember éppen azért képes az alkotásra, éppen azért tudja saját korlátait és félelmeit legyőzni, mert tisztában van azzal, hogy ideje véges, mégsem akarja ezt elfogadni. Jómagam, aki még soha nem éltem át hasonlót, szeretném elhinni, hogy mindaz, amit a riportban szereplők elmesélnek, igaz. Szeretném hinni, hogy van létezés a halál után is. Valahol mélyen, titkon, a szívem legmélyén próbálom hinni, hogy létezik egy rendező elv, egy fölsőbb értelem, nevezzük Teremtőnek, aki kusza, kicsinyes és nyomasztó mindennapjainkat értelmes egésszé rendezi végül, és azt is, hogy amikor majd már elviselhetetlenül nehéz lesz, legalább akkor segít.

Nézd, hányan küzdenek az életedért
– Olyan érzésem volt, mintha egy sötét alagúton, egy csövön haladtam volna át – emlékszik vissza az egész későbbi életét megváltoztató emlékre Andersné Papp Ilona. A ma hetvenesztendős, gyógynövény-terápiával és gyógyító energiakövekkel foglalkozó debreceni asszony félidős várandós volt, amikor alhasi fájdalmakkal kórházba került. A téves diagnózis alapján megindított szülés során méhűri vérzés lépett fel. Többszöri eszméletvesztés után az asszony szíve megállt.
– Kiléptem a testemből, és láttam magam a műtőasztalon feküdni – mondja. – Hallottam, hogy az orvosok vért hozatnak, és azt mondják, nem elég. Láttam egy gyermek, saját magzatom arcát összetörve, véresen. Mozgott. De én nem éreztem fájdalmat, se félelmet, csak valami vonzást, valahol messze vakító fényt, amely szívott magához. És én menni akartam, mert minden könnyű volt, meleg és szeretettel teli. De akkor valaki átölelt, valami melegség beterített, és egy hang azt mondta, nézd, hányan küzdenek az életedért. És ekkor visszatértem a testembe. Ez a visszatérés olyan természetes volt, mint az ébredés. Erről persze akkoriban nem beszéltem senkinek. Elnyomtam magamban, azt hittem, álom volt, furcsa játéka az agynak. Csak évtizedekkel később Amerikában, ahol kapcsolatba kerültem egy látóemberrel, tudtam meg, hogy mindaz, ami velem történt, egyáltalán nem egyedi eset. Ez az ember tanácsolta nekem, hogy engedjem magamban kiteljesedni azt az energiát, amellyel rendelkezem, és próbáljak meg elvont dolgokkal foglalkozni.

Örökre eltűnt belőlem a halálfélelem
– Életem legszörnyűbb időszaka volt, amikor kiderült, hogy tumorom van. A mély altatásban végzett két és fél órás műtétem jól sikerült. Csak amikor már az intenzívre vittek, lépett fel komplikáció. – Moleczné Márkus Ágnes 1984-ben került a klinikai halál állapotába. – Emlékszem – folytatja beszámolóját az asszony –, az operáció végeztével felébresztettek, hallottam, hogy az orvosok azt mondják, minden rendben van, s azt is, hogy hagyják aludni. Az álom azonban túl hosszúra sikerült. A műtét utáni vérzés miatt kómába kerültem. Ezt azonban természetesen csak később tudtam meg. Akkor ott, az intenzív őrzőben én is megtapasztaltam azt, amiről manapság már nagyon sokan beszámolnak. Elmúlt belőlem minden fájdalom. Hihetetlen békességet és megkönnyebbülést éreztem. Valami puha, meleg, bársonyos feketeségben úsztam, amelynek végén egy fényes pontot láttam, amely hívott magához. Ugyanakkor valami dühfélét is éreztem, amiért nem tudok eljutni odáig. A következő pillanatban láttam egy ápolónő kétségbeesett arcát a testem fölé hajolni. Láttam, ahogy megindul a jövés-menés. A kórház összes ügyeletes orvosa körém gyűlt, és én szerettem volna elmondani nekik, hogy ne izguljanak, jól vagyok. Láttam egy idős nénit az ágy lábánál, és hallottam, amint azt mondja, milyen szomorú, hogy ezt a fiatal teremtést elveszítjük. És szólni akartam, hogy ne sírjon, és hogy nem kell félni, itt jó, itt békesség van, melegség és szeretet. Aztán visszatértem a testembe, és újra fájt minden, az egész létezés. Döbbenetes élmény volt ez. Nem szóltam persze senkinek róla. Féltem, hogy bolondnak néznek. De akkor, abban a néhány pillanatban örökre elmúlt belőlem a halálfélelem. Azóta tudom, hogy csak átmenetileg vagyunk itt a földön, és hogy létezik egy másik dimenzió, és az a másik az igazi otthonunk.
Moleczné Márkus Ágnes betegsége idején, 1984-ben vegyésztechnikusként dolgozott. Se munkatársainak, se férjének nem beszélt soha arról, amit átélt. Csak ő tudta, hogy egész élete megváltozott. – Én sok sorstársammal ellentétben – mondja – soha nem akartam öngyilkos lenni, mert parapszichológiai tanulmányaimból tudom, hogy bár az életünket kölcsönbe kaptuk, nem mindegy, hogyan sáfárkodunk vele. Valamennyiünknek feladatunk van itt a földön. Utunkat jelek kísérik, a jelek megmutatják, helyes-e az ösvény, amin megyünk. A betegség végső figyelmeztetés, arra tanít minket, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Azóta, hogy én ezt tudom, és azóta, hogy minden erőmmel próbálok az embereknek segíteni, thanatológusként igyekszem a haldoklóknak vigaszt nyújtani, a betegségek elkerülnek. Békében és szeretetben élek, de egyúttal kicsit idegenként is az emberek között.

Legfontosabb a szeretet
Raymond Moody amerikai kutatóorvos 1976-ban írta meg azt a könyvet, amely a halál közeli élmények kutatásának alapműve lett. Moody 150 újraélesztett beteg tapasztalatait összegezte a Fény a kapun túl és az Élet az élet után című könyveiben, amelyek 90 millió példányban keltek el eddig a világon. Moody magyarul is olvasható könyveiben azt állítja, hogy az Egyesült Államokban nyolcmillió ember tapasztalt hasonlót. S hogy bár élményeik bizonyos pontokon eltérőek, egyetlen dologban mindenki egyetért, mégpedig abban, hogy az életben a legfontosabb a szeretet. Az odaát járt emberek, állítja Moody, miközben lepergett előttük életük filmje, átélték mindazt, amit másoknak okoztak, érezték az általuk okozott szomorúságot, fájdalmat, félelmet, és annak ellenkezőjét, az örömöt, boldogságot is.

Kicsi Fecske · 2008 Augusztus 5

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD background=elemek/2g/dzsungel/tartalomfejlechatter.jpg height=35></TD></TR><TR><TD align=middle background=elemek/2g/dzsungel/tartalomhatter.jpg height=50><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="93%" border=0><TBODY><TR><TD vAlign=top>A halálközeli élmény harmóniája

Origo Tudomány, 2005. Április http://origo.hu/tudomany/tarsadalom/20050413ahalalkozeli.html

Lehetséges-e, hogy valamiről egyre többet, mégis egyre kevesebbet tudunk? A halálról, vállalt vagy megtagadott hitünkről, önmagunkról?

Az archaikus valóságelméletek egyöntetűen mitologikusak lehettek. Mi már nem értjük pontosan, mit jelent mitológiában gondolkodni. Valószínűleg ebben a világképben természetes volt különböző valóságszintek létezése. Ezek általában hierarchiát alkottak, úgy, hogy az alacsonyabb szintek függésben voltak a magasabbaktól. A mitologikus gondolkodásban a magasabb szintek sem elvontak. A leghatalmasabb istenségeknek is megvan a személyisége, sorsa; de ez szerves egységet alkot a halhatatlansággal, hatalommal és mindentudással, melyeket birtokolnak. Ha mi valamilyen transzcendenciát feltételezünk is, az elvont és általános és megismerhetetlen. Ezért a "túlvilághoz" való viszonyunk is ellentétes a mitologizálással.

A mítosz azon a feltételezésen alapszik, hogy az isteneknek megvan a maguk külön egzisztenciája, fennállása, saját élete, mely laza összeköttetésben van a mienkkel: laza, de állandó összeköttetésben. Ehhez képest az elvont vallásosság, amelyből hiányzik a mitologizáló elem, az istenit teljesen az emberire vonatkoztatja, nem tudván elképzelni annak sajátos létmódját. Egy torz szemlélet keletkezik ebből, mely annak ellenére, hogy az istenség végtelen fölényét állítja, de facto aláveti az istenit az emberinek.

A mitológiai elemet a kereszténységben valamelyest a szentekről szóló legendák hordozzák: ők kerülnek a sok isten helyébe. Maga Jézus Krisztus is leginkább az emberek vonatkozásában jelenik meg; sorsa szinte teljesen egybefonódik azzal a küldetéssel, amelyet az emberek világában betölt. Ilyen értelemben elvont, bármennyire hangsúlyozzák is ember-mivoltát. Jézus a maga tökéletességében sokkal kevésbé emberi, mint a politeisztikus vallások istenei.

Az elvont vallásosság (vagy az éppilyen elvont vallástalanság) következménye az is, hogy nem rendelkezünk reális szemlélettel semmiről, ami az életen túlmutat. De már magáról a haldoklásról sem, az életből kivezető útról. Ha ezt összevetjük akár az egyiptomiak, akár a hinduk részletes imaginációival, akkor azt is elgondolhatjuk, hogy ők mennyire előrevetítették a maguk képzeletének ellenállhatatlan erejével azt, amivel majdan haldoklásuk során találkoznak.

(tovább a cikkhez...)

[URL="http://www.mystat.hu/query.php?id=53739"]<SCRIPT language=JavaScript src="http://stat.mystat.hu/stat.php?h=1&id=53739" type=text/javascript></SCRIPT>

[/URL]

</TD></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD>
</TD></TR></TBODY></TABLE>

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD background=elemek/2g/dzsungel/tartalomfejlechatter.jpg height=35></TD></TR><TR><TD align=middle background=elemek/2g/dzsungel/tartalomhatter.jpg height=50><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="93%" border=0><TBODY><TR><TD vAlign=top>A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY MAGYARÁZATA

(szemelvények)

1. A TÉMA MEGHATÁROZÁSA

1.1. Klinikai halál (Clinical Death, CD) – orvosi szempontok
1.1.1. Klinikai halál, agyhalál, kóma
A halál beálltát a következők alapján lehet megállapítani: 1. eszméletlenség; 2. légzés hiánya; 3. pulzus hiánya. Az ineffektív, ún. agonális légzőmozgások (melyek a partra vetett hal tátogására emlékeztetnek) igencsak megtéveszthetik a szemlélőt.
Klinikai halottnak tekinthető az, akinél a halál beállta 5 percnél nem régebben történt: ez esetben kísérlik meg az orvosok az újraélesztést. Gyermekek 6-7 éves korig, továbbá olyan személyek, akik lehűltek, megfagytak, ill. akiket hibernáltak, rezisztensebbek az oxigénhiánnyal szemben, így náluk a klinikai halál állapota – s ennek folytán az újraéleszthetőség – hosszabb ideig is eltarthat.
A halál oka az emberek jelentős többségénél a keringés leállása, pl. szívkoszorúér-elmeszesedés következtében. A másik fő ok a fulladás (tüdővizenyő, asztma, gégefedő porc akut gyulladása, légutakba került idegen test miatt vagy eszméletlen állapot szövődményeként). A fulladás fokozatos, igen rosszindulatú (azaz nehezen visszafordítható) keringés-leálláshoz vezet. A szív elektromos aktivitása valameddig fennmaradhat, de pulzus nélkül; ez esetben az EKG félrevezető lehet, mivel a keringést szinte lehetetlen újraindítani. Ez alól csak a vízbefúlás esete kivétel, mivel általában hideg vízről van szó. A fulladás utáni újraélesztésnél azonban sokkal gyakoribb a hypoxiás sejthalál okozta agykárosodás. Újabban viszont azt is felfedezték, hogy a túl sok oxigén is károsíthatja az agyat, pl. magasabb légköri levegőn, vagy a keringés újraindításakor – ez utóbbi a reperfúziós károsodás.
Az agyhalál akkor áll be, amikor az agy felső részei már anoxiásan károsodnak. A test színe fehér bőrűeknél hamuszürkévé, sötét bőrűeknél durván feketévé válik (ezt nevezik cianózisnak). Nincs légzés; megszűnik a hőmérséklet-szabályozás, ezért a test a levegő hőmérsékletét veszi fel. Fokozatosan a keringés is összeomlik: az erek maximálisan kitágulnak, a szív egyre gyengébb lesz. – Amennyiben a gerincvelő ép, a keringés mint autonóm rendszer egy ideig működésben maradhat, s a test az agyhalál ellenére élőnek tűnhet: ez az eset állt fenn a középkori lefejezéseknél. Megtévesztők a gerincvelői reflexek: pl. ha megcsípik, elugorhat az illető. Az agyhalált az EEG megszűnése alapján azonban könnyű diagnosztizálni.
A ’kóma’ definiálásához meg kell különböztetni egymástól a tudatot az eszmélettől. A tudat az agykéreghez kötött; lehet tiszta és zavart (pl. schizophrenia, súlyos major depressio). Az eszmélet alacsonyabb agyi központokhoz (pl. formatio reticularis) kötött, és lehet teljes, beszűkült vagy elveszett. Ez utóbbit nevezzük kómának.
Eszmélet nélkül nincs tudat, viszont tudatzavar mellett van eszmélet; a tudatzavar a pszichiátria körébe tartozik, a kóma intenzív osztályon kezelendő. A műtéti altatás maga is kómaszerű állapotot hoz létre.

