A "TÓ" parton.
E történet a vad képzelet szülötte
minden nemű azonosság a valósággal
csak véletlen egybeesés.
Meg akart halni- mondod csendesen.
Állsz a parton és nézed ahogy fodrozódik a víz ahol elmerült. Talán még pár buborék is felpattan a víz színén aztán nyugalom lesz.
De meddig.
Bosszúsan rugdosod a kavicsokat.
Miért is jöttél ide ?! Hiszen nincs is hozzá közöd semmi! Ismerted őt igaz de azon kívül?! És most mégis itt vagy és asszisztáltál a megrendezett jelenethez.
Mitől volt ez olyan "nagy szám" ?! Ugyan már ! Ha mindenkinek engedtél volna és.... aki összetákol egy verset neked, hát tele lehetne a naptár! És különben is ! Az ember nem vállal be egy ilyen pasit szeretőnek !
Furcsa egy tó ez döbbensz rá. Ez a szürke élet tava. Ott hullámzanak benne a fojtogató monotonság, a magány és az egyedüllét hínárhalmai, inkább mocsár ez.
Hmm. A kezdet kezdetén még érdekes is volt. Még hízelgett is a gondolat picit talán. Aztán jöttek a versek, szépek, fájdalmasak és neked nem volt erőd megtiltani. Persze bátorítani sem akartad sőt!
Nem adtál rá semmi okot, hogy kicsit is reméljen. Nem válaszoltál a versekre az sms-ekre a levelekre.
Nem ! Te igyekeztél kívülálló maradni amennyire lehetett. Igyekeztél elriasztani őt. Mindig kimérten csak a kolléga viszonyt tartottad, és bíztál benne maga is rájön ez mekkora baromság. De nem jött rá! Illetve tudta ő hiszen le is írta nem egyszer és mégis. Talán tényleg szerelmes. Na és ??!!
Neki pontosan kellene tudnia igazán ahhoz két ember kell !! S ebből a kettőből hibázik az egyik és az te vagy.
Nem árultad el neki, de azért vártad az újabb verset, levelet, azért kíváncsi voltál mit képes még kitalálni. Mindegy is már. Kapálódzik még talán de a szürke mocsár elnyeli úgyis. Szörnyű mennyi erő szorult bele. Mennyire akar szabadulni ettől a ragadós nyúlós sártól, hogy elérjen. Néha egész közel majdnem érintésnyire jutott. Csak a kezed kellett volna picit mozdítani, de még ahhoz sem volt kedved, hogy csillapí-tandó a fájdalmát megérintsd. Hogyne ! Még félreértette volna ! Még az hiányzott volna az amúgy is bonyolult életedhez. Pusztuljon így látván és tudván TE NEM AKAROD !
Most megint kiemelkedik a szürke mocsárból és ezerszín lelkéből ismét kifeszít egy szivárványcsíkot melyben mint tükörben ott ragyogsz te is. És ilyenkor sok szürke emberke is ki tud emelkedni a ragacsból mert ennek a szivárványnak vonzereje van, s amíg tündököl erőt sugároz mindazoknak akik megélik és értik a benne rejlő erőt.
Nem! Nem akarom ! Nem tudom! - kiáltasz fel dühösen.
Miért pont engem választott ! Miért pont most ???
Összehúzod magad egész kicsire, nem szólalsz meg, nem is mozdulsz. Talán nem is veszi észre, hogy itt vagy azért. Talán elfogadja végre, Te nem nyújtasz, nem nyújthatsz kezet ! Talán......
Hányszor engedted meg, hogy bekerítsenek és mi lett belőle! Tudtad te is nem tart majd soká és mégis megengedted, hogy "megérintsenek" Mert akartad, mert elhitetted magaddal is, hogy most sikerül. Aztán nem lett belőle semmi. Mégis így visszagondolva szép volt.-talán. Volt és kész, de lehetett volna belőle valami. Ez meg milyen ?? Igaz nem voltak ilyenek és talán nem is akartak téged ennyire , de ha igen lehetett volna belőlük valami. Ebből meg???!!! Hát NEM!
Egy mámoros éjszaka. MI ??!! DE ! Pont vele! És mégis miért ?? Ha már erről lenne csak szó, hát volna egy-két tipped kivel szívesen akár egy éjszakára is. De vele hát..............
Mégis mi nyugtalanít ebben az egészben. Miért nem zárod be a kapukat teljesen. Nem is tudod igazán.
Meg akart halni. - mondod csendesen. Szenvedni akart a bolond elérhetetlen eszmei szépségért, mint Jézus és tudta is pusztulását mint ő, és mégis. Meg is bolondított sok embert a szürke tóból akik most keresik az a szépséget a saját életükben amit ő rajzolt eléjük, de az nincs a valóságban!
Bosszúsan taposol el még néhány hervadó szóvirágot. Hátat fordítasz és visszahúzódsz a saját szürke tavadba, magányhínárjaid és félbemaradt szerelem-tavirózsáid közé. Becsukod a szemed erősen, hogy ne lásd, de a szorosra zárt szempilláidon keresztül is átvilágít a lángoló szivárványhíd
a tavad felett.
