Új pályázatunk: TALÁLKOZÁSOK

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
CanadaHun új pályázata: TALÁLKOZÁSOK

A Kanadai Magyarok Fóruma, a www.canadahun.com ismét pályázatot hirdet olvasóinak. Az új pályázat a találkozásokra irányítja a reflektorfényt.
*
Életünk országútján a sors már az első pillanatoktól különböző találkozásokkal ajándékoz meg. Nemcsak az ember és ember közötti találkozások érdemelnek figyelmet, mert kalandosak, meglepőek vagy mulatságosak lehetnek azok is, amelyek ember(ek) és állat(ok) között jöttek létre. Még ennél is érdekesebbek lehetnek a sorsfordító találkozások, amikor valaki olyan szakmára, hivatásra talál rá, amelyben kiteljesedhet. Ha történetesen társat nem választ, még örömét lelheti munkájában.
Azok a találkozások igazán varázslatosak, melyek valamiképpen megváltoztatják életünk folyásának irányát.
*
A canadahun.com pályázatán mindenki egyetlen saját (önmaga által feltett) írásával vehet részt. Ennek legnagyobb terjedelme két gépelt oldal.
Erre az oldalra kizárólag pályázatokat várunk és nem kommenteket.
A pályaműveket a canadahun.com/Pályázat topikjába várjuk.
A pályázók írásaik beküldésével elfogadják a pályázati kiírás feltételeit.
A pályázat lezárásának időpontja és eredményhirdetés:

2018. március 1., 0:00 óra.


*
A beküldött pályaműveket közreadjuk, szavazni a szöveg után elhelyezett Tetszik gombbal lehet. Minden szavazó csak egy művet minősíthet legjobbnak. A legtöbb szavazatot szerző nyeri el a canadahun.com által felajánlott ajándékokat.
I. díj – az 1976-os

IMG_3247.JPG IMG_3248.JPG
II. díj – az 1987-es,

IMG_3249.JPG IMG_3250.JPG

III. díj – az 1988-as tányér


IMG_3251.JPG IMG_3253.JPG
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

dorotea

Állandó Tag
Állandó Tag
dorotea

Régebben megírt történetemet osztom meg, a Canada Hun pályázatán.


Találkozás emlékképei…

Szívesen gondolok vissza a fiatalságomra. Régi emlékek élnek bennem. Rába parti kis faluban gyerekeskedtem. Majd, egy közeli városban folytattam a tanulmányaimat. Szép tavaszi nap volt, a barátnőmhöz indultam. Utam végig a Gyöngyös patak partján vezetett. Néztem a hullámzó vizet, gyönyörködtem a fák virágba borult lombkoronáján.

Szembe jött velem egy fiú. Mellém ért, szemünk találkozott, rám mosolygott. Megálltam egy pillanatra... nem tudom, mi lehet ez? Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerített a hatalmába. Úristen, mi történik velem? - ismerős az arca, de vajon ki lehet, hol láttam már? Pár percig néztük egymást, menni akartam, de ő így szólt.

- Nem ismersz meg? Régen a nagyinál nyaraltam. Igaz, akkor még kicsik voltunk, emlékszel?

Elpirultam, már tudtam a választ. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy itt tanul a gimiben. Hihetetlen, de annyi közös témánk volt. Észre sem vettük az idő múlását. Mondanom sem kell, a barátnőm hiába várt rám aznap. A szabadidőnkben egyre többször találkoztunk. Sétáltunk, moziba mentünk. Félénken itt fogta meg először a kezem, gyengéden átölelt. A filmet néztem, de semmire nem emlékszem, csak őt láttam.

Rádöbbentem: szerelmes lettem. Boldogság járta át a testemet. Mily' édes érzés. Létezik ilyen, és pont velem? Összezavarodtam. Mi lesz most, hogyan tovább? De tudtam, első a tanulás. Hétvégén nem találkoztunk, hazamentünk a szüleinkhez. Vártuk a hétfőt. Egy teljes hét, ismét csak kettőnkké. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Diákként, csak a délutánt tudtuk együtt tölteni, de az csakis a miénk volt. A patakparton, a szomorúfűzfa alatt egy kopott pad talán még ma is őrzi kibontakozó szerelmünk emlékét. Az első csók, kissé ügyetlen, de ha rágondolok, ma is az ajkamon érzem az ízét.

Egymás iránti vágyunk egyre erősebb lett. Rádöbbentünk, nagyon szeretjük egymást. Határtalan érzés. Vártam, hogy láthassam őt. Lobogjon, égjen ez a szerelem, soha ne érjen véget! A szüleimmel, nagyon jó volt a kapcsolatom. Mindent meg tudtam beszélni velük. Édesanya többször kérdezte.

- Te lány mi van veled? Neked beszélek, de gondolataid máshol járnak! Figyellek már régóta. Szétszórt vagy, álmodozol. Baj van?

Éreztem, hogy beszélnem kell a kedvesemről, nem kerülhetem el. Gondoltam lesz, ami lesz, ők is voltak fiatalok, szerelmesek. Együtt volt az egész család, nagypapa is nálunk volt. Őszintén elmondtam mindent. Nem harapták le a fejem, de nem is örültek túlságosan. Fiatalnak tartottak, féltettek. Talán egy kicsit arra is gondoltak, már nem csak az övék vagyok. Tartozom valakihez. Próbáltak lebeszélni, korai még. Visszagondolva, nem volt könnyű, jó nagy szócsatát vívtam velük. Látszólag megnyugodtak, arra kértek mutassam be nekik a fiút. Eljött ez a nap is. Szegénykém ideges volt, egyik kezével engem, a másik kezével a virágcsokrot szorította.

- Szerinted, elfogadnak? Elnyerem a tetszésüket? Mi lesz velünk, ha nem?

- Ne félj, hisz' itt vagyok, szerelmünk erősebb mindennél - én akkor eltökélt voltam, bárhogy is döntenek, a szívemre hallgatok.

A találkozás, jól sikerült. Közben, figyeltem édesanyáék arcát, az árulkodó jeleket. Arra kértek minket, hogy fejezzük be a tanulmányainkat, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Az ő szüleivel nem volt ilyen könnyű, de megoldottuk. Az volt gond, hogy nem egyezett a vallásunk. Sajnos abban az időben ez sok esetben döntő ellenérv volt. Előfordult, hogy a párok, hiába szerették egymást, nem házasodhattak össze. A szülők olyan erős nyomást gyakoroltak a gyermekükre, hogy tönkretették a szerelmesek életét.

De mi tiltakoztunk, igyekeztünk meggyőzni őket. Sok álmatlan éjszakánk volt emiatt, egymás vállára borulva sírtunk. Egy őszinte, tiszta szerelmet nem lehet, nem szabad, ilyen ostoba, régmódi gondolkodással tönkre tenni. Eltökéltek voltunk mind a ketten.

Nehéz harc volt, de megérte. Mi győztünk! Mi és a szerelmünk!
 

Kókai Viktória

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok!
Ezt az írásomat tavaly írtam a blogomba (Non Profit) é pont Találkozásoka címe. SZerintem nem véletlenül találkoztam pont tegnap a pályázatotokkal :) Íme:

Találkozások

Életcélunk része vagy csak katalizátor? Azaz ki milyen szerepet tölthet be az életünkben

gondolatok az emberi kapcsolatokról…

Nagyon érdekes az élet. Sokszor amikor megismerkedünk új emberekkel nem tudhatjuk, hogy mekkora szerepük lesz az életutunk során.

Van, aki sokáig lesz életünk része, van, aki kevesebb ideig. Vannak találkozások, melyek egy rövidtávú kapcsolatot takarnak mégis hatalmas jelentőségük van életutunk helyes mederbe terelésének szempontjából. Legyen szó párkapcsolatról, üzleti kapcsolatról, új ismerettségekről, esetleg barátságokról vagy akár egy közösségben való részvételünkről. Az ember társas lény és jó olyan emberekkel egy közösséget alkotni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi. (Mint tudni lehet az azonos rezgésű egyének általában csoportokba rendeződnek)

Amikor új emberekkel kerülünk kapcsolatba akarva-akaratlanul néha többet várunk el a kapcsolattól, a kapcsolat adta lehetőségektől, mint ami magában a kapcsolatban benne van. Ezt persze sokszor csak akkor tudjuk meg, amikor az a kapcsolat véget ér. Természetesen amikor valaki szerelmes lesz normál esetben nem úgy vág neki, hogy tart, amíg tart, hanem minden reményét beleveti ebbe a párkapcsolatba. Közös érdeklődésű emberek esetében is ez a jellemző: elindulunk együtt egy úton és az általában csak közben derül ki, hogy ez az út meddig marad közös, meddig tudunk egy irányba haladni. Vannak szerencsés találkozások, amikor két ember olyan elválaszthatatlan lesz, mint a borsó meg a héja vagy a zsák meg a foltja és vannak olyan kapcsolatok is, amikor semmi más szerepünk nincs egymás életében, mint az, hogy utat mutassunk a másiknak, hogy löketet adjunk neki, katalizátorok legyünk. És olyan is van, hogy meg kell tanulnunk elengedni rá kell jönnünk, hogy van, aki csak pár hónapig részese életünknek és pont ezzel a rövid idővel tanítja nekünk a legtöbbet. Legyen szó egy meg nem született kisbabáról, vagy egy megromlott barátinak induló kapcsolatról.

És bizony olyan is van, amikor a mi szerepünk csupán csak a közvetítés, amikor mi magunk csak a kapocs vagyunk ahhoz, hogy más embereket összehozzunk, akik általunk ismerkednek meg egymással, akiknek rajtunk kívüli közös új útja lesz. Sokszor az ego nehezen viseli az elengedést pedig az elengedés és az elfogadás életünk alapvető része. Tudomásul kell venni, hogy vannak zsákutcák is az életben és nem minden játszma addig tart, ameddig mi azt szeretnénk. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy vannak dolgok, amiket mi nem folyásolhatunk be, dolgok, melyekhez csak alkalmazkodni tudunk, dolgok melyekből tanulnunk kell vagy mely dolgokkal mi magunk tanítunk másokat.

Van az úgy, hogy jelre várunk, valamire vagy valakire aki megmondja, hogy merre kell továbbmennünk. Sokszor ilyenkor érkezhet az életünkbe egy könyv, egy tv-ből elragadott mondat, egy új lehetőség, vagy új személyek is- legyen szó egy új munkahelyről, vagy egy új közösségről. De lehet, hogy ez a jel egy betegség formájában érkezik el hozzánk és pont azt mondja nekünk, állj meg picit, pihenj, csendesedj le, ne menj tovább. Az életben nem igazán történnek a dolgok véletlenül. Az, hogy kivel és milyen életfeladattal mikor találkozunk sokszor útjelző lámpás melyből vagy tanulunk, vagy nem.

Nem mindig kell hosszú távú közös utakban gondolkodnunk. Van aki csak pár órát lesz életünk része, van, aki éveket és olyanok is vannak akik évek múlva térnek vissza az életünkbe, mert a sors újra összekovácsol minket, azért, mert nekünk még dolgunk van egymással. De hogy kivel meddig tart a közös utazás, azt előre nem tudhatjuk. Az élet útjai kiszámíthatatlanok

Amíg élünk utazunk… lehet gyalog, lehet biciklivel, lehet autóval, lehet vonattal, nagy ritkán repülővel… sokszor teljesen mindegy az eszköz maga, az viszont nem mindegy, hogy ezt az utat kikkel, vagy kikhez tesszük meg.

De egy biztos utazni jó dolog és az, hogy kivel meddig utazunk közösen az teljesen mindegy és sokszor az is, hogy hová tartunk. Sokszor csakis az út maga a lényeges, az, amit az utazás során tapasztalunk, átélünk nem a cél ahová megyünk. Jó utazást Mindenkinek!
 