1.1.2. Teendők klinikai halál esetén
’Basic line support’ – a három legfontosabb teendő: 1. a légutakat kell átjárhatóvá tenni (fogsor, stb. kivétele a szájból); 2. befúvásos lélegeztetés; 3. mellkasi compressio.
’Advanced life support’: ezt már csak orvosok végezhetik. 1. Gyógyszerek adása; 2. EKG-diagnózis; 3. defibrilláció.
’Prolonged life support’: agy-resuscitatio, az agy védelmezésére szolgáló gyógyszerekkel.
Az újraélesztést nem kísérlik meg az orvosok 1. előrehaladott agykárosodásnál, vagy 2. amennyiben a beteg ehhez nem járul hozzá (ezt a döntését a beteg később szóban megváltoztathatja). Utóbbira Magyarországon még nem volt példa.
(forrás: Visnyei, 2003).

1.2. A halálközeli élmény (Near-Death Experience, NDE)

1.2.1. Definíciók
A halálközeli élmény fogalmát és rövidítését (’NDE’, ’HKÉ’) 1975-ig nem ismerték, azonban a folklór és európai, közel-keleti, afrikai, indiai, kelet-ázsiai, csendes-óceáni és indián kultúrákból származó írások beszámolnak hasonló elemekről. Klinikai szindrómaként elsőnek 1892-ben Heim írt alpesi hegymászók eseteiről (id.: Draaisma, 2003), akik – hozzá hasonlóan – az Alpokban lezuhantak; továbbá a háborúban megsebesültekről és olyanokról, akik baleset, avagy fulladás következtében majdnem meghaltak.
Raymond Moody, aki először 1975-ben írt a halálközeli élményről, először 1977-ben fogalmazta meg definícióját:
„Bármilyen tudatos, észlelési tapasztalat, mely olyan esemény alatt következik be, melynek során a személy igen könnyen meghalhatna, vagy megölhetnék”.
Moody később újradefiniálta a halálközeli élményt, mint „mély spirituális eseményt, mely bizonyos egyénekkel váratlanul történik meg a halál küszöbén” (Moody & Perry, 1991, p. 11).
A Modern Orvosi Szótár speciálisabb meghatározást ad:
„Tisztázatlan természetű jelenség, mely bekövetkezhet olyan pácienseknél, akik klinikai halálon mentek át, majd újra lettek élesztve; a páciensek a szubjektív tapasztalás folytonosságáról számolnak be, emlékezve látogatókra és más kórházi eseményekre, annak ellenére, hogy az agykérgi aktivitás szinte teljesen megszűnt; a halálközeli élményeket különlegességeknek tartják, melyeknek nincs érvényes magyarázatuk valamely elfogadható biomedikális paradigma keretein belül; a triviális szinonima: ’Lázár-komplexus’, akit Jézus feltámasztott a halottaiból.” (Segen, 1992, p. 483):
Halálközeli élményekről számolnak be azok, akiket klinikai halálból élesztettek újra, és azok, akik ténylegesen meghaltak, de előtte képesek voltak utolsó pillanatig közölni tapasztalataikat (ezek az ún. deathbed visions); továbbá azok, akik baleset vagy betegség közepette tartottak attól, hogy meg fognak halni.
Lehet a jelenséget úgy definiálni, hogy ’klinikai halott, majd visszatért személy bármilyen tapasztalata’; másrészt: ’olyan egyének bármilyen tapasztalata, akikről megállapították, hogy közel jártak a halálhoz’; vagy: ’minden ilyesféle tapasztalat, mely a személy átalakulását eredményezi, függetlenül attól, hogy az egyén ténylegesen közel járt-e a halálhoz’ (Smith, 1991). Úgy is használták már a kifejezést, hogy ’minden olyan eset, amikor valaki közel járt a halálhoz, függetlenül attól, hogy a túlélő fel tud-e idézni bármilyen tapasztalatot’. Kevés szerző ad meg kritériumokat ahhoz, hogy eldöntsük: egy eset halálközeli élmény-e vagy sem. Emiatt nehéz összehasonlítani különböző kutatók eredményeit.

1.2.2. A halálközeli élmény mélységének meghatározása
Ring ’súlyozott core-experience indexe’ és Greyson Halálközeli Élmény Skálája a halálközeli élmény mélységét mérik; mindkettő igen széles körben használatos. Ennek ellenére a tapasztalat mélységének vagy intenzitásának nincs általánosan elfogadott mértéke.
Az ilyen skálák nemcsak azért elterjedtek, mert a halálközeli élménynek sok eleme van, hanem azért is, mert egyik elem sem végleges definiálója a halálközeli élménynek. Az ilyen elterjedt skálák azért hasznosak, mert általuk nagyon különböző tapasztalatokkal bíró egyéneket lehet összehasonlítani – azzal a feltételezéssel, hogy azért van egy mindegyikben közös rész, egy ún. core-experience.
Azonban vannak problémák is e skálákkal: egyrészt, nem minden elem reprezentálja egyforma mértékben a mélységet; bizonyos elemek csak szélsőséges esetben jelennek meg, ezért jól mérik a súlyosságot; mások egyformán jelentkeznek felszíni és mély halálközeli élményeknél. Pl. a halottakkal való találkozásról ritkán számolnak be; ugyanakkor a békesség érzése a nagy többségnél jelentkezik, azaz ez nem a mélység egy érzékeny mutatója. Másodszor, nem minden elem tapad egyforma mértékben a halálközeli élményhez: pl. az életút áttekintés elég ismeretlen a halálközeli élményen kívül, ezért a halálközeli élmény egy specifikus indikátora; mások, pl. az idő-torzulás vagy az alagút-jelenség más tapasztalatokban is jelen vannak (Cardeñia, 1996), így nem specifikus indikátorai a halálközeli élménynek. Harmadszor, vannak olyan tételek, amelyek eltérő módon specifikusak a különböző populációkban: így vannak, amelyek jó mélység-indikátorok az egyik csoportban, de nem egy másikban. Pl. akik sokat gondolnak közelgő halálukra, kevésbé szoktak life-review-ról beszámolni, mint azok, akik váratlanul jutnak a halál közelébe (Greyson, 1985).

1.2.3. A halálközeli élmények (Near-Death-Experience, NDE) előfordulási gyakorisága
A halálközeli élményeket sokáig ritkának gondolták, de 1982-ben Gallup és Proctor az USA lakosságának 5%-ánál mutatta ki (ez a becslés egyes szerzők szerint kissé túlzott: l. Greyson, 1998).
A klinikai halál túlélői körében a halálközeli élmény előfordulását az egyes szerzők igen nagy különbségekkel becsülték meg: pl. Lawrence 10%-ra, Grey 30%-nál is magasabbra (hiv.: Greyson, 1998). Nehézséget okoz az adatok összehasonlításában, hogy a halálközeli élmény kritériuma sok esetben ismeretlen, vagy eltér a többi kutatásban alkalmazottól.
Az előfordulással és utóhatásokkal kapcsolatos legalaposabb kutatásokat mindezideig a holland van Lommel és mtsai. (2001) végezték 8 évig tartó prospektív vizsgálatukban: ennek során először 10 kórház kardiológiai osztályán vettek fel kérdőíveket a klinikai halálból felélesztettekkel, majd e személyeket 2, illetve 6 évvel később is kikérdezték. Adataik szerint a klinikai halál túlélőinek 18%-a számol be élményekről, ezek ugyanakkor jellegzetes mintát követnek, mint azt más munkák is tanúsítják. Parnia és mtsai. (2002) áttekintő cikke szerint a halálközeli élmény átélőinek aránya alacsonyabb, mindössze 10%.
A kutatók többségével szemben Morse (1999) úgy gondolja, hogy mindenkinek, aki a halál közelébe jut, halálközeli élménye lenne, csupán ezt bizonyos gyógyszerek elnyomják. Abból következtetett erre, hogy páciensei közt a legmélyebb élményük következetesen azoknak volt, akik kevesebb emlékezőképességet akadályozó gyógyszert vettek be.
Az, hogy a klinikai halált túlélőknek csak ilyen kis hányadánál fordul elő halálközeli élmény (vagy csak ilyen kevesen emlékeznek halálközeli élményükre), már eleve szelekciót jelent: ennek alapján nem mondhatjuk ki, hogy a halálélmény univerzális, csupán annyit, hogy azokra nézve, akik beszámolnak róla, meglehetősen általánosnak tűnik, de a többiekről, akiknek nincsenek ilyen élményei, ez nem sokat árul el.

1.2.4. Nem klinikai halálban átélt halálközeli élmények
További kérdés, hogy máskor is előállnak-e a halálközeli élményhez hasonló átélések, vagy ezek „halálspecifikusak”, illetve „klinikai halál / életveszély-specifikusak”-e. Úgy tűnik, a módosult tudatállapot egy olyan típusáról van szó, amely különbözik az álomtól, a hipnózis vagy hallucinogén szerek által indukált transztól és a meditációtól is. De vajon csak a halál során élhetjük-e át a halálélményt? Vizsgálatom egyik szakaszában e sokat vitatott kérdésre keresem a választ egyrészt a különböző halálközeli élmény elméletalkotók munkáit, másrészt saját interjúimat véve alapul.
E téma kutatásában igen meghatározó, hogy a klinikai halál állapota általában 4-5 percig (alacsonyabb hőmérsékleten valamivel több ideig) tart. Azoknál viszont, akiknél a halálközeli élmény(vagy ahhoz hasonló) nem klinikai halál vagy akut életveszélyes állapot kapcsán következik be, ez sokkal hosszabb tartamot is felölelhet: ez az oka annak, hogy gyakran sokkal kidolgozottabb narrációkkal rendelkeznek élményükről – az utóhatás mégsem olyan drámai, mint a klinikai halál vagy életveszély néhány percéé. E rövid időt a túlélők, úgy tetszik, intenzívebben élik meg, mint a többiek a hosszabb időtartamot. A klinikai halottak valóban benne vannak a halálban, az életveszély-túlélők valóban a közelében vannak, míg a többiek valamiképpen invokálják a halált: így valószínűleg személyiségük nagyobb része marad az élmény ’rejtett megfigyelője’, mint az éles helyzetben lévőké.

