<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD vAlign=top align=left width="5%"></TD><TD vAlign=top align=left width="65%">
<TABLE id=table1 style="BORDER-COLLAPSE: collapse" borderColor=#000000 cellPadding=20 width="100%" bgColor=#ffffff border=1><TBODY><TR><TD><TABLE id=table83 cellSpacing=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD height=15></TD></TR><TR><TD>
Louis Famoso
</TD></TR><TR><TD height=15></TD></TR></TBODY></TABLE>
A következő Élet az élet után "Life After Death" (LAD) tapasztalatra Louis Famoso tett szert az Úr 1963. eszendejében egy autóbaleset következtében.
Egy kis nyomást éreztem a fejemen, amit az odaszorult a Fairlane tetejéhez, aztán már csak lefelé tekintve három síró és hiszterikusan kiabáló lányt láttam, amint a sofőrt próbálják magához téríteni. Aztán hirtelen rájöttem: "WOW, az én vagyok ott a karjaik között, és senki sincs otthon!"
Nézegettem az ablakon át, mi maradt szegény összegyűrődött Mustangomból. A másik én csak feküdt ott öntudatlanul. Próbáltam megmondani a lányoknak, hogy jól vagyok, és akkor talán abbahagyják a kiabálást, és lenyugszanak egy kicsit. Megpróbáltam megragadni a sofőrt, hogy felkeltsem figyelmét, és ő kissé felém fordult. Úgy tűnt a lányokhoz beszél, s közben tartotta a másik fejemet, nem engem. Az mondta, hogy olyan gyorsan ment, ahogy csak bírt a nyolc hengeresével. Lenéztem a 170 km/h-t mutató sebességmérőre, és azt gondoltam: "Nos, a pokolba is, simán átmehetek még egy másik baleseten. Ez meg se kottyant, csak azt tudnám az a másik énem miért fekszik ott a lányok karjai között. Elég rossz bőrben volt szegény. Én nem éreztem semmi fájdalmat, sem félelmet, és 5 lánnyal téptem éppen az országúton egy kórház felé, én és én. Micsoda egy éjszaka!
Szerencsére a lányoknak volt előre váltott autópálya matricájuk a szélvédőn, mert az autópálya kapuőrnek arra is alig volt ideje, hogy átengedje őket. Mint a villám hajtotak át a kapun, s közben kiabáltak neki, hogy kórházba sietnek. Én kuncogva integettem neki a hátsó szélvédőn keresztül, de nem integetett vissza. Amikor befutottunk a kórházba, minkét elől ülő lány kiugrott az autóból, és teljes sebességgel futva lökték be az előcsarnok lengőajtaját. Kezdtem kikászálódni az autóból, és indultam volna a bejárat felé, amikor már jöttek is visszafelé két szanitéccel és egy kerekeken gördülő hordággyal. Oldalt léptem, és figyeltem, amint a másik énemet felpakolják rá. Miközben már robogtak is velem visszafelé, a másik három lányt figyeltem, amint összeszedik magukat. Mind az öten a sürgősségi ellátó felé fordulva álltak. Elhatároztam, hogy követem magam, mivel úgy tűnt senki nem foglalkozik velem, és látni akartam miért volt ez a nagy hűhó.
Nővérek, ápolók és egy orvos serénykedett a testem körül. Két lány az információs pultnál diktálta be adataimat, a másik három pedig orrát az üveghez nyomva figyelte, hogy mi történik a műtőben. Végigsétáltam a folyosón, és láttam, hogy többen is üldögélnek ott a padokon és székeken a sorukra várva. A másik énemet vették előre ugyanis a műtőben, amiért én gondolatban elnézést kértem tőlük, és én is arra felé vettem az irányt.
Keresztül sétáltam az ajtókon, majd körbe az orvos és a nővérek körül, akik éppen megszabadítottak a ruháimtól, és lemostak. Az orvos észrevette a nagy lukat a koponyám oldalán, és kezdte megtisztítani, amikor az egyik mellettem álló ápoló megkérdezte, hogy összevarhatja-e a kezemen lévő vágást. Az orvos igent mondott rá, mivel nem gondolta, hogy túlélem a dolgot. Valami olyasmit mondott, hogy betesz egy fémlemezt a fejembe, de nem tudja mennyi ideig maradok életben, mert rengeteg vért vesztettem. A nővér megkérdezte, hogy szükség van-e Chaplin féle alapellátásra, úgyhogy a doktor felemelte s megszemlélte a dögcédulámat. Amikor azt olvasta, hogy agnosztikus (szabadgondolkodó) és a vércsoport 0 RH negatív, így szólt: " nem hiszem, hogy ez a kölyök különösebben törődne vele, de ha akarja hívhatja őket!" Úgy véltem ez kissé érzéketlen hozzáállás volt a részéről, és annak sem örültem különösebben, hogy a szanitéc a kezemen gyakorolja a varrást.
Azt gondoltam magamban "panaszt kellene tennem," de abban a pillanatban elkezdtem lebegve emelkedni a mennyezet felé. Amikor végül is elértem a plafont, onnan letekintve láthattam magam, amint éppen reménytelen helyzetben operálnak, és az énemet pedig, amint átlátszó alakban lebeg a test fölött. Egyre magasabbra emelkedve körültekintettem, s konstatáltam a port és a koszt a műtő neon lámpatestein, és azt gondoltam: "Valaki még hallani fog erről.." Amikor meghallottam, hogy a doktor így szól:
"Cimkézzük fel és csomagoljuk be. Nem lesz szükség arra a fémlapra nővér. Szanitéc, kész van azzal a kézzel? "
"Igen uram," felelte.
"Remek, takarja le fiam!"
Tudtam mi történik az általam ismert velem, de még nem voltam kész rá. El akartam érni a lányokat, akik összeölelkezve sírtak, de ahelyett, hogy előre mozdultam volna, valami vissza és fölfelé húzott. Nem volt bennem félelem vagy veszteségérzés. Csak némi csodálkozás és kíváncsiság, hogy mi következik. Valami olyasmibe léptem be, mint a Holland alagút - autók és forgalom nélkül persze-, és fényt láttam a végén. Sötét volt, de nem teljes feketeség. A végéről beszűrődő fény - amelyet napfénynek gondoltam - enyhén megvilágította. Valami vonzott az alagút fényes vége felé. Óvatosan nézegettem körül, még a sötétebb mélyedésekbe is bekukkantottam.
