Amit még sohasem köszöntem meg...

Amit még sohasem köszöntem meg...


Leányálmaim mély kékjében
Fürödtem egy herceg szép szemében
S mint a lágy hullám, úgy ringatott el
A csalfa álom, mely magához ölel

Azt hittem egyszerű, könnyű úgy szeretni,
Hogy önmagam másban el tudjam temetni
De a jajszó egyszercsak felszakadt,
Mikor a másikban megleltem arcomat.

Ilyedten néztem
A bús, mély szemekbe,
Mint fájón kiálltó,
Lüktető sebekbe

Mik vérpiros könnyekkel
Kérték tőlem számon
Minden elfeledett
Gyermekkori álmom.

Hogyan kérhettem volna
A megbocsájtást akkor?
Hogy kérhetnék bocsánatot
Önnön magamtól?
S pőrén, üresen,
álmomtól megfosztva,
Nem hasonlítottam én,
Csak egy halottra.

Lelkem űrjében, fénytelen, mint a vak
Keresgettem még egy kicsiny magamat.
De legjobban attól rettegtem én,
Hogy elvesztlek téged is
Önmagam keresvén.

S mikor álltam ott, kiben nem maradt már semmi,
Akkor tudtál újra belém szeretni.
Mert sziveddel láttad,
Amit nem láttam én:
A reménytelenség mélyén
Ott él a remény.

Hamvaim féltőn,
Önmagadtól is óvtad,
Gyászoddal tápláltad cseppenként
Az újjászületett Főnixmadarat.

S mit bűnömmel önmagam ellen
Szerelmesen követtem el
Szerelmeddel lett abból
Gyönyörűséges teher.


Lelkem mit egykor
Oly fájón elvesztett
Szívemben örzött emlék,
Mit megoszthatok veled.

Most tudom már.
Nem haltam meg akkor,
Gyermekből, nővé születtem újjá
Főnixhamvaimból

A kicsiny sajgó fájdalmat,
Mi még megmaradt,
Féltve őrizgetem
Mosolyom alatt.

Emlékeként annak,
Míért megküzdöttünk ketten:
Rajongó gyermekből,
Szerelmes asszonyoddá lettem.