…

1.5. A halálközeli élmény időbeli vonatkozásai
Kiindulópontként szolgáljon az az általános érzésünk, hogy az idő az öregedéssel egyre gyorsabban múlónak tűnik. Miért? Talán mert többféle időkódolással élünk, és a gyermeki agynak volna egy, a felnőttétől különböző időkódolási módja, mely kevéssé kötött a frontális és bal féltekei funkciókhoz, mint a felnőtt időfeldolgozása. A gyermek időfeldolgozása, főleg a legkorábbi években, dominálóan limbikus és jobb féltekei működésekhez kapcsolódik. Ez a két struktúra emocionálisabb jelleggel kódolja az eseményeket. Intenzív érzelmek ezt felnőttkorban is előhívhatják.
A kétféle időélmény továbbá parallel módon is futhat egymás mellett: ilyenkor az egyén egyszerre éli meg az ’objektív’ és az igen szubjektív időt, és e kettő össze nem illését. Átéli pl. egy eseménnyel kapcsolatban, melyről tudja, hogy régesrég történt, hogy ’olyan, mintha most lett volna’. Ennek a fordítottja is lehetséges, amikor egy tegnapi esemény egyszer csak igen távolinak tűnik.
Ilyen esetekben egyszerre tapasztaljuk meg a gyermeki ’irracionalitást’ és a felnőtt ’racionalitást’. Azt hiszem, mindezen átszűrődik a gyermeki időélmény jellegzetessége. Ez a gyermeki időélmény tökéletlenül tartalmazza a sorrendiséget, illogikus; az összetartozókat szétszedi, a különlévőket összerakja; látszólag önkényesen működik. Ha nem alakulna ki a nyelv, illetve a kommunikáció, akkor az időtapasztalat is másmilyen maradna. S ne felejtsük el, hogy a (gyermekkorra jellemző) jobb féltekei dominancia a tériséggel is kapcsolatos, éppúgy, mint a limbikus rendszer legfőbb, emlékezetért felelős struktúrája, a hippocampus, mely felelős a téri tanulásért. Ebből következően, ha ezek a struktúrák uralkodnak, az fokozottabb téri jellegű felfogást hoz magával; és ez az időre is igaz, ami a tériesített időt valószínűsíti. Ez azt jelenti, hogy az ilyen tériesített időben szinte sétálni lehet; de azt is jelenti, hogy térben (és tériesített időben) nem az kerül egymáshoz közel, ami az időben. A tériesített idő részben független az objektív időtől. Ahová el tudunk sétálni, az olyan, ’mintha most lenne’, abszolút eleven, abszolút jelenszerű. Ez az időtlenség élményét is hozhatja. Másfelől azonban van, ami elérhetetlenül messze esik tőlünk.
Ha rendelkezünk az objektív idővel, nagy az esély arra, hogy az időben összetartozó dolgokat koherensen kapcsoljuk egymáshoz; és ha valami közelmúltbelire kell emlékeznünk, azt is relatíve könnyen meg tudjuk tenni a kontiguitás elve miatt: mert ha valami ki is esett, akkor is vissza tudjuk keresni, egy másik időben közeli eseményre emlékezve, mely azt végül eszünkbe juttatja. Tehát ez az objektív időtapasztalat hol rövidebb, hol hosszabb szekvenciák eseményeit kezeli automatikusan összetartozóként.
Valószínű, hogy ez a felbontás, felbontóképesség változik a korral. Lehet, hogy a rövidebb szekvenciákra egyre átfogóbbak épülnek rá – ez az egyik lehetőség. A másik az, hogy a limbikus és jobbféltekei hatások egyre erősebb szabályozások alá kerülnek, sőt lehet, hogy e szabályozások következtében szinte el is enyésznek.
Mindez nem azt jelenti, hogy feltétlenül kétféle időtapasztalat létezik és nem több; de úgy tűnik, van két velünkszületett alapvető időátélési mód, amelyek közül az egyik magától is kialakul, a másik csak a nyelv és a szocializáció hatására.
A gyermekkori időátélés domináns kifejeződése: a mese, mert a mese tulajdonképpen sehol sincs, semmikor sincs és merőben aránytalan időszekvenciákkal operál. A gyerekkori idő az „egyszer volt, hol nem volt…”
Az álom is gyakran irreális, regresszív módon megélt idődimenzióban zajlik. Jellemző a mesére és az álomra a sűrűsödés: az érzelmileg lényeges események kihagyás nélkül következnek egymásra. Ami érzelmileg nem számít: szinte nincs is. És paradox módon, mégis a felfokozott affektivitás e korszakában szerveződik ama nyelvi készség, melynek révén kinyílunk az objektivitásra is: az objektív időre. Ennek magyarázata lehet az érzelmi kommunikáció. A nem-semleges, az érzelmi, a kapcsolati átélés nyitja meg előttünk a ’semlegesebb’ világot is: az objektívebb tapasztalat-struktúrát attól vesszük át, akihez érzelmileg kötődünk.
A ’tériesített idő’ magyarázhatja a regressziós hipnózis lehetőségét, melynek során át tudunk sétálni egy számunkra aktuális problémával kapcsolatos múltbeli eseménybe. Sőt, ez az esemény nem is feltétlenül saját életünkben történt: lehet egy ’múlt élet’, egy másik ember élete, és lehet egy mese is. Mert mindezek a tériesített időben olyanok, mintha most lennének – érzelmi aktualitásuk miatt.
A halálközeli élményre nézve ez már speciálisabb: ekkor az egész élet aktuálisabbnak tűnik, így sokan életük minden pillanatát újraélik egy szemvillanásnyi idő alatt. Másoknál az élet felelevenítése vázlatosabb, vagy szelektívebb. Az a kérdés, hogy az életet, mint egészet szemlélő aspektus vajon együtt, párhuzamosan fut-e az élettel: ez azt jelentené, hogy mindig megvan, mindig előhívható. S amennyiben így van: akkor valamilyen oka kell legyen annak, hogy ez az aspektus életünk során szinte mindvégig rejtve marad.
További kérdés, hogy a halálközeli élmény hogyan épül be az élettörténetbe: hisz ez kívül van az életen? Nem válik-e az élmény irracionálissá, vagy távolivá? S a felidézés megfelel-e a valódi élménynek, és milyen agyi rendszerek vesznek benne részt (különösképpen a jobb/bal, frontális/limbikus viszonyt nézve), ahhoz képest, amikor más eseményt idézünk fel?
Ha a tapasztalatot időtlenség-élmény kísérte, jelenti-e ez az átélő számára, vagy jelentette-e az élmény közben, hogy ’valójában nincs is idő’, vagy ’az idő illúzió’ – ahogy némelyek a halálközeli élmény átélői közül megfogalmazzák? És marad-e valami ebből az átélésből, felismerésből: egy olyan időélmény (vagy időnélküliség-élmény), mely párhuzamosan fut az objektív időtudattal és az esetleg részlegesen fennmaradt gyermekkori idővel? Érdemes vizsgálni, hogy az időtlenség tapasztalata hogyan reintegrálható időbeli életünkbe; hogy mekkora a halálközeli élmény haloja: meddig kíséri el az embert. Hiszen, ha egy élmény egyfajta időtlenséget hordoz, úgy bizonyos feltételek mellett bármikor elérhető, csak a megfelelő tudatállapot kell hozzá.
A halálközeli élmény egyrészről asszimilálódik az életesemények, epizódok közé, mint az önéletrajzi emlékezet egy eleme. És ezt nagyban elősegíti, ha az illető többször mint történetet meséli vagy írja le a halálközeli élményt. Ugyanakkor az is gyakori, hogy a halálközeli élmény túlélői ódzkodnak az elmeséléstől: nemcsak azért, hogy ne ítéljék meg őket ennek alapján, hanem részint azért is, hogy a tapasztalatot a maga közvetlenségében, jelenszerűségében és egyszeriségében őrizzék meg. A halálközeli élmény tudatállapota ugyanis nem verbális természetű; a kommunikáció az élmény során nem szavakkal történik, hanem telepatikusan, gondolatok vagy képek által. Így tehát – a halálközeli élmény természetéből fakadóan – a verbalizálás szükségképpen módosítja az emlékeket, vagy legalábbis átkódolásnak tekinthető, járuléknak, és nem az élmény szerves részének.
A megtapasztalók csaknem fele beszámol az időtlenség érzéséről (Ring, 1980); mások az idő lelassulásáról, vagy épp gyorsulásáról, esetleg mindkettőről (ezt nevezik idő-torzulásnak, módosult időátélésnek). Nem jelenti ez azonban az események időrendjének fellazulását. Magát az időtlenséget tulajdonképpen semmi nem verifikálja azon kívül, hogy az átélők ezt állítják, hiszen nem beszélnek egy változhatatlan, nyugvó állapot bekövetkeztéről. És mégis állítják, hogy így éreztek, hogy ’nincs idő’. Ennek egyik alapja lehet az idő fent említett tériesülése, mely olykor annyira tökéletes, hogy a „teljes idő” egyfajta téri panorámává transzformálódik. Megszűnik a tudatnak az aktuális észleléseire és cselekvéseire való beszűkülése: megszűnik tehát az aktualitás kitüntetett mivolta. Ehelyett a múlt összessége, annak minden pillanata egyenértékűen jelenvaló. Megszűnik a saját perspektíva kitüntetettsége, így olykor a múlt eseményeiben kívülről, mások szemszögéből látja magát az átélő. A szubjektivitás szokásos határai tehát eltűnnek. A személyek gyakran élnek át nemcsak életút-áttekintést, hanem ezen túlmenően – vagy ehelyett – az egész világtörténetre vonatkozó áttekintést is, mely elindulhat a kezdetektől, egyes esetekben azonban még a kezdetek előttre is irányulhat. A ’kezdetek előtt’ vannak, akik tapasztalatukat a káosz fogalmával írják le; mások beszámolnak sajátmaguk egyfajta ’preegzisztens tudatosságáról’.
Egy új memóriatípusnak tűnik az, amely a halálközeli élményt felidézi, s amely ellentmond annak, amit várnánk: ha az agyműködés leáll, vagy legalábbis az oxigénhiány miatt erősen lecsökken, akkor az ilyen állapotban történtekről semmilyen, vagy zavaros beszámolók lennének elvárhatók. Ezzel szemben, az emberek mintegy ötöde világos, élénk emlékekről és hiperéberségről tesz tanúságot.
A kómából visszatértek ugyanakkor ritkán vallanak hasonló, mélyen bevésődött emlékekről, noha a kóma – ha nem is halál – szintén ’felfüggesztett működés’, melyből azután felébred az ember.

2. A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEKET MAGYARÁZÓ ELMÉLETEK

2.1. Pszichológiai elméletek
2.1.1. Pszichodinamikai modellek
VÁGYTELJESÍTŐ FANTÁZIÁK. halálközeli élmények klinikai leírásai már a XIX. sz-i orvosi feljegyzésekben is megtalálhatók. A jelenség pszichológiai elemzése azonban igen ritka volt egészen Pfister 1930-as cikkéig (hiv.. Noyes & Kletti, 1976), melyet csak 1981-ben fordítottak le angolra. Pfister úgy gondolja, hogy ha valaki potenciálisan kikerülhetetlen veszéllyel néz szembe, akkor megpró-bálja kizárni ezt a kellemetlen valóságot észleléséből, és azt kellemesebb, vágyteljesítő fantáziákkal helyettesíteni, melyek megvédik attól, hogy az emocionális sokk megbénítsa.
Mindennek fényében a halálközeli élmények a tudattalan, ill. az elsődleges folyamatgondolkodás produktumai, melyek a valóságelv háttérbe szorításával az örömelvet szolgálják. A halálközeli élmények emocionális jellege – mely a sosem érzett békességtől az extázisig terjed –, megerősíti ezt a feltevést, ahogy a halálközeli élmény világának ideális jellege is. A Fény ’tökélesen szerető’, ’abszolút elfogadó’ és ’hatalmas’, továbbá ’átöleli és beburkolja’ az épp elköltözőt: egyfajta szimbiózis-élmény ez egy mindenható és gondoskodó lénnyel. Ezek szerint a halálközeli élmény során a szimbiotikus énállapotba regrediálna az átélő – és a halálközeli élmény egy sor utóhatása is levezethető ebből: a személyes kapcsolatok előtérbe helyezése az ’egoisztikus’ és ’anyagias’ célokkal szemben; és az énhatárok átjárhatóbbá válása, amit a sokszor rendkívül felfokozott együttérzési és gondoskodási hajlam, illetve a mások tudatába való paranormális átjárás érzetének (telepatikus élményeknek) a gyakorisága is mutat.
Egy további karaktere a halálközeli élménynek viszont semmiképp nem a vágyteljesítő fantáziák eredménye, hanem épp a ’superego’ felfokozott és előtérbe került működését jelzi: ez pedig a moralitás. A halálközeli élmények morális tartalma minden másnál univerzálisabbnak tűnik: ugyanúgy megtaláljuk a Murphy (1999) által idézett 11 thai halálközeli élményben, mint más kutatók eseteiben vagy épp a sajátjainkban. A morál jellege azonban különbözhet kultúránként: a thaiaknál konkrét jótettek, pl. a szerzeteseknek való adakozás számít, mifelénk viszont egy formálisan jónak tűnő cselekedetet csak az verifikál, ha azt valóban jó szándékkal, önzetlenül vitték véghez; és ezt magának az átélőnek kell megítélnie, saját lelkiismerete révén. Erről legrészletesebben Jankovich (1992) beszámolójában olvashatunk:
„…a lelkiismeretem érzékeny szerszám volt. Felbecsülte gondolataimat és döntéseimet, és azonnal ítéletet alkotott rólam, hogy ez vagy az a döntésem jó, szeretetteljes, vagy rossz, önző meggondolások alapján történt. Igen figyelemreméltó volt, hogy azokban a jelenetekben is felmerültek harmonikus, pozitív emlékek, amelyeket a jelenlegi társadalmi vagy vallási morál mint rossz tetteket, vagy vallási szempontból bűnöket, sőt halálos bűnöket ítél meg. Másrészt a földi életben tudatosan véghezvitt, ún. „jócselekedet” rosszként értékelődik, amennyiben az alapszándék negatív volt, vagyis … ha a cselekedet önző célt szolgált.” (63. o.)
Freud későbbi elmélete alapján – melyben az egységes libidó helyét a kétpólusú Eros-Thanatos ösztönpár foglalja el – azt is mondhatnánk, hogy a halálösztön számára a halál a beteljesülés: így nem meglepő, hogy a test és az én feloldódása eufórikus élmény. Mint a történeti bevezetőben írtam, ez a pozitív jelleg nem mindig volt így, és nem mindenütt van így: most és itt azonban meglehetősen általános. A kollektivista–mitikus társadalmakban a halálközeli élmények inkább ’természetesek’ és nem pozitívak: ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy az ő normál-éber tudatállapotuk eredendően sokkal közelebb állhat a halálközeli élmény tudatállapotához, mint a miénk. A halálközeli élmény csupán számunkra olyan ’különleges’.
DEPERSZONALIZÁCIÓ. Pfister elméletét dolgozta ki részletesen Noyes & Kletti (1976): ők a halálközeli élményt a valóság kizárási kísérlete folytán bekövetkező deperszonalizációnak – idegenség- vagy nem-realitás-érzésnek – fogták fel. Azonban Noyes & Slymen (1978/79) a már említett faktoranalízis során a deperszonalizáció mellett talált egy ’hiperéberség’ faktort, amely teljesen ellentétes a deperszonalizációval, és egy ’misztikus tudat’ faktort, amellyel a deperszonalizációs modell nem számol.
Gabbard & Twemlow (1984) számos paraméter alapján kimutatták, hogy a deperszonalizáció semmiképp nem a megfelelő kategória a halálközeli élmény leírására. A testenkívüli élmény (OBE, out of body experience) nem jelenti azt, hogy az átélő idegennek vagy irreálisnak érezné önmagát, és az énvesztés félelme miatt szorongást és pánikot érezne, mint a deperszonalizációs tünetektől szenvedők. (Itt meg kell jegyezni, hogy saját eseteim közt található egy, amelyre ráillenek a deperszonalizáció fő kritériumai: ez a halálközeli élmény azonban LSD hatására indukálódott, l. IX/D melléklet. Az illető határozottan tagadta, hogy az élmény során OBE-je lett volna: ez is az OBE és a deperszonalizáció közti alapvető különbséget erősíti meg). Látható, hogy az affektus terén mutatkozik a halálközeli élmény és a deperszonalizáció közt a legélesebb eltérés: az előbbi majdnem mindig rendkívül kellemetlen, szorongás, pánik, és üresség-érzés kísérik; a halálközeli élmény viszont többnyire békés és nyugodt élmény, félelem és a kontrollvesztés érzete nélkül.
A deperszonalizációt gyakran kísérő derealizációval, álomszerűség-érzéssel szemben a halálközeli élmény túlélői szinte egyöntetűen állítják: tapasztalatuk ’reálisabb a reálisnál’, és önazonosság-érzésük is fokozott – csupán nem asszociálódik a szokott módon a testi érzésekkel (Irwin, 1993).
Végül, a deperszonalizáció erősen korhoz kötött: 15 és 30 év közt szokott előfordulni, 40 év fölött már nagyon ritka; és nőknél kétszer olyan gyakori, mint férfiaknál. Ezzel szemben a halálközeli élmények az egész korai gyermekkortól a késői öregségig meglehetősen egyöntetűek, és lényegesebb nemi különbségekről sem tudunk.
DISSZOCIÁCIÓ. A disszociáció fogalmába beletartozik, hogy az általában egymással és / vagy a tudatos énnel integrálódott pszichológiai folyamatok önálló életet kezdenek élni; továbbá, a tudat olyan megváltozása, melyre a környezettől való elszakadás jellemző és egy védekezési mechanizmus a szorongás és a fájdalom elhárítása végett (Cardeña, 1994). Ezzel együtt a halálközeli élmény nem sorolható a disszociációs megbetegedések közé, mert ezekre a tartós, visszatérő, krónikus disszociáció jellemző. Irwin (1993) összehasonlította a halálközeli élmény tapasztalóinak csoportját egy kontrollcsoporttal, s bár nem nem talált különbséget a disszociatív coping stílus terén, a halálközeli élmény megtapasztalóinál a gyermekkori trauma szignifikánsan magasabb arányát mutatta ki. Így annak ellenére, hogy a halálközeli élmény túlélői több bejósolhatatlan gyermekkori tramatikus eseményről számolnak be, nem alakítanak ki disszociatív hajlamot, csupán olyan tendenciát, hogy előreláthatatlan, erősen stresszelő eseményekre disszociatív választ adjanak.
Ring (1992) úgy gondolta, hogy a disszociáció lehet a felelős azért, amit ő a halálközeli élmény megtapasztalóinak alternatív valóságokra való érzékenységének nevezett. Az alternatív valóságok Ring szerint létdimenziók vagy -tartományok, melyek a közönséges ébrenléti tudatosság világától különbözőek, de objektíve éppolyan reálisak, mint az. Ugyanezt a feltevést egyes kutatók összekapcsolják a maguk fiziológiai hipotéziseivel: Morse a jobb temporális lebenyhez, Jansen (1999) az endopsychosinokhoz társítja az alternatív valóságra való megnyílás lehetőségét. A halálközeli élmény – csakúgy, mint egyes drogok – az agyat és az érzékszerveket egyszerűen más ’hullámhosszra’ állítja át.
Ring is kimutatta, hogy a halálközeli élmény túlélői másoknál valószínűbben szenvedtek el gyermekkori abúzust vagy traumát. Azt találta, hogy a halálközeli élmény tapasztalói disszociatív tendenciái szignifikánsan magasabbak, mint a kontrollmintánál, és amellett érvelt, hogy a megtapasztalóknak disszociatív tendenciáik lehetnek akkor is, ha nem mutatnak disszociatív rendellenességeket. Ring a halálközeli élményekhez hasonló rendkívüli tapasztalatokra való érzékenység fejlődési teóriáját javasolja, mely szerint a gyermekkori abúzus vagy trauma stimulálja egy disszociatív válaszstílus mint pszichológiai védekezési mód kifejlődését. Minthogy a disszociálás lehetővé teszi a gyermeknek, hogy elforduljon a fizikai és társadalmi környezet fenyegető aspektusaitól úgy, hogy leválasztja magát a veszélyek forrásairól, ezért azt is lehetővé teszi számára, hogy ráhangolódjon alternatív valóságokra, amelyekben a disszociált állapot révén biztonságban érezheti magát, tekintet nélkül arra, mi történik testével.
ELMÉLYÜLÉSRE ÉS FANTÁZIÁRA VALÓ HAJLAM. Ring (1992) szerint azonban az alternatív valóságokra való ráhangolódás nem pusztán a disszociáció eredménye, ez csak szükséges feltétel, hanem a pszichológiai elmélyülésé is: azé a hajlamé, hogy figyelmünket úgy összpontosítsuk képzelt vagy kiemelt érzéki tapasztalatokra, hogy közben kizárjuk a külső környezet más eseményeit. Létezik egy, ún. ’encounter-hajlamú’ személyiség, akit gyermekkorában abúzus és / vagy trauma ért, melynek révén kifejlődtek benne a disszociációs tendenciák, ugyanakkor az a képesség is, hogy alternatív realitásokban mélyüljön el.
A legátfogóbb pszichodinamikai halálközeli élmény modellek alapgondolatai: disszociáció, abszorpció, fantáziálásra való hajlam. E modellekre inkább indirekt, mint direkt bizonyítékok vannak.