Elmentem nagyon vallásosnak tűnő férfiak mellett, akik mintha imádkoztak volna isteneikhez. Mind a legjobb ruháikba voltak öltözve: öltönyök, tógák, köntösök, fejékek, ágyékkötők és mindenféle egyéb. A legtöbbje az alagút falán kívül volt, de az egyik, aki mellettem jobbra lebegett, ő nem. Keleties külseje volt, hosszú szürke Fu Man Chu öltözetet viselt, és az alagút közepén üldögélt összekulcsolt kézzel és keresztbe tett lábbal.
Mivel nemrég fejeztem be két körutazást "vidéken," egyből kitaláltam, hogy az egyik olyan vallást reprezentálja, amelyikkel magam is kacérkodtam. Katolikusként nevelkedtem, de viszonylag hamar feladtam ezt a hitet, és sok mindenbe beleártottam magam, a Miantól a Koránig, a Hopitól az összes észak-, és dél-amerikai természetvallásig. Úgy tűnt itt mindegyik képviselője jelen van.
Amikor ellebegtem a szerzetes fölött, azt hiszem észrevett, mert mintha elmosolyodott volna. Az összes többi vallásos férfiú csak mormolta tovább az imáját, és karjukkal mintha áldást osztottak volna. Nem tudtam, hogy most engem áldanak meg, vagy az alagutat. Egyikük sem állt vagy ült az alagútban, hanem inkább lebegtek. Meg akartam állni, hogy szót váltsak velük. Talán feltenni pár kérdést, olyanokat mint, hogy kik voltak azelőtt, és mióta vannak itt, de valami tovább hajtott a fény felé.
Kis füstfoszlányokat láttam, ami azt hiszem tömjén lehetett. Ez jött a nagy alagút minden részéből, az egyik végétől a másikig. Láttam és érzékeltem, de a lábaim soha nem érinteték az alagút falát. Egyenesen a hossztengelyében utaztam. Minél közelebb értem a végéhez, annál világosabb lett, és mintha egy hatalmas vetítő vászon felé robognék, amelyet csak épp az imént festettek volna ki a legragyogóbb fehérrel. Egy üres vászon, készen arra, hogy fessenek rá, és én vártam a festést. Aztán hirtelen a vásznon életem képei kezdtek peregni, születésemtől kezdve, kb. egy másodpercenként. Egyik kép a másik után. Néha egyes részek kimerevedtek egy másodpercre, aztán jött a következő. Úgy éreztem tesztelnek, hogy lássák, én vagyok-e az az "én", akinek itt kell lennie. Aztán ugyanolyan hirtelen véget ért, ahogy elkezdődött. Azt utolsó kép az volt, amint egy guruló fémkupac lángba borul, és utána csak meredten bámultam az üres vászonra. Majd lenéztem a testemre, de az az átlátszó körvonal, amelyet a műtőben még láttam magam körül, eltűnt. Arra gondoltam: "Hogy lehet ez? Talán annak az üres fehér vászonnak a része vagyok? De ha úgy van, akkor honnan jönnek a gondolataim, s honnan ezek a kérdések?"
Abban a pillanatban egy ragyogó fénylő arany gömb tűnt fel. Amint közeledett egyre nagyobb lett, és amikor nagyjából elérte a strandlabda nagyságot, megállt pont előttem, a fejem fölött. Ragyogó fényt sugárzott, és átalakult egy tiszta fényből levő leírhatatlan lénnyé. Pont előttem lebegett. Nagyobb volt mint a legmagasabb ember, akit valaha is láttam, és kétszer szélesebb nálam, és arányaiban maga volt a tökéletesség szobra. Körvonalát mintha finom töltőtollal rajzolták volna meg. Haj, arc, ruha mind aranyszínben sugárzott, mintha elektromos töltése vagy inkább nukleáris töltése lenne. Maga volt a megszemélyesült energia.
Ahogy alakja szilárdabb formát öltött, minden ami mögötte volt, ugyanazt tette. Olyan volt, mintha az egész fehér vászon, amelyhez megérkeztem az alagút végén, most élő lenne, és én a része lennék. Más figurák is feltűntek körülöttünk. Megpezsdült az élet, mindenfelé különböző méretű, fényességű és szinű lények voltak láthatók. Építmények és tájak ugrottak elő mindenhonnan, mind kristályos állapotban. Mindet ezek az áttetsző fényes alakok népesítették be. Néhányuknak volt szárnya, de a többségnek nem. Egyesek teljes alakot öltöttek, mások nem. Megint mások csak mint ragyogó színes fénygömbök tűntek fel, mint buborékok a szénsavas vízben.
Nem bírtam tovább. Minden elnyomott érzelem, amelyet valaha ismertem feltört belőlem, és kiömlött. Csak amikor már úgy gondoltam, hogy tudok beszélni, és kérdezek egy s mást, akkor kezdett a lény hozzám szólni. Hangja olyan volt, mint kórusé. Nem férfikórus, nem női, nem hangos, nem lágy, hanem tökéletes és mindent magába foglaló. Amint a mellette levő két hatalmas, csodálatos lényre pillantottam, akik ragyogó köntösben voltak, bemutatta őket: "Ők Mihály és Gábriel. Mihály téged választott, mint ővét, és Gábriel fog tanítani téged. "
Mögöttük egy másik hatalmas lény állt, ugyanolyan gyönyörű, de kissé kontrasztosabb volt, ahogy sötétebb ruhája szétterült. Ennek a lénynek olyan volt a tekintete, amely tetszett ugyan, de szinte átdöfött vele. A fény lény azt mondta: "Ő az, aki ki lett űzve. Választhatod bármelyiket tetszésed szerint. "
Azt gondoltam, hogy ha Mihály már kiválasztott engem, akkor én meg őt választom. Olyan erősnek és hatalmasnak látszott, mint a többiek, de a szemében olyan tűz lobogott, amely megragadott engem. Gabriel szeme lágyabb volt, és több megértés tükröződött benne. Arra gondoltam: "Milyen abszolút gyönyörűek ezek a lények. "
Aztán az előttem álló lényre néztem. A tekintete tele volt szeretettel és melegséggel, határozott volt, és ellenállhatatlan. Úgy tűnt helyesli a döntésemet. Aztán azt mondta nekem: "A katonám leszel, és egy darabig Mihállyal tartasz. Időnként Gabriel is meglátogat majd. Küldök még másokat is majd hozzád, és gyümölcsöd nem fog messze esni a fától a betakarítás idején."