Bódai-Soós Judit

Állandó Tag
Állandó Tag
Fizetség

Gyergyószárhegyen sétálgattunk párommal, amikor megakadt a szemünk egy szilvafán. Apró termése (nálunk kökényszilvának mondják) akkorra már éppen megérett, hullófélben volt.
Egy idős úr a szilvát szedegette róla és alóla egy termetes műanyaghordóba. Arra gondoltunk, hogy biztosan pálinkának gyűjti.
Közelebb léptünk hozzá és illendően köszöntöttük, jó munkát kívánva. Köszöntésünk szíves fogadtatásra talált, s beszélgetésbe elegyedtünk az ízig-vérig székely bácsival. Hallgattuk ízes, szép beszédét, csodáltuk egyenes tartását, büszke tekintetét.
Szó esett közöttünk az időjárásról, a szilvatermésről, majd a pálinkáról, és bizony az élet egyéb fontos kérdéseiről is, úgy, mint a magyarság hajdani és jelenlegi helyzete Romániában, no és persze Magyarországon belül, vagy az oktatás kérdése, és nem utolsó sorban a becsület és a tisztesség.
Közben a szilvát is megkóstoltuk, ami igen finomnak bizonyult, – sajnáltam is, hogy pálinka lesz belőle, mert annak nem igen vagyok barátja – s ha már úgyis ott diskuráltunk, nem nézhettük el tétlenül, hogy a bácsi egyedül dolgozik, hát mi is nekiláttunk a szilvaszüretnek.
Beszélgetőtársunk meghökkenve nézte, hogy mit csinálunk, majd csendesen megjegyezte, hogy nem kért segítséget még soha életében. Amit eddig elért, azt mind a maga erejének köszönheti.
Nem értettük a célzást: tovább segédkeztünk, szívesen, örömmel. A férfi azonban egyre feszültebbnek tűnt, míg végül abbahagyta a munkát.
Megkért bennünket, hogy tartsunk vele, mert mutatni szeretne valamit. Kíváncsian követtük, s közben kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Deák Ferenc után kapta keresztnevét, Ferencnek hívják hát őt is, ki névadójától idézni sem volt rest néhány ma is aktuális, igen bölcs gondolatot.
A közelben lakik, szép nagy háza és gondosan művelt földje van. Büszkén mutatott szét birtokán, de valójában nem ezért hívott...
Nagy hirtelen kis pohárkák és egy üveg jófajta házi pálinka került elő, saját termésből saját kézzel készített nemes párlat. Olyan, ami nem éget, nem kapar, hanem simogat és melenget. Benne van a föld, az élet és a munka szeretete. Benne van a magyarság íze-zamata, a kitartás és a büszkeség ereje.
Ittunk, és az öreg szélesen elmosolyodott.
- Aki dolgozik, annak jár a fizetség – mondta kissé megemelintve a poharát.
Ekkor értettem meg, hogy a pálinkával a munkánkért fizet.
Ez az ember még nem kért segítséget soha – és most tőlünk sem...
Kéretlen ténykedésünkkel zavarba hoztuk, és leköteleztük. Bármily kevéskét dolgoztunk is valójában (nem is éreztük munkának), ő nem tudja viszonzatlanul fogadni a szívességet. Nem akar adósunk maradni. Tudja jól, hogy a munkának ára van, és inkább túlfizet, mintsem, hogy ő tartozzon bárkinek is. Ez nála becsületbeli ügy. Ez a dolgok tisztességes rendje
 
clip_image002.jpg
Rátkay Edit: Italra kellene


Tavasz közeledett. Egyre erősebben, és napról-napra hosszabb ideig sütött a nap. Egyre nagyobb szükségem volt a napfényre. A sötét, rövid téli nappalok, és a munkám minden energiámat elszívta. A metrón hazafelé tartva erős késztetést éreztem, hogy kiszálljak, és tegyek egy felszíni sétát. A Gyöngyösi útnál felszaladtam a napfényben úszó, nagy forgalmú útra. Leültem egy padra, s merengve bámultam az autók sokaságát, a fáradt arcú emberek rohanását. A zaj és piszok, valamint a közönyös emberek miatt nem szeretem a nagyvárost. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy eldugott kis faluban sétálni, köszönni a szembejövőknek, kicsit elbeszélgetni vagy a madaraktól hangos erdőben sétálni, ahol a lassan zöldruhába öltözött fák koronáin áttöri magát a tavaszi napsugár. Álmodozásomat egy udvarias hang szakította félbe.

- Elnézést, lenne számomra egy pár forintja?

Lassan a hang irányába fordítottam fejemet. Egy mosolygós fiatalember állt mellettem, de mielőtt válaszolhattam volna, az ismeretlen folytatta.

- Italra kellene!

Olyan büszkén mondta, mintha ezzel megnövelné a remélt összeget.

Először azt hittem rosszul hallom és a kimerültség diktálja agyamban e szavakat.

- Óh! Csak egy kis piát szeretnék venni. Tudja, hogy van ez.

Mégis valóság, amit látok és hallok. Fáradságomat leküzdve kedvességet erőltetve válaszoltam.

- Elvből nem adok pénzt italra, de megmaradt a tízóraim. Ha azzal nem bántom meg, szívesen Önnek adom. Arra számítottam, hogy valami hasonló választ kapok, mint amit nem is oly régen egy húsos szendvics felajánlás során válaszul kaptam: „menjen maga a fenébe!”, pedig az a hajléktalan élelemért koldult. Közben előkotorásztam táskámból a kissé összenyomorított tízóraimat, s a legnagyobb meglepetésemre a fiatalember örömmel nyúlt érte. Miközben nagyot harapott a kenyérbe, mellém telepedett. Nem örültem padtársamnak, mert egyedül szerettem volna kesze-kusza gondolataimat rendezni. Ennek ellenére szóba elegyedtem az ápoltnak tűnő fiatalemberrel, akinek folyamatosan mosoly ült az arcán.

- Dolgozik valahol?

- Nem! - válaszolt teli szájjal. Leszázalékoltak, és nem tudok elhelyezkedni. Itt lakom nem messze egy munkásszálláson.

- Szeretne dolgozni? Azért kérdezem, mert egy százfős szociális foglalkoztató vezetője vagyok, és…

Nem tudtam befejezni mondandómat, mert a fiatalember, mintha bolha csípte volna meg, felugrott, a félig körberágott kenyeret letette a padra és izgatottan matatni kezdett a zsebében. Valamit dünnyögött közben, de azt, hogy mit, nem lehetett érteni. Egyre idegesebbé válva kotorászott, nem találta, amit keresett. Remegett a keze, szaporán pislogott, majd kicsit összeszedve magát dadogva mondta:

- Igen, igen! Akkor, akkor Ön tud nekem segíteni, mert nem értem mit ír az Önkormányzat. Csak azt értem, hogy tizenöt napon belül ötvenezer forintot vissza kell fizetnem… na, végre itt van, s izgatottan próbálta szétnyitni az apróra összehajtogatott papírt.

- Adja ide, s üljön vissza. Egy kis türelmet kérek, amíg az értesítést elolvasom. Nehezen haladtam az olvasással, mert a fiatalember csak mondta, mondta a sok összevisszaságot. Annyit azért megértettem belőle, hogy le volt százalékolva és egy év elteltével felülvizsgálaton vett részt. A felszólító írás arról tájékoztatta Józsefet, hogy jogtalanul vett fel ötvenezer forintot. A határozat egy felülvizsgálati keltezésre, és a leszázalékolás mértékére hivatkozott. Alacsonyabb osztályba sorolták, de a magasabbért járó összeget még folyósították, amit a fiatalember jogtalanul felvett.

- Így sajnos nem tudok segíteni. Szükségem lenne az első leszázalékolási határozatra.

- Az nincs nálam. És nincs pénzem. Nem tudom befizetni ezt az összeget. Pedig volt ám sok pénzem – mondta vigyorogva. Meghalt az apám, és örököltem. Bizony sok pénzt, s hú-juj-juj, mennyi barátom akadt hírtelen. Maga azt el se tudja képzelni. De amikor a pénz fenekére vertünk, mindegyik barátom eltűnt. Mint a villám. Tudja, jönnek és a másik pillanatban már nincsenek sehol. Én nem értem ezt a világot.

- S hogyan fogyott el a pénze? Talán elvették magától?

- Neeem! Hogy gondolhat ilyet? Ezek nem olyanok. Elittuk. Mindenki a vendégem volt. Pár napig nagyon boldog voltam. Olyan jó érzés, amikor hízelegnek, körbetáncolnak, király vagy. Széttárt karját átlendítette a padon, felnézett az égre, és látszott teljesen átéli azokat a számára jelentőséggel bíró szép napokat.

- Nos, én nem fogom se körbetáncolni, se hízelegni, de megpróbálok segíteni magának, ha úgy gondolja, hogy szüksége van erre. Felírom a telefonszámomat, hívjon, ha megvannak a papírok. Ha nem találja, kérjen hiteles másolatot. Jöjjön el, nézze meg, milyen helyen dolgozhatna, és ha Önnek megfelel, felveszem. Közben ezt a hivatalos részt is rendezzük. Magyarázatom közben arra figyeltem fel, hogy a szomszédos padról kézzel-lábbal hadonászik négy igen rosszkinézetű fiatalember.

- Azok az Ön ismerősei? – kérdeztem kicsit lehangolódva, mert szemmel láthatóan azok közül valók, akik pár forint reményében kihasználják, az ilyen jóhiszemű, kicsit értelmi akadállyal küzdő embert.

- Igen! Itt ismerkedtem meg velük az utcán. Ők a legújabb barátaim.

- Talán ők bíztatták magát, hogy pénzt kéregessen?

- Igen! Igen! Nagyon jó fejek. Jókat röhögünk, meg a csajok után kiabálunk, és ha lesz pénzünk, akkor este egy kicsit piálunk is.

- Ezt be kellene fejeznie! Menjen a munkásszállásra, és keresse meg a papírokat! Már csak kilenc napja van a befizetésig. Ha tévedtek az Önkormányzatnál, akkor fellebbezünk, ha jogos a követelés, befizetési haladékot kérünk. Munkába áll és abból kifizetheti a tartozást.

- Köszönöm - s kikapva kezemből a telefonszámot rejtő kis cetlit, s egy kengurumozgással átugrált a másik padhoz, ahol nagy örömujjongással fogadták.

- Na, sikerült? Mennyit adott a csaj?

A többit már nem hallottam, mert röhögve odébbálltak.

József hetekig nem jelentkezett. Telefonos jelentkezését mindennap vártam. Tudtam, hogy a fiatalember segítség nélkül nem jut ki ebből a gödörből, amelybe önmagát sodorta.


Két hét elteltével felkerestem azt a munkásszállást, amit József találkozásunk alkalmával említett. Sikerült az igazgatóval beszélnem, aki elmondta, hogy József alkoholos állapotban összetörte szobája berendezését, ezért azonnali hatállyal felmondtak neki.


Amilyen váratlan volt találkozásunk, olyan váratlan volt eltűnése.
 
Találkozásom a számítógép ördögével.