2.1.2. Elvárási (expektancia) modell
Amióta 1930-ban Pfister elsőként adta meg a halálközeli élmény értelmezését, éspedig úgy, mint a halál fenyegetése elleni védekezést, számos pszichológiai hipotézis vetődött fel e jelenségek és konzisztens formáik magyarázatára.
KULTÚRA ÉS HIEDELMEK. Pfister elképzelését folytatva, az elvárási (expektancia) modell szerint a halálközeli élmények a képzelet termékei, amelyeket az ember azért konstruál személyes és kulturális várakozásaiból, hogy a halál fenyegetésével való szembenézéstől megvédje magát.
Ezt a hipotézist az empirikus adatok csak részben támasztják alá. Vannak ugyan bizonyos, kultúrákhoz kötött variációk az élmények tartalmában, de az egyének gyakran olyan tapasztalatokról számolnak be, amelyek konfliktusban vannak saját vallásos és személyes, halállal kapcsolatos várakozásaikkal (Abramovitch, 1988, Ring, 1984). Az ateisták élménye lényegében hasonló, mint a vallásosaké, de annak ritkábban adnak vallási interpretációt. Sok ateista kezd hinni a túlvilági életben, de nem sokan lesznek vallásosak a szó felekezeti értelmében. Némelyek azonban végül is arra jutnak, hogy élményük nem valóságos, csupán nagyon valószerű (l. IX/A/1. interjú). A keresztények pedig sokszor a halálközeli élmény hatására távolodnak el korábbi hitüktől – főként, ha abban a büntetéstől, a pokoltól és a kárhozattól való félelem kiemelt szerepet játszott (IX/B/5).
INFORMÁCIÓK. Befolyásolja-e a halálközeli élményről való tudás a halálközeli élményt? Ez következne a memetikai elméletből (Blackmore, 2001). Az elmélet kitalálója hosszú éveken át kutatta a halálközeli élményt, az OBE-t, az abdukciókat és más parapszichológiai jelenségeket, majd arra a következtetésre jutott, hogy a halálközeli élmények az elvárások és a fiziológiai folyamatok eredői – erre a multifaceted-modell tárgyalásakor még vissza fogok térni. Blackmore ezeken kívül egy érdekes kérdést is föltesz:
„Miért ennyire sikeresek a halálközeli élmény mémek? … A földönkívüliek eltérítéseiből és a halálközeli élményekből már földerenghet egy általános képlet, amely egyfajta sikeres mémplextípusra érvényes. Vegyünk egy erősen érzelmi töltésű, természetes úton bekövetkező emberi tapasztalatot, amelyre nincs megnyugtató magyarázat; alkossunk egy mítoszt, amely – úgy tűnik – magyarázatot ad rá, és vegyünk hozzá egy hatalommal bíró lényt vagy láthatatlan erőt, amely nem könnyen vizsgálható. Mindehhez szabadon választhatók még olyan kiegészítők, amelyek más feladatokat látnak el, ilyen például… a félelem enyhítése (örökké fogsz élni a mennyben), az önzetlenség trükkjének alkalmazása (a jó emberek tapasztalják meg ezt az élményt…)” (Blackmore, 2001, 259. o.)
Carl Sagan (2000) hasonlóképp vélekedik: szerinte a ’földönkívüliek’ ugyanazt a funkciót töltik be, mint valaha a ’démonok’, és minden ilyen jellegű tapasztalat annak lecsapódása, ami ’a levegőben van’.
Az ilyen irányú magyarázatokkal szemben Greyson (1991) kimutatta, hogy olyanok, akik soha nem hallottak vagy olvastak halálközeli élményekről, ugyanolyan tapasztalatokat írtak le, mint azok, akik számára a jelenség ismerős. Tehát, hogy mit tudott az egyén korábban a halálközeli élményekről, az nem látszik befolyásolni saját halálközeli élményét (hasonló következtetésekre jutott: Ring, 1980; Sabom, 1982). Az expektancia modellel a másik probléma, hogy a még teljesen tudatlan gyermekeknél is ugyanazt az élményt kapják. Vannak olyan beszámolók gyermekek részéről, melyek akkorra datálódnak, mikor még beszélni sem tudtak, és később mondták el tapasztalataikat (Serdahely & Walker, 1990).

2.1.3. A halálközeli élmény mint a születés tapasztalatának vagy archetípusának felidézése
Carl Sagan 1979-ben azt propagálta, hogy a halálközeli élmény a születési tapasztalat felidézése. Ezt cáfolta empirikus adatokkal Blackmore (1983), kimutatva, hogy a császármetszéssel születettek halálközeli élményeiben is előfordul az alagút-jelenség, és tapasztalatuk más vonatkozásban sem különbözik a többiekétől.
Grof (1975) a születési tapasztalás jungi archetípusának termékeként fogta fel a halálközeli élményt; ez a ’halál és megvilágosodás archetípusa’, egy olyan újjászületési tapasztalat, mely nemcsak halálközeli élményekben fordul elő, hanem álmokban, mitológiában, misztériumjátékokban, pszichedelikus utazásokban is. Az archetípusban a születés jellegzetes szakaszai is megtalálhatók, s ezek hasonlósága a halálközeli élménnyel tényleg szembeszökő.
Grof (1996) a perinatális tapasztalatok struktúráját ’I–IV. alapvető perinatális mátrixnak’ nevezi. E mátrix speciális tartalmai két fazettával rendelkeznek: egyrészt konkrét és reális tapasztalatok, melyek a biológiai születés egyedi stádiumaival kapcsolatosak, másrészt ezek spirituális ellenpárjai, melyeket a kozmikus egység, az egyetemes beágyazottság, a halál és újjászületés harca példáz. E mátrixok szervező elvekként is működnek a tudattalan ’felszínesebb pszichodinamikai’ anyagai és a transzperszonális tapasztalatok egynémely fajtája számára (ilyenek pl. a ’faji emlékek’, ’csoporttudat’, vagy a ’filogenetikus tapasztalatok’). Az individuális perinatális mátrixok a személy életének bizonyos tipikus emlékkategóriáival állnak szilárd kapcsolatban.
A perinatális mátrix forgatókönyve – összefoglalva – a következő:
I. Primér egység az anyával a születési folyamat megkezdése előtt. Vannak pozitív és negatív aspektusai (’jó’ vagy ’gonosz’ anyaöl). A zavartalan intrauterin lét mind konkrét biológiai értelemben, mind extatikus spirituális állapotként, a kozmikus egység tapasztalataként újraélhető. Feldmár (1997) – hogy a IV. stádiumtól való különbséget hangsúlyozza – így nevezi e szakaszt: ’extázis bent’.
II. Antagonizmus az anyával. A szülési folyamat első klinikai stádiumával függ össze, mikor a magzat a méh kontrakcióinak van kitéve. E mátrix a kiúttalan helyzet vagy pokol formájában élhető át. A víziók sötétek és komorak: az egyén bezártnak és fogolynak érzi magát biológiai és / vagy metafizikai értelemben; szenvedése leírhatatlan, és helyzetéből nem lát semmiféle kiutat. Feldmár ezért ’no exit’-állapotnak nevezi ezt a stádiumot.
III. Szinergizmus az anyával (Feldmárnál: ’véres csata’). Hasonló a szülőcsatornán való kiűzetés tapasztalatához; a felelevenítés során titáni harcnak, halál- és újjászületési küzdelemnek érzik, melyben a kín a gyönyörrel keveredik: ’vulkanikus extázis’. Három fazettája: szadomazochista, szexuális és szkatologikus.
IV. Elszakadás az anyától (Feldmár: ’extázis kint’ és ’a köldökzsinór traumája’). Általában halál- és újjászületési tapasztalat szimbolikus formáját ölti:
„Az egyén a tér elképesztő kitágulását éli meg, és sugárzó fényű, csodálatos színekben pompázó víziói vannak. Az e tapasztaláshoz kötődő szimbolizmus rendszerint vallási vagy mitologikus természetű, s a megszabadulás, megmenekülés, megváltás elemeit tartalmazza.” (Grof, 1996, p. 509.)
A tér kitágulás, fény, sugárzó színek – miután egy „alagúton” áthaladtunk: kézenfekvő analógiát szolgáltatnak a halálközeli élmények egynémely fő jelenségköréhez.
A Grof-féle pszichedelikus, pszichotropikus vagy holotropikus terápiában a perinatális mátrix felelevenítését és integrációját gyakran követik az ún. transzperszonális tapasztalatok, melyek – a definíció értelmében – túlmutatnak az egyéni tudaton, a megszokott én-határokon és tér-idő korlátokon. Egyik osztályukra jellemző az időelem kibővülése: embrionális és fötális tapasztalatok, emlékezés az ősökre, kollektív és faji emlékek, filogenetikus (evolúciós) tapasztalatok és „elmúlt inkarnációk” felelevenedései; de ide tartozik a prekogníció, a jövőbelátás és az időutazás is. A halálközeli élmény túlélői közt, saját anyagunkban is találunk hasonlókat (l. a IX/E-ben említett ’időutazást’ és a IX/A/3 prekognícióit). Másik osztálya e tapasztalatoknak a tér kitágulását tartalmazza, ilyenek: azonosulás más személyekkel, állatokkal, növényekkel, minden élettel; a szervetlen anyag tudata, a planetáris és extraplanetáris tudat (eseteink közül: IX/B/4 – a végtelenség észlelése; IX/C/2 – kozmikus utazás hipnózisban).
Mindennek ellenére, a születés- és halálélmény nem egy az egyben felel meg egymásnak, ahogy ezt az egyik halálközeli élmény túlélő is levezeti (IX/F/1). A születés minden mozzanata valódi élmény – a halálé is az; más a helyzet azonban a halálközeli élménnyel. A születés a meghalással hozható párhuzamba; a halálközeli élmény a meghalási élményt követi, és már nem biológiai történés. A halálközeli élmények épp ama ’születés közeli élményekkel’ lennének összekapcsolhatók, melyeket a születés újraélésekor annak kísérőjeként tapasztalhatunk (’kozmikus egység’, ’pokol’ – tehát a konkrét biológiai állapotváltozáshoz társuló szimbolizációk).