Ezután 5 fénygömböt láttam. Úgy tűnt játszanak, cikáztak, kergetőztek körülöttünk. A távoli horizonton látszó tájról érkeztek. Megfigyeltem, hogy mind egyforma méretű volt, de színűk árnyalatokban eltért, nagyjából úgy ahogy egy rózsa szirmai különböznek egymástól. Kivéve az egyiket, amelyik kékesebb volt. Két rózsaszín viszont tökéletesen egyformának látszott, a másik kettőben kicsit mélyebb volt a vörös illetve a narancsszín beütés. Mielőtt még kérdezni tudtam volna, máris szólt hozzám: "Ők tőled vannak, és mint itt mindenki, tőlem, de ezek hozzád jönnek, és te fogsz vigyázni rájuk. El fognak repkedni, de jöjjetek össze a Betakarítás idejére. "
Azt gondoltam, hogy a lény azt próbálja nekem mondani, hogy ezek lennének a gyermekeim, de én még csak 21 vagyok, és nem csak hogy nem voltam nős, de még csak szándékomban sem állt megházasodni. Nem értettem, hogy lehetek ezek tőlem, és én TŐLE.
Akkor egy csodálatos lapos tányér tűnt fel az égen, amely a szivárvány minden színében csillámlott. Egy pillanat alatt ezer darabra hulllott, minden egyes darabka saját fénnyel ragyogott. Aztán nagyon lassan kezdtek újra összeállni a darabkák, kialakítva az eredeti lapos tányért.
Tudtam, hogy mit akar ezzel a Fény Lény mondani. Mi vagyunk a tányér darabjai. Én csak egy vagyok a sok ezer darabból, ahogy mindenki más itt, és a régi világomban. Elmém még mindig a Begyűjtésen tűnődött, mit akar ez jelenteni, és a lény válaszolt:
"Itt látni fogod a jeleket, amelyek jelzik a Betakarítás közeledtét. "
Ezzel képek tűntek fel, majdnem mint a televíziban. Amikor egy egy képre koncentráltam, az összeállt, kiugrott a helyéről, és behatolt az elmémbe. Becsapódása szinte hátralökött. Tulajdonképpen mind csak egy egy röpke pillantás volt, de annyira realisztikusak voltak, mintha itt az orrom előtt történnének a dolgok. Nem tudtam elfordulni. Aztán úgy látszott, mintha ezeknek a vízióknak a részévé váltam volna.
Voltak jelenetek, amelyben egyenruhás emberek más egyenruhás embereket öltek. Felismertem néhány rangjelzést, és pár közülük amerikai volt. Voltak sok ezren civilek, akik civileket öltek. Olyan volt, mintha játékfigurákat látnék, ahogy maguktól mozognak, egymásnak esnek. Különböző országok, különböző nemzetek, különböző vallások, különböző fegyverek, különböző századok, de az eredmény mindig ugyanaz: sok százezer haldokló és halott. Ki akartam jutni ebből a dologból. Éreztem ezeknek az embereknek a fájdalmát és szenvedését. Megkérdeztem a lényt:
"Miért van ez, és meddig tart még? "
A lény így felelt: Az ember addig fogja a másikat prédának tekinteni, amíg el nem kezd érte imádkozni."
A következő vízió árvízekről szólt - különböző kontinenseket borítottak el különböző évszakokban. Ismét ott jártam közöttük, éreztem az erejét, és a halál szagát. Életek százai, termőföldek, erdők vesztek el, és vadállatokat sodort az ár.
Aztán vulkánkitöréseket láttam világszerte. Egyik a másik után. A folyékony láva egész városokat és falvakat égetett fel, a bennük levő emberekkel és állatokkal együtt. Megkövülten meredtem a romokra, és láttam, hogy alig valami maradt meg abból ami valaha állt ott.
Az utolsó vízióban földrengések pusztítottak majnem minden kontinensen. Az egyik erős Amerikát rázta meg, a többi Európát és a keletet. Ismét ezrek haltak meg. Az épületek leomlottak. A földfelszín magassági különbségei kiegyenlítődtek.
Ismét a lény felé fordultam, és ő azt mondta: "Nem láttál mindent, lesz még ennél több is, sőt lesz olyan, amikor mindez egyidőben történik, akkor amikor a bűn az ő tetőfokára hág. "
Nem volt időm rákérdezni a dologra, mert máris folytatta: "Elfordulnak TŐLEM, és önmagukat nyilvánítják isteneknek."
Ezzel a végszóval Mihály intett nekem, hogy kövessem, és most az Univerzum része vagyok. Szupernovák, napok, planéták, minden amit a Földről láttam nem is oly régen. Mindenek kezdete felé utaztunk, a világmindenség belseje felé. Billiárdnyi bolygó billiárd csillag körül. Minél közelebb jutottunk a centrumhoz, annál több lett a galaxis. A legnagyobb rész olyan mint egy tányér. Amikor eltört, ez a centrumban volt. Azok a részek, amelyek a periférián voltak, repültek a legmesszebb a középponttól.
Így van minden az univerzumban. Minden olyan, mint egy kör egy másik körben, ami szintén egy másik körben van. Minden szint, minden dimenzió nem más, mint egy rétege az eredetinek, amely végtelen. Figyeltem, amint milliónyi Gömb szisztematikusan belépett az előttem levő bolygókra. Olyannak tűntek, mint virágról virágra szálló méhek, megporozva egyiket a másik után. Mihály közelebb vont engem, és láthattam, hogy nagyon sok bolygón van élet. A Gömbök csatlakoztak a bolygón levő teremtményekhez. Nem minden teremtmény volt ugyanolyan minden bolygón, de mindben volt valami közös: volt fejük, testük, végtagjaik, ás fény lények éltették őket egy időre.
Kifelé vettük az irányt a centrumból, és Mihály azt mondta, hogy Gabriel tudna még sok mindent magyarázni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Mihály azt akarta, hogy tudjam: örömére szolgált, hogy sokszor hívták nekem segíteni, és jól végeztem a kötelességem. Ezekkel a szavakkal távozott: "Soha többé nem fogják veled elfelejtetni újra"!