Én sem gondoltam volna egykor, hogy a nyugdíjba kerülésem után, 2003-ben, 65 évesen, találkozok egy olyan technikai vívmánnyal, egy valóságos ördöggel, amely tejesen felülírja, átrendezi az eddigi életem folyását. Átírja az érdeklődésemet olyan irányba, ami eddig teljesen távol állt tőlem. Mert a középiskola elvégzése után, voltam én kőolajkutató fúrómunkás az olajmezőkön, autóbuszvezető, kamionos, taxis, autó villanyszerelő, autószerelő, garázsmester, szállításvezető, stbstb. Egyszóval, minden, ami autó. Ám mindezt 2003-n félre dobtam. Most—a 80--k évemben sem bírok szabadulni ennek az ördögnek a bűvköréből és nem is akarok.
Az történt, hogy rokonságom megajándékozott egy legyengült számítógéppel, amelynek memóriája senkinek, és semminek sem volt jó, de gondolataik szerint majd jó lesz az öregnek--nekem.
„Néztem rá, mint borjú az új kapura” – idézem a régi közmondást. Látták tehetetlenségemet, beírattak egy tanfolyamra. Azt talán mondanom sem kell, hogy az első óra utáni szünetben leléptem az oktatásról, mert a gigabájtok, megabájtok miatt robbanásra készülődött a kobakom.
Már-már úgy nézett ki, hogy nem érdekel ez az ördögmasina, amikor eszembe jutott a gyerekkoromban nagyapámnak tett ígéretem. Mindez nem volt más, mint az, hogy akkor ő megkért arra, ha majd én is elérem a nagyapakort, írjak neki levelet a Túlvilágra a megboldogulása óta a Földön történt dolgokról. Nagyon szerettem a nagyapámat, mindezért ígéretemet bekellett tartanom. Kézzel már megírtam a levelet, de a digitalizálása olyan sokba került volna, hogy a nyugdíjamból nem tudtam fizetni. Vettem tehát egy füzetet és teljesen autodidakta módon tanulva, lejegyeztem minden lépést. Megtanultam a számítógép kezelését, az írást és a szerkesztést.
Megírtam levelemet és elküldtem Neki a Túlvilágra. A címe: Nagyapó feltámadása Szomolyán. Mindez megtalálható a többi könyveim között, mert azóta már 16 kötetem van a digitális könyvtárakban: Mert az íráskényszeremet csak fokozták a különböző irodalmi pályázatokon elért eredményeim. { Ez évben a Magyar Irodalmi lap ARANYSAS DÍJ pályázatán értem el sikert.} Könyveim megtalálhatók: GOGGLE. Somogyi Dénes munkái. A legördülő ablakban négy digitális könyvtár jelenik meg, amelyekből az egri— Bródy Sándor könyvtár--ból lehet legkönnyebben letölteni.
Ha bárki azt gondolná, hogy e könyvem megírása után félredobtam ezt az ördögmasinát, az bizony nagyon téved. Úgy buzogtak fel bennem a régi idők emlékei, mint gejzírből a forró víz. És nekem mindet lekellet írnom, mert erős kényszert éreztem és érzek még ma is az írásra. Azt már előre bocsájtom, hogy a humort nem vetem meg. Megírtam tehát az 1956 –s események utáni kanadai disszidálást, kivándorlást. { Akácos falud visszavár}
Legutóbb az a Hasszán kincse könyvemet írtam meg, amely az Egri csillagok folytatása. Legalábbis a fiatal olvasóim szerint. Az ő kedvenc könyvük. Aztán megírtam a többit és írogatok még ma is, ameddig az Égiek engedik. Amikor a zsebkendőnyi szőlőmet kapálgatom, vagy túrázgatok a hegyekben, mindig van nálam egy darabka papír, egy ceruza. Ha eszembe jut egy gondolat, akkor lejegyzem és otthon bő lére eresztem.
Ha visszagondolok az aktív munkaviszonyomra, amikor mindenem az autó volt, akkor bizony nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor csak a számítógép érdekel. Az az ördögmasina, amely teljesen felülírta eddigi életemet, amellyel leírhatom a régi idők történéseit, emlékezve őseinkre, akik sokat dolgoztak értünk, akiknek köszönhetjük az életünket. Remélve azt, hogy eljön még az idő, amikor a technika bődületes fejlődése mellett, mindenkinek fontos lesz a gyökereinek a megismerése is.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Wip

Tag
MAGÁNY
Hihetetlen mennyit tud változni az ember az évek múlásával.A sok emlék amit egyszer átéltünk,rossz vagy jó, mindegy.Valamiért csak megmaradt.
Itt egy emlék ami gyökeresen megváltoztatott mindent ami akkor számomra az élet volt.
Olyan 4-5 éves lehettem amikor anyukám másodjára beíratott úszótanfolyamra.Elsőre nem jött össze neki,mert volt annyira "hülye",hogy az úszóda ajtajából integetett nekem és tesvéremnek,hogy ő most elmegy.Ezzel nem is lett volna gond,ha én és testvérem a mi 3 éves fejünkkel nem rohannánk bőgve, a vigyorgó és kitartóan integető nőhöz ,azzal a gondolattal,hogy épp most próbál nagyon rafinált módon örökre otthagyni minket.
Utólag persze kiderült,hogy jah, elmenne,de azért visszajönne összeszedni minket.
Lényegtelen.A lényeg,hogy másodjára már tudtuk,hogy vissza jönn.Teltek a hetek és én nagyon megszerettem az úszást.Teltek az évek és egyre jobb lettem.Versenyekre kezdtem járni, itt-ott érmeket ,ókleveleket nyertem,szóval jól ment.
Eltelt 10 egész év,melyet szó szerint át úsztam.Nem ment már olyan jól,nem egyeztem jól a társaimmal,kívülállónak éreztem magam, egy csődtömegnek.Három hónapra ott hagytam.Hagytam volna örökre,de senki nem értett meg.Nem értették meg,hogy dobhatok el mindent ami addigi életemet képezte.Anyám egyre rosszab lett.Mondta,hogy elhízok így,hogy mennyi mindent tett értem,hogy milyen nehéz volt neki.Tudtam és most is tudom.
Vissza mentem.
Folytattam még 2 évig.Csupán azért mert mindenki ezt akarta.Ez idő alatt sokat sírtam,órákba telt az elalvás.Végül bejelentettem anyámnak (a család diktátorjának) szándékom.Nem igen lepődött meg,ami megnyugtatott mert már vártam a hisztirohamot.
Ezek után közöltem szándékom az edzőmmel.Épp egy gugolást vittem végbe mikor megkérdezte:"biztos vagy?".Feláltam a gugolásból,tekintettem erősen pásztázta a földet,mert na,nem akartam a szemébe nézni mert biztosan mást mondtam volna mint azt,hogy "igen".Mondjuk azt,hogy "nem".Képesek erre az edzők,ha a szemükbe nézzel, véged.Attól a pillanattól kezdve ne képzeld,hogy neked van saját véleményed bármiről is.
Szóval ott hagytam 12 évet az életemből.Senki nem értett meg.Nem tudtam ki is vagyok.Maradt a jól megszokott érzés,hogy egy semmitérő senki,egy csődtömeg vagyok.Most képzelheted milyen kisugárzásom volt.Olyan ami mindenkit taszított.Kész szerencse,hogy Isten engem megáldott 1 testvérrel,mert,ha nem szinte egészen biztos,hogy búcsút mondhattam volna a szociális életnek.Nagy nehezen elkezdtem kijárni tesóm baráti körével ami mostanra az én baráti köröm is lett.Ott megismertem egy igazán értékes embert aki sokat segített a gondolkodás módjával,azzal,hogy megpróbálja megérteni az embereket,nem csak elítélni.Ez nagyon bejött.Annyira,hogy azon kaptam magam,hogy én is elkezdtem megpróbálni megérteni az embereket.
Időközben megismerkedtem jobban a magánnyal amit addig nem igen bírtam,mert szinte mindig unatkoztam,ha beköszöntött,de tanítómmá vált.Sok mindent tanultam magamról,sokat gondolkodtam az emberi természeten,az érzésekről,cselekedetekről.Valahogy magamhoz találtam.
Nem bánom azt a 12 évet.Kitartásra tanított.Megtanította,hogy munka nélkül nincs eredmény.Megtanított nyerni és veszíteni.
Hálás vagyok a testvéremnek aki fényévekkel bölcsebb mint én,aki tényleg mindig mellettem állt.
Az értékes embernek aki megértésre tanított.
A magánynak.
Hidd el,hogy magadért élsz,légy kibékülve magaddal,ismerd meg magad.
A rossz es jó két bbf.Ne higgy a csak jóban és csak rosszban.
Sorolnám még mi mindenről tudtam egész életemben de csak mostanra sikerült felfognom,megértenem.Azonban értelmetlen.
Ez volt hölgyeim és uraim az én találkozásom önmagammal.
 

Dylan D. Tides

Állandó Tag
Állandó Tag
Dylan D. Tides


Különbségek


A tölgyesben, alig-lomb közt ezer kis csőr bogarász,
télből-érlelt nyárra-várót ezer torok dalolász.
Ketten járnak benn a fák közt, elmerengve álmukon,
szokott csapás fut előttük, s nehéz tavasz vállukon.

Az egyik az árnyék foglya, ismer minden lágy mohát,
fél, ha zizzen, zúg az erdő, nem találja otthonát.

A másiknak döngő léptét panaszolja hóvirág,
erős karja nem fél gátat, reccsen a friss cserjeág.

Az egyik az égig retten, ha egy neszt is fúj a szél,
sírva, bújva alszik éjjel, s ébredéskor újra fél.

A másiktól messze röppen, elszalad, mit megtalál,
titok-sóhajt küld egy társért, de az mindig porba száll.

Az egyiknek remeg szíve, simogatásért kiált,
gondoskodó ölelésben pihenné ki mit kiállt.

A másik csak óvni vágyik, ölelni, s ha végre lel,
bármit adna egy barátért, halna is, ha vére kell.

-


Így kísért el két merengő egy erdei álmodást,
s így esett, hogy megkapták a kívánt, nagy találkozást.

Fürdőt vett a déli naptól reményszínű fény-kalász,
s kilépve az erdőszélre szemben álltak: nyúl, s vadász...

vadasz1.jpg

2015. szeptember

http://dylandtides.blog.hu/
 

Csaba 82

Állandó Tag
Állandó Tag
Csaba 82

A vonaton

Komor november délután volt. A vonat már idő előtt bent állt az állomáson, le tudtam ülni, nem kellett a peronon ácsorogni, és hagyni, hogy a csípős szelek belekarmoljanak az arcomba. Utáltam fázni. Bent ülepedett cigarettafüst szag volt, mely súlyos rétegekben rakódott rá az ülésekre, a falakra, az ablakokra. Húsz perc volt még az indulásig, és az idő úgy támolygott, mint vert hadsereg a csatatérről. Hat éve ingáztam a munkahely, és az otthonom között, de még mindig nem szoktam ezt meg. Arra gondoltam, mennyivel hamarabb kerülhetnék ágyba, ha nem kellene ott rostokolni. Sok dolog várt még odahaza, aztán aludhattam kicsit, hogy hajnalban újra vonatra szálljak. Talán pont ebben a kocsiban. Elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem, de hamarosan elnehezült a kezemben, elszenderedtem. Felületes alvás volt, amolyan álom nélküli, csak néhány ákombákom folydogált a szemem előtt megfejthetetlenül. Hagytam a szemeim alatt lassan csordogálni őket, míg én pihentem.

Bóbiskolásomat az állomásfőnök füttyszava vágta ketté. Egy pillanatig azt hittem álmodok, aztán éreztem az induló vonat ritmikus ringatását. Végre elindultunk. Tenyerembe fektettem arcomat, vállammal nekidőltem a kocsi oldalának, és próbáltam tovább aludni. Fejem olykor nekikoccant az ablaknak, mely nem engedett tovább aludni. Kinyitottam a szemem, és csak bámultam ki az ablakon. Néztem az unalmas, ezerszer látott tájat, néztem, ahogy a fákat, és a bokrokat eltakarja a nyirkos, szürke köd, hogy senki ne lelje bennük örömét. Úgy éreztem ez a köd rátelepszik az én szemeimre is.

Lassultunk, egy újabb állomásra érkeztünk. Talpammal meg kellett kapaszkodni a kocsi aljába, hogy ne bukjak előre. Míg újra elhelyezkedtem, sokan szálltak fel. Egy idősebb férfi, és egy kislány toporgott már csak a peronon, mint akik nem tudják hová szálljanak fel. A kalauz integetett nekik valamit messziről, erre az idős bácsi sietve feltette a lépcsőn a lányt, majd körülményesen követte maga is, valóságos akadályként véve a lépcsőfokokat. A vonat már újra elindult, mire ők ketten beértek a kocsiba. Nehezen egyensúlyoztak, ezért nem is mentek tovább, megálltak mellettem.

- Elnézést fiatalúr, szabad itt két hely?- kérdezte az öreg reménykedve.

- Persze!- s karommal az ülések felé mutattam, mindenféle rokonszenv nélkül.

Míg helyet foglaltak, végigmértem őket, szerettem tudni, kik ülnek mellém. Talán egy nagyapa lehetett az unokájával. Szegényes, régimódi embernek tűnt az öreg. Kifakult nadrág, és megkopott könyökű kabát volt rajta. Olyan, amilyet nagyon régóta hordtak. Volt azért valami retrós elegancia benne, talán ez lehetett az az öltözék, amit kimenőnek hordott. Arca frissen volt borotválva. Így festhetett, amikor elhagyta a maga kis faluját nagy ritkán. Öreg, gyűrött vászonszatyrot markolt, melyet akkor sem tett le, mikor már helyet foglalt. Vigyázott rá. A kislány, akivel utazott, vékonyka, csupaszem lányka volt, alacsonyabb nálam így is, hogy ültem. Bár a nagy hidegek nem jöttek még el, mégis vastag kabát fedte. A kabát ujjai túlnyúltak a kezein. Cipője orra felkunkorodott, nagy volt rá. Valószínűleg valamelyik idősebb testvére viselt ruháit hordta. Kezében egy régi, elnyűtt babát szorongatott, a kedvencet, talán az egyetlent. Lassan elhelyezkedtek, és a kislány vidáman mosolygott, ha a vonat olykor zökkent egy nagyot. Még kicsit ugrott is az ülésen, mintha azt játszaná, hogy ki akarja dobni a vonat. Nagyapja tettetett aggodalommal hajolt hozzá, nehogy kiessen az ülésből. A lányka ilyenkor kacagott egy aprót.