2.2. Fiziológiai elméletek
2.2.1. Hypoxia-hipotézis
A legtöbb fiziológiai elmélet közös feltevése, hogy a hypoxia – mely az agyhalálhoz vezető végső út –, kiemelt szerepet játszik a halálközeli élményekben. Whinnery 1997-ben azt figyelte meg vadászrepülőknél, hogy a gyorsulás – mivel csökkentette a vér fejbe való áramlását – rövid öntudatkiesési periódusokat eredményezett, melyek jellemzői: tehetetlenség, mioklóniás görcsök, emlékezet-elváltozások és vizuális hatások. Minthogy a distalis keringés a retinában hiányt szenved, a látómező koncentrikusan összehúzódik, ez alagút-látáshoz vezet, és végül a látás teljes kieséséhez. Ha belevesszük a csőlátást a rövid kis álomba (ezek rövid, töredékes képek tudatvesztéskor), ez értelmezhető úgy is, hogy ’alagúton átmenni a fényességbe’. A perifériás idegrendszer irányában való motoros output elvesztése olyan érzést kelt, hogy a testünkön kívül vagyunk, tőle elválasztva.
Ezeknél a gyorsulási eseteknél azonban nem számoltak be életáttekintésről és panorámikus memóriáról. Whinnery elismeri, hogy modellje nem magyaráz meg minden halálközeli jelenséget, de felhasználható e jelenségek ama komponenseinek elkülönítésére, amelyek a hypoxiás tudatvesztés eredményei, azoktól, amelyek tisztán halálközeli élmény-specifikusak.
A széles körben elfogadott modellt már 1982-ben megkérdőjelezték Sabom eredményei, aki a halálközeli élmények alatt mérte a vér oxigén- és széndioxid-szintjét, ám azt találta, hogy az esetleges anoxia vagy a hypercapnia nem volt hatással a tapasztalatokra.

2.2.2. Más fiziológiai hipotézisek
DROGHATÁS, AGYI FUNKCIÓZAVAR. A halálközeli élmények ezek szerint vagy a beadott szerek, vagy agyi funkciózavar miatti komplex hallucinációk. Ezek ellen szólnak a következők. Egyrészt, sok halálközeli élmény esetén nem adtak be semmit, és nem is voltak olyan funkciózavarok, melyek hallucinációt okozhattak volna. Továbbá, a természetes agyi funkciózavarok általában ködös gondolkozást, ingerlékenységet, félelmet, agresszivitást és idioszinkratikus víziókat okoznak – éppen nem olyat, mint a halálközeli élmények.
Osis és mtsai (1977) megállapították, hogy az ilyen delíriumokban a páciensek általában élő személyekről vizionálnak, a halálközeli élmény átélői viszont majdnem mindig meghaltakról. Akiknek igazi hallucinációi és halálközeli élményei is voltak, azt állították, hogy a halálközeli élmények reálisabbak, mint a közönséges valóság, amely ismét valóságosabb, mint az éber hallucinációk világa. Dokumentálva van, hogy akik lázasak, anoxiásak vagy akiknek drogot adtak halálközelben, azoknál kevesebb halálközeli élmény és kevésbé kidolgozott élmény következik be, mint azoknál, akik drogmentesek és sem nem lázasak, sem nem anoxiásak (Ring, 1980), amiből az derül ki, hogy a szerek által előidézett delírium nemhogy kiváltana halálközeli élményeket, inkább gátolja azokat; de az is lehet, hogy a delíriumos páciensek egyszerűen nem emlékeznek később a halálközeli élményekre.
AGYI LOKALIZÁCIÓ. A neurobiológiai modellek legtöbbje szerint a halálközeli élmény a limbikus rendszerhez, vagy a temporális lebenyhez köthető.
Carr (1982) a hippocampusba ’helyezi’ a halálközeli élményt, Morse (1989) a Sylvius-árok környékére, a jobb temporális lebenybe, Wile (1994) a Reissner-rostba, a hátgerinc központi csatornájába.
Persinger (1994) az ún. vektoriális hemiszfericitás hipotézisével akarja magyarázni a misztikus tapasztalatokat, az én-érzés jobb féltekei megfelelőjének a bal féltekei tudatosságba való betöréseként. Azt állítja, hogy a főbb halálközeli élményekomponensek, tehát az OBE, a lebegés érzése, a fény felé tartás érzése, a különös zene hallása, az univerzális tudás érzése mind kísérletileg előállíthatók, ha a halántéki régióba áramot vezetünk külső, tüske- és hullámmágneses mezőforrásból. Persinger ugyanakkor eltéréseket is megállapít az így kapott élmények és a halálközeli élmények között: az önként vállalkozók, kikkel ő kísérletezett, az élmény közben tudtak társalogni, és szubjektíve az evilági realitásban érezték magukat. Ugyanerről számol be hasis hatására előállt OBE-jével kapcsolatban (melyet egyébként igen realisztikus élményként ír le) Blackmore (1991) is.
Saavedra-Aguilar és mtsai. (1989) neurobiológiai modelljében a halántéklebenyi diszfunkciót, a hypoxiát, a pszichológiai stresszt és a neurotranszmitter-változásokat az egyén nyelvi- és memória-rendszerei modulálják. Szerintük egy trauma után az agyi stressz folytán kiválasztódnak endogén neuropeptidek, neurotranszmitterek, vagy mindkettő, és ezek okozhatnak analgéziát, eufóriát és elszakadást, miközben az oxigénnyomás az agyban – és főleg a limbikus struktúrákban – csökken. E két hatás epilepszia-szerű rohamokat idéz elő a hippocampusban és az amygdalában, látási hallucinációkat és life-review-t produkálva. Az utólagos kisülések, amelyek továbbterjednek a limbikus konnexiókon keresztül más agyi struktúrákhoz, további hallucinációkat és ragyogó fény érzését keltik. A helyrezökkenéskor a nyelvi rendszer ezekből az érzésekből konstruál egy olyan tapasztalást, amely konzisztens az illető kulturális hiedelmeivel. Mint más fiziológiai modellek, ez is fizikai traumát és hypoxiát tételez fel, ezért nem illik azokra a halálközeli élményekre, amelyeknél nincs fiziológiai sérülés. A modell számos, alá nem támasztott feltételezéssel és spekulációval él, amely állatokon végzett neurokémiai kutatásokból származik, fő fogalmai (mint a brain stress, a neurotranszmitterek és a neuroanatómiai helyek) bizonytalanok.

2.2.3. Endopsychosin-modell
Ez a modell Karl Jansentől (1997) származik, aki indiai utazása során egy balesetben élt át halálközeli élményt, majd egy héttel később ketamin hatására ugyanazt.
Jansen szerint a halálközeli élményeket az agy NMDA-receptorainak blokkolása okozza. A hypoxia megindítja a serkentő glutamát neurotranszmitter áradatát, amely az NMDA-receptorok túlaktivizálása által pusztítaná a neuronokat – ha e neurotoxicitást nem akadályoznák meg az endopsychosinok az NMDA-receptorok megkötése által. Az endopsychosinok pszichoaktív tulajdonságai pedig – melléktermékként – a tudat halálközeli élmény-szerű elváltozásait: az alagút-, a fény- és a misztikus entitásokkal való kommunikáció érzését idézhetik elő. Az endopsychosinok Jansen szerint ugyanúgy módosítják a tudatot, mint a ketamin.
A ketamin kábítószerként viszonylag ritkán használt és kevéssé ismert: inkább professzionális körökben kísérleteztek vele. Kivétel ez alól egy speciális szubkultúra, melyben a ketamin-használat a techno-zenével kapcsolódott össze. Az egyéni kísérletezők ketamin-tapasztalatai végletesen különbözőek: egy férfi kísérletező 'személytelennek, gépiesnek, ridegnek’ találta, míg egy nőben az egyetemes szeretet érzése ébredt fel ’az isteni ketamin’ hatására (Jansen, 2001). Tehát, ha vannak is halálközeli élmény-analóg élmények, a ketamin-hatás individuális különbségei sokkal nagyobbak, mint a halálközeli élmények közti eltérések.
A modell értékét csökkenti az is, hogy a ketaminos tapasztalatok a halálközeli élményekkel ellentétben gyakran félelmetesek (Strassman, 1997), és hogy azokat a legritkább esetben szokták reálisnak érezni (Fenwick, 1997) –; másrészt, a halálközeli élmény alatti világosság és az utána megmaradó tiszta emlékezet nem konzisztens egy olyan modellel, amely sérült agyi funkción alapszik; végül, halálközeli élmények összeomlott agyi fiziológia nélkül is felléphetnek.
Jansenéhez hasonló modellt javasolt Jourdan (1994): endopsychosinok blokkolják a hippocampus NMDA-receptorait; továbbá megemlíti, hogy a hippocampus theta-ritmusának meditatív állapotban való megváltozása képes hasonló fiziológiai eseményeket produkálni. Az NMDA-receptor blokádja a hippocampusban meggátolja az LTP-t (long-term potentiation), miáltal elzárja a szenzoros információkhoz való hozzáférést: ez a misztikus tapasztalat szokásos ingere.
Drogos csoportunk eredményeinek szintén lehetnek implikációi a halálközeli élmény magyarázatára nézve. Az endopsychosin-modell szerint ’minden csak kémiai anyagok konstellációja’. Ennek alapján más-más halálélményeket kell, hogy kapjunk különféle anyagok használatakor: lesz ’halálélmény LSD-módra’, ’halálélmény hasis-módra’, ’halálélmény mák módra’, stb. Mármost, ha a klinikai halálban átélt halálközeli élmény hajszál pontosan egyezik a valamelyik anyag által előhívottal, akkor észszerű hipotézis, hogy a halálközeli élményeket egy olyan belső anyag okozza, amely ehhez a bizonyos külső anyaghoz hasonló módon kötődik meghatározott receptorokhoz. Ugyanakkor ez sem bizonyíték: ez is csupán valószínűsít egy hipotézist. Mert ugyanezt a feltételezett tényállást egészen más módon is lehet magyarázni. Hogyan? Tegyük fel, hogy a halálközeli élmény során egy agyunktól különböző, ám azzal többnyire egységben működő hipotetikus tudathordozó különválik az agytól, és önállóságra tesz szert. Ez a hipotézis meseszerűnek hangzik, mégis a tudósok egy része éppen emellett érvel. Ez a gondolatkör a többségünk által osztott tudományos világszemlélet számára bizarrnak tűnik, ugyanakkor a hagyományos dualista felfogások egyenes ági leszármazottja. Ki mindenki és mely irányzatok tekinthetők dualistáknak? Egyrészt mindazon vallás és mindazon filozófiai nézet, amely szerint test és lélek külön szubsztanciák, és amely szerint a lélek a test halála után is fennmaradhat. E tanítások egy része szerint a lélek mindenféleképpen fennmarad: ezt állítják pl. a keresztények. Mások szerint ez csupán egy lehetőség; és a lélek továbbélése nem jelent feltétlenül örökkévalóságot. Egy további – manapság kevésbé ismert – elgondolás szerint ’a testtől különböző szubsztancia’ maga is sokkal inkább tekinthető testinek, mint lelkinek. Ezt támasztja alá, hogy legtöbben az ilyen testen kívüli élmények során is tapasztalnak egyfajta megváltozott testi mivoltot; hogy ezzel a testükkel hallani, látni, szagolni képesek: ily módon az anyagi világgal passzívan, de kapcsolatban maradnak. Nem képesek ugyanakkor a fizikai világra hatást kifejteni; nem tudnak megnyilvánulni: beszédjüket nem hallják. (Az egyiptomiak, hinduk, stb. szerint képesek azonban a számukra felajánlott ételek elfogyasztására, és az értük hullajtott könnyeket is ’érzékelik’, ami rettenetes élmény számukra). Emellett áthágják a fizikai világ korlátait: képesek lebegni és így pillanatok alatt óriási távolságokat megtenni; átjutnak a falon, átnyúlnak a tárgyakon és érzik valamiképpen az emberek gondolatait. A ’második test’ tulajdonságait ily módon – és meglehetős egyöntetűséggel – szokták leírni. Az érzékeken túli észlelés egyes esetei a nagyközönség számára általában elegendő bizonyítékot jelentenek a továbbélésre és a testenkívüliségre. Az igazi bizonyítékok azonban még váratnak magukra. Ezért a legtöbb halálközeli élményekutató szkeptikus; ráadásul a neurokémiai megközelítések oly sok meggyőző adalékkal szolgálnak.
Gondolatmenetemre visszatérve: ha a továbbélést feltételezzük, akkor meg kell tudnunk magyarázni, hogyan hatnak a halálközeli élményeket előhívó kémiai anyagok az agyra; esetleg képesek-e arra késztetni az agyat, hogy az mintegy disszociáljon a tudat feltételezett második hordozójától. Egy normális agy feltűnően ritkán viselkedik így: ha az agyhullámok éberségre utalnak, akkor éberek vagyunk (bár a megfelelés nem teljes); ha az agy alszik, nem vagyunk tudatunknál. Ha pedig a fiziológiai mutatók a REM speciális mintázatát tükrözik, és ilyenkor ébresztenek fel bennünket, az esetek igen magas százalékában álomról fogunk beszámolni. Mindezek azt korroborálják, hogy a tudat az agy függvénye, legalábbis ezzel teljes összhangban működik. A halálközeli élmény kivételnek tűnik ez alól.