Visszafelé tartottam, abba az irányba, ahol a Földnek kellett lennie, és figyeltem, amint időnként üstökösök és aszteroidák mennek el mellettem, illetve én haladok el mellettük. A gázszerű felhő formációk színei lenyűgöztek. Elkezdtem nézegetni ezeket a kezdeti stádiumban lévő galaxisokat, ahogy a Földön a felhőket nézegeti az ember, találgatva, mire hasonlít az alakja. Ez egy csónak. Az pedig madár szárnyakkal. Ott egy kendő, amint száll a szélben. Közben felismertem az Orion csillagképet, és tudtam, hogy már közeledem úticélomhoz.
Midőn keresztül sodródtam az Orionon, felfigyeltem két lángoló mennyei testre, amelyek a centrumával párhuzamosan száguldottak. Úgy néztek ki, mintha egy íjász egyszerre két nyilat lőtt volna ki, és egyenesen otthonunk, a Kék Bolygó felé tartottak. Rögtön egy vízió merült fel előttem, amelyben emberek milliói sírtak New York City egyes részeinek pusztulása miatt. Egy különös érzésre lettem figyelmes, amelyet nem ismertem azelőtt. Talán az lehetett ennek az oka, hogy ebben a városban nőttem fel. Hatalmas földrengést láttam, 8,6 -es erősségűt, egy Eurekanak nevezett helyen. Egy rádióamatőr, vagy bemondó arról beszélt, hogy emberek ezrei hagyják a természeti csapások által gyakran sújtott területeket, és költöznek biztonságosabb helyekre. Aztán egy űrállomást láttam az égből lezuhanni belső robbanás miatt. Több nemzet is egymással egyidőben rakétákat lőtt ki az űrbe. Arra gondoltam, hogy a fény lény már megmutatott mindent, amit látni kellett, de ez most más volt. Erősebb, és nem volt előzetes bemutató, mint akkor.
Gabriel tűnt fel mellettem, talán azért mert bizonytalanul éreztem magam, amikor feltűnt a szemem előtt egész galaxisunk szétterülő képe. A Nap éppen tágult, és hatalmas ektoplazma darabokat vetett ki magából, fokozottabban mint valaha. És ráadásul pont a bolygók pályájának irányába. Képtelen voltam tekintetem levenni a Földről. Figyeltem, hogy ezek a napkitörések milyen hatással vannak rá. Egy hatalmas massza húzott el mellettem, nagyobb, mint a bolygók általam becsült tömege, s amint elérte a Földet, az vadul imbolyogni kezdett. A forgás megállt, majd lassan újraindult, de ferde tengellyel. Közelebbről kezdtem nézni, mintha egy kamerával közelítenék rá. A hamufelhők, amelyek vékonyan rétegként borították be a Földet, darabokra estek, és láthattam, amint az óceánok kezdenek emelkedni - elöször a Csendes a tűzgyűrű mentén - aztán a többi egyszerre. Ahogy a víz kezdte elborítani a szárazföldet, az a tenger nyomása alá került. Amikor a nyomás kiegyenlítődött, a megváltozott tengely forgásához, a Föld pillanatok alatt megváltozott.
Új volt, tisztább, sokkal gyönyörűbb sötétebb zölddel és világosabb kékkel. A szárazföldek egyike másika hasonlatos volt azokhoz, amelyeket a nemrég meglátogatott bolygókon láttam Mihály társaságában. Voltak emberek is ezen a Földön, akik boldogabbnak és sokkal elégedettebbnek tűntek, habár látszólag úgy éltek, mint az ősi természeti népek. Az ősök által épített egykori városokat, amelyek hosszú ideig a tenger alatt voltak, most újra benépesítették a túlélők. Törzsek csatlakoztak egymáshoz, és alkottak apró nemzeteket, és nagy örömmel láttam, hogy háborúk egyáltalán nem voltak. Igazi béke és boldogság köszöntött végre az emberiségre. Gábriel azt mondta nekem, hogy ez az ő üzenete, amellyel vissza kell mennem. Tudatni a többiekkel, hogy nincs sok félnivaló, mert a Föld örökké fennmarad, mint ahogy a többi bolygó is, amelyeken látogatást tettünk. El kell mondanom a világnak, hogy figyeljék az Oriont, és tudni fogják mikor következnek be ezek a dolgok. Azt kérdeztem: "És mi lesz a többiekkel, akik e változás korában a Földön élnek?" Gábriel azt válaszolta, hogy mind felemeltetnek. Néhányan magasabbra, ők nem élvezhetik tovább a fizikai világot, néhányan a Földön maradnak, hogy újra benépesítsék és újjáépítsék azt. Ők is magasabb szinten lesznek, mint a most élők közül bárki!
Ezután ismét az aranyszínű fény lény előtt találtam magam. Az öt gömb még ott volt körülötte. Szerettem volna még maradni, hogy felfedezzem azt a világot, az összes fény lénnyel, de azt mondták, hogy ez most nem lehetséges. Azért hoztak ide, hogy visszamenjek, és elmondjam a többieknek akik majd követnek, hogy ha szétsugározzák a szeretetet, amelyet magukkal vittek a fizikai világba, tudniuk kell, hogy Teremtőjük türelmetlenül visszavárja őket. A lény azt mondta nekem, hogy ha bármi kérdésem lesz a szívemben vagy az elmémben, ő meg fogja azt válaszolni. Elég ha csak magamba nézek, mivel ő ott tartózkodik. Ettől kezdve csak arra kell gondolnom, hogy úgy van, és úgy is lesz, mert tudom az igazságot mindörökre. Azt mondta, hogy még sok tennivaló van, de kikövezte az utat előttem, úgyhogy nem lesz gondom az áthaladással. Sok minden kerül majd a jelenlétembe, amin tudok segíteni, és még több, amin nem. De akkor sem szabad félredobnom, mert egy lélek sem veszhet el a szívemben.
Azt kérdeztem, hogy miből fogom én ezt tudni, de mielőtt megkaphattam volna a választ, megindítottak a sötét alagútban visszafelé, mint kilőtt puskagolyót, s körülbelül annyi kontrollom is volt a dolog felett. Egy szerető hang azt közölte velem, hogy még ma vissza kell mennem.