Nem érdekelt már a köd, és az összemosódott fák. Jó volt őket nézni, hát lopva továbbra is arra tekintettem. Mikor a kislány megunta a játékot, a babáját az ülésre rakta. Gondosan elhelyezte, hogy kényelmes legyen neki. Mikor megvolt ezzel is, diadalmasan szólt nagyapjának, mert mint kiderült, valóban az volt neki az idős úr.

- Nagyapa, nézd! Bogi úgy utazik, mint az emberek!

- Hát, nagyon ügyes, és jól nevelt baba ez a Bogi! Dicsérte meg a babával együtt a kisunokáját is az öreg, miközben hosszú bajsza alatt széles mosoly terült el.

- Hideg van! Meg fog fázni, be kellene takarni valamivel! – aggódott ráncolt homlokkal a kislány, és segélykérően a nagypapára nézett. Az öreg egy pillanatig eltűnődött, majd a zsebében kezdett kotorászni, és odanyújtott a lánynak egy élére vasalt zsebkendőt.

- Terítsd rá ezt, akkor már nem éri a szél sem!

- Köszönöm nagyapa! – virult fel a lány, majd kikapta nagyapja kezéből a zsebkendőt, és úgy tett, ahogy az öreg mondta.

- Most már tényleg minden rendben, nyugodott meg az apróság, majd újabb ötlete támadt.

- Talán mesélhetnék neki nagyapa! Meg neked is, hogy ne tűnjön olyan hosszúnak az út. Ideadod a könyvemet?

- Először kérdezd meg a bácsit ott melletted, hogy nem zavarod-e ezzel!- oktatta a nagyapja.

Én hirtelen elfordítottam a tekintetemet, mintha nem is hallottam volna, hogy miről beszélnek. A kislány azonban addigra felém fordult.

- Elnézést bácsi! Nem haragudna, ha mesélnék a babámnak, és a nagypapámnak?

- Persze, hogy nem, mondtam zavartam. Mesélj csak nyugodtan!

Egy öreg olvasókönyv került elő a vászonszatyorból, rongyos lapjai ódon illatot árasztottak. A kislány lapozgatta, majd választott egy mesét. Lassan, tagolva kezdte el. Nem tudom melyik mese volt az, én csak arra emlékszem, hogy úgy éreztem magam, mint egykor gyermekkoromban, amikor körbeültük az asztalt, beszélgettünk, és meséltünk egymásnak, mert az volt a fontos, nem más. Mire a kislány a mese végére ért, könnyes lett a szemem. Csakúgy, mint a nagyapjának. A kislány letette a könyvet, a nagyapa pedig újra a vászonszatyorba nyúlt. Egy csomag ropi volt a kezében, átnyújtotta unokájának.

- Nagyon ügyesen olvastál kislányom! Ez a tied.

- Köszönööööm! Derült fel a kislány, és sugárzó szemekkel olvasgatta a fénylő csomagoláson a színes betűket, és számolgatta a sorakozó szálakat. Aztán nagyot csörrentve felbontotta. Mielőtt kivett volna egy szálat, megállt, és odahajolt nagyapjához.

- Nagyapa, a bácsit is megkínálhatom?

- Meg, persze. Jó szíved van.

A kislány óvatosan felém fordult, és csilingelő hangon felém nyújtotta a zacskót.

- Bácsi, tetszik kérni a ropimból?

Én felnőtt létemre belepirultam a kínálásba, mert nem tudtam illő-e egy kislány ropijába beleenni, de akkor úgy gondoltam, jólesne ennek a kislánynak, ha megkóstolnám. Tétova mozdulatokkal húztam ki egyet.

- Köszönöm kislány! Nagyon szépen olvasol, pedig nagyon pici vagy még!- dicsértem meg.

- Vegyen egy másikat is a bácsi! A barnák sokkal finomabbak!

Én hallgattam rá, s ezen, jót nevetett a lány.

- Ugye, hogy igazam van?

- Igen, igazad van, hagytam jóvá, de akkor már mindhárman kacagtunk.

Ezután a kislány elmondta, hogy egy kis faluban laknak. Van még két nővére, de ők már nagyok, és nem is laknak velük. de vasárnaponként elmennek hozzájuk, és játszanak vele. Egyébként ő azért olyan picike még, mert a gólya, mikor őt hozta, eltévedt, és sokára ért oda hozzájuk. Apukája szép dolgokat csinál fából, anyukája otthon süt, főz. Van neki egy kiskutyája, akit Tappancsnak hívnak, és mindig csupa bogáncs a szőre, ha elkóborol. Van egy cicája is, aki szeret a kályha mellett aludni.

Mire mindezeket elmondta, újra megállt a vonat, és nekem le kellett szállnom. Már nem siettem annyira hazafelé, jólesett beszélgetni, de búcsút kellett vennem a kislánytól, és a nagyapjától. Jó utat kívántam nekik.

Mosolyogtam hazafelé sétálva, talán még a köd is eltűnt az égről. De az is lehet, hogy csak felettem. Arra gondoltam, hogy ettől a kislánytól aznap tanultam valamit.

Azt, hogy mindegy, hogy mink van, és mink nincs, a boldogságunk leginkább abból fakad, hogyan is állunk az élethez, s ebből a boldogságból, amit megszereztünk, mit nyújtunk tovább másoknak. Bevallom, mikor mindezt végig gondoltam, szégyelltem magam. Nem emlékeztem, mikor váltam ilyen vén, morgós medvévé. De elhatároztam, hogy ezután nem engedem, hogy apró dolgok bosszantsanak, csak a szépet akarom látni és a jót, s ha tehetem, ezt megmutatom másoknak is.
 
KOVÁCS TÁDÉ a lelkivezető (Találkozások pályázat)

Nagy válság idején került sor találkozásunkra. Megjelent első verseskötetem a Magyar Napló Kiadónál, aznap mutatták be az MTVA Betű-vető c. irodalmi műsorában. 2002. VII. 3-ára esett ez a nap, akkor kerültem a Szőlőtő keresztény önképzőkör berkeibe. Épp Lukács 8,40-56 részletnél tartottak, s mindig van egy felvezető-összefoglaló cím, aznap: „Tizenkét év folytatódik – tizenkét év befejeződik” került az A/4-es nyomtatott lapra, ami módszere szerint 25 kérdését tartalmazta. 126 ilyen jelmondatom van. Egyszer - mit tesz Isten – kíváncsiskodtam életéről, s kérdéseimre tömören és készségesen válaszolt.

1944. december 29-én született Budapesten. Édesapja, Kovács Ferenc körorvos és fogász, édesanyja tanítónő, majd háztartásbeli. 1 huga van, Mónika (1947 - ). A budavári Táncsics utcai általános iskolába járt. 1963-ban érettségizett Pannonhalmán. Hittudományi Akadémiát végzett, licenciátusának (teológia tanítására ad képzettséget) címe: „Két szélsőség között párban az erény”. Esztergomban szentelték pappá. 10 évig káplán Dorogon, Angyalföldön, a budai kapucinusoknál. Érsekvadkerten betegszabadságolták, majd civil lesz, boyszolgálatot vállal, később bérelszámoló. Dágon, a TSZ-nél udvartakarító

1984-től rehabilitációs lelkész Zsinakon, lelkigyakorlatokat és munkaterápiát tart narkósoknak.

Első házassága – egy magyartanárnővel válással ér véget.

1991. október 28-án kerül Tatára. 1992-ben polgári házasságot köt dr. Bensó Beáta pszichiáterrel. 2000-ben (megérkezik Rómából az engedély) egyházilag is megesküdnek. Házasságuk 3 gyermeket termett. 1. Ágota (1992 - ) – énektanár lett, 2. Agape (1994 - ) – óvónő lett, 3. Lukács (1997 - ) – gyermekorvos szeretne lenni. Mindőjük a Tatai Református Gimnáziumban végzett.

1993-ban, ötödmagával megalapította a Szőlőtő-klubot, mely „Éljünk Józanul!” Egyesületté alakult. Az eltelt 24 év alatt átvették a teljes Újszövetséget. 1996-ban, szintén Tatán, a Nyugdíjas Akadémián tanított teológiát. Párhuzamosan az Időskorúak Szociális Otthonában dolgozott, majd a Szociális Alapellátótól ment nyugdíjba, 2013-ban. Itt tartotta versalkalmait – kb. 150 magyar és száz külföldi költő a „repertoárja”.

Mindeközben több mint 100 lelkigyakorlatot tartott Óbudán, Máriabesnyőn, Esztergomban és Leányfalun a Katolikus Alkoholmentő Szolgálatnál.

2014-ben, fiatalokkal idézettár néven üléseket tart otthonában. Módszertana: 1. A jézusi mérleg, 2. Négyesfogat (a/ mindenképp, b/ semmiképp, c/ valamiképp igen, d/ valamiképp nem), 3. Önmaga életéből feltár erkölcsi hozáállásokat a Négyesfogat alapján.

2015-ben a DélUtán időskorúak szolgálatában végez telefonos lelkigondozást.

Mint olvasható, hatalmas szellemi-keresztényi elhívást teljesít be, meg-megújulva, hite töretlenségével sok nehéz sorsú emberen segített. Talán ez a karizmatikusság csodás újjászületésével is magyarázható, hiszen Édesapja a halál állapotából injekciózta vissza az életbe (tejhiány volt az ok, ami nem meglepő, hiszen akkor dúlt a háború).

126 Szőlőtő-ülésen vettem részt és 66 versalkalmon. Ez utóbbiban egy versemet is aktiválta, s gyakran választott dedikált könyvtáramból alkotótársaimtól és más, neves költőktől.

Összegezve: tudása révén tiszteletet parancsoló, magatartása könnyed, komédiázó, nemegyszer láttam viszont cukorbajának ellenszeréül injekciózni magát, ami elszomorító élményem.

Házassága olyan „intézmény”, amely felkarolja a szenvedélybetegeket, a szociálisan perifériára szorultakat. Jópárszor segített rajtam is.

Hihetetlen képességeiről tesz tanúbizonyságot a lelkigyakorlatokon, és bizony megizzadtam vagy megkukultam a versekhez, bibliai részekhez fűzött s leírt kérdészáporaitól.

Isten tartsa meg még köztünk sokáig, mert érdemes ember. Remélem, gyermekei is megállják helyüket az életben, s tán nem lesznek akkora zökkenőik, amin Tádénak át kellett mennie. A lehetetlennek látszó dolgok megoldása apostolának nevét kapta-viseli és beteljesíti. Hála és köszönet az ismeretségért-barátságért. Nem mindennapi, annyi bizonyos.