2.2.4. A „multifaceted” modell
Lehet, hogy a testenkívüli komponens disszociatív védekezés; a béke- és jóllét-érzés az endorfinok hatása; a life-review pedig NMDA-receptor blokád. Blackmore (1993) modellje ilyen. A zajokat vagy a cochlea stimulációjának, vagy a temporális lebenynek tulajdonítja, ahol cerebrális anoxia lép fel. Az alagút és a fény: idegi disinhibitio a látási agykéregben, melyet szintén anoxia idéz elő. A békét és jóllétet az endorfinok kiválasztódása okozza; végül, a félelmetes tapasztalatoknál morfin-antagonisták játszanak szerepet. A testenkívüliség az agy retrospektív realitás-rekonstrukciója, miután szenzoros input híján a normális testkép összeomlott. Az életút-visszatekintés halántéklebenyi rohamok eredménye; ezeket endorfinok és a hippocampust stimuláló egyes neurotranszmitterek okozzák.
Blackmore ugyanakkor azt mondja, hogy ha igazán meggyőző paranormális események lesznek dokumentálva, akkor az általa javasolt elméleteket el lehet vetni.
A helyzet filozófiailag nem egyértelmű, hiszen azért, mert adott egy agyi állapot és egy tapasztalat, ez nem szükségképp jelenti, hogy az agyi állapot okozza a tapasztalatot; hiszen az is lehet, hogy az agyi állapot lehetővé teszi a tapasztalatot, vagy egyszerűen csak reflektálja azt.
Ez utóbbi lehetőség mellett kardoskodott pl. Persinger (1989) és Jansen (1997), aki azt mondja, hogy az NMDA-receptorváltozások egy olyan helyre nyitnak ajtót, ahová normális esetben nem juthatunk el, és nincs arra bizonyíték, hogy ilyen hely nem létezik. Jourdan (1994) pedig azt írta, hogy a halálközeli élmények általa javasolt neurokémiai modellje mellett is a halálközeli élmény paranormális aspektusainak nyilvánvalósága cáfol minden olyan hipotézist, hogy e tapasztalatok hallucinációk vagy tisztán csak neurológiai jelenségek volnának. Strassman (1997) szerint pedig annak megértése, hogyan működik a televíziós készülék, nem ad információt arra vonatkozóan, honnan jönnek a képek és a hangok.

2.3. Az elme-test szeparáció és a továbbélés-hipotézis
Kevés kivétellel, a kutatók eltekintettek ama kérdéstől, hogy a test halála után a tudat fennmarad-e, annak ellenére, hogy a halálközeli élmények iránti széleskörű érdeklődés oka azok lehetséges túléléssel kapcsolatos implikációja. Vannak azonban olyan kultúrközi hasonlóságok, amelyek pszichológiai vagy fiziológiai folyamatokkal nehezen magyarázhatók. Ilyen az, hogy az átélők testüket a tér egy külön pontjából látják, ill. hogy a betegek sok esetben nyilvánvalóan öntudatlanok voltak, később mégis meglehetős pontossággal le tudták írni, mi történt körülöttük (Moody, 1977). Ez ellen felvethető, hogy a halálközeli élmény átélői bizonyára olyan személyek jelenlétéről számoltak be, akikre számíthattak, vagy olyan tárgyakról, melyek az adott körülmények között triviálisak.
Ezért Sabom (1982) összegyűjtött és dokumentált olyan eseteket, amelyek nem tulajdoníthatók sztereotíp dolgok rekonstrukciójának. A halálközeli élmény-túlélők sajátos és váratlan eseményekről is be tudtak számolni, a nem halálközeli élmény átélő kontrollcsoport tagjai azonban soha. Bizonyos személyek, akikből látnivalóan kiszállt az élet, olyan eseményekről adtak számot, amelyeket akkor sem észlelhettek volna, ha tudatuknál vannak: tehát érzékeik hatósugarán túl lezajlott eseményekről. Olyan teljesen valószínűtlen tárgyakra emlékeztek, mint pl. annak az ápolónőnek a nemezből való cipőfűzői, aki ott volt az élesztéskor, de sem előtte, sem utána nem volt jelen. Ring és Cooper (1997) 31 vak esetét közli; ezek között születésüktől fogva vakok is voltak, akiknek a halálközeli élmény során pontos látási észlelésük volt tárgyakról és eseményekről.
Sabom (1998) egy asszony esetét írta le, akinek artéria aneurizmusa volt, s artéria-szakadása azonnal fatális lett volna. Mivel a mérete és helye ezen aneurizmusnak meggátolta, hogy standard idegsebészeti technikával eltávolítsák, hypotermiás szívmegállítást csináltak vele, ahol hőmérséklete 60°F-re süllyedt le, szívverése és légzése leállt, EEG-je lapos volt és a fejéből kiszállt a vér. Ez alatt ő megfelelt az agyhalál összes kritériumának: EEG-je teljesen lapos volt, a hallási kiváltott potenciálok megszűntek, és a vér teljesen eltűnt az agyából. A legtöbb halálközeli élmény beszámolóval ellentétben, ahol nincs jól dokumentálva az illető fiziológiai állapota, itt folyamatosan dokumentálták a vérnyomást, a szívritmust és a vér oxigénnel való ellátását, a test és az agy hőmérsékletét, az agykérgi aktivitást és az agytörzsben kiváltott potenciálokat. Az ilyen típusú aneurizmus helyrehozatala azt teszi szükségessé, hogy az agyi artériákon a véráramlás kb. 45 percre el legyen térítve. Normális testhőmérsékleten az agy csak néhány percig bírja ezt ki, 60°F-on azonban a metabolikus igény redukálódik, és a legtöbb páciens elviseli az agyi véráramlás megszűnését akár 45 percig is (Weiss et al., 1998). A páciens szeme zárva volt, a fülébe pedig olyan 100 Db-es emittereket dugtak bele, melyek kizárták, hogy bármi más hangingert észlelhessen. Miután teljesen érzéstelenítették, az idegsebész felnyitotta koponyáját és a dura matert, hogy az agy hozzáférhető legyen. Közben a szívsebész elkülönítette a combi ereket a cardiopulmonaris bypass végett, de az artériát túl vékonynak találta, és át kellett térni a másik lábra, amelyben a vért átirányították a bypass-gépbe: itt azt lehűtötték, és úgy vezették vissza a vénába. Amikor 25°F-ot esett a hőmérséklete, akkor ventrikuláris fibrilláció lépett föl, a szív leállt, ezután agyhullámai laposakká váltak. Amikor 20 perccel később hőmérséklete 60°F volt, akkor a fülébe elhelyezett emitterek nem kaptak több választ az agytörzsből: ez jelezte az agyműködés totális leállását. A műtőasztal feje fel volt emelve, a kardiopulmonaris bypass-gép le volt fordítva, a vért kiszivattyúzták a beteg testéből, így az aneurizmusos zsák annyira összeesett, hogy biztonságosan ki lehetett vágni. Amikor ez megtörtént, a bypass-gépet újra bekapcsolták, egyre melegebb vért vittek vissza a testébe; ezt követte az agytörzs által kiváltott potenciálok újbóli megjelenése, az EEG-n pedig elektromos aktivitás. Azonban a szív visszaállt a ventrikuláris fibrillációra, és kétszer is sokkolni kellett, hogy a szabályos ritmust visszanyerje.
A beteg arról számolt be utólag, hogy az érzéstelenítésből a pneumatikus fűrész hangja ébresztette fel; megelőzően azt élte át, hogy kihúzták őt a feje tetején keresztül, és látta a műtőt az idegsebész válla fölül. Pontosan leírta a húsz orvost, a nővéreket, a műtősöket a helységben; ezek legtöbbjével soha nem találkozott; és pontosan leírta több részletét annak az unikális pneumatikus fűrésznek, amelyet koponyája megnyitásához használtak, majd beszámolt a szívsebész meglepetéséről, hogy a combi artériája mennyire szűk ahhoz, hogy használni lehessen, továbbá a műtőben közvetített zenéről, mely akkor szólt, mikor visszatért testébe de nem volt tudatánál. Miután szíve leállt és vérét kiszivattyúzták, alagúton ment át egy ragyogó fénybe, ahol sok emberrel, köztük elhalt rokonokkal találkozott, akik arra figyelmeztették, hogy ha nem tér vissza, nem éli túl a műtétet. Sabom 1998-ban azt írta, hogy a legmélyebb halálközeli élményt ennél a nőnél tapasztalt a páciensei közül, mégpedig akkor, amikor az halott volt (ama definíció szerint, hogy nincs EEG, nincs agytörzsi válasz, nincs vér az agyban); 27 pontot ért el a halálközeli élmény skálán, mely a halálközeli élmény túlélők átlagát majdnem két standard deviációval haladja meg.
Ez az eset nem magyarázható halántéklebenyi roham-aktivitással: az agyhullámokat folyamatosan monitorozták, és nem volt ilyen aktivitás észlelhető. A páciens hallása blokkolva volt, tehát amiket beszéltek, abból nem hallhatott semmit. Nem magyarázható rekonstrukciókból sem, mert olyan személyeket és berendezéseket írt le, amelyek a műtét előtt és után nem voltak jelen. Ducasse (1961) szerint, mivel a halálközeli élmény átélői még azóta is élnek, nem léteztek testüktől függetlenül, annak ellenére, hogy tudatuk elválni látszott fizikai hordozójától, mégis függeni látszik attól, hiszen továbbra is élnek. Így – noha megbízható extraszenzoriális vagy testen kívüli tapasztalatok a halál közelében érinthetik a tudat és a test viszonyát, amíg a test él – nem szükségképpen mondanak bármit is a post mortem körülményekről. Ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy ha a tudat működhet az élő testen kívül, akkor működhet azután is, hogy a test meghalt (Osis et al., 1977).
Az ismerősökkel, rokonokkal való találkozásra lehet mondani, hogy hárítási kísérletek, viszont ez a magyarázat gyermekeknél nem plauzibilis: náluk az lenne a természetes, hogy élő rokonaikat hallucinálják; a gyerekek azonban halálközeli élmény során szinte soha nem látják élő szüleiket, sőt, beszámolnak olyan személyekkel való találkozásról is, akiket nem ismertek; részletesen leírják őket, és később a szüleik mondják el, hogy ezek elhalt rokonok (Badham, 1982). Sokan a halottaságyon olyan személyt hallucinálnak, aki meghalt ugyan, de akinek a haláláról ők nem tudtak.
Holden és Joesten (1990) kísérletterve az volt, hogy egy intenzív osztályon helyeztek el tárgyakat a kórterem olyan pontjaira, melyek csak a plafonról láthatók. Egy év elteltével, egyetlen resuscitált volt csupán azon az osztályon, de őt sem tudták meginterjúvolni, mivel nem beszélt angolul. A legtöbb szívmegállás a kórházban ott történt, ahol ilyen tárgyakat nem helyeztek el, és a legtöbb páciensnél a potenciális szívleállást már anticipálták és korábban intézkedtek.
Egy másik kísérletben Lawrence fénykibocsátó diódát helyezett el, amelyet a kórházon kívülről programozott valaki, hogy megjelenítsen nap mint nap más és más értelmetlen mondatot. Ezt elhelyezték közel a plafonhoz, fölfelé az elektrofiziológiai klinikán. Ebben a nem publikált tanulmányban egyetlen páciens sem számolt be 6 hónap alatt halálközeli élményről; a 6 hónap után Lawrence-t pénzügyi okokból eltávolították onnan, és a tanulmány véget ért. A jövő kutatása szempontjából a halálközeli élmények legígéretesebb aspektusa, hogy azok a személyek átalakulásában játszanak szerepet, és ez a legkönnyebben mérhető és legfontosabb eleme a tapasztalatnak.