A nővér törölgette a fejemet.
Lou Famoso website-ja <CENTER><TABLE id=table81 cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0></CENTER><CENTER></CENTER><CENTER><CENTER><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=2 height=20></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=2 height=20></TD></TR><TR><TD>
</TD></TR></TBODY></TABLE>
</TD></TR><TR><TD height=15></TD></TR></TBODY></TABLE>
Egy kis nyomást éreztem a fejemen, amit az odaszorult a Fairlane tetejéhez, aztán már csak lefelé tekintve három síró és hiszterikusan kiabáló lányt láttam, amint a sofőrt próbálják magához téríteni. Aztán hirtelen rájöttem: "WOW, az én vagyok ott a karjaik között, és senki sincs otthon!"
Nézegettem az ablakon át, mi maradt szegény összegyűrődött Mustangomból. A másik én csak feküdt ott öntudatlanul. Próbáltam megmondani a lányoknak, hogy jól vagyok, és akkor talán abbahagyják a kiabálást, és lenyugszanak egy kicsit. Megpróbáltam megragadni a sofőrt, hogy felkeltsem figyelmét, és ő kissé felém fordult. Úgy tűnt a lányokhoz beszél, s közben tartotta a másik fejemet, nem engem. Az mondta, hogy olyan gyorsan ment, ahogy csak bírt a nyolc hengeresével. Lenéztem a 170 km/h-t mutató sebességmérőre, és azt gondoltam: "Nos, a pokolba is, simán átmehetek még egy másik baleseten. Ez meg se kottyant, csak azt tudnám az a másik énem miért fekszik ott a lányok karjai között. Elég rossz bőrben volt szegény. Én nem éreztem semmi fájdalmat, sem félelmet, és 5 lánnyal téptem éppen az országúton egy kórház felé, én és én. Micsoda egy éjszaka!
Szerencsére a lányoknak volt előre váltott autópálya matricájuk a szélvédőn, mert az autópálya kapuőrnek arra is alig volt ideje, hogy átengedje őket. Mint a villám hajtotak át a kapun, s közben kiabáltak neki, hogy kórházba sietnek. Én kuncogva integettem neki a hátsó szélvédőn keresztül, de nem integetett vissza. Amikor befutottunk a kórházba, minkét elől ülő lány kiugrott az autóból, és teljes sebességgel futva lökték be az előcsarnok lengőajtaját. Kezdtem kikászálódni az autóból, és indultam volna a bejárat felé, amikor már jöttek is visszafelé két szanitéccel és egy kerekeken gördülő hordággyal. Oldalt léptem, és figyeltem, amint a másik énemet felpakolják rá. Miközben már robogtak is velem visszafelé, a másik három lányt figyeltem, amint összeszedik magukat. Mind az öten a sürgősségi ellátó felé fordulva álltak. Elhatároztam, hogy követem magam, mivel úgy tűnt senki nem foglalkozik velem, és látni akartam miért volt ez a nagy hűhó.
Nővérek, ápolók és egy orvos serénykedett a testem körül. Két lány az információs pultnál diktálta be adataimat, a másik három pedig orrát az üveghez nyomva figyelte, hogy mi történik a műtőben. Végigsétáltam a folyosón, és láttam, hogy többen is üldögélnek ott a padokon és székeken a sorukra várva. A másik énemet vették előre ugyanis a műtőben, amiért én gondolatban elnézést kértem tőlük, és én is arra felé vettem az irányt.
Keresztül sétáltam az ajtókon, majd körbe az orvos és a nővérek körül, akik éppen megszabadítottak a ruháimtól, és lemostak. Az orvos észrevette a nagy lukat a koponyám oldalán, és kezdte megtisztítani, amikor az egyik mellettem álló ápoló megkérdezte, hogy összevarhatja-e a kezemen lévő vágást. Az orvos igent mondott rá, mivel nem gondolta, hogy túlélem a dolgot. Valami olyasmit mondott, hogy betesz egy fémlemezt a fejembe, de nem tudja mennyi ideig maradok életben, mert rengeteg vért vesztettem. A nővér megkérdezte, hogy szükség van-e Chaplin féle alapellátásra, úgyhogy a doktor felemelte s megszemlélte a dögcédulámat. Amikor azt olvasta, hogy agnosztikus (szabadgondolkodó) és a vércsoport 0 RH negatív, így szólt: " nem hiszem, hogy ez a kölyök különösebben törődne vele, de ha akarja hívhatja őket!" Úgy véltem ez kissé érzéketlen hozzáállás volt a részéről, és annak sem örültem különösebben, hogy a szanitéc a kezemen gyakorolja a varrást.
Azt gondoltam magamban "panaszt kellene tennem," de abban a pillanatban elkezdtem lebegve emelkedni a mennyezet felé. Amikor végül is elértem a plafont, onnan letekintve láthattam magam, amint éppen reménytelen helyzetben operálnak, és az énemet pedig, amint átlátszó alakban lebeg a test fölött. Egyre magasabbra emelkedve körültekintettem, s konstatáltam a port és a koszt a műtő neon lámpatestein, és azt gondoltam: "Valaki még hallani fog erről.." Amikor meghallottam, hogy a doktor így szól:
"Cimkézzük fel és csomagoljuk be. Nem lesz szükség arra a fémlapra nővér. Szanitéc, kész van azzal a kézzel? "
"Igen uram," felelte.
"Remek, takarja le fiam!"
Tudtam mi történik az általam ismert velem, de még nem voltam kész rá. El akartam érni a lányokat, akik összeölelkezve sírtak, de ahelyett, hogy előre mozdultam volna, valami vissza és fölfelé húzott. Nem volt bennem félelem vagy veszteségérzés. Csak némi csodálkozás és kíváncsiság, hogy mi következik. Valami olyasmibe léptem be, mint a Holland alagút - autók és forgalom nélkül persze-, és fényt láttam a végén. Sötét volt, de nem teljes feketeség. A végéről beszűrődő fény - amelyet napfénynek gondoltam - enyhén megvilágította. Valami vonzott az alagút fényes vége felé. Óvatosan nézegettem körül, még a sötétebb mélyedésekbe is bekukkantottam.
