Merényi Gábor
Új tag
Halálügynökök
A magányos öregúr lassú csoszogással közelít huszadik század eleji kanapéjához, mint ledöntött kőszobor zuhan bele. Nyújtózkodás közben ízületei megreccsennek, majd váratlan csengetés billenti ki nyugalmából. Bosszantja a szemtelenség, miszerint este tízkor – csak úgy – felzavarhatnak egy alváshoz kézülődő öregembert.
Az ajtó előtt két feketeruhás alak áll, a Kegyeleti Kft munkatársai, két feketeruhás alak áll.
A házigazda betessékeli a vendégeket. Visszahuppan kanapéjára, a felbátorodott ügynököket az ajtó melletti fotelbe ülteti. A magasabb, kopasz - aki hasító görcseitől fájdalmas fintorokat vág - belelendül mondandójába, a felfúvódott képű társának csupán ásításoktól mozog a szája.
A bőbeszédű nem húzza az időt; előkapja bársony fedőlapú urnakatalógusát és ajánlatot tesz:
- Uram, gondolja át, itt van ez a gránitból készült. Tudom, valamelyest borsosabb az ára, mint a korábban kiválasztottnak, ám ezen semmi értelme spórolni. Ennél hosszabb élettartamút és lakályosabbat nemigen talál másutt. Élete legbölcsebb döntését hozhatja. Kérem, ne habozzon! Számoljunk egy kicsit; a lezárási illeték, a huszonöt éves helybérlés… az annyi, mint… úgy látom, kijön negyvenötezerből. Na persze, ehhez hozzájön a ceremóniaköltség és a hamvasztási taksa.
A monológ megszakad, megszólal az elalvásra egyre nagyobb hajlandóságot mutató, alacsonyabb társ:
- Igen, jól… jól mondja, nagyon megéri. Meg kell semmisítenünk a régi… a régi szerződést és megírjuk… megírjuk a másikat.
A felfúvódott képű még folytatná, de a beszédkényszeres, magasabbik türelmetlenül ragadja magához a szót:
- Uram, nem hagyhatjuk, hogy nyugalomért epedező hamva abban az ódivatú tölgyfaurnában sínylődjön. A magasságos Istenre esküszöm, hogy e lakályos grániturna örök békességet biztosít majd Önnek.
Az elcsigázott öregúr így:
- Intézzétek már el, hogy a délnyugati falra tegyenek fel, mert rettenetesen fázós vagyok, minden tagom reumás. Legalább egy kicsit átmelegítene a forró nyári napsütés.
A magas kopasz lelkesen folytatja:
- Tisztelt uram, ezt megígérhetem! Bízhat bennem! Nézze, felveszem az új szerződésbe az adatait. Amennyiben aláírja, akkor Önt huszonöt évig senki el nem mozdíthatja a helyéről. Kedves uram, magáé a százhuszonnyolcas urnafülke, amelyhez szívből gratulálok, itt, most és elsőként.
A fél órája szunyókáló alacsony kollégának oldalra billen felfúvódott feje.
A kopasz beszédes türelmét vesztve mordul az öregre:
- Akkor végre aláfirkálja ezt a nyamvadt szerződést?
Az öregúr beleegyező mozdulattal nyúl a tollért.
- Jól van fiam, ülj csak le.
A magas ügynöknek az idegességtől rángatózik az arca.
- Nem látja, hogy ülök? Most rögtön aláírja!
Az öreg megfontoltan:
- Jól van fiam, hová kanyarítsam?
De a várva-várt aláírásra nem kerül sor, mert az öregúr feltápászkodik, és kivánszorog a vécére. A magas vigéc ezalatt a tíz perc alatt még jobban felizgatja magát.
A kényelmesen visszacsoszogó házigazda kimerülten rogy helyére. A kopasz üvölteni kezd:
- Most azonnal megfogja azt a tollat és itt – érti? – ezen az átkozott helyen odakarcolja a nevét!
Az öreg hirtelen elalszik, nem hall semmit az óbégatásból. A szófosztott munkatárs is mélyen húzza a lóbőrt. A magasabbik, beszédes vendég, fojtogatásra emeli kezeit, a felriadó öreg felé közelít, ám ekkor…
- A szíve vagy a hirtelen izgalom? - töpreng el az öregúr a földre zuhanó urnaárus láttán.