…

3.2. Mi lehet az élet megváltozásának hátterében?

3.2.1. Halálközeli élmény és etika

Igen gyakori, hogy a halálközeli élményt követően a személyek az élet értelmét új megvilágításban kezdik látni. Többnyire felsejlik a szeretet ideája is – az élet értelme a szeretet.
Frankl logoterápiája szintén az élet értelmének kérdése köré szerveződik; ő az értelem ennél tágabb – de ennek semmiképp nem ellentmondó – meghatározását adja: az emberi élet értelme az öntranszcendencia, s az értelem szerve a lelkiismeret.
„A lelkiismeret azonban nem pusztán emberi, hanem túlságosan is emberi, része a condition humaine-nek… az ember az utolsó pillanatig, az utolsó leheletéig nem tudja, vajon élete értelmét betöltötte-e vagy tévedésben élt: ignoramus et ignorabimus [nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni].”
Egy osztrák vegyész és biológus férfi, akit munkahelyén életveszélyes baleset ért, és ennek kapcsán halálközeli élményt tapasztalt meg, a világnézetre vonatkozó kérdőívek kitöltését a következő fejtegetéssel ’váltotta ki’:
„A karitast úgy is megközelíthetjük, hogy az mivel áll szemben? Úgy tűnik, hogy szembenáll pl. a szenvedéllyel. Tipikus, hogy az emberek a szenvedélyeiknek élnek: a legtöbb ember szenvedélykötött, sokan egyértelműen szenvedélybetegek. A szeretet parancsa azért nem igazán hatékony, mert a saját szenvedélyek szolgálata előbbrevaló mások szolgálatánál. Bőven mondhatjuk, hogy feláldozzuk egymást saját szenvedélyeink oltárán. A szeretet ott működik, ahol közös szenvedély köti össze az embereket. Ez esetben kialakulhat valamiféle együttműködés…
Bizonyos embereknél azonban egybeesik a szenvedély és a karitas: az ilyen ember nem tipor el másokat, és úgy tud szenvedélyeinek élni, hogy közben nem kell ártson. Másoknak ezzel szemben akár több millió ember halálára van szüksége ahhoz, hogy az életet elviselje és szenvedélyének hódoljon, mely ez esetben a másoknak való ártás. A káini ösztön parancsa: ’ha nem kapom meg, ölni kell, mert akkor több az esély, hogy megkapjam’. Ettől már csak egy lépés az elvont gyilkolási mámor, az öldöklés mámora, amely a háborúnak kedvez.
Az Ábelek, Káinok és a köztük lévő számos átmenet valamilyen arányban léteznek a földön; kérdés, miért ilyen ez az arány, és miért nem kedvez az evolúció jobban az együttműködő géneknek, s miért nem haltak már ki a romboló szenvedélyű gének? Miért nem automatikus pl., hogy a gazdagok támogatják a nyomorgókat, amit elvben mindannyian eleminek tartanánk?
Azon nehéz változtatni, hogy kinek mi a szenvedélye; proszociális, antiszociális szenvedélye van vagy éppenséggel semleges.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy az életben szeretnünk kell egymást, hogy szociális vagy magasrendű, spirituális lényeknek kell lennünk, hanem arról, hogy ennek semmi sem kedvez. Az élet olyan, hogy kihozza az állatot az emberből, az élet antiszociálissá tesz, sokkal inkább, mint proszociálissá. Tehát az életnek ez a természete. Nyilván aki éppen halálközeli élményt él át, ettől eltávolodik: annak nem csípi a mérges rovar a fenekét, nem kell agyoncsapnia; kikerül ebből a rettenetes vircsaftból, és akkor megnézheti magát kívülről is, és láthatja: mennyire húzta le ez a szubsztancia, ez a földi élet. Az idegrendszer is annak kedvez, hogy ne igazán legyünk proszociálisak. Az idegrendszer általában a szenvedélyeknek kedvez. Arra reagál jól, ami valamilyen értelemben ’kábítószer’ számára: ezek pedig olyan dolgok, melyek megszerzéséhez sokszor ölni kell. Nem kevesen mondták pl., hogy „a szerelemért ölni lehet”. Az idegrendszer továbbá a lustaságnak kedvez: ne kelljen gondolkozni. A szeretet is erőfeszítéssel jár: ennek sem kedvez az idegrendszer. Ki ne tudná, hogy az ápolás, főleg a közvetlen hozzátartozó ápolása, mennyi stresszel jár? Az idegrendszer meglehetősen hedonista. Ki lehet mondani: ami a földi életben vonzó, az nem esik egybe azzal, ami proszociális; és ez nemigen változott a történelem folyamán. Ez egyszerűen ki van találva: mintha valaki azzal szórakozna, hogy az embert berakja ilyen körülmények közé, s hogy mennyire képes így ember maradni, vagy más értelmezésben: az ember beteszi magát a malacólba, s kíváncsian figyeli, mennyire marad ember. Nem tűnik kézenfekvőnek az, hogy miért kéne az embereket próbának kitenni, és mi a pláne a disznóólban – persze lehet ezzel vitatkozni…
A kábítószerek hatásában valószínűleg van egy közös faktor, van tehát egy (vagy több) közös célpont az agyban. Ez vezet a ’nem tudom abbahagyni’ szindrómához. A kábítószereknél a döntő faktor vajon az, ami mindegyikben közös, vagy ami specifikus? Ha a közös a döntő, ezt az igazolná, hogy ellentétes hatású kábítószerek is felcserélhetők lennének egymással. Ha viszont a specifikus a döntő, akkor az alkoholistából nem lesz kokainisra, vagy a kokainistából nem lesz nikotinista. A közös tényező szerepét valószínűsíti az, hogy pl. a depresszióban nagyon különböző hatásmechanizmusú gyógyszerek ugyanolyan eredményt érhetnek el. Tehát a fenti, a drog-invariancia hipotézis, egyszerűen azt feltételezi, hogy van valamilyen drogkedvelő gén (genetika), ’mely’ ugyanúgy rá tud szokni a kokainra, kávéra, nyugtatóra, egészen ellentétes hatású szerekre. Ugyanúgy rá tud szokni a stimuláló szerre, mint a szedatívumra; sőt az is lehet, hogy a placebóra is. Tehát azt feltételezem még, hogy ez a kábítószerre adott általános idegi-biokémiai és viselkedéses válasz kondicionálható, és anyag nélkül is kiváltható; s hogy a kábítószerre fogékony egyedek alternatív módon használják fel az élet adta lehetőségeket, és fokozottan addiktívek, abban például, hogy megváltoztatják akár a munkának, emberi kapcsolatoknak, stb. funkcióját is; hajlamosabbak a hozzászokásra, és mindent a ’kábító potenciálja’ szerint értékelnek. Az ilyen addiktív személyek, akiknél ez a feltételezett gén jelen van – tehát az, aki mindenből kábítószert próbál csinálni –, bármihez hozzá tud szokni.
Itt is van invariancia: ugyanis mindegy, hogy munkáról, sportról, szexről vagy evésről van-e szó. Nagy akadály lehet, ha valaki ilyen, mert ragaszkodhat valamihez, aminek már semmi értelme, csupán azért, mert ő ahhoz kondicionálta a ’kábítószeres központját’ (persze nincs még egyértelműen meghatározva egy ilyen központ). Tehát, nem tud elengedni dolgokat; másrészt meg is mérgezheti azt az irányzatot, tudományterületet, vallást, ahol jelen van: pl. szektásíthatja, mert a kábító hatás ’úgy jön be’. És ezzel már el is zárta azt az iskolát, irányzatot az új felismerések lehetőségétől. Ennek eredménye az a rengeteg szellemi zárvány, ami létrejött a földön; rengeteg befulladt irányzat, vallás, hagyomány. Úgyhogy vigyázni kell: létrejön valami új, ígéretes, akkor hamar ott teremnek az ilyen addiktológiai esetek. És persze ragályos is a viselkedésük. De mindez megtörténhet egy személyen belül is, intrapszichésen. Ebből viszont az jön, hogy a ’narkó nélküli narkósság’ sem megoldása a problémának. Tehát, ha nem a drogra szokik rá, hanem ugyanúgy a munkára, az sem olyan tökéletes megoldása a szenvedélybeteg karakternek, és a hatása ártalmas. S akkor az a kérdés: nem lehet-e, hogy valami diszkonnexió vagy hiperkonnexió áll a háttérben? Nem lehet-e az idegrendszer alternatív működésmódja a szenvedélybeteg működésmód?
Ahogy a sejtnek alternatív működése, hogy rákos sejt (így gondolom), úgy az idegrendszernek is lehet egy ilyen elváltozása: a szenvedélybeteg idegrendszer, mely átáll arra, hogy neki csak egyvalami kell. Lennie kell egy központnak vagy mechanizmusnak, amely az egész idegrendszert átállítja, illetve egy ennek megfelelő génnek, genetikai konstellációnak, mely ezt a mechanizmust beindítja. És az a kérdés, hogy ez általános emberi jellemző, vagy meghibásodás? Mert nagyjából minden ember potenciálisan addiktív, és rá tud szokni a drogokra.
Vajon mi lehet a szerepe az addiktív génnek, és az miért szelektálódott? Netán azért, hogy kötődjünk? Az egymáshoz való kötődés addiktív? Enélkül még a szülő sem kötődne a gyerekéhez? Nem lenne az embereknek közük egymáshoz, lehetetlen lenne bárminő együttműködés? Lehet, hogy ez ennek az egésznek a célja?”

***

A következő hipotézist csak annyiban tekintem igaznak, amennyiben a jelenségek pszichés vetületére korlátozódunk. Ez a hipotézis: magának a halálnak a megélése olyan pszichés állapotot indukál, amely növeli a másokhoz való kötődést. Miért hangsúlyoznák különben a túlélők, hogy legfontosabbak a kapcsolatok? Netán a kiszolgáltatottságból jön, vagy a szeparáltság élményéből, hogy a kapcsolat, a kötődés előtérbe kerül?
Mindebből az következik, hogy aki átélte a halál közelségét, együttműködőbbé válik.
Lehet ez kapaszkodás: miként egy gyermekkori állapotban; lehet az, hogy ’segíteni másokon’, egyben a másokhoz való kapaszkodás egy formája. Ez is egy alternatív működési mód. Úgy látszik, hogy ez szintén mindenkiben megtalálható, és főleg az életveszély közelében aktiválódik. Ha nincs életveszély, marad a normál működési mód, mely sokkal kevésbé altruisztikus és együttműködő. A fentieket pedig, hogy az életveszély indukálná az együttműködést, lehet tesztelni: az életveszélyt átélteket hasonlítva össze klinikai halált / halálközeli élményt átéltekkel. Az objektív életveszélyt és a szubjektív veszély-érzést külön mérem, és külön tényezőkként veszem figyelembe.
Azt a momentumot vizsgálom ezzel, ami megváltoztatja az emberek együttműködési készségét.
Amennyiben nem az életveszély (a sokk, a rettenet, az ősélmény) váltja ki a megváltozást, akkor a következő valószínű jelölt a más szempontból már vizsgált életfilm. Továbbá – ahogy a történeti részben idézett vizsgálati személy erről meggyőzött – a ’Fény’ megtapasztalása, a vele való kapcsolat, s e kapcsolat intenzitása is gyökeresen megváltoztathatja az átélőt.

3.2.2. Életút-áttekintés és annak mélysége
Úgy gondolom, a saját életút áttekintése maradandó nyomot hagy az idegrendszerben, amit az mutat, hogy egy nem időhöz kötött élettörténet-regisztráció – mely egyébként szigorúan tudattalan, rejtett –, tudatossá válik, illetve átlépi a tudatosság küszöbét. S jóllehet visszahúzódhat a tudattalanba, tudatosulási küszöbe lecsökken.
Tehát az ilyen ember ’kettős látással’ kezd rendelkezni, és a normál-időbeli perspektíváján kívül hozzáférése lesz egy időnkívüli nézőponthoz is; így kevésbé lesz saját pillanatnyi, partikuláris szemléletének rabja.
Nemcsak a halálközeli élmény hozhat ki ilyen transzformációt az emberekből, amint azt sok súlyos élethelyzetbe került ember esete mutatja. Hawkins például betegsége kapcsán vált igazán elkötelezetté a fizikai kutatások iránt. De ez az életre való perspektivikus rátekintés többletet ad ahhoz képest, amikor ’csak’ krízisről, súlyos élethelyzetről avagy életveszélyről van szó.
Bergson emlékezés-tanának lényege, hogy az egész múltunkat magunkkal hordozzuk emlékezetünkben, minden részletével együtt, és a múlt egésze hatást gyakorol a jelen átélésére. Mégsem vagyunk állandóan tudatában a múlt totalitásának. A múlt azért szorul háttérbe, mert az emlékek ilyen tömege zavarna minket gyakorlati életünk előrevitelében, a cselekvésben. Ez a megállapítás nagyon jól illeszkedik a halálközeli élmények szcenárióihoz. Amikor megszűnik a gyakorlati élet – maga az élet megszűnik –, akkor felszabadul teljes kapacitásunk arra, hogy emlékezzünk; és min-den más olyan dologra is, ami közvetlen vitális érdekeinket meghaladja. Felfüggesztődik az életben maradásért folytatott küzdelem, és messzebbről nézhetünk magunkra: perspektívaváltás történik. Sokkal kevésbé korlátozódunk az aktuális jelenre, és elszakadunk saját fizikai organizmusunk nézőpontjától. Ez részben az álomban is megtörténik: maga az álom is sokkal inkább telített a múlttal és bizonyos értelemben a jövővel is (gondoljunk az előrejelző álmokra). Az álomban is meglazul az aktuális fizikai jelennel való kapcsolat; ugyanakkor az álom során a per definitionem testenkívüli élmény ritka. (Kivételt képeznek az ún. lucidus álmok). A halálközeli élmények során megélt testenkívüliség mind az álomhoz, mind a hipnózishoz képest radikálisabb: megadatik, hogy kívülről szemléljük testünket, egy külső és általában közömbös szemlélő nézőpontjából. Az életút-áttekintés során pedig még az is gyakori, hogy múltbeli önmagunkat olyan más emberek szemében látjuk, akikre akkori cselekedeteink valamilyen hatást gyakoroltak. Itt megrázó módon átélhetjük a hatást, mintha csak velünk történne. Ezért gondolom úgy, hogy akinél életút-áttekintés történt, az – mélyebb katarzist átélvén – sokkal jobban megváltozott, mint akinél nem volt ilyen visszapörgetés.
Itt azonban kontrollálni kell bizonyos változókat. Először: a Fény élménye már önmagában is lehet életet megváltoztató hatású. Másodszor: mivel a baleseteseknél több az életút-áttekintés, maga a hirtelen életveszély átélése is lehet olyan tényező, melytől az ember megváltozik. Egy következő szempont: lehet, hogy az életút-áttekintés főként akkor katartikus, ha megbánással társul, ha negatívumokat tükröz vissza. Ahol az áttekintés inkább megerősítő, ott miért is volna szükség változtatásra? – Lehet továbbá, hogy az empatikus mozzanat a felelős az átalakulásért, és nem elég, ha valaki negatív visszajelzést tapasztal.