Elmentem nagyon vallásosnak tűnő férfiak mellett, akik mintha imádkoztak volna isteneikhez. Mind a legjobb ruháikba voltak öltözve: öltönyök, tógák, köntösök, fejékek, ágyékkötők és mindenféle egyéb. A legtöbbje az alagút falán kívül volt, de az egyik, aki mellettem jobbra lebegett, ő nem. Keleties külseje volt, hosszú szürke Fu Man Chu öltözetet viselt, és az alagút közepén üldögélt összekulcsolt kézzel és keresztbe tett lábbal.
Mivel nemrég fejeztem be két körutazást "vidéken," egyből kitaláltam, hogy az egyik olyan vallást reprezentálja, amelyikkel magam is kacérkodtam. Katolikusként nevelkedtem, de viszonylag hamar feladtam ezt a hitet, és sok mindenbe beleártottam magam, a Miantól a Koránig, a Hopitól az összes észak-, és dél-amerikai természetvallásig. Úgy tűnt itt mindegyik képviselője jelen van.
Amikor ellebegtem a szerzetes fölött, azt hiszem észrevett, mert mintha elmosolyodott volna. Az összes többi vallásos férfiú csak mormolta tovább az imáját, és karjukkal mintha áldást osztottak volna. Nem tudtam, hogy most engem áldanak meg, vagy az alagutat. Egyikük sem állt vagy ült az alagútban, hanem inkább lebegtek. Meg akartam állni, hogy szót váltsak velük. Talán feltenni pár kérdést, olyanokat mint, hogy kik voltak azelőtt, és mióta vannak itt, de valami tovább hajtott a fény felé.
Kis füstfoszlányokat láttam, ami azt hiszem tömjén lehetett. Ez jött a nagy alagút minden részéből, az egyik végétől a másikig. Láttam és érzékeltem, de a lábaim soha nem érinteték az alagút falát. Egyenesen a hossztengelyében utaztam. Minél közelebb értem a végéhez, annál világosabb lett, és mintha egy hatalmas vetítő vászon felé robognék, amelyet csak épp az imént festettek volna ki a legragyogóbb fehérrel. Egy üres vászon, készen arra, hogy fessenek rá, és én vártam a festést. Aztán hirtelen a vásznon életem képei kezdtek peregni, születésemtől kezdve, kb. egy másodpercenként. Egyik kép a másik után. Néha egyes részek kimerevedtek egy másodpercre, aztán jött a következő. Úgy éreztem tesztelnek, hogy lássák, én vagyok-e az az "én", akinek itt kell lennie. Aztán ugyanolyan hirtelen véget ért, ahogy elkezdődött. Azt utolsó kép az volt, amint egy guruló fémkupac lángba borul, és utána csak meredten bámultam az üres vászonra. Majd lenéztem a testemre, de az az átlátszó körvonal, amelyet a műtőben még láttam magam körül, eltűnt. Arra gondoltam: "Hogy lehet ez? Talán annak az üres fehér vászonnak a része vagyok? De ha úgy van, akkor honnan jönnek a gondolataim, s honnan ezek a kérdések?"
Abban a pillanatban egy ragyogó fénylő arany gömb tűnt fel. Amint közeledett egyre nagyobb lett, és amikor nagyjából elérte a strandlabda nagyságot, megállt pont előttem, a fejem fölött. Ragyogó fényt sugárzott, és átalakult egy tiszta fényből levő leírhatatlan lénnyé. Pont előttem lebegett. Nagyobb volt mint a legmagasabb ember, akit valaha is láttam, és kétszer szélesebb nálam, és arányaiban maga volt a tökéletesség szobra. Körvonalát mintha finom töltőtollal rajzolták volna meg. Haj, arc, ruha mind aranyszínben sugárzott, mintha elektromos töltése vagy inkább nukleáris töltése lenne. Maga volt a megszemélyesült energia.
Ahogy alakja szilárdabb formát öltött, minden ami mögötte volt, ugyanazt tette. Olyan volt, mintha az egész fehér vászon, amelyhez megérkeztem az alagút végén, most élő lenne, és én a része lennék. Más figurák is feltűntek körülöttünk. Megpezsdült az élet, mindenfelé különböző méretű, fényességű és szinű lények voltak láthatók. Építmények és tájak ugrottak elő mindenhonnan, mind kristályos állapotban. Mindet ezek az áttetsző fényes alakok népesítették be. Néhányuknak volt szárnya, de a többségnek nem. Egyesek teljes alakot öltöttek, mások nem. Megint mások csak mint ragyogó színes fénygömbök tűntek fel, mint buborékok a szénsavas vízben.
Nem bírtam tovább. Minden elnyomott érzelem, amelyet valaha ismertem feltört belőlem, és kiömlött. Csak amikor már úgy gondoltam, hogy tudok beszélni, és kérdezek egy s mást, akkor kezdett a lény hozzám szólni. Hangja olyan volt, mint kórusé. Nem férfikórus, nem női, nem hangos, nem lágy, hanem tökéletes és mindent magába foglaló. Amint a mellette levő két hatalmas, csodálatos lényre pillantottam, akik ragyogó köntösben voltak, bemutatta őket: "Ők Mihály és Gábriel. Mihály téged választott, mint ővét, és Gábriel fog tanítani téged. "
Mögöttük egy másik hatalmas lény állt, ugyanolyan gyönyörű, de kissé kontrasztosabb volt, ahogy sötétebb ruhája szétterült. Ennek a lénynek olyan volt a tekintete, amely tetszett ugyan, de szinte átdöfött vele. A fény lény azt mondta: "Ő az, aki ki lett űzve. Választhatod bármelyiket tetszésed szerint. "
Azt gondoltam, hogy ha Mihály már kiválasztott engem, akkor én meg őt választom. Olyan erősnek és hatalmasnak látszott, mint a többiek, de a szemében olyan tűz lobogott, amely megragadott engem. Gabriel szeme lágyabb volt, és több megértés tükröződött benne. Arra gondoltam: "Milyen abszolút gyönyörűek ezek a lények. "
Aztán az előttem álló lényre néztem. A tekintete tele volt szeretettel és melegséggel, határozott volt, és ellenállhatatlan. Úgy tűnt helyesli a döntésemet. Aztán azt mondta nekem: "A katonám leszel, és egy darabig Mihállyal tartasz. Időnként Gabriel is meglátogat majd. Küldök még másokat is majd hozzád, és gyümölcsöd nem fog messze esni a fától a betakarítás idején."