Vasi Ferenc Zoltán
 

Csatolások

  • KOVÁCS TÁDÉ a lelkivezető.doc
    29.5 KB · Olvasás: 3

Dina Daemon

Állandó Tag
Állandó Tag
Találkozás az igaz baráttal

Szeretem a napsütéses tavaszi napokat. Ilyenkor úgy érzem, a Jóisten ránk mosolyog. Tappancs is egy ilyen napon érkezett meg hozzánk. Az orgonabokor csak árasztotta a lila virágok illatát. Éppen a kertben gyönyörködtem, amikor az orgonabokor váratlanul mozogni kezdett. Ez kíváncsivá tett, és közelebb lépdeltem, hogy megtudjam, vajon mit rejt a bokor, amikor egy apró kis szőrgombóc lépdelt elő. A kicsiny lény szőrpamacsnak tűnt, hosszú, szinte földig érő fülekkel. Szerelem volt első látásra. A kunkori, hosszú, bolyhos farkinca vad csóválásba kezdett, szinte feldöntötte az apró testet. A kutyus családfáját még sokat látott biológusokkal sem tudtuk volna pontosan levezetni, ha a fajtáját kellene meghatározni, utcai vegyesnek mondanám.
Nagy barna szemei éhezték a szeretetet, és feltétlen bizalmat láttam bennük. Nagy felelősség ez, főleg első találkozásra!
-Indulj hazafelé, Vakarcs! A gazdi már biztos vár téged! Amilyen szép vagy, biztos van, aki haza vár. -Mondtam az újdonsült barátomnak, majd bementem a házba.
Aznap próbáltam elfoglalni magam, de csak a kiskutyára tudtam gondolni. Gyermekkoromban volt kutyánk, és szörnyen megviselt az elvesztése. Akkor elhatároztam (ma már tudom, hogy hibásan), többé nem teszem ki magam ilyen erős érzelmi megpróbáltatásnak.
Másnap reggel alig vártam, hogy újra kimehessek a kertbe, és magamba szívhassam az orgonabokor illatát, ám alighogy kinyitottam az ajtót, egy piciny test csapódott nagy sebességgel a bokámnak. Ő volt az. A kis szőrgombóc. Annyira boldog volt, hogy újra találkoztunk, nem győzött felugrálni rám, mint egy túlméretezett szöcske.
-Ó, te kis butus. Hát itt aludtál a kertben? Lefogadom, valaki nagyon sír utánad! Na várj, nem engedlek el üres kézzel. Izé, illetve manccsal. Hozok neked tejet. -mondtam
Bizonyára félreértettük egymást, mert bizony a tejet elfogadta, de esze ágában sem volt hazamenni.
Bementem a házba, és Anyukámmal azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk, amikor az orgonabokor újra mozogni látszott, de most, mintha valami nagy test lenne mögötte.
-Na ne, ez meg vajon mi a csuda lehet?- kérdezte anyu
Nem, nem egy kutya tévedt most hozzánk, hanem egy férfi. Sem tisztának, sem józannak nem mondtam volna, de ezen tények jelentősége elhalványult a kérdés mellett: Vajon mit keres a kertünkben?
Nem sokkal később kiderült, nem mit, hanem kit. A kis kutyust vadul kergetni kezte. Ezt már nem bírtam szó nélkül nézni.
-Maga meg mit csinál a kertünkben?- kérdeztem.
-Csak a kutyámért jöttem. Ez a dög mindig megszökik. Ha végre hazacipelem, meg is fojtom!- kiabálta
Az apró szőrgombóc elbújt a bokorban, látszott rajta, hogy nem örül a férfinak. Nem volt egyedül.
Anyuval egymásra néztünk.
-Mit kér a kutyáért?- kérdeztük együtt anyuval.
A férfi szeme felcsillant. Megvakarta az állát, és ennyit mondott:
-Két liter kannásbor. Ez az ára. Ha az nincs, akkor 600Ft. De úgyis elszökik majd! Bár mit bánom én?!

Megkötöttük az üzletet, életem legjobb üzletét, bár akkor ez még nem tűnt így, mert a férfi ugyan elhagyta a kertünket, de kutyus még nem bújt elő a bokorból. Talán hazament mégis?
Ekkor a bokorból előbújt Ő, akit akkor Tappancsnak kereszteltünk, és azonnal birtokba vette a kertünket.

Ritkán fordul elő, hogy egy kutya gazdát válasszon magának. Megjelenése annyira sorsszerű volt, mintha maga a gondviselés küldte volna, mindannyiunknak szüksége volt rá, neki is, nekünk is.
Sok boldog évet töltöttünk együtt, szám szerint 12-őt.
Amikor visszaköltözött a menyországba, elhatároztam, hogy nem fogok szomorkodni, mert szerecsés vagyok, hogy része volt az életemnek, és ezért hálásnak kell lennem.
Még nem készültem fel rá, hogy egy újabb négylábúnak adjam a szívem, bár ki tudja?
Talán újra küld egy angyalt nekünk a gondviselés.
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Kedves Pályázóink!
A kiírásba nem írtuk bele, hogy pályázatot csak az állandó tagoktól várunk. Nem is számítottunk arra, hogy nem állandó tag jön és beír, amit köszönünk. Kérjük, mielőbb pótolják, gyűjtsenek össze 20 hozzászólást, hogy mint állandó tag részt vehessenek játékunkban. Hol szerezhető be a 20 hozzászólás? Írjanak fórumainkba, igazán nagy a választékunk, viszonylag gyorsan összejön a 20 hozzászólás, amit köszönnénk összegyűjteni.
Megértésüket köszönjük!
:cool:
 

Jártó Róza

Állandó Tag
Állandó Tag
Jártó Róza
Kékmadár



Hatalmas vihar csapott le a városra. A dörgéssel és sűrű villámlásokkal tarkított átláthatatlan vízfüggöny látványa rémülettel töltötte meg szívemet. Első emeleti lakásom ablakában állva bámultam az esőt.

– Még pár perc, és indulnom kell – gondoltam.

Önkéntelenül az asztalra kikészített esernyőre néztem. Hát ez most nem sokat segít. Tudtam, hogy még ki sem nyithatom, úgyis kitépné kezemből a szél. Eszembe jutott, hogy a szekrény aljában, a kidobandó holmik között van az esőköpenyem. Kapkodva elővettem. Magamra ráncigálva indultam a buszhoz.

Abban reménykedtem, hogy az eső miatt késve fog érkezni. Leérve a földszintre jobbra-balra való köszönések közben vágtam át magam a lakótársakon, akik az eső el álltát várták. Én, minden esetre elindultam.

A megállóban a szokásosnál jóval többen voltak. Nem is fértem a fedett rész alá. A szatyrom a karomra téve, a kezemmel próbáltam az esőköpenyt összefogni, hogy valamelyest védve legyek az esőtől.


Akkor egy férfi állt elém. Így a hátamat a megálló védte, elől meg a férfi takart ki a zuhé elől. Egyre többen lettünk. Ép arrébb akartam lépni, hogy másnak is jusson hely, mikor oda szólt a férfi.

– Maradj – csak ennyit mondott.

Akár meg is ijedhettem volna. Valamiért mégis éreztem, hogy biztonságba vagyok. A férfi mellettem benyúlva, kezével a megálló oldalához támaszkodott. A várakozó tömeg meg szépen a kinyújtott karhoz nyomott. Éreztem a hevesen verő szívdobbanást. Éreztem a felém áradó vágyat. Éreztem a biztatást, hogy ne féljek, itt vagyok, megvédelek. Téged. Áradt felém az üzenet. Így hát álltam, de mit is tehettem volna mást?.

Na, most jól sarokba vagyok szorítva – gondoltam.

Fejem, engedve a nyomásnak, a karjára hajtottam. Irgalmatlanul jó érzés kerített a hatalmába. Ötödik éve éltem egyedül a lányaimmal. Ez idő alatt ez az első, amikor egy férfi a karjában tartott.

Ki akartam élvezni minden pillanatát ennek a nem várt találkozásnak. Szép volt a férfi, nagyon szép. Sötét, hullámos haj keretezte markáns arcát, a szeme olyan, olyan mogyoróbarna, mosolygós. A karjából áradt a férfiasság. Igazából ilyen szép fickót’ nem is láttam, legfeljebb a moziban a filmvásznon.

A pillanatból több perc lett, és még mindig így álltunk. Vártam, hogy mikor vált át a kedves arc, csúfolódóra, hisz akaratlanul is kiütközött arcomra az egész lelkem.


Éreztem, ahogy a tömeg megváltozik. Tudtam, ez azt jelenti, itt a busz. Vége a pillanatnak. Ez is elszállt. Magamban szépen elbúcsúztam tőle, megköszönve a sorsnak ezt a szép, pár percet. Egy kis időre csupán, de valakinek én voltam a fontos.

Megpróbálva sodródni a tömeggel fejem a busz felé fordítottam. Legnagyobb elképedésemre a férfi a két karját óvón kitárva, lökött az ajtó felé. Így elsők között sikerült fellépnem a lépcsőn és lehuppannom az üres, szélső ülésre. Ez meg, egyik lábával belépve az ülés és az előttem levő ülés hátoldala közé, odaállt mellém. Azt, lent is láttam, hogy vállas, de jó magas is volt a férfi.

Na, nem! Ez egy gyönyörű férfi! Ennek én, nem tetszhetek! Harminchat éves vagyok, elvált, plusz két gyerek, tele adóssággal. Meg kövér is vagyok, meg kócos…

Itt valami nem stimmel, jelzett a józanész.

Befordult a jármű a munkásszálló előtti megállóhoz. Simogató kezet éreztem arcomon. A világ legcsodásabb hangja kívánt nekem, további jó utat. Hát nemcsak a további két megállónyi út volt jó, de az egész napom is.

Alig vártam a tizenhat órát. A vihar elszállt, a jóllakott természet minden báját bemutatva ragyogott. Ilyen szép napon előfordult, hogy gyalog mentem haza, hogy mozogjak egy kicsit az egész napos ülőmunka után.


Most a buszt választottam. Éles kanyar után ért a jármű a munkásszálló megállójához. Ott volt. Állt. Élesen vizslatta az utasokat. Az utolsó pillanatban látott meg. Már csukódott az ajtó, de ő felugrott.

– Kösz’ – szólt oda a buszvezetőnek.

Belepirultam az izgalomba, a várakozásba. A másik oldalon, az ablak melletti egyik ülés szabad volt. Leült. Áthajolva hozzám odaszólt, hogy a Táncsics utcai megállóban szállunk le.

Szerintem még a lábamon a kisujj is elpirult olyan piros lettem. Máig sem értem, hogy mi bénított meg. Többek állítása szerint is okos, megfontolt, komoly, tanult nő vagyok. Csak három betűt, az N-t az E-t és az M-t kellett volna kimondanom.

De nem. Én leszálltam a Táncsics utcai megállóban. Ő is. Innentől elvesztem. Volt madárcsicsergés, volt kikelet, volt minden szép és jó, még harsona is, csak józanész nem volt. Számomra innentől’ csak két időszak létezett. Tamás előtti és Tamás utáni. Természetesen a Tamás előtti időszak volt az, ami elvesztette minden jelentőségét.


Pár nappal az egész további életemet befolyásoló és meghatározó találkozás után hivatott főnököm. Félretéve, a rá oly jellemző udvarias, kedves, megértő hangnemet, nyersen közölte, hogy csalódott bennem, de nagyon.

– Tudom én, egyáltalán, hogy ki ez a Tamás – harsogta, legnagyobb elképedésemre.

–Tamás egy bűnöző – lihegte megvetéssel az arcomba.

Egy szót sem tudtam kinyögni, miközben minden vér kiszaladt az arcomból. Erőmből csak arra tellett, hogy pár nap szabadságot kérjek.

Lakásomban, mert pár napi kapcsolat után oda költöztettem a munkásszállóról, Tamás fogadott. A konyhából jött elém, kis köténnyel a derekán. Ragyogó rend a lakásban, még a lányok szobájában is. A konyhából felséges illat szállt felém.

Rám nézve láttam rajta, hogy tudja, hogy eljött a pillanat a vallomás tételre. Az a gyönyörű, nagydarab ember remegve ment a bőröndjéhez. Kinyitotta és kivett egy vastag borítékot. Abban volt a bűne írásba foglalva, amit a Magyar Népköztársaság nevében egy év és hat hónap börtönnel „jutalmaztak”.

Leülve a fotelba, olvasásba fogtam. Még hallottam az ajtó csukódását. Most nem érdekelt. A sorsom volt a kezemben. Ezek a sorok mondják meg, hogy hogyan tovább. Elolvastam a bírósági ítéletet, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.

A lényeg az volt, hogy aznap, életében először, berúgott, majd beavatkozott egy rendőri intézkedésbe, amit abban az állapotban túlzónak talált, és rendőröket ütött meg, nagyon. Innentől’ bűnöző!

Rám a munkahelyen hatalmas karrier várt. Engem jelöltek csoportvezetőnek. Döntenem kellett. Arról, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e, megoszlanak a vélemények.

Egyik oldalon vannak az ismerősök, az ismeretlenek, a munkatársak, a barátok, akik állítják, hogy fatális tévedés volt egy ekkora karriert eldobni egy bűnözőért. Másik oldalon voltam én és a két lány, a családom, akik életét megváltoztatta Tamás.

A kedvességével, a szeretetével, a családról való mindenek-előtti gondoskodásával és viselkedésével.

Ha a most huszonhárom éves Tamás fiamra nézek, aki velem már tíz éve kénytelen félárvaként élni, tudom, hogy ha ez a döntés tévedés volt is, nem az én tévedésem.

Jártó Róza írása
 

Borza Ilona

Állandó Tag
Állandó Tag
Én olyan találkozásról írok, ami megváltoztatta az életemet....
Nem személlyel, vagy tárggyal való szembesülés ez, ám mégis életem nagy szerelmére találtam ami olyan flow érzést okoz, hogy teljesen megváltoztatta az életem....Remélem, nektek is tanulságul szolgál.....

Csatolás megtekintése 1584393 Napernyő készítésem története, avagy az akaraterő mindent legyőz....
Ezt a tanmesét azok figyelmébe ajánlom, akik most kezdenek hozzá horgolt napernyő készítéséhez.
Az egész úgy kezdődött, hogy megtetszett egy minta a neten. Ott folytatódott, hogy az én két fiam, mindig itthon felejtette az ernyőt, és mikor esett az eső, mindig vett egyet. Na már most... Volt 10 db ernyőm, és egy mintám, ami nagyon tetszett. Nosza, minden meg van, neki lehet kezdeni.... 3 hét alatt meghorgoltam a mintát. Levetkőztettem a "legpofásabb" ernyőt, és öltöztetni kezdtem... Lötyögött rajta. Nem baj, van kisebb. Húzom rá, szépen kifeszül, mire a végére érek, az első borda eltörik. Kuka. Kezdem előlről. Megint kuka. Mármint az ernyőváz....A hatodiknál pont jó...De a horgolást addig addig húztam, mig az is ronggyá szakadt.... Kuka. Mármint a kézimunka.... és a 3 hét munka.... Most már csak azért is megcsinálom!!!! 10 db ernyőt rendeltem online egy webáruházból. De ezeknek meg a teteje volt Isten tudja milyen anyaggal beragasztva. A feléről lecibáltam, a másik fele a gerinccel együtt tört le, és az egész ernyő szétugrott.Sírtam dühömben, de elhatároztam, hogy most már csak azért is nem csak egyet, de legalább tízet fogok csinálni....Éppen tiz ernyővázam maradt.Na, majd én megmutatom, gondoltam hogy mégis lesz napernyőm. Saját elképzelésem alapján, egy-egy ernyőre szabva, mintát kezdtem kreálni. A felnyitott ernyőn horgoltam. Mivel a felnyitott ernyővel elég nehéz lett volna a monitor elé ülni, így születtek a saját minták...Nem szaporítom tovább a szót,az eredményt látjátok.Igaz, a tanulópénzt busásan megfizettem, de nagyon akartam...
Úgyhogy ne keseredjetek el, ha az első darab nem sikerül. Az még nem jelenti azt, hogy nem tudjátok megcsinálni. Csak akarni kell. S ez nem csak a napernyőkre igaz.
Köszönöm, hogy elolvastad kissé hosszúra nyúlt írásomat, sok sikert, és kitartást, és ne feledd: csak akarni kell.....
És a tündérmese vége ..........Horgolt napernyőim híre a világ sok országába eljutott, osztatlan sikert aratva, kiállitásokra, bemutatókra kaptam meghivókat... mi ebből a tanulság? SOHA NE ADD FEL!!! .. s akkor magad is meglepődsz, mert te leszel a nyerő....
napernyőim nagy.jpg naprernyőim legkedvesebb.jpg napernyők enyém.jpg szinesek.jpg
 

kishenceg

Kitiltott (BANned)
f-040317.jpg

Történt pedig, hogy a nyári vakációkat egy időben az apám rokonainál töltöttem falun. Olyan tízévesforma kis srác lehettem. Már inkább túl, mint innen az első évtizeden. Napközben a környező nádasokat jártam, lepkére, békára vadászva. Nemigen akadt játszópajtásom, mert a falusi gyerekek be voltak fogva dolgozni. A néhány évvel idősebb unokatestvérem is egész nap ekekapázni, szántani járt a lóval. Néha engem is elvitt magával, de nem sok hasznomat látta. Nem is érdekelt, nem is szerettem a parasztmunkát. Nagyon eltért az érdeklődési körünk is, így még akkor sem sokat voltunk együtt, amikor õ ráért volna. Különben meg haragudtam is rá, mert egyszer meggyanúsított, hogy a házuk mögé csináltam. Ez nem volt igaz, és mérhetetlenül bántott, hogy ilyennel vádol. Maradtak továbbra is a magányos csavargások a természetben. Meglestem a tarajos gőtét a patakban, és az orrom előtt víz alá merült kecskebékát megvártam, míg a levegője fogytán ismét feljött a víz felszínére. Megcsodáltam a szivárvány minden színében ragyogó szitakötőket is. Ők szinte elérhetetlenül gyorsak voltak ahhoz, hogy megfoghassam őket, de azért néha egy-egy lassabb példányt sikerült zsákmányul ejtenem. Nem bántottam soha az elfogott jószágokat. Megcsodáltam közelről, utána elengedtem őket, és másik zsákmány után néztem. Eljött az este. Forró szél hozott búzaillatot a mezők felől az augusztusi alkonyban. Én kinn aludtam az udvaron, egy régi ágyon. Lett volna hely a házban is, de nekem ott esett jól a csillagok alatt. Elalvás előtt sokáig bámultam az égbolt sziporkázó díszeit az ágyban hanyatt fekve. Nagyjából el is igazodtam köztük, mert mivel tudálékos gyerek voltam, - ahogy a rokonok neveztek némi rosszallással -, többek között csillagászati témájú könyveket is olvastam. Persze csak a főbb csillagképeket ismertem fel, elsősorban a Nagy medvét, amit Göncöl szekerének is hívnak, aztán a Kassziopeiát, amit meg Kaszásnak nevez a nép. Hallgattam a tücskök, és békák ezertagú kórusát, amivel egyre gyakrabban ciripelt bele a nagy zöld lombszöcske, jelezve, hogy bizony meleg ide, meleg oda, lassan vége a nyárnak. Egyik este a nagybátyám nője az Ilon úgy döntött, hogy kijön hozzám aludni a csillagfedelű nyoszolyába, mert valamin összekülönböztek a nagybátyámmal. Nemigen örültem a hálótársnak, mert világéletemben egyedül aludtam, és megszoktam az egyedüllét kényelmét. Ilon viszont nem kérdezte, hogy akarom-e a társaságát, hanem mellém feküdt. Eleinte zavart a jelenléte, mert nem tudtam úgy belefeledkezni a csillagbámulásba, mint ha egyedül lennék, de szerencsére hamar elaludt. Mivel az ágy nem kétszemélyes volt, meglehetősen szűken voltunk ott ketten. A teste az enyémhez ért, és hát egyre inkább melegem lett, pedig csak egy vékony pléd volt a takarónk. Egy idő után rájöttem, hogy ez a melegség nem is annyira kellemetlen. Az egyetlen probléma az volt, hogy amint megéreztem a tiszta jó szagú asszonyi test semmihez sem hasonlítható illatát, hát hogy is mondjam, én a tizen-egynéhány éves taknyos gyerek rájöttem, hogy lassan nem is vagyok annyira gyerek, mert nem igazán úgy feküdtem e mellett a nekem néni korú, de visszapillantva az időben huszon-egynéhány éves nő mellett. Hosszú órákig forgolódtam, mire el tudtam aludni. Ilonnak megtetszett a kerti nyoszolya, mert másnap este is kijött aludni mellém. Már nem bosszantott a dolog, sőt valami édes borzongó várakozással figyeltem, ahogy kijön a házból, és lefekszik mellém. Ő egészen biztosan egy kis kölyköt látott bennem, mint hogy az is voltam, és eszébe nem jutott, milyen száguldásba kezdtek addig csak ébredező hormonjaim. Mivel szorosan voltunk, úgy fértünk el csak, hogy oldalt fekve ha õ volt mögöttem, átölelt a jó szagú karjával, ha megfordult, én öleltem át. Azt hiszem megérezhetett valami keményet a tornagatyám táján, mert abban aludtam, mert egyszer csak felkelt, bement a házba, és hiába vártam, többet nem jött ki velem aludni. Ez után az eset után már nagyon jó lett volna nem egyedül aludni, de hosszú évek teltek el, míg teljesült ez a vágyam. Az azonban már egy másik történet.
 
Késő délután volt, a szürke égből csendes eső hullt a városra. Papámat látogattuk meg az ajkai kórházban. A lift oldalának dőlve folyamatosan beszéltem, magam sem tudtam miről, de nem akartam fájó csendet. Mióta kiderült, hogy a papa súlyos beteg anyukám sokat fogyott, ezt a lift fényénél jól láthattam. A 6. emeleten megálltunk. Hosszú folyosó következett, a falakról menekült a vakolat, a neoncsövek végén vibrált a fény. Lépteink jól hallatszottak a fénylő padlón. A kórtermek előtt elhaladva nyögések csapták meg fülünket. Egy szó mint száz a 6. emeletről elköltözött a remény, ha ugyan járt ott előtte. Remegő lábbal léptem a szobába, ahol papám 3 másik beteggel feküdt. Az arca sápadt volt és beesett, a plafont bámulta. Ágya mellett a mamám ült egy kis sámlin és papám kezét simogatta. Odahajolt és azt mondta a fülébe: -Papa jött a családod látogatni. Papám ránk nézett, elmosolyodott és többet nem vette le rólunk a szemét míg ott voltunk. Visszamosolyogtam és azzal egy időben szívem megtelt fájdalommal, szemem pedig könnyel. Ott álltam az ágyánál és láttam, ahogy tehetetlenül, elgyengülten fekszik az az ember aki oly erős volt mindig. Kisgyermek korom óta csodáltam ahogy mindent megszerel a kis műhelyében, ahogy napestéig gondozta a kertet a ház mögött. Az idő melyet együtt tölthetünk végtelennek tűnt. Kimentem a folyosóra, kinéztem a kórház ablakán és imádkoztam Istenhez, hogy adjon erőt neki. Papámat azóta hazaengedték és habár állapota továbbra is rossz, nem adja fel a küzdelmet. A találkozás elkísér életem végéig, a pillanat amikor megláttam papámat a kórházi ágyon.
 

Judit0824

Állandó Tag
Állandó Tag
Virtuális valóság

Szédületes tempóban szaladtam hazafé, átsöpörve a nappalin, fel a lépcsőn keresztül az én kis szobámba. Anyu köszönt, vagy kérdezett valamit fogalmam sincs, mert az izgalomtól nem halottam meg. A tegnap estét a barátnőmnél töltöttem, s összegyűltünk páran, ugyanis tegnap kaptuk meg az előzetes felvételi eredményeket. A sikerre való tekintettel tartottunk egy kisebb bulit, gratuláltunk egymásnak, s próbáltuk kipihenni az érettségivel járó fáradságot, s stresszt. Szóval beesve a szobámba máris a laptopon lévő bekapcsológombot nyomtam, hiszen egy valakivel nem osztoztam még a sikeremben. A gépem lassú volt, alig töltött be, én pedig izgatott voltam és hosszú óráknak tűnt az a pár perc mire a laptopom használható vált.
Igen fent van Zoli elérhető .-Ujjongtam örömemben. Egy éve kezdtünk el beszélgetni egy közösségi oldalon, azóta pedig legjobb barátok vagyunk, viszont meg élőben sosem találkoztunk .A fővárosban lakik ugyanis az Eltén tanul. A szüleitől kapott egy lakást és megígérte ha sikeresen felvételizek a BGE-re akkor elfoglalhatom az egyik szobát, mint lakótárs.
Már jelzett is a gépem, hogy Zoli hívást kezdeményez a skypon. Na mi a helyzet szólt a hang a túloldalról? Hát......Húztam egy picit az időt. FELVETTEK!! Gratulálok leendő lakótársam. Végig beszélgettük az estét és tervezgettük a városi életet, közös programokat, mesélt kedvenc helyeiről. Minden szavát ittam, hiszen én egy egyszerű falusi lány voltam aki vágyott a nagyvilági életre, hogy kipróbáljak új dolgokat, s bontogassam a szárnyaimat.
Egy hét múlva el is érkezett az idő, amikor is a vasútállomásra igyekeztünk , s szüleim mindenféle féltő jótanácsokkal próbáltak ellátni. Szerettem volna a nyár további részében dolgozni, így még iskolakezdés előtt felutaztam, s anyukám később utánam hozza a cuccaim, ugyanis most csak a legszükségesebbek jönnek fel. A nagy búcsúzkodás után idegtépő várakozás volt az az öt óra hosszás út. Viszont a megérkezés annál gyorsabban.
A vonat befutott a pályaudvarra, s rövid keresgélés után megpillantottam Zolit molyosgós arccal. Néhány tömeget kikerülve oda is értem hozzá, letetettem a csomagom, s csak némán álltunk szemtől szembe. Eddig olyan személytelen volt a beszélgetésünk és legtöbbször csak a hangját hallottam, most pedig, élőben néz rám tágra nyílt barna szemeivel. Hirtelen megölelt, és üdvözölt.-Hát itt vagy, törte meg a csendet. Furcsa volt érezni a kellemes illatát, érezni ölelését, s hallani a hangját élőben.
Elindultunk végre, és felvilágosított néhány dologgal kapcsolatban, hogy itt, mindenki siet, nyüzsög a város, és próbáljam meg felvenni ezt a pörgős tempót.
A következő napjaink gyorsan teltek Elmentünk néhány diákszövetkezetbe munkát keresni, sétálgattunk, különlegesebbnél különlegesebb kávékat kóstoltunk, esténként filmeket néztünk, s próbáltam alkalmazni kezdő szakácstudományom is egy forró húslevessel, és túrós palacsintával, amiért hatalmas köszönetet, és ölelést kaptam..
A kellemesen töltött négy nap viszont hamar elrepült, ugyanis állást kaptam egy gyorsétteremben, meló után pedig fáradtan estem haza. Ő a haverjaival töltötte az időt, s nem is sokat találkoztunk. Kezdtem úgy érezni hiányzik. Nem út mint a legjobb barátom akinek mindent elmondhatok, hanem úgy mint arra az emberre akire a legjobban vágyok.
Egy keddi napon bejelentette, hogy néhány napra hazamegy a szüleihez. Ekkor még jobban elkeseredtem, s kicsit egyedül éreztem magam. Lassan teltek a napok, még lassabban, mint mikor csak neten beszéltünk. A lakásban ültem és semmit nem csináltam. Vártam, hogy hívjon, de ez nem történt meg Pénteken pedig muszáj voltam bemenni dolgozni. Rengeteg szendvics, követelő emberek, mindenki türelmetlen volt, s már abban sem voltam biztos, hogy tényleg itt akarok élni. Este hatkor járt le a munkaidőm. Nem volt sok kedvem hazamenni az üres házba. A villamoson szomorú zenéket hallgattam, s közben Zolira gondoltam. A ház elé érve fények szűrődtek ki. Nagyon megilyedtem, mert ha ő vidéken van, akkor ki tartózkodik bent. Félve nyitottam le a kilincset és akkor pillantottam meg az én betörőmet, aki ellopta a szívem, egy gyertyafényes asztal mellett. Annyira boldog voltam. Meglepődtem, hogy otthon volt. Elmondta, hogy nem bírta nélkülem, mert már ő sem barátként gondol rám. Nem akart megrémíteni a közeledésével, s próbálta elfolytani magában ezt az érzést, de nem tudta. Majd hirtelen megcsókolt.
Így lett a mi barátságunkból, szerelem, új ember lépett az életembe, egy fontos személy, akitől sok mindent tanultam. A legváratlanabb helyzetből alakult szerelem, egy kapcsolat. A változás nem mindig jó, de néha engedni kell a csábításnak. Ha nem próbálom meg nem tudom meg. Nemcsak barátot, egy megbízható társat, és egy első szerelmet is kaptam. Egy férfi sok mindent megváltoztat egy nő életében.
 
Magasra törő, ócskává kopott panelházak között jelentett oázist a kisváros lakóinak a régi park. Fái bölcs őrzői az itt felgyülemlett emlékeknek. A gyep mindig szépen gondozott, néha még virágot is ültet egy-egy gondos kéz a gyalogösvények kavicsai mellé. A park mélyén, egy hatalmasra nőtt, tekintélyes tölgy ölében pihent békésen a pad.Valamikor voltak a közelben társai is, mára azonban őt vették már szinte csak észre az erre tévedők, a többiek erőteljes javításra szorultak volna már. Egyiknek támlája, másiknak ülőkéje volt törött, míg egy másiknak már csak vas lábai meredtek a semmibe.
Ez az egy pad valahogyan kibírta a részeg vandálok, a nagy havas telek, a nyári tűző napsütés erősen romboló hatását.
Nyár volt most is. Esténként a levegő felfrissült, tücsök ciripelt fáradt lábainál, s mindig jött valaki, igénybe venni szolgálatait.
Fiatal asszonyka jött, kisbabát tolva. Leült a padra, a síró kisdedet kiemelte a kocsiból, majd magához ölelte. Elhelyezkedett, s etetni kezdte. Idilli kép. Gyenge szellő támadt, lágyan megcirógatva a fáradt édesanya arcát. Gyermekének etetése közben egyszer csak mosolyra szaladt a szája. S eszébe jutott, a parkhoz fűződő sok-sok szép emlék…hiszen még nem is olyan régen volt, hogy a mostani férjével forró csókokat váltottak ilyesfajta nyáréjszakákon. S eszébe jutott, hogy pont e padon ült Péter, ő meg fejét az ölébe téve nyúlt el kényelmesen, s úgy kémlelték, számolták a fényes csillagokat. Felnézett a fára, s meg is állapította, akkor még jóval többet lehetett innen látni, ma már jóval terebélyesebb a pad fölé hajló fa lombja.
Az etetés véget ért, sietősen összeszedelődzködtek, majd elindultak. Egy kedves mosoly még újra átszaladt az ifjú édesanya arcán.
Kis idő múlva fiatal lányka jött. Szomorúságát messziről érezhette bárki. Leült, s hosszan, keserves zokogásba kezdett. Néha alig érthetően motyogott patakokban folyó könnyei között. Valamit arról, hogy nem érti, miért történt ez vele. S hogy tehetett az a fiú ilyet!? Vele!? Micsoda gaz alak! S hogy itt vallott szerelmet neki. Ezen a padon. Megfordult kissé, s egy bevésett szív alakot keresett meg a pad támláján, melyben két monogram állt. Ők vésték ide. Keze lassan és óvatosan simított végig kettétört szerelmük fába vésett, örök jelén. Düh szakadt fel benne, majd azonnal felváltotta valami mély szomorúság, és a holnap bizonytalansága. Hát mihez kezdjen most!? Mi lesz vele… Sírt még, sok sötétbe suttogott költői kérdés között, míg valahogyan nyugalomra lelt. Fejét két kézfején pihentetve támasztotta a pad támlájára. S meredt üresen egy darabig a semmibe. Mellkasa is megnyugodott lassan, majd felállt, s elindult, folytatni jelenleg fájó életét.
Ekkorra a parkot elöntötte valami kedves homály, árnyak és tompa lámpafények szinte romantikus tánca a nyáreste sötétségében.
Az égboltra kiköltöztek a csillagok, és méltóságteljesen pillantott a világra a telihold.
Tiszta, rendezett, egyszerű férfi került elő. Megállt a pad mellett, s egy darabig csak nézte. Szemébe könny szökött. Leült. S nem is értette, hogyan történhetett meg vele… hajléktalan volt, s ez a pad volt hónapokig az otthona. S előbukkantak emlékek. Szétszedett kartondobozokról, melyekből takaró lett; sörösüvegek csörgő zajáról, melyeket a kukákból szedett össze, egy csíkos műanyag szatyorba, hogy reggel mielőbb innivalóra váltson. Csikkekről, melyeket sietve dobtak el emberek, s melyeknek Ő akkor úgy örült. Piszok, hosszú hetek mosdatlanságának szaga, melyet ma is orrában tud érezni, pedig sajátja volt. S szörnyen szégyellte magát. Hogyan jutott ide? S nem is tudta, bár sokat kutatta, mikor is, miért is, hogyan is fordult élete a kisiklásból újra vissza, a normális emberi létbe…
Elindult új otthonába, várta a kis albérleti szoba, tisztán, rendben, rendezetten, s a munka másnap, a gyárban. A végre tisztességes élet.
A csend a parkot az élet örök, apró zajára, sajátos hullámhosszára váltotta. Nem jött most senki. S az ember azt mondaná: csönd honol. Ám ez a csönd: él. Mozog. Hallani. A zizegő faágat, ahogy szellő kócolja leveleit. A tücsköt, ahogy esti munkáját végzi: ciripel. A fűben lépkedő galamb kutató csőrének apró neszét. A messziről idehallatszó városi zajokat. Egy autó fékcsikorgását, egy közeli lakás nyitott ablakán egy család esti hangjait… a pad fájának reccsenését, ahogyan kinyújtja fáradt léceit.
S ekkor bukkan fel egy fehér szőrgombolyag. Mint egy nagyobb vattapamacs, nyakában rózsaszín nyakörv, s arról magasra nyújtózik egy bőr szíj, gazdájának kezében végződve. A kutyát esti sétájára lehozó nő sminkelt, haja tupírozva, lakkozva, hosszú körmei mintha ma lettek volna a rendbe rakatva, melegítője szinte új, s tökéletesen simul itt-ott kissé vitatható alakjára. Lassan, felemelt fejjel, várakozva lépdel. Majd lehajol, s a kutyus pórázát kikapcsolja: hagy fusson csak néhány kört a parkban. A nő a padra ülés előtt kezével lesöpri, majd többször szúrós, összevont szemöldökű tekintettel vizslatja, nehogy folt essen drága melegítőjén. Leül. Óvatosan haját, ruháját, ékszereit igazgatja. Makulátlannak kell lenni, hiszen sose lehet tudni: hátha pont ma fut össze az igazival…
A vattapamacs lobogó fülekkel körbeszalad a parkon, majd egy-egy fát, bokrot megjelöl. Újabb kört szalad, majd gazdája hívó szavára szót fogad, nyakörvére csatolódik újra a szíj, s elindulnak még, tovább.
Fülledt, igen hamis magyar nóta töredék hangja hallatszik fel. Dülöngélve közeledik egy alak. Férfi. Sportcipője fűzője lóg, jobb lába szárán a nadrágszár a zoknijába tűrve, inge a dereka egyik oldalán a nadrágból kilóg. Kacskaringósan jut el a padig. Kezében maradt, már kiürült sörösdobozát szájához emeli. Rázza kicsit, majd összegyűri, s találomra eldobja. Csörög a kavicson az alumínium. Rájön a szükség, így feláll, a fához imbolyog, az öreg tölgy törzsét fél karjával szorosan megöleli, másik kezével elkezdi bontogatni a ruhát, dolgát végzi.
Két kocogó tini ér oda, már közeledve látták a férfit. Vihogásukat alig tudják elnyomni. Az egyik copfos lány szájában megcsillan a fogszabályzó. Sietősre veszik lépteik, távozásukat a parkból az ittas férfi dühös pillantásai kísérik.Lassan éjjel borul a helyre. Az utolsó későn fekvő is hazatér. A csillagok beszélgetnek csak a tölggyel, majd a természet is egyre halkul, s nyugovóra tér.
Béke honol a környéken.
Az éjt a hajnal sugarai lágyan ébresztik fel, s a természet is zajosabbá válik. Feltűnik újra a fehér vattapamacsnak tűnő kiskutyus, kit gazdája, bár még igen korán van, megint makulátlan ruházatban, sminkben sétáltat. Most kevesebbet időznek.
Sokat aludni nem tudó nénike jön. Remegő kezével botra támaszkodik. Leül a padra, és máris zsebében keresi zsebkendőjét. Úgy szerettek elsétálni ide… s itt lett rosszul. Oly hálás volt a fiatal fiúcskáknak, kik mobilon mentőt hívtak, amikor a Jóska rosszul lett. Hirtelen. S jött visítva, szirénázva a mentőautó. Műtét, remegő napok, s a halálhíre… Itt ültek együtt utoljára. Terike néninek így szinte zarándokhely lett e park, s e pad…
Vánszorogva, egyre hangosabbra váltva az alapzaj szintjét beköszönt az álmos reggel.
Cserfes kislány érkezik feltehetően a nővérével. Ránézésre úgy 5-6 év lehet közöttük. Talán a boltba mennek, a nagyobbnak még üres kosár ring a karján. A kicsi egyfolytában csak mondja. Ömlik belőle a szó. A nagylány bólogat, néha egy-egy 3-4 betűs egyszerű szóval reagál, mint: aha, igen, persze, ja, ühüm…
Majd két nagyjából középkorú nő bukkan fel. Valami vallásos füzetkéket lapoznak a padra ülve. S megbeszélik, merre, hová mennek, megváltani az embereket, hitüket hirdetve-terjesztve. Szemükben valami furcsa szánalom van az egész világ iránt.
Ekkor egy magas, néger férfi közeledik. Szinte megijednek tőle. Kezében térkép. Odalép a nőkhöz, és igencsak darabos magyarsággal, némi angolt, és ki tudja mily nyelvet belekeverve, mutogatva útbaigazítást kér. Megkönnyebbült sóhaj száll a tölgy lombjába, amikor igent bólogatva -mi szerint érti- elindul.
Hát így gyűjt a múló napok millió történésével emléket egy tölgy, s az általa féltőn óvott pad.
Napok jönnek, mennek. Kisteherautó érkezik. Munkások szállnak ki belőle. Körbejárnak. Cigire gyújt az egyik, nagyot húz egy műanyag vizes flakonból a másik. Az ingujjak feltűrve, előkerül néhány hatalmasnak tűnő szerszám. Fület sértőn felbőg egy kézi láncfűrész hangja. Éles pengéje az öreg tölgy délceg derekába vág. Reccsenve zuhan földre a másik oldalán egy magától letörött ág… a tölgy talán érezve már a véget, magában már csak azért imádkozik: egy kedves kandalló lobbanó lángja legyen majd hamvasztásának színhelye.
Néhány kíváncsi ember odagyűlik.
Újabb teherautócska érkezik. Munkások táblát helyeznek ki a park szélére. Tájékoztató táblát. Mely szerint itt, sok emlék drága színhelyén áruház épül.
Hiába, kell a hely.
Mert így változik egy lakótelep. Így tör utat magának a fejlődő világ. S így oszlanak semmivé egyetlen perc alatt emlékek kövesült nyomának ezrei.
 