3.3. Univerzális morál
Ami a különböző kultúrák halálközeli élményeiben mint közös vonás leginkább kiemelkedik, az a morális szempont. Szinte minden halálközeli élményben megjelenik, akármilyen légyen is az, a számvetés. Egy ember a halál közelében moralizál, és számot vet magával. De ez már igencsak különböző lehet csoportonként és egyénenként is.
Az a hipotézisem, hogy létezik egy univerzális kategorikus imperatívusz – az univerzális grammatika mintájára –, amelyet minden nemzet, és ezen belül minden egyén a maga módján tölt ki különféle parancsolatokkal és a következményekre vonatkozó sajátos hipotézisekkel. Lényege azonban mindenütt, mindenkor ugyanaz: mások segítése és / vagy a mások iránti szeretet. A fő eltérés épp abban áll, hogy a tetteken, vagy az érzéseken van-e a hangsúly, valamint abban, hogy morális kötelmeink kikre vonatkoznak: szeretteinkre, barátainkra, a rászorulókra, nemzetünkre, az egész emberiségre, vagy minden élőlényre?
A különbözőségeken belül is vannak univerzális típusok, melyek esetleg megfelelnek valamely morálfejlődési folyamat szakaszainak. Ezek a típusok pl.: következmény-morál, szándék-morál.
Valamiképpen szóba kerül a bűnök megtorlása is, ill. az azoktól való megszabadulás lehetősége. Ez lehet konkrét vezeklés, poklok szenvedéseinek elviselése; de lehet a megbánás puszta lelki aktusa is. Ezáltal a ’rossz’ valamiképp eltörlődik, kiiktatódik. S úgy tűnik, nem találunk olyan típusú halálközeli élményt, mely az örök, végérvényes kárhozat lehetőségét megerősítené. Még akkor is, ha maga az élmény keresztény képzetkört tartalmaz, ebből mindenesetre kimarad az örök kárhozat témája. A hinduk poklai pedig, bár az összes lehetséges fizikai szenvedést magukban foglalják, mégsem tartóztatnak tovább senkit, mint ameddig az illető karmájának következményei ki nem merültek. – Azt feltételezem tehát, hogy az örök kárhozat lehetősége nincs jelen a halálközeli élményekben.
Ebből következően vezetem le azt is, hogy amennyiben „nincs örök kárhozat”, a más vallásúak sem esnek olyan szélsőséges megítélés alá, mint azt (elsősorban a vallásos halálközeli élmény tapasztalók) élményük előtt gondolták.
Itt is vannak azonban átmenetek. A vallási univerzalizmusnak különböző fokozatai lehetnek. Létezik olyan, hogy többé-kevésbé toleráljuk a többi vallást, de azért ragaszkodunk a sajátunk kiemeltségéhez.
Az univerzalizmus legmagasabb fokán gyakorlati univerzalizmus: az ilyen ember minden számára elérhető és felfogható vallással egyenértékű módon foglalkozik, mint ugyanazon emberi alapproblémák különféle szimbolizációival, vagy egyazon igazság különböző arcaival. Ennek egyik példája Jung, akinek halálközeli élménye maga is sok hindu elemet tartalmazott. (Jung átélése: felemelkedvén az űrbe, visszatekintett és az indiai szubkontinens fölött találta magát. Egy későbbi jelenetben egy ceyloni templom előcsarnokába lépett be, ahol egy meditáló indus várt rá szótlanul).
Az elméleti univerzalisták ezzel szemben elvben szintén azt állítják, hogy minden vallás ugyanazt fejezi ki, ám a gyakorlatban inkább csak egyetlen vallás képzeteiben gondolkodnak.
Ezután következik a toleráns vallásgyakorlók csoportja, aki elismerik, hogy esetleg más vallásúak is eljuthatnak az igazsághoz vagy az üdvösséghez, saját vallásukat azonban kiemelten alkalmasnak látják eme célok elérésére.
Az a meglátásom, hogy a vallásgyakorló (keresztény) halálközeli élmény túlélők inkább az utóbbi csoportba kerülnek, míg akik nem tartoznak semelyik felekezethez, lettek légyen bár korábban ateisták avagy teisták, a halálközeli élmény után erősebben hajlanak az univerzalizmusra.

</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

Ernoe · 2008 Augusztus 5

Es most ezt a sok belekopirozást olvassa valaki végig?

Facit ?

mirjam77 · 2008 Augusztus 5

Ernoe írta:
Es most ezt a sok belekopirozást olvassa valaki végig?

csak ha szeretnéd....

szabad akaratod szerint....

Lilla49 · 2008 Augusztus 5

mirjam77 írta:
szia Lilla
hogy kinek mennyi szeretet lakozik a szívében, az a cselekedeteiből derül ki...hogy mi irányítja a cselekedeteit, az esze vagy a szíve...
a szeretet ebben a megvilágításban nem is pusztán csak egy érzés, hanem egy energiaáramlás...ha szeretsz, akkor Te vagy maga a szeretet, hiszen nem okkal szeretsz, hanem csak hagyod magadon keresztül áramolni ezt az univerzális energiát....de ha az elméd irányít, akkor nem tud ez a hatalmas energia akadálytalanul áramolni rajtad keresztül...
igen, vannak emberek, akik szeretnek sokat beszélni a szeretetről, de nem tudják magukba fogadni a szeretet energiát...de ezért nem kell őket megitélni, majd ők is fejlődni fognak és eljutnak oda, hogy ne csak elméletben tudják, de áramoltassák is...
"Az elméleti tudás csak annyit ér, amennyit át tudunk ültetni belőle hétköznapi életünk gyakorlatába."
csodás napot kívánok Neked és kapcsolódj be máskor is a beszélgetésbe

Szia Mirjam,
köszönöm a választ, sok mindent megértettem

További szép délutánt kívánok Mindenkinek

sirkan49 · 2008 Augusztus 5

Ernoe írta:
Es most ezt a sok belekopirozást olvassa valaki végig?

Facit ?

Sajnos nem mindenki tudja,hogy elég csak a linket betenni,és aki akar rákattint és elolvashatja.Szerintem is hajmeresztő,az embernek ráragad az ujja az egérre mire a másik "normális" hozzászólást el tudja olvasni.

sirkan49 · 2008 Augusztus 6

Sziasztok!

Egy kicsit talán ez a cikk is ideillik,érdenes elolvasni,éa főleg Neked Ernő!

http://astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=33118&fr=hk

Radványa · 2008 Augusztus 6

sirkan49 írta:
Sziasztok!

Egy kicsit talán ez a cikk is ideillik,érdenes elolvasni,éa főleg Neked Ernő!

http://astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=33118&fr=hk

Jó kis cikket találtál. szeretem az ilyen történeteket, főleg ha jó a vége.

Ernoe · 2008 Augusztus 6

Kedves Sirkán49

Szép meghato történet. En még Puschkint is szeretem olvasni pedig ö egy igazi vallási fanatikus lett élete második felében.

Tudod Picasso is rajzolt dolgokat amik nem léteznek még is szépek.

norbi84 · 2008 Augusztus 6

Bájos történet...

HG3FCB BARBARA · 2008 Augusztus 6

sirkan49 írta:
Sziasztok!

Egy kicsit talán ez a cikk is ideillik,érdenes elolvasni,éa főleg Neked Ernő!

http://astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=33118&fr=hk

Köszi,nekem is tetszettkiss.
Szeretem az ilyen meseszerű és mégis igaz történeteket.

sirkan49 · 2008 Augusztus 6

Ernoe írta:
Kedves Sirkán49

Szép meghato történet. En még Puschkint is szeretem olvasni pedig ö egy igazi vallási fanatikus lett élete második felében.

Tudod Picasso is rajzolt dolgokat amik nem léteznek még is szépek.

Ha már túl vagy a meghatódáson,arra is kíváncsi lennék,Te mivel magyarázod a történetet? Puskint az Anyeginnel véglegesen lezártam.Ha pedíg igaz az a mondás,hogy a festmény a festő "lelkéből" születik,hát akkor Piccasonak igencsak kusza,érthetetlen,és zavaros volt a lelkivilága.:-D

sirkan49 · 2008 Augusztus 6

Radványa írta:
Jó kis cikket találtál. szeretem az ilyen történeteket, főleg ha jó a vége.

HG3FCB BARBARA írta:
Köszi,nekem is tetszettkiss.
Szeretem az ilyen meseszerű és mégis igaz történeteket.

Köszi,hogy elolvastátok,de mit gondoltok arról,aki a nénit felvitte a lépcsőn.Valódi ember volt? Ha meg "őrangyal",azok hogyan tudnak kézzel foghatóan cselekedni? Nektek volt már hasonló tapasztalat?

HG3FCB BARBARA · 2008 Augusztus 6

sirkan49 írta:
Köszi,hogy elolvastátok,de mit gondoltok arról,aki a nénit felvitte a lépcsőn.Valódi ember volt? Ha meg "őrangyal",azok hogyan tudnak kézzel foghatóan cselekedni? Nektek volt már hasonló tapasztalat?

Hát nekem két válaszom is van rá:

1. Valódí emberke volt és nem véletlenül került az útjába a háborúban a még fiatal hőlgynek, de Angyali segítség is volt ebben a "véletlen"találkozásban. Mikor fizikai segítők jönnek az életünkben azokat is az égiek intézik úgy, hogy megtörténjen álltala a segítség nyújtás.

2. Igazi Angyali segítség is lehetett, mivel nagy szükségnél a hirtelen és csak akkor csak is abban a pillanatban jövő segítés segithet, ilyenkor az Angyaloknál olyan folyamat indul el ami álltal materializálodnak (anyagiasodnak, anyagi testet öltenek)arra a kis időre.
Szerintem a lánynál is mikor jött a villamos pillanatok alatt kellett,hogy jöjjön a segítség és az égiek nem találtak alkalmas embert ott az úton és Ők az Angyalok rántották vissza, de ehez is "fizikalizálodniuk" kellett.

2/a. Vagy találtak valakit az vissza is rántotta, de nem tudatosan és igy nem is emlékezett arra mit tett, (mit tetettek vele az Angyalok) ezért nem láthatott a lány sem visszajelzést mikor hátratekintett az emberekre.
És olyan pillanatok alatt gyorsan történt,hogy ebből a többiek sem észleltek semmit sem. Mondhatnám el volt ez intézve szépen az égiek álltal. Ezért csak akivel történt az eset abban marad meg a kérdőjel.

Tehát sok válasz van részemről és nem tudható,hogy melyik az igaz válasz a történtekre. Ezek a válaszok is csak fikciók, találgatások a részemről.

Ebben a fórumban írtam Telly Savalas hires színész esetéről is.
Abban Tellynek az országuton fogyott el a benzin az autóból és benzinér egy erdőn kellettvolna átvágnia, jött valaki aki hozzászegődött és még ki is fizette a benzint és névkártyát is adott neki. Tellytelefonon kereste az illetőt, majd elment később a cimre hogy visszaadja a tartozást és a cimen az illető édesanját találta aki közölte vele,hogy a fia 5 éve meghalt már. Mindketten megdöbbentek a történteken.
Itt is Angyali segítés lehetett egy olyan angyal segített aki 5 éve még fizikai testben volt, hogy Tellynek segített biztos egy még nem látható veszélytől ovhatta meg, na és a pénz amivel ki is segítette, mivel a tárcáját is elhagyta. Az az 5 dollár segítség kellett neki ha az nincs nem jut tovább és akkor ki tudja mi lett volna az az előre nem látott probléma amitől meg lett védve Telly Savalas.

siriusB · 2008 Augusztus 6

sirkan49 írta:
Köszi,hogy elolvastátok,de mit gondoltok arról,aki a nénit felvitte a lépcsőn.Valódi ember volt? Ha meg "őrangyal",azok hogyan tudnak kézzel foghatóan cselekedni? Nektek volt már hasonló tapasztalat?

Én úgy vélem valódi hús-vér ember volt aki "véletlenül" épp arra járt és "véletlenül" épp akkor amikor az asszony "véletlenül" épp megsérült és így nem ment ki az állomásra.

Nem hiszem, hogy ennyire közvetlen beavatkozás történhetne bármely ember életébe. Azt gongolom, hogy van valamiféle rendeltetése minenegyes embernek és a kijelölt úton végig kell menni.

Már nem emlékszem hol olvastam a következő történetet, de valahogy így hangzott: Árvíz van, mentik az embereket a háztetőkről, de az egyik idős férfi nem hajlandó beszállni a segítségére érkező csónakba, mondván, neki ígérete van az Úrtól, hogy meg fogja menteni a vízbefulladástól. A csónak elmegy, a víz pedig még magasabbra emelkedik. A ház már csaknem összedől, amikor egy helikopter jelenik meg, de a férfi arra sem kapaszkodik fel, mert őt majd megmenti az Úr. Végül összedől a ház, ő pedig megfullad. Megjelenik a Teremtő előtt és szemrehányást tesz neki, amiért hiába várta, hogy megmentse őt. "Fiam, küldtem érted egy csónakot, nem szálltál be, akkor küldtem egy helikoptert, arra sem szálltál fel...":mrgreen:

Szóval, ha van is Valaki vagy Valami aki a segítségünkre siet nehéz időkben (és van ilyen én tudom!) az nem kézzelfogható, tapintható dolog vagy hús-vér ember. Ő ott van a történések és a "véletlenek" mögött. :00:

Élet a halál után

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Kitiltott (BANned)

Kitiltott (BANned)

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Kitiltott (BANned)

Kitiltott (BANned)

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák