Folytatsd a verset!

és hogy röpült a sárkányuk az égen
és a kertjükbe volt egy régi méhes.
Mint őrültek tébolydák udvarába,
látják az illót, ami semmivé lett,
s nincs már, fejükbe csöngetyűz a kába
emlékezet és a tünékeny élet.
Csak én vigyázok réveteg szemekkel,
amíg e tarka zsibvásárt csodálom,
s a homlokom dörzsölve rezzenek fel.
mi ez az álom?

Kosztolányi Dezső: Szavak a társaságban

.....................................................

Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.

Már maga a Csonkatorony
iránt való tiszteletem
akkora, hogy jó félnapi
izgalomnak elég nekem.


S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam
mégis fejem, ma sem tudom...
Megírom, de az az öreg múzeum-őr
azért meg ne haragudjon.


Böngészgettem a megsárgult
emlékek közt áhitattal.
De sokszor pirított reám
már eddig is az a nehány
üveggel borított asztal.

De most...
(talán mert csak magam voltam)
minden elfogódottságtól
egészen megszabadultam.

Úgy járkáltam, mint valami,
engedtessék e szó: rokon.
S derültem a bécsiesen fogalmazott
finom báli meghívókon.

Vajon ment-e el a bálba,
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,
ékkövekkel cicomázva ment-e véle
a jó tekintetes asszony?

S hogy érezhette ott magát
a sok fényes udvaronc közt,
o, aki még valamikor
cédulát írt Csegi Mihály
hátulsó jobb lábra kesely,
fekete mén-csikajáról?

Ott az írás a többi közt,
megfakult már – negyvenhétbol datálódik.
Olyan gonddal s szép magyarul
írta azt is, mint a Toldit.

Errol az jutott eszembe,
be megtisztulna a líra:
egyik-másik kollégám ha versek helyett
marhacédulákat írna.

Tudom, nem volt illedelmes
e gondolat s helyhez méltó.
De, amint már említettem, lehullt rólam
akkor minden illem-béklyó.

Szinte ugráltam a lépcson,
önmagammal kötekedve.
Nottön-nott a kedvem s véle
bátorságom emeletről emeletre.

S hogy fölértem legfölülre,
hol a bútorai élnek,
alig tudtam ellenállni
egy kísérto párnás széknek.

S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?

Föl kellene próbálni... föl!
“Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha...
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.

Kányádi Sándor: Arany János kalapja

-------------------------------------------------------------------------------------------
______________________________________________________________

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
(...)

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

----------------------------------------------------
_____________________________________




Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!


hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.


Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
(...)

föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel!...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?...Tovatüntek...
Magukkal vitték a szemünket!

Szabó Lőrinc: Nyár
------------------------------------------------------------

A szarkaláb- és muskátliágyakban élt
Egy mormota boldogan, s mitől sem félt,
Csak egész nap nézte, míly gyönyörű szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.

Egy doktor jött gyorsan a kertek alá
S szólt: "Hisz Ön ágyban van! Mondja csak: á!
Csúnya a torka, s a nyelve se szép,
Önnek már krizantém kellene rég."

Mormota nézte a kertet és szólt:
"Akárhogy próbáltam, semmise volt
Nekem oly kellemes, kedves és szép,
Mint a muskátli /piros/, és a szarkaláb /kék/."

A doktor csak legyintett: "Ennyi elég"
Mondta és szigorúan rázta fejét.
"Környezet kell ide és csend!"
S rögtön a krizantém-kertészhez ment.

A mormota feküdt s csak nézte, de szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.
S tudta, hogy nem kell más neki csak épp'
Muskátli /piros/, és szarkaláb /kék/.
(...)

A doktor ült vigan a kert közepén,
mondván: "Úgy nem érti senki, mint én
az ilyen esetet. Már javul is!
S ez a sok krizantém mily csuda friss!"

A mormota húnyt szeme kicsukta rég
a krizantém sárga és fehér szinét,
s boldogan fekszik, mert szívében ég
a muskátli (piros) s a szarkaláb (kék).

A.A.Milne: A mormota és a doktor

_____________________________________________

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
(...)

surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,

kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

Radnóti Miklós: Bájoló

Szebb az alkony, - tisztább
Titokzatos fénye,
Kevesebb a vágya,
Forróbb a reménye.