Ezután 5 fénygömböt láttam. Úgy tűnt játszanak, cikáztak, kergetőztek körülöttünk. A távoli horizonton látszó tájról érkeztek. Megfigyeltem, hogy mind egyforma méretű volt, de színűk árnyalatokban eltért, nagyjából úgy ahogy egy rózsa szirmai különböznek egymástól. Kivéve az egyiket, amelyik kékesebb volt. Két rózsaszín viszont tökéletesen egyformának látszott, a másik kettőben kicsit mélyebb volt a vörös illetve a narancsszín beütés. Mielőtt még kérdezni tudtam volna, máris szólt hozzám: "Ők tőled vannak, és mint itt mindenki, tőlem, de ezek hozzád jönnek, és te fogsz vigyázni rájuk. El fognak repkedni, de jöjjetek össze a Betakarítás idejére. "
Azt gondoltam, hogy a lény azt próbálja nekem mondani, hogy ezek lennének a gyermekeim, de én még csak 21 vagyok, és nem csak hogy nem voltam nős, de még csak szándékomban sem állt megházasodni. Nem értettem, hogy lehetek ezek tőlem, és én TŐLE.
Akkor egy csodálatos lapos tányér tűnt fel az égen, amely a szivárvány minden színében csillámlott. Egy pillanat alatt ezer darabra hulllott, minden egyes darabka saját fénnyel ragyogott. Aztán nagyon lassan kezdtek újra összeállni a darabkák, kialakítva az eredeti lapos tányért.
Tudtam, hogy mit akar ezzel a Fény Lény mondani. Mi vagyunk a tányér darabjai. Én csak egy vagyok a sok ezer darabból, ahogy mindenki más itt, és a régi világomban. Elmém még mindig a Begyűjtésen tűnődött, mit akar ez jelenteni, és a lény válaszolt:
"Itt látni fogod a jeleket, amelyek jelzik a Betakarítás közeledtét. "
Ezzel képek tűntek fel, majdnem mint a televíziban. Amikor egy egy képre koncentráltam, az összeállt, kiugrott a helyéről, és behatolt az elmémbe. Becsapódása szinte hátralökött. Tulajdonképpen mind csak egy egy röpke pillantás volt, de annyira realisztikusak voltak, mintha itt az orrom előtt történnének a dolgok. Nem tudtam elfordulni. Aztán úgy látszott, mintha ezeknek a vízióknak a részévé váltam volna.
Voltak jelenetek, amelyben egyenruhás emberek más egyenruhás embereket öltek. Felismertem néhány rangjelzést, és pár közülük amerikai volt. Voltak sok ezren civilek, akik civileket öltek. Olyan volt, mintha játékfigurákat látnék, ahogy maguktól mozognak, egymásnak esnek. Különböző országok, különböző nemzetek, különböző vallások, különböző fegyverek, különböző századok, de az eredmény mindig ugyanaz: sok százezer haldokló és halott. Ki akartam jutni ebből a dologból. Éreztem ezeknek az embereknek a fájdalmát és szenvedését. Megkérdeztem a lényt:
"Miért van ez, és meddig tart még? "
A lény így felelt: Az ember addig fogja a másikat prédának tekinteni, amíg el nem kezd érte imádkozni."
A következő vízió árvízekről szólt - különböző kontinenseket borítottak el különböző évszakokban. Ismét ott jártam közöttük, éreztem az erejét, és a halál szagát. Életek százai, termőföldek, erdők vesztek el, és vadállatokat sodort az ár.
Aztán vulkánkitöréseket láttam világszerte. Egyik a másik után. A folyékony láva egész városokat és falvakat égetett fel, a bennük levő emberekkel és állatokkal együtt. Megkövülten meredtem a romokra, és láttam, hogy alig valami maradt meg abból ami valaha állt ott.
Az utolsó vízióban földrengések pusztítottak majnem minden kontinensen. Az egyik erős Amerikát rázta meg, a többi Európát és a keletet. Ismét ezrek haltak meg. Az épületek leomlottak. A földfelszín magassági különbségei kiegyenlítődtek.
Ismét a lény felé fordultam, és ő azt mondta: "Nem láttál mindent, lesz még ennél több is, sőt lesz olyan, amikor mindez egyidőben történik, akkor amikor a bűn az ő tetőfokára hág. "
Nem volt időm rákérdezni a dologra, mert máris folytatta: "Elfordulnak TŐLEM, és önmagukat nyilvánítják isteneknek."
Ezzel a végszóval Mihály intett nekem, hogy kövessem, és most az Univerzum része vagyok. Szupernovák, napok, planéták, minden amit a Földről láttam nem is oly régen. Mindenek kezdete felé utaztunk, a világmindenség belseje felé. Billiárdnyi bolygó billiárd csillag körül. Minél közelebb jutottunk a centrumhoz, annál több lett a galaxis. A legnagyobb rész olyan mint egy tányér. Amikor eltört, ez a centrumban volt. Azok a részek, amelyek a periférián voltak, repültek a legmesszebb a középponttól.
Így van minden az univerzumban. Minden olyan, mint egy kör egy másik körben, ami szintén egy másik körben van. Minden szint, minden dimenzió nem más, mint egy rétege az eredetinek, amely végtelen. Figyeltem, amint milliónyi Gömb szisztematikusan belépett az előttem levő bolygókra. Olyannak tűntek, mint virágról virágra szálló méhek, megporozva egyiket a másik után. Mihály közelebb vont engem, és láthattam, hogy nagyon sok bolygón van élet. A Gömbök csatlakoztak a bolygón levő teremtményekhez. Nem minden teremtmény volt ugyanolyan minden bolygón, de mindben volt valami közös: volt fejük, testük, végtagjaik, ás fény lények éltették őket egy időre.
Kifelé vettük az irányt a centrumból, és Mihály azt mondta, hogy Gabriel tudna még sok mindent magyarázni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Mihály azt akarta, hogy tudjam: örömére szolgált, hogy sokszor hívták nekem segíteni, és jól végeztem a kötelességem. Ezekkel a szavakkal távozott: "Soha többé nem fogják veled elfelejtetni újra"!