A magányos öregúr lassú csoszogással közelít huszadik század eleji kanapéjához, mint ledöntött kőszobor zuhan bele. Nyújtózkodás közben ízületei megreccsennek, majd váratlan csengetés billenti ki nyugalmából. Bosszantja a szemtelenség, miszerint este tízkor – csak úgy – felzavarhatnak egy alváshoz kézülődő öregembert.
Az ajtó előtt két feketeruhás alak áll, a Kegyeleti Kft munkatársai, két feketeruhás alak áll.
A házigazda betessékeli a vendégeket. Visszahuppan kanapéjára, a felbátorodott ügynököket az ajtó melletti fotelbe ülteti. A magasabb, kopasz - aki hasító görcseitől fájdalmas fintorokat vág - belelendül mondandójába, a felfúvódott képű társának csupán ásításoktól mozog a szája.
A bőbeszédű nem húzza az időt; előkapja bársony fedőlapú urnakatalógusát és ajánlatot tesz:
- Uram, gondolja át, itt van ez a gránitból készült. Tudom, valamelyest borsosabb az ára, mint a korábban kiválasztottnak, ám ezen semmi értelme spórolni. Ennél hosszabb élettartamút és lakályosabbat nemigen talál másutt. Élete legbölcsebb döntését hozhatja. Kérem, ne habozzon! Számoljunk egy kicsit; a lezárási illeték, a huszonöt éves helybérlés… az annyi, mint… úgy látom, kijön negyvenötezerből. Na persze, ehhez hozzájön a ceremóniaköltség és a hamvasztási taksa.
A monológ megszakad, megszólal az elalvásra egyre nagyobb hajlandóságot mutató, alacsonyabb társ:
- Igen, jól… jól mondja, nagyon megéri. Meg kell semmisítenünk a régi… a régi szerződést és megírjuk… megírjuk a másikat.
A felfúvódott képű még folytatná, de a beszédkényszeres, magasabbik türelmetlenül ragadja magához a szót:
- Uram, nem hagyhatjuk, hogy nyugalomért epedező hamva abban az ódivatú tölgyfaurnában sínylődjön. A magasságos Istenre esküszöm, hogy e lakályos grániturna örök békességet biztosít majd Önnek.
Az elcsigázott öregúr így:
- Intézzétek már el, hogy a délnyugati falra tegyenek fel, mert rettenetesen fázós vagyok, minden tagom reumás. Legalább egy kicsit átmelegítene a forró nyári napsütés.
A magas kopasz lelkesen folytatja:
- Tisztelt uram, ezt megígérhetem! Bízhat bennem! Nézze, felveszem az új szerződésbe az adatait. Amennyiben aláírja, akkor Önt huszonöt évig senki el nem mozdíthatja a helyéről. Kedves uram, magáé a százhuszonnyolcas urnafülke, amelyhez szívből gratulálok, itt, most és elsőként.
A fél órája szunyókáló alacsony kollégának oldalra billen felfúvódott feje.
A kopasz beszédes türelmét vesztve mordul az öregre:
- Akkor végre aláfirkálja ezt a nyamvadt szerződést?
Az öregúr beleegyező mozdulattal nyúl a tollért.
- Jól van fiam, ülj csak le.
A magas ügynöknek az idegességtől rángatózik az arca.
- Nem látja, hogy ülök? Most rögtön aláírja!
Az öreg megfontoltan:
- Jól van fiam, hová kanyarítsam?
De a várva-várt aláírásra nem kerül sor, mert az öregúr feltápászkodik, és kivánszorog a vécére. A magas vigéc ezalatt a tíz perc alatt még jobban felizgatja magát.
A kényelmesen visszacsoszogó házigazda kimerülten rogy helyére. A kopasz üvölteni kezd:
- Most azonnal megfogja azt a tollat és itt – érti? – ezen az átkozott helyen odakarcolja a nevét!
Az öreg hirtelen elalszik, nem hall semmit az óbégatásból. A szófosztott munkatárs is mélyen húzza a lóbőrt. A magasabbik, beszédes vendég, fojtogatásra emeli kezeit, a felriadó öreg felé közelít, ám ekkor…
- A szíve vagy a hirtelen izgalom? - töpreng el az öregúr a földre zuhanó urnaárus láttán.