Isten útjai kifürkészhetetlenek



A lány izgatottan készülődött. Már nagyon várta, hogy ismét találkozzon Dáviddal. Teljesen felszabadultnak érezte magát a társaságában. Még soha senkiről sem mondhatta el, hogy igazán egyek. Egy test, egy lélek. Most először történt meg vele, hogy valóban szerelmes lett…


Dávidnak egész nap csodálatos hangulata volt. Mindig Nórára gondolt, egyszerűen nem ment ki a fejéből a lány. Már egy éve ismerték egymást és mégis minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy ő az. Igen, ő az, akit neki rendelt az ég. Hálás volt Istennek, amiért találkozhatott Nórával. Valószínűleg nem véletlenül történt, hogy azon a barátságtalan, téli napon, amikor mindketten gondterhelten utaztak a buszon, összeakadt a tekintetük. Ebben az életben semmi sem történik véletlenül. A fiú mélyen hitt a Teremtő minden egyes tervében. Biztosan az sem ok nélkül történt, hogy anya nélkül kellett felnőnie. Nagyon hiányzott neki mindig is egy szerető anyai kéz érintése, a biztató mosolyok, a folytonos aggódás, amit az osztálytársai körében láthatott és teljesen természetes dolog volt a barátainak is, hogy otthon egy gondoskodó édesanya várta őket. Ő egy nagyon melegszívű és kedves apukához járt haza, aki bármennyire is szerette volna, mégsem tudta pótolni az édesanya jelenlétét Dávid életében. Mindazonáltal hálás volt apjának minden egyes napért és minden egyes cselekedetéért, mert tisztában volt a ténnyel, hogy apja nagyon szereti és mindent neki köszönhet. Naphosszat görnyed a munkahelyén a számítógép felett, ha kell, különmunkát is elvállal. Emellett ügyes háziasszony vált belőle és mindig hagyott időt arra is, hogy a fiával beszélgetni tudjon. Tudta, hogy még egy ilyen édesapa nem létezik a földön. Borongós, esős délutánokon, amikor apja még nem érkezett haza a munkából, neki mindig hiányérzete támadt és az édesanyjára gondolt. Csak halovány emlékképek, emlékfoszlányok jutottak eszébe róla. Nem csoda, hisz még csak 5 éves volt, amikor elragadta tőle őt az ég. Apjától többször elkérte a családi fényképalbumot, de valahogy nem ismert az édesanyjára. Egy gyönyörű, kedves arc tekintett vissza rá, de a fénykép nem mutatta meg a valós személyiségét. Hiányzott a bája, a belülről fakadó kisugárzása és az a bámulatos, mosolygó szempár, az egyetlen örökség, ami megmaradt az emlékezetében erről a nem mindennapi asszonyról. A fénykép más, a fénykép mégiscsak fénykép. Soha nem láthatja már ebben az életben anyja igazi arcát. Apja mindig azzal biztatta, hogy ő még velük van, csak fentről néz le rájuk és folyamatosan vigyáz az ő kicsi fiára. Soha sem kell magányosnak éreznie magát, mert édesanyja örökké kíséri minden léptét. Csodálta apját, hogy egy asszony elvesztése után ekkora erővel és energiával folytatta az életet és szüntelenül pártfogolta fiát az élet minden nehéz helyzetében. Pedig milyen kemény sors jutott a férfinak. Ez a gondolat csak felnőttként jutott először eszébe. Azóta viszont többször is eljátszott a gondolattal, hogy egy csodálatos ajándékkal megköszöni majd apjának a hosszú évek kitartó gondoskodását. Mire feleszmélt gondolataiból, már indulnia is kellett. Nem szerette volna megvárakoztatni Nórát.


Szép, napsütéses tavaszi nap volt. Délelőtt 10 órára beszélték meg a találkát. Kedvesen köszöntötték egymást és beszélgetésbe elegyedtek. Nóra arra lett figyelmes, hogy egy belső hang megállás nélkül suttogja neki, mutasd meg neki a helyet, mutasd meg neki a helyet. Úgy döntött, hallgat a hangra…


Nem sokkal később, miután leszálltak a troliról, egy csendes temetőbe vezette a lány a fiút. Dávid nem szólt egy szót sem. Nem tudta, miért jönnek ide. Nóra csak annyit említett, szeretne neki megmutatni valamit. Egyik lépés következett a másik után, aztán Nóra egyszer csak megállt egy sírnál.

- Szeretnék elmesélni Neked egy réges-régi történetet. Én nem emlékszek már rá, semmilyen emlékem sincs már erről az asszonyról. Anyukámtól tudom, hogy igazából két születésnapom van. Az elsőt akkor ünnepeljük, amikor megszülettem. A második születésnapom az a dátum, amikor megmentették az életemet. Minden egyes évben kizarándokol ide a családunk és hálás szívvel gondolunk erre a derék nőre. A történet így hangzik: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsiny kis leányka, aki talán még 2 éves sem volt, amikor anyukájával sétálni indult. A kislány mindig ügyesen fogta anyukája kezét, csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy véletlenül elengedte azt. Meglátott egy kis csicsergő madárkát és utána szaladt. Egy pillanat műve volt az egész. A kislány kiszaladt az útra, miközben nagy sebességgel, vészesen közeledett egy teherautó. Fékcsikorgás, sikítás és egy koppanás. Ennyire emlékszik anyukám, aki sokkos állapotba került. Aztán egy pillanattal később kiderült, hogy a kislány megmenekült, mert egy asszony odaugrott és a saját testével védelmezte a gyermeket. A nő sajnos szörnyethalt.

Nóra arra lett figyelmes, hogy Dávid arcán csorognak a könnyek. Percekig egy szót sem tudott kiejteni. Csak sírt, sírt keservesen. A lány megijedt, hogy talán megbántotta Dávidot. Néhány perc elteltével azonban halvány mosolyféle jelent meg a fiú tekintetén. Most már minden világossá vált számára. Édesanyjának egy belső hang suttoghatta, mit kell cselekednie. Egy igazi angyal volt, aki azért áldozta fel az életét, hogy fiának megmenthesse ezt a varázslatos, bámulatos leányzót, a jövendőbelijét.
 

Domahidi Klára

Állandó Tag
Állandó Tag
Domahidi Klára: Csak egy utazás

Alig helyezkedtem el a Pest felé tartó gyorsvonaton, amikor idős néni állt meg előttem.
- Nem tudja, kedves, megáll ez a vonat Rákoson? Ott akarok leszállni, a
temetőbe megyek a férjem sírjához. Mert ha csak a Keletiben tudok leszállni, sokat kell nekem visszabuszozni. Így is olyan fárasztó az út. – közben megindultak a kerekek.
- Majd jön a kalauz, az megmondja. Tessék leülni.
- Igen, úgy látom itt jó helyem lesz. Lehúzzuk kicsit a sötétítőt, így
nem tűz ránk a nap. Látja, ott már valaki azt is leszaggatta, aztán szenvedhetnek az emberek a hőségben. Így van ez, nem gondolnak a másikra. – ütemes dobolással, ritmikusan kattog, kattog a kerék, a néni tovább mesél.
- Tudja, rendbe teszem a sírt, meg virágot ültetek. – Fekete, elnyűtt,
időette szatyrából piros muskátli látszott ki. – Magam neveltem ezt a virágot. Hiába fizet az ember a temetőben, nem foglalkoznak a sírral. Megenné a gaz, ha nem kapálgatnám.
Figyeltem az elsuhanó tájat. A vasúti töltésről, mintha csorogna lefelé, omlott alá az akác. Mögötte kivágták a nyárfákat, a kifordított gyökerek, mint egy-egy felkiáltójel, meredtek az ég felé. Felettük seregélyek hada suhant el. Egy dongó csapódott az ablaknak, majd a vállamra sodródott egy szöcske.
- Látja, van, ahol ez szent állat. Még az is lehet, hogy szerencsét hoz…
A kukoricás szélében egy őz kíváncsi tekintettel figyelte az elrobogó vonatot. Izmai megfeszültek, ugrásra készen állt, aztán mégsem szökkent el. Úgy ítélte meg, a vonat nem ad okot a menekülésre.
- Rossz egyedül lenni… Irtózok a magánytól. Maga még fiatal, nem is
tudhatja, mi az. A férjemet a szíve vitte el. Rögtön meghalt, nem szenvedett semmit. Úgy elment, hogy el sem búcsúzott senkitől. Ez fáj. Már nem mondhatom el neki, hogy jó ember volt… Hiányzik.
Közénk telepedett a csend. A néni a múltba merengett. Néztem a napraforgótábla fejet hajtó virágait, majd odébb a mezei zsálya lila foltjai tarkították a zöld legelőt. Hatalmas fóliasátrak tűntek elő, az egyiknek szélében kokárdavirág sokasága. Odébb kékesszürke káposztaföldet kapáltak a tűző napon.
- Nem könnyű kenyér ez sem. Hajlongani a forróságban. De valamiből
meg kell élni. De sokat kapáltam életemben én is… Igazán jó helyem van itt a fiaméknál. Csak mindig rohannak. Nincs idejük, még beszélgetni sem. Aztán meg néha össze-össze zördülnek valamin, rossz azt nekem hallgatni. Kinek adjak igazat? Meg nem is nagyon kérdezik a véleményem. Nem szólok az életükbe. Más világ már az övéké. Eltelt felettem is az idő. Már biztos vár a párom odaát. Tudja, nem jó egyedül lenni… Sietek már én is utána. Ne érezze magát ő se egyedül…
A néni csomagolni kezdett, készülődött a leszálláshoz. Az ablakon keresztül egy kiszáradt fára esett a tekintetem, melyet benőtt a vadszőlő. Csupasz gallyak meredtek az ég felé. Odébb a villanyoszlopot is benőtte ez a kúszó, dús növény. Mintha életet adott volna neki. Belefészkeltek a verebek. Aztán egy elhagyott, lepusztult, romos épület árválkodott.
- Örülök kedvesem, hogy találkoztunk. Kellemesen elbeszélgettünk. Na,
minden jót! Aztán vigyázzon magára a nagyvárosban! Tudja, nem csak jó emberek lakják. Legyen óvatos!
Puszit is kaptam búcsúzáskor, amikor begördült a vonat Rákosra. A
vasúti telep falait mindenütt színes falfirka tarkította. A néni, szürke ruhájában furcsán hatott a karneváli hangulatot idéző színkavalkád előtt. Mintha múlt és jelen lassan kezet fogtak volna. A néni még integetett, majd elindult a temető felé a férje sírjához, aki után annyira vágyódott.
 
Utoljára módosítva:
Oldal tetejére