Czóbel Minka: Este felé

_______________________________________________________________

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
(...)

Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.

Kosztolányi Dezső:Én feleségem, jó és drága-drága

...........................................................

Volt egyszer egy facsalád,
nem volt családfája,
a sok kicsi facsemete
csak felnyurgult, úgy nőtt bele
a faiskolába.
„Értitek a faanyagot?
Minek vágtok fapofát?”
Így faggatta őket legott
a fatanáruraság.

huncili írta:

Bocsánat kedves Fórumtársak, de ez az aranyos, és nekem kedves vers valahogyan zanzásítva lett. Annyi pontatlan vers kering a neten, nem szeretném így hagyni.

A.A. Milne: A mormota és a doktor

A szarkaláb- és muskátliágyakban élt
Egy mormota boldogan, s mitől sem félt,
Csak egész nap nézte, míly gyönyörű szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.

Egy doktor jött gyorsan a kertek alá
S szólt: "Hisz Ön ágyban van! Mondja csak: á!
Csúnya a torka, s a nyelve se szép,
Önnek már krizantém kellene rég."

Mormota nézte a kertet és szólt:
"Akárhogy próbáltam, semmise volt
Nekem oly kellemes, kedves és szép,
Mint a muskátli /piros/, és a szarkaláb /kék/."

A doktor csak legyintett: "Ennyi elég"
Mondta és szigorúan rázta fejét.
"Környezet kell ide és csend!"
S rögtön a krizantém-kertészhez ment.

A mormota feküdt s csak nézte, de szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.
S tudta, hogy nem kell más neki csak épp'
Muskátli /piros/, és szarkaláb /kék/.

Már jött is a doktor és kiskocsin tolt
Rengeteg krizantémtövet és szólt:
"Látja-e barátom? Ez ám a szép!
Nem a muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/."

Az ágyat felásta, így hullott szét
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/,
S krizantém került be /sárga s fehér/,
"Így" - szólt a doktor - "Ön száz évig él!"

A mormota sóhajtott s szólt: "A nagyok
Tudják, hogy mi kell, s én buta vagyok,
De énnekem semmise volt olyan szép,
Mint a muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Eljött a doktor és mérte a hőt,
Pirulát rendelt és sok pihenőt,
És mondta: "Mily hatásos e lágy
Színekben pompázó krizantémágy!"

A mormota befordult, jobb ha kitér
A krizantém-szín elől /sárga s fehér/
"Istenem" - gondolta - "lehet-e még
Muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/?"

A doktor meg kiáltott: "Rohama van!
Tejet és tormát, mit orvosi tan
Javallt, hogy elűzze róla a bajt.
S jót tesz a krizantém környezet majd."

A mormota lehunyta szemét és szólt:
"Aludni szeretnék mostan egy sort,
hátha az álmomban visszajön még
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/."

A doktor ült vígan a kert közepén,
Mondván: "Úgy nem érti senki, mint én
Az ilyen esetet. Már javul is!
S ez a sok krizantém mily csuda friss."

A mormota húnyt szeme kicsukta rég
A krizantém sárga és fehér színét,
S boldogan fekszik, mert szívében ég
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Nénikénk azt mondja ezért van hát,
Hogy krizantémágyban ki mormotát lát,
Úgy fogja találni máig is még,
Szundikál, s mancsával fogja szemét.

Kattints a kibontásához...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ile feladványa:

De a sok kis facsemete
inkább csak fagottozott,
fabulákat fabrikált, vagy fafagyit falatozott,
de a fatudományokhoz
fajankónak bizonyult,
a többi fakocka fejhez
sehogyan se viszonyult.
Eladdig, hogy a fatanár
elfakulva kifakadt:
„Hű, favilla, fakarika!
Ki, fakanál, ki, fakard!
Azt a fancsali fajzatát!
Na, majd megraklak, ne félj!
Fakupa lesz belőletek,
vagy fakutya, sőt, fahéj!
Nem famulus! Mért
kupáljam hát akkor fafejetek?
Ilyen fanyar és fantaszta
fákat nem is ismerek!
Faramuci, faragatlan
farizeus farakás!”
Addig-addig ordított,
míg berekedt a fatanár,
belefásult, és belátta,
hogy fatális tévedés
ennyi bunkó, tuskó fattyat
tovább nyesegetni, és –
„Fabatkát se ér”-t kiáltva –
nem engedte őket többet
soha a faiskolába.
Így telt hát be a fa-fátum
a pofátlan fapofákon.
Szabó T Anna: Famese
---------------------------------------------
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
(...)