Visszafelé tartottam, abba az irányba, ahol a Földnek kellett lennie, és figyeltem, amint időnként üstökösök és aszteroidák mennek el mellettem, illetve én haladok el mellettük. A gázszerű felhő formációk színei lenyűgöztek. Elkezdtem nézegetni ezeket a kezdeti stádiumban lévő galaxisokat, ahogy a Földön a felhőket nézegeti az ember, találgatva, mire hasonlít az alakja. Ez egy csónak. Az pedig madár szárnyakkal. Ott egy kendő, amint száll a szélben. Közben felismertem az Orion csillagképet, és tudtam, hogy már közeledem úticélomhoz.
Midőn keresztül sodródtam az Orionon, felfigyeltem két lángoló mennyei testre, amelyek a centrumával párhuzamosan száguldottak. Úgy néztek ki, mintha egy íjász egyszerre két nyilat lőtt volna ki, és egyenesen otthonunk, a Kék Bolygó felé tartottak. Rögtön egy vízió merült fel előttem, amelyben emberek milliói sírtak New York City egyes részeinek pusztulása miatt. Egy különös érzésre lettem figyelmes, amelyet nem ismertem azelőtt. Talán az lehetett ennek az oka, hogy ebben a városban nőttem fel. Hatalmas földrengést láttam, 8,6 -es erősségűt, egy Eurekanak nevezett helyen. Egy rádióamatőr, vagy bemondó arról beszélt, hogy emberek ezrei hagyják a természeti csapások által gyakran sújtott területeket, és költöznek biztonságosabb helyekre. Aztán egy űrállomást láttam az égből lezuhanni belső robbanás miatt. Több nemzet is egymással egyidőben rakétákat lőtt ki az űrbe. Arra gondoltam, hogy a fény lény már megmutatott mindent, amit látni kellett, de ez most más volt. Erősebb, és nem volt előzetes bemutató, mint akkor.
Gabriel tűnt fel mellettem, talán azért mert bizonytalanul éreztem magam, amikor feltűnt a szemem előtt egész galaxisunk szétterülő képe. A Nap éppen tágult, és hatalmas ektoplazma darabokat vetett ki magából, fokozottabban mint valaha. És ráadásul pont a bolygók pályájának irányába. Képtelen voltam tekintetem levenni a Földről. Figyeltem, hogy ezek a napkitörések milyen hatással vannak rá. Egy hatalmas massza húzott el mellettem, nagyobb, mint a bolygók általam becsült tömege, s amint elérte a Földet, az vadul imbolyogni kezdett. A forgás megállt, majd lassan újraindult, de ferde tengellyel. Közelebbről kezdtem nézni, mintha egy kamerával közelítenék rá. A hamufelhők, amelyek vékonyan rétegként borították be a Földet, darabokra estek, és láthattam, amint az óceánok kezdenek emelkedni - elöször a Csendes a tűzgyűrű mentén - aztán a többi egyszerre. Ahogy a víz kezdte elborítani a szárazföldet, az a tenger nyomása alá került. Amikor a nyomás kiegyenlítődött, a megváltozott tengely forgásához, a Föld pillanatok alatt megváltozott.
Új volt, tisztább, sokkal gyönyörűbb sötétebb zölddel és világosabb kékkel. A szárazföldek egyike másika hasonlatos volt azokhoz, amelyeket a nemrég meglátogatott bolygókon láttam Mihály társaságában. Voltak emberek is ezen a Földön, akik boldogabbnak és sokkal elégedettebbnek tűntek, habár látszólag úgy éltek, mint az ősi természeti népek. Az ősök által épített egykori városokat, amelyek hosszú ideig a tenger alatt voltak, most újra benépesítették a túlélők. Törzsek csatlakoztak egymáshoz, és alkottak apró nemzeteket, és nagy örömmel láttam, hogy háborúk egyáltalán nem voltak. Igazi béke és boldogság köszöntött végre az emberiségre. Gábriel azt mondta nekem, hogy ez az ő üzenete, amellyel vissza kell mennem. Tudatni a többiekkel, hogy nincs sok félnivaló, mert a Föld örökké fennmarad, mint ahogy a többi bolygó is, amelyeken látogatást tettünk. El kell mondanom a világnak, hogy figyeljék az Oriont, és tudni fogják mikor következnek be ezek a dolgok. Azt kérdeztem: "És mi lesz a többiekkel, akik e változás korában a Földön élnek?" Gábriel azt válaszolta, hogy mind felemeltetnek. Néhányan magasabbra, ők nem élvezhetik tovább a fizikai világot, néhányan a Földön maradnak, hogy újra benépesítsék és újjáépítsék azt. Ők is magasabb szinten lesznek, mint a most élők közül bárki!
Ezután ismét az aranyszínű fény lény előtt találtam magam. Az öt gömb még ott volt körülötte. Szerettem volna még maradni, hogy felfedezzem azt a világot, az összes fény lénnyel, de azt mondták, hogy ez most nem lehetséges. Azért hoztak ide, hogy visszamenjek, és elmondjam a többieknek akik majd követnek, hogy ha szétsugározzák a szeretetet, amelyet magukkal vittek a fizikai világba, tudniuk kell, hogy Teremtőjük türelmetlenül visszavárja őket. A lény azt mondta nekem, hogy ha bármi kérdésem lesz a szívemben vagy az elmémben, ő meg fogja azt válaszolni. Elég ha csak magamba nézek, mivel ő ott tartózkodik. Ettől kezdve csak arra kell gondolnom, hogy úgy van, és úgy is lesz, mert tudom az igazságot mindörökre. Azt mondta, hogy még sok tennivaló van, de kikövezte az utat előttem, úgyhogy nem lesz gondom az áthaladással. Sok minden kerül majd a jelenlétembe, amin tudok segíteni, és még több, amin nem. De akkor sem szabad félredobnom, mert egy lélek sem veszhet el a szívemben.
Azt kérdeztem, hogy miből fogom én ezt tudni, de mielőtt megkaphattam volna a választ, megindítottak a sötét alagútban visszafelé, mint kilőtt puskagolyót, s körülbelül annyi kontrollom is volt a dolog felett. Egy szerető hang azt közölte velem, hogy még ma vissza kell mennem.
A nővér törölgette a fejemet.
<SMALL>| Fórum index| </SMALL>
</TD></TR></TBODY></CENTER></CENTER></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>
</TD></TR><TR><TD class=artimdesc align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE>