E történet a vad képzelet szülötte
minden nemű azonosság a valósággal
csak véletlen egybeesés.
Meg akart halni- mondod csendesen.
Állsz a parton és nézed ahogy fodrozódik a víz ahol elmerült. Talán még pár buborék is felpattan a víz színén aztán nyugalom lesz.
De meddig.
Bosszúsan rugdosod a kavicsokat.
Miért is jöttél ide ?! Hiszen nincs is hozzá közöd semmi! Ismerted őt igaz de azon kívül?! És most mégis itt vagy és asszisztáltál a megrendezett jelenethez.
Mitől volt ez olyan "nagy szám" ?! Ugyan már ! Ha mindenkinek engedtél volna és.... aki összetákol egy verset neked, hát tele lehetne a naptár! És különben is ! Az ember nem vállal be egy ilyen pasit szeretőnek !
Furcsa egy tó ez döbbensz rá. Ez a szürke élet tava. Ott hullámzanak benne a fojtogató monotonság, a magány és az egyedüllét hínárhalmai, inkább mocsár ez.
Hmm. A kezdet kezdetén még érdekes is volt. Még hízelgett is a gondolat picit talán. Aztán jöttek a versek, szépek, fájdalmasak és neked nem volt erőd megtiltani. Persze bátorítani sem akartad sőt!
Nem adtál rá semmi okot, hogy kicsit is reméljen. Nem válaszoltál a versekre az sms-ekre a levelekre.
Nem ! Te igyekeztél kívülálló maradni amennyire lehetett. Igyekeztél elriasztani őt. Mindig kimérten csak a kolléga viszonyt tartottad, és bíztál benne maga is rájön ez mekkora baromság. De nem jött rá! Illetve tudta ő hiszen le is írta nem egyszer és mégis. Talán tényleg szerelmes. Na és ??!!
Neki pontosan kellene tudnia igazán ahhoz két ember kell !! S ebből a kettőből hibázik az egyik és az te vagy.
Nem árultad el neki, de azért vártad az újabb verset, levelet, azért kíváncsi voltál mit képes még kitalálni. Mindegy is már. Kapálódzik még talán de a szürke mocsár elnyeli úgyis. Szörnyű mennyi erő szorult bele. Mennyire akar szabadulni ettől a ragadós nyúlós sártól, hogy elérjen. Néha egész közel majdnem érintésnyire jutott. Csak a kezed kellett volna picit mozdítani, de még ahhoz sem volt kedved, hogy csillapí-tandó a fájdalmát megérintsd. Hogyne ! Még félreértette volna ! Még az hiányzott volna az amúgy is bonyolult életedhez. Pusztuljon így látván és tudván TE NEM AKAROD !
Most megint kiemelkedik a szürke mocsárból és ezerszín lelkéből ismét kifeszít egy szivárványcsíkot melyben mint tükörben ott ragyogsz te is. És ilyenkor sok szürke emberke is ki tud emelkedni a ragacsból mert ennek a szivárványnak vonzereje van, s amíg tündököl erőt sugároz mindazoknak akik megélik és értik a benne rejlő erőt.
Nem! Nem akarom ! Nem tudom! - kiáltasz fel dühösen.
Miért pont engem választott ! Miért pont most ???
Összehúzod magad egész kicsire, nem szólalsz meg, nem is mozdulsz. Talán nem is veszi észre, hogy itt vagy azért. Talán elfogadja végre, Te nem nyújtasz, nem nyújthatsz kezet ! Talán......
Hányszor engedted meg, hogy bekerítsenek és mi lett belőle! Tudtad te is nem tart majd soká és mégis megengedted, hogy "megérintsenek" Mert akartad, mert elhitetted magaddal is, hogy most sikerül. Aztán nem lett belőle semmi. Mégis így visszagondolva szép volt.-talán. Volt és kész, de lehetett volna belőle valami. Ez meg milyen ?? Igaz nem voltak ilyenek és talán nem is akartak téged ennyire , de ha igen lehetett volna belőlük valami. Ebből meg???!!! Hát NEM!
Egy mámoros éjszaka. MI ??!! DE ! Pont vele! És mégis miért ?? Ha már erről lenne csak szó, hát volna egy-két tipped kivel szívesen akár egy éjszakára is. De vele hát..............
Mégis mi nyugtalanít ebben az egészben. Miért nem zárod be a kapukat teljesen. Nem is tudod igazán.
Meg akart halni. - mondod csendesen. Szenvedni akart a bolond elérhetetlen eszmei szépségért, mint Jézus és tudta is pusztulását mint ő, és mégis. Meg is bolondított sok embert a szürke tóból akik most keresik az a szépséget a saját életükben amit ő rajzolt eléjük, de az nincs a valóságban!
Bosszúsan taposol el még néhány hervadó szóvirágot. Hátat fordítasz és visszahúzódsz a saját szürke tavadba, magányhínárjaid és félbemaradt szerelem-tavirózsáid közé. Becsukod a szemed erősen, hogy ne lásd, de a szorosra zárt szempilláidon keresztül is átvilágít a lángoló szivárványhíd
a tavad felett.