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

Arany János: Civilizáció

---------------------------------------------

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
(...)

Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!"

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?

..................................................

Ó, szállj le ide sólyom,
ó, szállj le ide sólyom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom.

Te sólyom, aranycsőrű,
te sólyom, aranycsőrű
te sárga, sárga, sárarany körmű,
te sárga, sárga, sárarany körmű.

Hasítsd fel selyemingem,
hasítsd fel selyemingem
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem.

Ha élek, veled éljek,
ha élek, veled éljek,
ha égek, égek, égjek el érted,
ha égek, égek, égjek el érted.

/ Sólyom-ének: Nagy László/

----------------------------------------------------------------
Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.
(...)

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét - tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...

Vajda János: A Balaton partján (1884)
--------------------------------------------------------

Anyámnak szép írása volt,
akár a menüett,
úgy kanyarította alá
a kecses betűket,
keringtek és lebegtek és
perdültek, mint a tánc,
apámra kacskaringatón
fonódott így a lánc.
(...)

Gyurkovics Tibor: Anyám-apám szerelme

.............................................................

Te légy a jel és ódon könyveid
és szobraid nemes vonása,
mint szemre fény és szívre édes ír,
úgy hulljon házunk asztalára.

Vén hársfasor alléja most vezess.
Légy a félig-vaknak rácsa.
Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is
mézhomlokú jó porkolábja.

Vezesd e sárga, vén falak közé,
melyek szemében egyre nőnek.
Ágyútlan váraink, vén iskolák,
ti vagytok szárnyai jövőnek!

Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,
szorítva kardjuk s bibliájuk,
úgy légy nekünk tudás, szívünkrenőtt
szabadon választott királyunk.

Takáts Gyula: Iskolám falára
---------------------------------------------

Nem lehet tisztességes ember
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.

A nem-hazudást, nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
(...)

...

A sorssal se mégysz semmire
viták haragos érve nélkül.
S ha költő hallgat, belekékül,

mint kinek fogy a levegője
s véle sápadnak mind, zihálva,
kiknek ő volna nyíló szája.

Különös bibliát-idéző
ragály! – De birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.

Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
kik nem adják ki igazunkat,
rászolgálnak, ha belefúlnak!
Illyés Gyula: Költők egymás közt

------------------------------------

Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-jussnál.
(...)

Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.

Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifjú vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.

Ady Endre: A visszajáró Májusok

.........................................

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy meglássalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De, nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek,
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa: Kívüled élek


----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A hegyekről leszáll a köd.
Hömpölyög. Úgy jön, mint egy páncélos sereg.
Zizeg a lomb. Megbillen a fán.
Jön a halál: az ősz. A lomb pereg.
Amott még zöld az erdő.
Most borul rá a ködkabát.
Jön a köd szótlan, hangtalan,
s mégis megértem szavát.
(...)

A halál szava: csend és gyász.
Istenem, mily messze áll a bölcső,
a dal, a fény, a nyári nász...
A ködön át csak egy-két háztető piroslik.
Most néhány faág nyúlik rajta át
könyörgő karként az ég felé,
siratva multat, fényt s árva önmagát.
S én úgy állok itt, mint egy cövek:
erősen és rendületlenül.
Én elébe állok a halálnak!
Én virágzó életet védek itt elül.
Mögöttem még a nyár dalol,
mögöttem még zizeg a kalász,
mosolyog a róna, a folyó, a város...
Állj meg, ősz! Menj innen halál és fekete gyász!

Egyhangú zöld, unalmas a világ, -
csattanj pipacs, rikolts, veres virág!
A gyermeket, az ifjút csalogasd,
hirdesd a zászlós, lobogós tavaszt!

Voltál virágom, szeretlek ma is,
de van a földnek más virága is,
aki nem verseng, aki nem kiált:

mély színnel izzó, kék búzavirág.